Lift

A minap megtörtént velünk (Zolival és velem) a "nagy klasszikus" frász: beszorultunk egy liftbe, egy bevásárlóközpontban, a moziba igyekezvén. Mentünk felfelé, már éppen elértük elvileg a kitűzött szintet, amikor is nagy rázkódás, majd zutty: megállt. Először azt hittük, hogy csak kicsit erőteljesebben sikerült fékeznie. Igenám, de nem nyílt az ajtó! Vártunk egy picit, majd óvatosan megnyomtuk az ajtó-nyitó gombot. Semmi. Kezdtem berezelni, Zoli röhögött. Végül benyomtuk a vészcsengőt. Amire egy darabig nem válaszoltak. Végül igen, de olyan halkan hallottuk, hogy az is csak rátett a félelmetes érzésre.... Nagy nehezen kihámoztuk, hogy azt mondják: jönnek segíteni. Kis idő elteltével hangokat hallottunk a túloldalról.... Néha furcsa dörrenés, zuttyannás - pár pillanat, hogy még inkább rettegjek. Végül megláttunk két pár kezet, amelyik feszíti szét az ajtót. És hopp! Kiugrottunk gyorsan, megköszöntük, elrohantunk a moziba, és eldöntöttük, hogy soha többé nem használjuk azt a liftet.
Ezt a történetet persze elmeséltem a lányoknak, reggelinél, mire Klára kérdése:
"- És, csókolóztatok?!?!" (és vihorászott....)

Sziget

Zolinak van egy aranyos "heppje". Időről időre előadja (főként nekem, de tulajdonképpen bármelyik "szerencsésnek", aki szembe jön), hogy számára az ideális lét egy meleg, trópusi szigeten lenne, ahol kis kunyhóban élve, csupán csak két, fürdésre is alkalmas, rövidnadrágot és két atlétát tartalmazna a ruhatára (úgy képzeli, hogy minden este kilögybölné az aznap viseltet); napközben pedig egy pár kispapucsát felhúzva, hasat vakargatva elbattyogna a "beach"-ig, és ott bérbeadná az össztulajdonát képező három vizibiciklijét az arra vetődő turistáknak. Ebédidőben (??????), fogna pár halat, és azt enné.

Én, és bárki, aki egy kicsit is jobban ismeri Zolit, csak mosolyog ezen az ily' módon megfestett képen, mert ő pont arról ismerhető fel, hogy nem bír a hátsóján maradni több, mint fél órát, és ráadásul utál pecázni....

Olykor-olykor, amikor nem csak egy vigyorral és legyintéssel intézem el visszatérő mantráját, akkor belemenvén a játékba, jelzem neki, hogy a sziget oké (ja, mert persze családostul menne, tehát nem előlünk menekülne... :-) ), mert imádom, ha víz van a közelben, de valami olyan helyen, ahol van azért négy évszak. Mert én azt szeretem (vagy szereTTem? - a mostani télnek csúfolt valamit elnézve), hogy a természet változik, és időről-időre megújul. Itt abbamarad a beszélgetés e témában, általában nem jutunk dűlőre. Mondjuk, össze sem veszünk, mert nem vagyunk (még? :-) ) döntéshelyzetben.
Nemrégiben ráakadtam egy gyönyörű blogra, amelyikben nap-mint-nap szépséges házakat mutat be a blog szerzője. Ott akadtam rá erre. Amint módomban állt, megmutattam Zolinak, és mondtam: ha mindenáron el, és szigetre, akkor ide! :-)
Azt mondta oké, neki is tetszik, úgyhogy kezdjek el csomagolni, ő megy, és előteremti a pénzt, akár a föld alól is (hogy esetleg a ház nem eladó? minek vesződnénk ilyen reális részletekkel ebben az édes álmodozásban?). Úgyhogy, megyek, meghallgatom a híreket: biztos bemondják, hogy hol volt bankrablás, és akkor tudni fogom, hogy merre jár(t) Zoli.... :-)

Á table! - és elkezdődött december

Asztalhoz! Ezt jelenti a francia "á table" kifejezés. Itt, Budapesten pedig egy elbűvölő, aprócska mennyország-csücsköt, a Retek utcában. Főleg az olyanoknak, mint én, akiknek olyan közel áll a francia gasztrokultúra, és akinek rendesen hiányzik is.

Itt jártunk tegnap délelőtt, Zolival, reggelizni. Ünnepi reggelizni. Mert születésnapja volt a Kedvesnek. És már-már természetesen merül fel a követelőző igény, hogy az egyre sűrűbb és rohanóbb hétköznapjainkban legalább az ünnepnapokon töltsünk el egy kicsit több időt egymással. Nem tagadom, ezt a helyet, amiről a több szálon is franciás kötődésű Juli barátosném mesélt szuperlatívuszokban, én jelöltem meg az ünnepi reggeli helyszínéül. No, nem kellett Zolit túl sokat győzködnöm.

Ahogy beléptünk, hirtelen azt sem tudtam, hogy melyik érzékszervem ujjong inkább: a látásom vagy a szaglásom? Gyönyörű, igazi patisserie-k (péksütemények) és ínycsiklandó szendvicsek, már távolról is ropogó kenyerek, köztük kb. háromféle bagett - ezek látványa üdvözölt minket, mindezek illatával. Ah, ah, ah!

Az apró üzlet egyik apró felében pár, franciás café-kat (kávézók) idéző asztalka található - ide ültünk le, miután kigyönyörködtük magunkat. Az ígéretes látvány teljességgel beteljesült a kóstoláskor. Minden olyan egyszerűen IGAZI ott. Igazi croissant, igazi pain au chocolat (csokis "párna"-mondjuk), igazi mélange (tejeskávé). Megérte átutazni a városon. Nagyon jó kis reggelit költöttünk el ott tehát. Boldog gyomorral, boldog lélekkel, boldog -illatokkal teli- orral léptünk ki. Na jó, nem akarok elcsöppenni. Csak néha az ilyen egyszerű dolgok nyújtják a legnagyobb élményt. Kicsit sajnálkoztunk is, hogy nem azon a környéken lakunk... Azt ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy egy kényelmes vasárnap délelőtt, Zoli csak úgy átugorna a város túlvégébe pár croissant-ért... :-( (Mindenesetre fura volt utána a metróban a műpéksüteményes mellett elsétálni...- olyan kiábrándító.)
A kellemes reggeli után ki-ki ment dolgára.
Otthon félretettem minden "munka" típusú munkát, és "felpörögtem". Gyorsan befejeztem a Leányok idei adventi naptárját, aminek ötletét a Nők Lapja adventi kiadványából lestem el. Közben főztem is a vacsorára-valót, hiszen végül is tizenhárman ültünk asztalhoz este. Persze, közben szaladgáltam a csajokért ide-oda (milyen jó, hogy Zita már buszozik is, így nem kellett annyit autóznom), noszogattam őket leckeírásra, terítettem, főztem, dugdostam az adventi naptárt, postán jártam, meg még mit tudom én mit műveltem.
Este hétre minden összeállt: tésztavacsorát hirdettem, mert nem tudtam volna túlbonyolítani a hétköznapi ünnepi vacsorát. Volt carbonara, bolognai, pesto és lazacos. Meg, Anyu jóvoltából, aki, Apuval együtt, szó szerint a reptérről érkeztek hozzánk, friss rák, egyszerű, de nagyszerű paradicsomos szósszal (mi mással, mint friss bagettel... :-) ). Mindenki megköszöntötte Zolit; bontottunk egy üveg finom bort. és eszegettünk, beszélgettünk az asztalon keresztül-kasul, vidáman, felszabadultan. Láttam, hogy az Ünnepeltnek is fülig ért a szája. Megint: csak úgy egyszerűen jó volt.
Még akkor is, ha fárasztó volt így kicsit. Még akkor is, ha utána még ki kellett kérdezni Emmát környezetből, mert sajnos ma felmérőt írt. Még így is vidáman zártuk az estét. A lányok nagyon örültek az adventi naptárnak.

Rájöttem, hogy ők is jobban szeretik - szinte - a várakozást, a hangulat fokozódást, mint magát a Karácsonyt... Zitának bevallottan a december a kedvenc hónapja. Csodálkozunk? Adventi naptár, Apa szülinapja, Mikulás, saját szülinapja, Karácsony, téli szünet, Szilveszter....
És Zoli még ma is lelkes sms-eket küldött arról, hogy milyen szép is volt a tegnapi nap. Csak úgy, egyszerűen. Igen, szerencsések vagyunk.
Hát, Zolikám, most nem azért, de igazán lehetne szülinapod minden héten!!!

Ha Anya beteg....

1. Ha Anya beteg, kiderül, hogy Apa is tud tízórait csomagolni. Nem szöszöl vele annyit, mint Anya, nem vágja kockára a sajtot és szálasra a répát, de attól még egy gyerek sem marad éhen a suliban... És tízórai-készítés mellett, még reggelit is tálal (sőt elpakol utána!), ő is megmosakszik, mindenkit terelget, időben elindul velük (egyet sem hagy itthon), és még arra is van energiája, hogy megvigasztalja az egyik reggeli testvér-harc áldozatát!

2. Ha Anya beteg, akkor kiderül, hogy a gyerekek is be tudják csukni a spalettákat, ki tudják fizetni a végső elkeseredésben hívott pizzást, meg tudnak teríteni, és mindenki meg tud fürdeni önállóan. Sőt, egyes gyerekek még arra is képesek vetemedni, hogy az ágyban moccanni sem tudó anyjuktól megkérdezzék, hogy mit kér  - és aztán oda is vigyék neki.....


3. Ha Anya beteg, akkor a gyerekek kicsit elvesztik a belső iránytűjüket. Riadt tekintettel állnak a "betegszoba" küszöbén, és szinte mérgesen szólítják fel az elesett felmenőt, akit szinte sosem látnak vízszintes helyzetben, hogy AZONNAL gyógyuljon meg! De holnapra már mindenképpen!


4. Ha Anya beteg, akkor a harmadik reggel már könnyen lejátszódhat egy ilyesfajta párbeszéd:
- Mit kérsz reggelire?
- Bogyót (értsd: Nesquick csokis akármit) tejjel.
- Jaj, nincs már tej!
- Akkor nutellás kenyeret!
- Hát, Nutella sincs....
- Pirítós?
- Sajnálom, elfogyott.
- Akkor mi van? Azt kérek!


5. Ha Anya beteg, akkor újra kiderül, hogy egy fitt, segítőkész Nagymama igazi kincs. Kettő pedig maga az Élet felülmúlhatatlan luxusa!

Vébé

Ha nálunk egy tágabb családi rendezvény van, akkor az egy négyzetméterre eső jogászok száma igen magas. Ez nem dicsekvés, csak egy megállapítás. Apu, bátyám, sógornőm, unokatestvérem pl. mind jogászok, és most már a keresztfiam és a nővére is jogot tanulnak. Én megmenekültem a kórság elől, inkább az anyai, közgazdász vonalat követve (tehát nagy kreativitást én sem mutattam...).

Szóval, bármerre nézek, jogász terem. Ezért nem meglepő az, hogy Zoli egy olyan focicsapatba került be a bátyám révén, ami tömve van jogászokkal; sőt az ellenfelek zöme is az. Ezzel a csapattal játszik heti egy-két alkalommal Zoli egy valamilyen bajnokságban. Ebben a csapatban játszik bátyám egyik volt évfolyamtársa is, aki történetesen egy nagynevű, amerikai ügyvédi iroda magyarországi partnere. Ő hamar felismerte Zoli focista erényeit- és közben még barátok is lettek. Így történhetett az, hogy Zoli egyszer csak azzal hívott fel, hogy ő akkor most egy ügyvéd-világbajnokságra megy. Először kissé meglepődtem: Zoli nem is ügyvéd, hogy lehet ez? Később kiderült, hogy ennek a nagy amerikai ügyvédi irodának nagyon sok helyen van irodája, szerte a világban, és közöttük rendeznek egy ilyen "csapatépítő" világbajnokságot. És mivel Zolinak már közös munkája is volt az említett barátjával, így bekerülhetett a csapatba. Bátyám fia, a keresztfiam, pedig nyári gyakorlatban dolgozhatott jogász-tanoncként ugyanennél az irodánál. És mivel ő is jól focizik, ő is kapott meghívást!

A múlt hétvégén Zoli felkerekedett tehát, elrepült a "magyar csapattal" Frankfurtba, ott a péntek és szombat estéket végigbulizta (pénteken még csak módjával, szombaton pedig fáradtan), és a szombati napot pedig szó szerint végigfocizta.... A döntőbe jutásért játszott mérkőzés során kaptak egy állítólag "szerencsétlen" gólt... És a bronzmeccset is elveszítették utána, de az a negyedik hely sem rossz! :-) Meg kell, hogy mondjam, hogy eddig mindig is úgy tűnt nekem, hogy Zoli fáradhatatlan. őrületesen tempóban képes őrületes mennyiségeket futni. Meg úszni, teniszezni, lovagolni, síelni, bármit. Az elmúlt majd' tizennégy évben én még nem hallottam tőle azt, hogy "izomlázam van". Hát most igen! Hazajött, és tulajdonképpen csak ücsörgött.... Azt mondja, ő végighajtotta mind a hét (!!!) mérkőzést. Ami nem semmi, még akkor sem, ha természetesen nem 90 perces meccsekről van szó.

Szerintem zseniális dolog, hogy ilyen eseményeken részt vehet. Hogy a foci ilyen sokat ad neki még most is. Már családi legenda, hogy annak idején, tizenegy-két éves korában, egy külföldi kupán, felajánlotta neki a Bayern München, hogy "kineveli". Zoli apukája nemet mondott - nem teheti meg az anyukájával, hogy elviszik a fiukat! Hogy jó döntés volt-e vagy sem? Nem érdemes rágódni rajta. Ez a történet jelzi, hogy Zolinak tényleg komoly adottságai voltak-vannak a focihoz. És az a jó, hogy ez a mai napig ad neki egy pluszt.

Emma lányunkkal történik mostanság meg az lépten-nyomon, hogy noha a versenyeken még pici nyusziként játszik, és bizony sokszor veszít is (néha nyer), mégis... Nincs olyan hely, legyen az az edzései helyszíne, a versenyek vagy akár a nyaralásaink során, hogy valaki ne jönne oda: ez a gyerek milyen gyönyörűen és jól teniszezik! Gratulálnak, biztatnak minket. Sajnos, az önbizalma még nem jött meg, ennek ellenére sem; viszont képes heves érzelmekre, hogy finoman fejezzem ki magamat. Természetesen, nem várjuk el tőle, hogy megnyerje a Roland Garros-t.... De azt kívánjuk, hogy legyen neki is annyi öröme a sportban, amiben tehetsége is van, mint az apjának. És igen, kívánjuk azt is, hogy felnőtt korában jussanak neki is ilyen hasonlóan felemelő élmények a tenisznek hála, mint ami most Zolinak jutott, a foci révén.

Még az is lehet, hogy képeket is fel tudok majd tölteni a "világeseményről", de azt egy picit később...

Kilenc-tizenegy

Élénken él bennem az egész kép, helyzet, ahogy értesültem erről a borzalomról. A vonalas telefonon hívott Zoli, ami ott volt a nappaliban, a könyvespolc mellett. Besütött egy kicsit a nap. Emma már a hasamban rugdosott.

"-Kapcsold be a tévét!"

Nehezen fogtam fel, hogy mi történt.
Jeges félelem öntött el: milyen világba szülöm én ezt a gyereket?

Hát, egy nagyon más világba, az biztos. Noha személyes érintettségem nem volt, azért nagy fájdalommal éltem meg én is, és részesévé váltam én is annak a globális bizalom-vesztést, amit ez ébresztett. Bármikor, bárhol, bármelyikünkkel megtörténhet...

Ez az érzés iszonyatosan nyomasztó. És akkor még a repülőre szállásról nem is beszélve....

Minden tiszteletem azoké, akik ott és akkor úgy helyt álltak, ahogy. Így is túl sok volt az áldozat, de lehetett volna sokkal rosszabb.

Tegnap délután, ahogy a repülőtér felé hajtottam, ilyesmi gondolatok kavarogtak a fejemben. Aztán... A váróban ácsorogva bevillant kedvenc filmem (vessen meg érte, aki akar... :-) ), az "Igazából szerelem" képsora, ami alatt azt mondják, hogy a bajba jutott gépekről csak szeretet-üzenetek érkeztek... És amiben azt is állítják, hogy talán a reptereken a "leglátványosabb" a szeretet. És mutatnak sokféle megérkezést, ölelkezést, puszit, csókot, baráti kézfogást. Egyre többet, míg sok kicsi kocka nem lesz a képernyőn, és míg sok-sok könny össze nem gyűlik a szemben.... Most is láthattam sok boldog egymásra találást. És igen, hálát adtam az égnek, amikor megláttam Zolit és keresztfiamat Danit, ahogy vidáman, bár kissé fáradtan megjelentek a szétnyíló üvegajtóban. (Hogy hol jártak, majd azt is elmesélem.)

Továbbra is tartom, hogy repülni varázslatos dolog, és az eszemmel tudom is, hogy még mindig veszélytelenebb, mint a közúti közlekedés. Mégis.... Mindig szorongok, ha a szeretteim (vagy én), repülőre ülnek (ülök). Ez egy kicsit még inkább így volt tegnap, az ikertornyok rettenetes megsemmisítésének tizedik évfordulóján.

Zárásként jöjjön egy dal Bruce Springsteen "The Rising" című albumáról, amit szinte teljességében a 2002. szeptember 11-i események hatására írt, és igazán megrázó dalok szerepelnek rajta. Ott van a "My city of ruins" (Az én romvárosom vagy az én városom romokban) és a "You're missing" (Hiányzol). És ott van "Empty Sky" - üres ég, a cím már nagyon sokat elmond....

Ez egy élő felvétel. megrázó így is, de én szeretem az eredetit is, a nyers gitárral, így:

Meg egyáltalán, szeretem bárhogy.....

Régi, jól bevált, praktikák

Anyai nagyapámat sajnos nem ismerhettem. A második világháborúban utászként katonáskodott, azaz, mérnök lévén, neki kellett megtalálnia a taposóaknákat, vagy mi is a pontos nevük. Hát, egyszer egy felrobbant nem messze tőle; így "kapott" ő is a szilánkokból bőven. Többek között, kivitte az egyik szemét, ami építészmérnökként a szakmája gyakorlásának a végét jelentett, hiszen megszűnt a térlátása, ugye. Egy másik szilánk pedig vándorolni kezdett a szervezetében, és végül, több, mint tíz évvel később, olyan kritikus pontra ért, hogy abba már belehalt. Ez a hivatalos verzió, amit én ismerek, aztán lehet, hogy valami egészen más típusú, az '50-es években sajnos erősen hódító "kórság" győzte őt le (arról is szólnak családi legendák, hogy sűrűn jött érte egy nagy, fekete autó, majd meggyötörve tért vissza pár nappal később - senki sem volt hajlandó sosem elmondani, hogy hová vitték ilyenkor).

A komor kezdet után azért vidámodnék... Hétgyerekes család legidősebb fia volt ő. Mind a heten fiúk voltak (keringenek arról is családi legendák, hogy született egyszer egy ikerlány-pár is, akik nem sokat éltek, és én innen is számítom az ikerhajlamomat; de anyukám ezt a verziót mereven elutasítja - szerinte a nagymamája "csak" hetet szült, mind fiút).

Anyukám elmondása alapján egy nagyon okos, szórakoztató, vicces, és sajátos nevelési vonalak mentén mozgó ember volt ám ő! Ott volt pl. a cigaretta. Ő maga nagy dohányos volt; azt hiszem, abban a korban még másként álltak a füstöléshez. De amikor megtudta, hogy az akkor éppen kamaszodni készülő anyukám (a legidősebb a  négy lánya közül - mert neki meg csak lányai születtek...) kacsingat a cigi felé, és az osztályban már sokan kilopódznak a lányvécébe, hogy titokban dohányozzanak, szóval, akkor leültette anyukámat, egy csomag Munkás (Fecske? valami nagyon erős) cigaretta társaságában, és elszívatott vele néhányat, egymás után. Talán mondani sem kell, hogy anyukám teljesen rosszul lett. Ekkor nagyapám azt mondta neki, hogy "- No, ha cigarettázni szeretnél, csak szóljál nekem, én bármikor adok!" Anyukám sosem lett dohányos; és még a suliban is "eldicsekedhetett" a stikában füstölgő társainak, hogy neki nem kell bujkálni, őt bármikor megkínálja az apja...

Anyai nagyapám nem volt túl sudár (nagymamám konkrétan magasabb volt nála), de mégis azt vallotta, hogy egy nőn, még ha meztelen is, akkor is legyen magassarkú.

És neki volt az az ötlete (elve,) is, ami nemrégiben eszembe jutott drága uram működését elnézve, és ami a háztartási munkákkal kapcsolatos.Nagyapám elmondta a trükköt: "Ha a feleséged elvárja tőled, hogy segítsél neki a konyhában, ajánljad fel neki, hogy elmosogatsz. Akkor aztán, gyorsan törd el a kedvenc és nehezen pótolható darabjainak egyikét! Soha többet nem enged majd a konyha közelébe!!!"
Nos, a tankönyvbekötések évszakát éljük; nekünk jut most bőven. Noha a lányok nagyon önállóak sok mindenben, és sok feladatot magukra vállaltak, ez azért még túl kemény dió nekik.
Adva vannak ezek az átlátszó, oldalukon egy-egy ragasztócsíkkal ellátott izék, amikkel be kellene csomagolni a könyveket. Azért ezekkel és nem valami kutyás-macskás-micimackós-hercegnős papírral, mert a tanítók kifejezett kérése, hogy a gyerekek lássák, hogy milyen könyvben/munkafüzetben/akármiben kell dolgozniuk. Nagyjából úgy, hogy a tanító néni felmutatja: "most ebbe a piros ceruzás munkafüzetbe fogunk írni" - és akkor a gyerek tudja, hogy miről van szó. Szerintem amúgy is tudná, de mindegy. Szóval, ez bevett szokás lett, így végül mindenkinek így csomagolom a dolgait. Hozzáteszem, elég tartós is.
Maga a bekötés elég macerás. Figyelni kell, hogy a ragasztócsíkos felület csak akkor ragadjon, amikor mi szeretnénk. Figyelni kell, hogy csukott állapotában a könyv ne rántódjon össze az esetleg túl szűkre szabott csomagolás miatt. Van olyan könyv, ami túl kicsi az előre méretezett ívhez képest, és van olyan is, amit úgy kell kicentizni (milliméterezni), hogy pont elég legyen.
A módszerem az, hogy minden este a másnapi adagot csomagolom. Így a gyerekek rendezettnek tűnnek, és előbb-utóbb a végére érek. Első este volt a legtöbb teendőm, logikus. Este tíz után álltam neki. Zoli szánakozón nézett rám, majd egy szemmel láthatóan csak magára erőltetett heroikus tekintettel megkérdezte, hogy segítsen-e. Gondolkoztam, hogy ezzel jót teszek-e magamnak, de igent mondtam, mert már nagyon fáradtam, és hamar le akartam tudni a dolgot. Hiba volt. Kétszer futott neki egy relatíve egyszerű olvasókönyv becsomagolásának; mind a kétszer szitkozódva tépte le.... Mondtam neki, hogy inkább ne....
Bejött nagyapám trükkje...
Illetve, csak majdnem, mert azért kötöttünk egy olyan kompromisszumot, hogy a konyhát viszont ő rántja össze esténként. És nincsenek kedvenc darabjaim (talán a Bruce Springsteen-es bögrémen kívül), nem gond, ha összetör valamit....

MCL

"Álmaim kéklő egén,
gyümölcsfáim tetején,
pálinka, szerelmem, légy az enyém!"
Ismerős? No, akkor mesélek egy picit.
Pár évvel ezelőtt, amikor Zoliék még hittek egy kicsit abban, hogy a közbeszerzési pályázatok közül legalább néhány nem előre lepacsizott történet, részt vettek egy tenderen. A kiírás szerint a magyar pálinkát és annak "bulizósabb", fiatalosabb fogyasztását kellett népszerűsíteni, és persze növelni. Mindenben, ami objektív, kiszámolható tényezőként jelentkezett a tenderben, Zoliék végeztek az élen. Igen ám, de volt egy mindent eldöntő, szubjektív rész is, naná! Ez persze az ún. kreatív részt érintette. Zoliék, Buza Sanyival karöltve ez ügyben is egy eléggé újító ötlettel álltak elő, ami ráadásul illeszkedett az egyébként igényelt "gerilla-marketing" elképzelésbe is (azaz, amikor nem klasszikus reklámeszközöket vetnek be, vagy nem klasszikus formában). Ez az ötlet pedig az volt, hogy megkértek egy akkor már eléggé ismert, de azért még a nevükkel ellátott tornazsákokat eladni nem képes (most már igen) együttest, hogy írjon egy dalt a pálinkáról. A koncepció az volt, hogy ez a dal majd akkor kerül a köztudatba, amikor a pálinka-népszerűsítő kampány is, de azért a dal független marad tőle, "élheti a saját életét" - de ha sláger, akkor nagyon jót tesz majd a pálnikának is.
Ez az együttes a Magna Cum Laude volt. És megírták a mostanra már országosan ismert és kedvelt nótát, a "Pálinka dalt".
Hogy megnyerték-e Zoliék a tendert? Nem. Mi volt az indoklás? Minden jó: a reklámkampánytervezet, az ára, a kreatív is, jó az ötlet a dallal, jó a dal, de sajnos benne van egy olyan sor, hogy "egy kupica reggelire, abból bajod nem lehet - a magyarnak csak ez adhat ihletet" - ők meg pont erről akarják elvinni a súlypontot a fogyasztásban - az esti bulizás felé.

Hányan emlékeznek egy pálinka-népszerűsítő reklámhadjáratra?.... És hányan tudnák velem dúdolni a fent idézett dalszöveget?
Pénteken Magna Cum Laude koncerten voltunk, Balatonlellén, a Szabadtéri Színpadon. Igen, árultak pálinkát. Dögivel. A publikum a Pálinka dalra tombolt a legjobban.
És a végén, a dedikált lemezünkön ez állt: "Balogh Zolinak, örök hála!"
Nnna.
Azóta nem indulnak Zoliék közbeszerzési pályázaton. Stílusosan szólva: ez volt az utolsó csepp a pohárban...

A koncert remek volt. Négyesben mentünk: Zita, Dóri barátnője, Zoli és én. (A többieket Jutka "mama" pesztrálta itthon.) Ez a négy gyulai legény csak szimplán kiállt a színpadra és jól érezte magát. Így aztán mi is. Én nagyon kedvelem az énekes meleg hangszínét; azt, hogy a rockosabb számaikból is kihallatszik egy kis "folk", pontosabban egy népzenés árnyalat. Tetszett, hogy nem vették halálosan komolyan magukat; tetszett, ahogy végigsétált Mező Misi (az énekes) a közönség soraiban, miközben az ellenállhatatlan "Vidéki sanzon" nananáját dalolta. Tetszik, hogy azt énekli "s ha utad egyszer a végére ér, ne felejtsd el, hogy honnan jöttél". Tetszettek az új dalaik is, köztük is leginkább a mélységesen megható "Szülj meg!" Persze, tetszett a környezet és a közeg is: a Balaton közelsége, a langyos nyári est, a nyaraló emberek kisimultsága és lepirult bőre; az, hogy Zoli is velünk tartott, és az is, hogy már a Nagylánnyal is "bulizok" (még akkor is, ha néha, amikor az énekes sugallatának szót fogadva, felpattantam és táncolva dalolásztam, ő megrántotta a nadrágomat, és olyan igazi "serdülősen" rám rivallt, hogy "Anyaaaaaa!!!).
Szóval, kellemes estét töltöttünk a Magna Cum Laudéval. Azóta csak őket hallgatjuk - és lassan Imó is megtanulja kimondani a nevüket.

Foci

"Tudtam, tudom,
tudni is fogom,
hogy baj lesz,
ha bekapom
a hatodik gólt."
Ez volt életem első versének első versszaka.
Mert nekem az anyatejjel járt a fociimádat is. Nagyapám, apukám, bátyám, azok barátai, egy napot sem tudtak elképzelni a labda rugdosása nélkül. Volt is egy pici elkerített rész a kertünkben, két pici kapuval (és a szilvafával a közepén...), ahol az utca többi srácával - és férfi családtagjaimmal - együtt hatalmas bajnokságok zajlottak. És hát, én is fiúsítva lettem, és nem volt kérdés, hogy részt vegyek-e ezeken.
De azért nem nagyon bíztak bennem - pláne nem a tesóm. Hatos mérkőzéseket játszottunk. Misi szerint, ha vele voltam, én direkt bekaptam azt a bizonyos hatodikat... Pedig nem is. Csak, ha vele voltam, stresszeltem, nehogy bekapjam, mert akkor biztos azt hiszi... Így aztán bekaptam... Egy ilyen eset kissé eltúlzott reakciója után született a fent idézett vers...
Az élet úgy hozta, hogy egy focistába szerettem bele... Emlékezetes mindenki számára az, ahogy apukám szeretett volna megismerkedni a későbbi vejével...
Anyuék még kint éltek Svájcban, így csak a távolból mesélhettem nekik kisebb vívódásomról (egy előző "versenyző" esetleges visszatérte kapcsán...) és Zoli érkezéséről életembe. A vívódás szerencsére nem tartott sokáig. Mire szüleim ismét hazalátogattak, szemernyi kétségem sem volt Zolit illetően. Misi bátyám már össze is futott egyszer vele. Akkor még Zolinak hosszú haja volt. És erős kézfogása - Misi elmondása szerint.
Anyut kissé riasztotta a hosszú haj. Meg különben is... "Ki lenne méltó az ő lányához?".... Apu csak annyit kért: jöjjön el a vasárnapi focira. "Én majd megmondom, hogy milyen ember, a játéka alapján!"-Biztatta kissé szkeptikus anyukámat.
Amikor hazajött a fociból, - állítólag- azt súgta Anyu fülébe: "ő jó lesz vejnek"..... Hozzáteszem: addigra rövid haja volt.... :-)
Szóval, a foci fontos, ha akarom, ha nem. Máig is. Zoli könnyen bevágódott Misi fiainál is, akik "természetesen" fociznak (a két nagyobb). Zoli mindig, mindenkivel szívesen focizik. És túl azon, hogy nagyon ügyes és tehetséges (hiszen gyerekkorában a Bayern München szerette volna kinevelni, csak apósom nem hagyta, hogy külföldön maradjon....), a csapatcentrikus, őszinte, egyenes és tisztességes jelleme is kidomborodik a játékában. Ezért hívják mindhová. Szeptemberben pl. egy világeseményre...
Nekünk négy leányzót osztott az élet főkártyása. Egyik sem focis. A női foci azért nem annyira bűvöl el senkit a családban. Viszont így, nyaranta, a mi leánykáink is próbálgatják rúgni a bőrt.
Ezért melegedett föl a szívem, de nagyon, amikor tegnap, egy óra kettesben töltött tenisz után, hazatérttünkkor, azt láthattuk Zolival, hogy két ideiglenes kapu felállítva a kertben, és Apu meg három leánykánk fociznak. Mezítláb, a nedves fűben, hatalmasakat vetődve és kacagva...
Lerúgtam a cipőmet és beálltam én is...
Hatos meccset játszottunk.....

Partnerség

Ha hazaér, mindegy mennyire fáradt, leül hozzájuk/hozzánk, mindenkinél érdeklődik a napjáról - legtöbbször falatozás közben.

Iskolaidőben szívesen kikérdez bármit. A verseket legtöbbször könyv nélkül - néha az az érzésem, hogy ezer verset tud pontosan, betűre, vesszőre. De jöhet angol, német, latin vagy matek, netán földrajz vagy környezet is. Bármi, bármikor.

Mindig ő vágja a körmüket. 

Elmegy minden műsorra, évnyitóra és évzáróra, versenyre és zongora- vagy fuvola-koncertre.

Melléjük heveredik, ha DVD-t néznek, és nagyokat kacag ő is a sokadjára látott Jégkorszakon.

Ha a lányok lovas túrára vágynak Toscanában, felpattan ő is egy pacira. Ha kell, még vágtázik is. Mármint a lóval... 

Nyaraláskor készséggel játssza el a víziszörny szerepét. Akár 246-szor is. Egymás után.

Teniszezik velük.

Síel is. Ha az az óhaj, akkor snowboardozik is.

Vízilabda mérkőzést is lebonyolít a Balogh-lányokkal és "ellen". Közben közvetíti is

.

Fut velük.

Kajakozik velük.

Biciklizik velük. Amíg úgy volt, egyet vitt ülésben. Hozzácsatolható vázzal is kerekezik.

Úszást oktat, fejest magyaráz, szaltót csodál...

Vívni még nem tud, de már egy csomó jó tanácsot tud adni.

Ország-városozik, hajócsatázik, szóláncozik, kinevetavégénezik. Meg minden más társast játszik, kívánság szerint. 

A malmozást is elmagyarázza. Meg a sakkot.

Mesél esténként. Fejből is. "Bölömbért", a csajok kedvencét, akit ő talált ki. De Aranyhajat is, ha arra van igény.

És lesi a Holdat Klárával és a távcsövével együtt.

Magyaráz a vulkánokról. Utána is néz.
Magyaráz bármiről. És utánanéz bárminek.

Épít legóból. Bármit. Általában házat vagy istállót.

Ha már nincs más megoldás, még barbiezásra is vetemedik. 

Diafilmet vetít.

Segít a tablóra ragasztgatni. Meg előtte nyomtatni.

Kutyát sétáltat az összes csajjal együtt.

Vigyáz rájuk. (ránk)

Szereti őket. (minket)

Értü(n)k dolgozik. 

Értü(n)k él.

Értü(n)k vigyáz saját magára is.

Nincs ennek most semmi konkrét apropója.

De le kellett írnom, hogy szerintem Zoli igazi partner a gyermekei számára. Fantasztikus APA. 

Zita, Emma, Klára és Imola nagyon szerencsések.

(és ez látszik is rajtuk... :-) )