Válaszok

Eltelt már pár hét, amióta a 200. rendszeres olvasó megünneplésére hirdetett játék kapcsán azt kértem az "idejáróktól", hogy tegyék fel azokat kérdéseket, amikre még választ szeretnének kapni velem kapcsolatban. Nos, azóta már 231 rendszeres olvasója lett blogocskámnak, amit újfent köszönök és igazán ámulok is ezen a szépséges számon!

Összegyűjtöttem csokorba a kérdéseket, amire tudok, most röviden válaszolnék.

Zafiram a végzettségemről érdeklődött, no meg a munkámról. Nos, a végzettségem elég kacifántos, mert Genfben tettem rá szert. Talán a Közgázhoz hasonlíthatnám, nemzetközi kapcsolatok szakon, vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy kétnyelvű (angol-francia) oktatásban részesültem az egyetem utolsó két évében, és abba az illúzióba ringattak minket, hogy majd felelősségteljes diplomaták leszünk, tele az azonnal hozandó életbevágóan fontos döntések súlyával. Tulajdonképpen, a kríziskezelést elég jól megtanították - bár nem a diplomáciában kamatoztatom egyelőre, hanem a családban. :-) Egyébként, a diplomaosztó után egy kicsivel már itthon szolgáltam a közt, és valóban részt vettem ún. diplomáciai tárgyalásokon. Ezt mondjuk inkább köszönhettem a két szinte anyanyelvű nyelvismeretemnek, mint a szakképzettségemnek. Most is visszavár a Minisztérium, tárt karokkal, még pár hét, és kiderül, hogy találunk-e megfelelő számú közös nevezőt! :-)

Khase és Andi-Xsara a svájci mivoltomról és életemről faggattak. Hogy mennyire érzem magam svájcinak? Őszintén, nem igazán. Viszont nagyon tisztelem és szeretem ezt az országot, meg a tényt, hogy megkaphattam az állampolgárságát, mi több, a lányaim is. Valamilyen fajta megmagyarázhatatlan biztonságérzetet ad. És egyébként, Orsi további kérdésére válaszolva, nos ez bizony hiányzik: a biztonságérzet, ami ott olyan természetes volt, mint a friss levegő. Persze, lehet, hogy már ott sincs ez egészen így - legalább is a barátaim elmondása alapján. És hát igen: a legjobban ők hiányoznak, ezek a fontos kapcsolatok, amik a gimnáziumi és egyetemi évek alatt szövődtek.

Julit több minden is érdekli... :-) Sajnálom, a lánykérés nem volt eszeveszetten romantikus - az esküvőnk annál inkább! A lányok névválasztása az egyik kedvenc témám... Legtöbb névnapon ezt ki is szoktam fejteni. Röviden. Zita több okból lett Zita. Hamar megállapodtunk abban, hogy mindkettőnknek tetszik ez a név; külön bájának találtuk, hogy kicsit hasonlít az én családi becenevemre (Szitya), és nagyon vagány, becézést sem igénylő névnek találtuk. Szerintem beletaláltunk nagyon. Ráadásul, a különböző értelmezési verziók szerint boldogságot, illetve gyorsaságot jelent. Tökéletes! Emma nevét Zita születése után egy-két nappal találtam. Zita nagyon hamar és nagy mértékben besárgult, így az ún. "intenzív" osztályra került, folyamatos kék fény alá. Ott volt egy már jó formában lévő koraszülött baba, Emmácska. Akkor már 2300 gramm volt, és elfért az egyébként kézilabdás ápolónő tenyerében. Ez a bájos kép bevésődött, és tudtam: ha lesz még lányunk, Emma lesz. Zolit azonnal meggyőztem, amikor eljött az ideje. Klára és Imola - nos, ott csak fiúnevekben gondolkodtunk... Amikor kiderült, hogy hiába, elég keményen törtük a fejünket (főleg, hogy második névként "ellőttük" már a gyönyörű Annát Zitánál és a nem kevésbé szép Nórát Emmánál). A vége az lett, hogy én is ajánlottam két nevet: Klára és Róza, Zoli is kettőt: Imola és Flóra. És aztán mindketten levettük a másik listáján szereplő kevésbé tetszőt. Zoli nem tudott a Rózával megbarátkozni; én pedig a Flórát babonából nem akartam (ismertem egy kedves, ámde sajnos nagyon beteg Flórát). A második neveknél Imónál rögtön egyesség volt, mert a Rékát mindketten nagyon szeretjük, csak annak idején annyira népszerű volt, hogy féltünk: a végén még akad majd egy másik Balogh Réka is az osztályában. Kláránál a Szilvia a szülés előtt pár perccel dőlt el... :-)
Kérted még a mostanság olvasott könyveket. Ezekről nemrégiben írtam. Így most csak az én aktuális olvasmányomat jelezném: Szabó Magda: Pilátus. Igazán megrázó és magával ragadó regény az öregségről...
Heni azt kérdezte, hogy ismertek-e már fel valahol. Nos, nemrégiben igen... Írtam is róla. És az is derült már ki párszor, hogy olyanok is rendszeres olvasóim, akikről igazán nem feltételeztem volna...
En-Hababann azt kérdezte, hogy hogyan lehet négy gyereket egy irányba terelgetni. Ha ezt a szó fizikai értelmében értetted, akkor: néha nagyon nehezen, ezért sem merünk még nagyon belevágni külföldi városnézésekbe. Ha átvitt értelemben, akkor pedig annyi a gyors válaszom, hogy eszem (eszünk) ágában sincs ugyanabba az irányba terelgetni őket! Sőt! Arra biztatjuk, hogy mindegyik találja meg a maga számára legmegfelelőbbet!
Birskörte egy praktikus kérdést tett fel. Mégpedig, hogy hol vannak a környéken a legjobb játszóterek a környéken. Természetesen a szomszédságunkban lévő Önkormányzati parkban található szuper játszóteret (és az egész parkot) ajánlanám első körben. De jó tud lenni nyáron a hűs Pálffy téri játszótér is, és gyakran szemezek mostanában az árpádföldi Délceg utcában lévő frissen felújított játszótérrel is.
Kedveslány afelől érdeklődött, hogy mikor van időm sportolni. Nos, eddig abban a szerencsében volt részem, hogy én osztottam be a (munka)időmet is, ezért akár egy-egy reggel vagy délelőtt is nekivágtam, ha sikerült. Amúgy pedig sokszor akkor futok, amikor a lányoknak atlétikája van - az annyira adja magát! No meg hétvégén, akár megint csak a lányokkal - hiszen itt van tőlünk kb. 10 méterre egy zseniális park, futópályával! Sosem megyek edzőterembe - arra sem időm, sem erre szánandó összegem sincs, meg minek, ha egyszer "házhoz jött" a sportlehetőség. Mostanában sokat nordic walking-olok, ráadásul ebben akad egy remek társam is!
Iméont Zoli könyvének sorsa érdekelte. Azt kell, hogy mondjam, hogy az most (stílusosan :-) ) téli álmot alszik... A helyzet az, hogy most annyi, a megvalósulás szélén billegő, új projekten dolgozunk, hogy ezt most kénytelenek voltunk félre tenni. De, remélem, nem végleg!
Dius nagyot kérdezett, életem legnehezebb döntéséről. Ez azért elég intim dolog, de talán ami értelemszerűen publikus lehet, és tényleg hatalmas döntést jelentett, az a hazatérésem Magyarországra. Hiszen akkor még a szüleim kint voltak Svájcban, nekem baráti és "szerelmi" életem is ott volt, mégis, tíz év honvágy után úgy éreztem, hogy ha nem próbálom meg újra a magyarországi életet, akkor örökké haragudni fogok magamra. És.... megérte! Zoli miatt, természetesen!
Móni (Bécsből) azt a teljesen jogos kérdést tette fel, hogy mit szólnak a lányok a nyilvánossághoz. Egyelőre nem zavarja őket. Sőt! Némi büszkeség tölti el őket - és imádják a blogból kivonatolt könyvüket! Volt már olyan, hogy Zita erről-arról megkérdezte, hogy "Ezt megírod a blogban?" (vagy: "ugye nem írod ezt meg?"). Eddig úgy tűnik, eltaláltam a mértéket, mert még nem reklamáltak (pedig Zita rendszeresen olvas). De tény, hogy néha úgy érzem, hogy feszegetem a határokat, és bizony másfajta megoldásokon is gondolkozom. Mert hogy a blog profilján nem akarok változtatni, nem tudok közéleti lenni, vagy ötlettárrá átváltozni, úgyhogy fő a fejem a blog sorsát illetően. Az igényem, hogy a család történéseit és az ezzel kapcsolatos érzéseimet rögzítsem továbbra is nagyon erősen fennáll, ráadásul jó szelepnek érzem ezekben a mostani, igazán nem egyszerű, időkben.
Végül, Zsozsister kérdésére felelnék, mely' szerint hogyan lehet a lányokkal a "nemszeretem" házi feladatokat elvégeztetni. Nos, vagy érveléssel, vagy határozottsággal, vagy felajánlott segítséggel... Valamelyik tuti bejön! :-)
Adós maradok még Dolinka azon kérésének, hogy mutassam be egy átlagos hétköznapunkat vagy hétvégénket. Igyekszem majd visszatérni rá. Ez önmagában kitesz egy teljes bejegyzést.
Remélem, most már mindenki kíváncsisága enyhült kissé (de nem annyira azért, hogy ne folytassa a rendszeres olvasást! :-))!

Van még kérdés?

Bizonyára láttátok sokan Móninál, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy engem is "meginterjúvolt". Nagyon tetszett kezdetektől fogva Móni ötlete. Azt gondolom (most az én "szereplésemtől" függetlenül), hogy igazán felkarolhatná a sorozatát valami "állami szerv", aki azt szeretné, hogy ne fogyjon tovább a magyar.... Úgy népszerűsíti a nagycsaládosságot, hogy nincs kiretusálva semmi rózsaszínnel, teljesen életízű - és szerintem mutatja azt, hogy még a mai világban is a legjobb ötlet a (nagy) család.
Szóval, izgatottan vártam, hogy mit fog tőlem kérdezni Móni. Főleg úgy, hogy mi azért elég jól ismerjük egymást, sokat beszélgettünk már, borozgattunk is, átéltünk egy-két "válságot", forgattunk közösen és hát napi rendszerességgel dolgozunk együtt. Kíváncsi voltam, hogy mit gondol, mire lehetnek kíváncsiak az olvasói, vagy mire kíváncsi ő? Az eredményt itt olvashatjátok.
Na most, Móni eme tettének köszönhetően (ez tisztán látható volt!), átlépte a blogom rendszeres olvasóinak száma a bűvös 200-at, sőt, jól tovább is futott. Az olvasottságom is jócskán meglendült, közelről nyaldosva a napi négyszámjegyűséget. Ezt mind köszönöm Móninak, és mindazoknak, akik eddig, vagy mostantól szavaztak nekem bizalmat.
Törtem a fejemet, hogy mit is ajánlhatnék, hogyan is játszhatnánk. És akkor a következőt találtam ki (belátom, létezik eredetibb ötlet...): nyereményjátékot hirdetnék, egy régi kedvenc illatom, Trésor, (nem régi üvegben!!! :-) ) és a mostani kedvenc kávém lenne a nyeremény, plusz, ha meg tudom oldani, egy kis saját készítésű meglepetés. Mit kell érte tenni? Nem sokat... Rendszeres olvasónak lenni. Kommentet hagyni itt. És örülnék, ha valakinek még volna olyan kérdése irányomban, amit Móni nem tett fel (és persze a jó ízlés határai között marad... :-) ), azt feltenné. Megteheti az e-mail címemen is: balogh.ficsor@gmail.com. (De azért kommentet is hagyjon!)
Ja! És ha valaki fővárosi, vagy gyakran jár ide, és a kávét egy közösen, személyesen elfogyasztott csészére cserélné, abban is benne leszek. De azt majd a sorsolás után tisztázzuk a nyertessel. A sorsolást március 8-ra, a nemzetközi nő- és Zoltán-napra tenném!!!
És remélem, hogy megérdemlem a bizalmatokat, és örömötöket lelitek továbbra is a blogban. Én köszönöm mindenkinek, aki időt szakít rám, hogy megteszi!

 kép innen

A házunk és a blogom

Amint megláttuk, beleszerettünk. Úgy éreztük, hogy szerény kívülről, de a belsője sok lehetőséget rejthet. Amikor végül jobban is megismerhettük, tudtuk, hogy végünk van: elvesztünk. Olyan volt, mint amilyennek megálmodtuk: az utca felől visszafogott, titkolva, hogy a kert belseje felé terjed és nyílik ki. A télikert hihetetlen hangulatot adott az egész háznak, az elrendezése rögtön ideálisnak tűnt, két részre tagolva a lakrészt: a nyüzsgőbb, nappali szekcióra, ami jól elválasztható a nyugalmas, "éjszakai" zónától. A spaletták bájat kölcsönöztek neki, a felújított parketta pedig kellemes patinát.

Pont jókor tudtuk megvenni a mi házunkat. Gyakorlatilag hetekkel a kilencvenes évek legvégén bekövetkezett ingatlanár-robbanás előtt. Két évvel később már legalább a kétszereséért kelt volna el. No, nem mintha felmerült volna bennünk az eladás... Pedig addigra már alaposabban megismertük és kiismertük a látványos és rejtett hibáit.... A porként lehulló külső vakolatot, amit a kutyánk farka simán lesöpört. A falidíszként funkcionáló thermosztátunkat, ami egyáltalán nem volt összeköttetésben az egyébként cserére szoruló kazánnal. A szemétdomb külsővel rendelkező kertet. Az ugyancsak dekorációs célokat szolgáló biztosítékokat. Satöbbi.


Viszont szép lassan megismertük a történetét is annak a háznak, ami mindig lenyűgözött minket, akárhányszor beléptünk, és azonnal megláthattuk a -hátsó- udvart (a télikertnek hála), ott az ugyan nem működőképes, ámde bájos kerekeskutat... Megtudtuk, hogy a '30-as évek elején épült. És bizony, jó darabig kocsmaként működött - az ivó a mostani nappalink helyén volt. Elmesélték, hogy a '30-as évek végén ültette az akkori tulajdonos azt a csodálatos fenyőfát, ami most már hatalmas és megadja a kertünk utánozhatatlan hangulatát. Azért ültette, mert megszületett a lánya. Aki, állítólag, a kerület első doktornője lett. Nem jártunk utána, hogy ezek lokálpatrióta legendák-e vagy valós alapokon nyugvó történetek, mert annyira tetszettek, hogy még véletlenül sem szeretnénk lerombolni a saját illúzióinkat.


Mivel addig egy bútorozott lakásban laktunk, úgy költöztünk be, hogy volt egy ágyunk (kinyitható kanapé), egy kis asztalunk, pár összecsukható fémszékünk, egy mikrónk (konyhabútor nem) és egy szép szőnyegünk (még a genfi szobámból). Szép lassan berendeztük, és kijavítgattuk a látványos és rejtett problémákat, elrendeztük a kertet.


Az elején hatalmasnak tűnt. Zita érkezésével már kezdett betelni a tér. Emmával már úgy éreztük: négyünknek ideális ez a ház. Noha a konyha kezdettől fogva kicsinek tűnt, és azóta, mintha össze is ment volna... Amikor Klára és Imola is "bejelentkeztek", hirtelen szűkössé vált! Az akkori hálószobánk kicsit fura alakú volt, így a Kicsik ágyaihoz úgy jutottunk el, hogy az ágyunk mellett a falhoz lapulva sasszéztunk el.


A volt kocsma -családi ház- doktornő-lak megérett egy újabb átalakulásra. Kellett még egy gyerekszoba, az étkezőt ki kellett bővíteni, és a garázst beáldozva, megértünk még egy fürdőszobára is. És ha már.... Akkor rendbe kellett hozni a födémet, ki kellett cserélni a cserepeket, a csöveket, a nyílászárókat, stb.... Így volt értelme. Nem volt ennyi tartalékunk, és nem is akartuk magunkat lenullázni. Hitelhez folyamodtunk. Akkor már kb. 20 éve volt ugyanazon az árfolyamon második hazám valutája. Logikusnak tűnt.


Mi is ráfaragtunk. Persze, tisztában vagyok/vagyunk vele, hogy a mi helyzetünk (még) nem reménytelen. De jóval nehezebb a tervezettnél. A most felajánlott végtörlesztéssel mi sem tudunk élni úgy, ahogy annak értelme lenne igazán. És valahogy ránevelt minket az élet arra, hogy gyanakodjunk, ha hirtelen valamiért nagyon azt sugallják, hogy most a forint-hitelt érdemes most felvenni. Mindazonáltal, úgy gondoltuk, hogy tartozunk magunknak annyival, hogy elmenjünk, és megérdeklődjük a lehetőségeket. Körülbelül az derült ki, amire számítottunk: nem érdemes így, ilyen feltételekkel belevágni. Az mondjuk önmagában is vérforraló, hogy ez a "segítség" nekünk 148 ezer forint banki költségbe és 92 ezer (!!!!) forint közjegyzői díjba kerülne. Mégis, ami a leginkább lehangolt, az - az egyébként nagyon kedves és készséges - hölgy egyik mondata volt. Magyarázta, hogy újra kell majd becsülni az ingatlant. És..... "a statisztika azt mutatja, hogy az ingatlanok árai jelentősen csökkentek az eredeti hitelkérelmek óta".

Elmerengtem azon, hogy mennyivel értékesebb számunkra a házunk még a "szerelmes" kezdeteinkhez képest is. Hiszen hatunknak nyújt igazi, ölelő otthont. Persze, ez nem forintosítható. És megborzongtam a gondolattól, hogy hányan, de hányan lehetnek azok, akik szembesültek azzal "a statisztikai adattal", mely szerint a számukra oly' drága lakhely hivatalosan sokkal kevesebbet ér. Sokszor a felvenni szánt összegnél is kevesebbet. Van a tágabb családunkban nem egy ilyen helyzet.


A házunk nemrégiben egy újabb változáson esett át, mert mindig az aktuális szükségleteink szerint "formálgatjuk". És "ő" hagyja. És ez igazán szép tőle. (Nagyon remélem, hogy nem kerül veszélybe, és ugyanezt kívánom a többi devizahitelesnek is.)


Ez volna az 500. blogbejegyzésem. Úgy érzem, most már egy kicsit más, mint amikor elkezdtem írni. Megnőttek a csajok, másról szól az életünk, más dolgok kerültek előtérbe. Ugyan nem lett "túl kicsi", de itt-ott lekopott róla az eredeti virtuális festék, és a "bútorokat" is le kellene cserélni. Szeretném hát átalakítani a "külsejét", hogy valahogy jelezzem a változást. Ha a technika ördögével sikerül megbirkóznom, akkor akár már ennél a bejegyzésnél.


Megragadnám itt az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki rám szán pár percet a hétköznapjaiból! Folytatni fogom, mert megszerettem ezt a blogot. Tudom, hogy vannak hiányosságai (pl. a sok, csak a fejben "megírt" bejegyzések), nem ez lesz soha a legszebb, leghasznosabb és a legjobb, de olyan, amilyen általam lehet. Változik, de a lényegében ugyanaz marad. Mint a mi házunk.