A pankrátor, a harcos, a zenész és a vetítő

Klára kapott Húsvétra egy foglalkoztató-füzetet. Az a címe: "Az én családfám". Klára imádja az ilyen megfejtendő, kitöltendő, beleírandó, kitalálandó, megfejtendő holmikat, így ennek is nagyon örült. Ahogy egyébként most mindennek. Jó passzban van a drága és igen vicces is mostanában. Mondhatni, hogy minden étkezésnél megnevetteti az egész asztaltársaságot....

Szóval, amióta megkapta ezt a füzetecskét, szorgalmasan töltögeti. Már beleírta a nevét, korát, címét, az ovija és sulija nevét és címét, a tesók számát és neveit, meg még pár dolgot. Aranyos, mert ha már megtanulta az adott (írott) nagybetűt, akkor helyesen használja, ha viszont nem, akkor nemecsekké válnak a pechesebb családtagok és földrajzi nevek.
Tegnap éppen azokkal a rubrikákkal küzdött, hogy hobbik, kedvenc időtöltések. Amikor belekukkantottunk a füzetébe, amit az étkezőasztalnál töltögetett, annál a bekezdésnél, hogy "Sportok, amiket szeretek - nézni vagy csinálni:", a következő felsorolás állt: "futó atlétika, torna, kardvívás, műugrás, pankráció és így tovább". Zitával együtt "kukucskáltunk" és együtt kaptunk egy kisebb röhögőgörcsöt.... Amikor kissé magamhoz tértem, azért elgondolkoztam. Pankráció?! Hát hol a csodában hallhatott-láthatott ilyesmit ez a drága gyermek? Mert hogy itthon sosem néztünk még ilyesmit, az tuti! Zita éles memóriája sietett a segítségemre: amikor Vera barátnőméknél voltunk Füreden, a Nagyfiú kapcsolgatott a csatornák között, és ő időzött el egy pankráció-közvetítésen. Klára is láthatta.

Zita három hete sírva ért haza. Tornaórán rendes fekvőtámaszokat kellett csinálni, számolták és osztályozták. A gond ott kezdődött, hogy addig csak térdtámaszos fekvőt gyakoroltak, most meg hirtelen a rendeset kellett produkálni. Az 5-öshöz 17-et kellett úgy csinálni, hogy a tanár (férfi, és a két osztály lányait tanítja!!!!!) egy teniszlabdát tart, amihez hozzá kell érni a mellkasnak (hm, hm....). Nos, Zita, aki napi 2-3 órát edz és tartja a kezében órákon át a kb. félkilós kardját, csak egyet tudott így csinálni. Ami, ugyebár, 1-est jelentene (eddig csak 5-öse volt tornából, beleértve az előző évét is). Annyi könyörületet gyakorolt a távolról kissé furának tűnő tesitanár úr, hogy a tavaszi szünet után újra próbálhatja. Na most, a mi elszánt, HARCOS leányunk éjjel-nappal gyakorolt; mindenkivel konzultált, hogy mi is a helyes technika. Tegnapra eljutott húszig, elég fura módszerrel, de én nem szólhatok semmit: ilyen mellkasos formában én egyet sem tudok csinálni (mondjuk, Zita édes volt, hiszen úgy is érvelt, hogy könnyű a kisebbeknek, akiknek rövidebb a karja, no meg a bögyösebb évfolyamtársak is szerencsésnek minősültek...). Én elismeréssel adózok a kitartása, a küzdelme és az eredménye előtt. Viszont izgul szegény, ami nem biztos, hogy a kritikus pillanatban jól jön.... Ezekben a percekben ér véget a tesióra, remélem, majd jelentkezik.... De annyira lenyűgözött, hogy elveimmel ellentétben (mely elv azt mondja ki, hogy a pedagógusokról soha nem mondok semmi negatívot, akárhogy is gondolom, mert a tiszteletet fontosnak tartom), azt ígértem Zitának, hogy ha esetleg becsmérlő megjegyzést kap (fogalmazzunk úgy, hogy hajlamos rá a tanár úr), vagy nem megfelelő jegyet, bemegyek a legközelebbi fogadóórára! (És mindenek előtt azt is megkérdezem tőle, hogy biztos, hogy nem sért-e semmi szabályt az, hogy a lányok MELLÉHEZ tart egy teniszlabdát....) Mert akárhogy is: egy jó pedagógusnak értékelnie kell a szemmel látható fejlődést, és fel kell tudni mérnie, hogy ez mekkora (rendszeres) erőfeszítést igényelhetett.

Zitáról még valamit: tegnap is nagy izgalmat élt át. Először mehetett a zeneiskola nagy fúvószenekarába, ami (bár nem szereti, hogy így emlegetem) igazán nagy megtiszteltetés. Ez tényleg egy komoly zenekar már, teljesen élvezhető és vállalható előadásokkal. Sokat lépnek fel, sokat utaznak. Zita félt, hogy nem fog neki menni. Nyilván nem is fog egyik napról a másikra, ez természetes. Mindenesetre vidáman, és megkönnyebbülve tért haza: kedvesen fogadták, segítőkészen, és a Rákóczi-indulót játszották. Ez azért is örvendetes fejlemény, mert ez azt jelzi, hogy túllendültünk a fuvolatanár-váltás okozta sokkon. Így a kezdeti hónapok eltökéltsége után (amely során szinte az összes létező hangszert felsorolta, amikre majd váltani szeretne), most már kitisztult: marad a fuvolánál és az időközben teljesen megszeretett új tanárnőnél. És ez jó.

Ha már a zenénél tartunk, mindenképpen meg kell örökítenem azt az igazán örvendetes tendenciát, amit Emma mutat be mostanság. Állandóan gyakorol! Zongorázik reggel, délben, este. Gyakorol, gyakorol és gyakorol. Szívesen, noszogatás szükségessége nélkül. Szemmel láthatóan élvezi, már néha be-bedől, mint egy "profi" zongorista - és hát, igazán nehéz darabokat ráz ki az ujjacskáiból. De számomra az a legnagyobb öröm ebben, hogy azt látom, hogy ő is örömét leli benne! És azt gondolom, pont ez a zenélés lényege!!!

Végül, de nem utolsósorban, essék szó a legifjabb is. Imóca, aki nemrégiben megszabadult haja hosszától, fura szokásokat vett fel mostanában. Simán, szemrebbenés nélkül, állít olyan dolgokat, amik mindenki számára (értsd ő és a beszélgetőpartnere) nyilvánvalóan ellentétesek a valósággal. Pl.: "Mostál fogat és arcot?" "Igen!" Bólogat vidáman, a pofiján barnálló nutellafoltokkal... vagy "Azt a rajzot Klára készítette?" (Be is kereteztem, egy nyuszivárós mű.) "Nem!!! Én!!!" És ezt úgy állítja, hogy a szeme is csillog a huncutnak szánt vigyortól. Nos, nem igazán tudom, hogy miként kéne ezeket a megmozdulásait kezelnem. Hiszen gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogy kiejti a csacsiságot, fény derül a turpisságra! Mindig megdorgálom őt ezekért a valótlanságokért, de nem tudom, hogy mennyire kéne erőteljesnek lennem. Ő ugyanis azt hiszi, hogy ez vicces, és bizonyos fokig az is. Mindazonáltal, veszélyesnek is tartom, ha túl sokat ingadozik az igazság mezsgyéjén. Hm.

Átirat

Sokan ismerhetik a mostanság népszerű Tóth Gabi "Elég volt!" című pörgős-dögös dalát.

Az utóbbi napok (de akár hetek, sőt hónapok!) vetületében, az alábbi "átirat" jutott az eszembe, amikor is már a negyedik gyermekemet is magával ragadta a gyomorinfluenza (vagy valami hasonló vírusos kórság) rettegett szörnye.
Érzékeny gyomrúak itt álljanak meg az olvasgatásban és max. az eredeti verzióval dobják fel a napjukat!

Én fogtam kezed,
amíg bírtam veled,
tudom beteges tánc,
a kezemben tál.

A házhoz kötve börtönödben untam már,tudhatnád.
Én ordítok mindig,
tudtad nem bírom egy helyben, szívem úgy
száll.
Ha nekem is jár egy cseppnyi mámor, egy percnyi száguldás.

Amikor az érzés hív, amikor a tál szólít, tudom azt:kérdés nincs többé már.

Elég volt, hogy folyton hánytok,
fáradt szemem csak lavórt lát, 
elegem lett: ágyat húzok, vécét pucolok és felmosok

Elég volt már: széntabletták, keksz, főtt rizs és hasfájás
Én leléptem, már másra vágyom, bár úgy fáj.


Vagy valami hasonló. Szeretném jelezni a vírus- és betegségosztó bizottságnak, hogy KÖSZÖNJÜK SZÉPEN, NEM KÉRÜNK TÖBBET!!!! Valami tévedés történt, mi nem kértünk ennyit, sőt egyáltalán nem!
Egészséges, egymással civakodó, ISKOLÁBA és EDZÉSEKRE JÁRÓ gyerekeket szeretnék!!!!!!!

Gyerekek, hó, kutya, és egyéb finomságok

Feltételezem, hogy az ország legnépszerűbb témája az utóbbi napokban a hó. Van, aki bosszankodik, van, akinek komoly gondot okoz, és van, aki örül neki. Bevallom, én - és mondhatnám az egész családom - örülök neki. Hiányzott, nekem hó nélkül nem tél a tél. Hiányzott az a puhaság, amit a hótakaró ad a világnak; hiányzott az a mindennel összehasonlíthatatlan fény, amit a fehérsége kelt, hiányzott az a ropogás a csizmáink alatt, és hiányzott az az öröm, amit ez a gyerekeknek okoz. Mert ha esik a hó - és megmarad - nem kell többé azon törni a fejünket, hogy mit csináljunk egy téli hétvégén.... A lányok kint szaladgáltak, hóangyalt csináltak, havat is lapátoltak, hóembert próbáltak építeni (nem nagyon tapadt a hó), kutyával játszottak. Szegény Zita húzta erre a hétvégére a betegség kártyát (hát, ő még kimaradt a sorból, nemdebár.... - de már meg is gyógyult), így ő csak sóvárgott kipislogva a hó felé....

Mivel a meteorológusok annyira beharangozták a közelgő hóhelyzetet (komolyan, annyira vártam már a fehérséget, hogy péntek éjjel felkeltem kikukucskálni, hogy megjött-e már a hó...), hogy el is hittem nekik. Mondjuk, betáraztam a tarsolyba pár elmenős programot is, ha esetleg ismét tévednének (a meteorológusok), de az ötleteken kívül, kellő mennyiségű élelmet is, hogy ne kelljen bármilyen beszerzéssel foglalkozni.

Ezért aztán két havazós kaland között sütöttem (sütöttünk) és főztem (főztünk). Először is... A legutóbbi túrám során a hentesnél, elcsábultam két darab gyönyörű szűzérmére. Ezt olvasztottam fel a hétvégére. Szombat délelőtt zongora és tenisz program van mindig, és olyankor Emma (aki mindkettőn részt vesz) mindig az éhhalál szélére kerül, mire hazaér. És ő nagyon szereti a jó husit. Úgy adódott, hogy pont beszéltünk laptopkonyha témában OZ-zal, a séfünkkel, és a végén megkérdeztem, hogy ő hogyan sütné meg ezeket a húsokat valami pikk-pakk gyors módon, úgy, hogy a gyerekek is szeressék. "No, Szilvikém, sózod, borsozod, pici majoranna, kömény, egy-két gerezd fokhagymát rányomsz, kevés mustár, és ezt belemasszírozod a "mancsikáddal" (bocsi, OZ, de kesztyűt használtam, nem szeretem, ha fokhagymaszagú a kezem), kis olívaolajon gyorsan körbesütöd úgy, hogy kéreg képződjék rajta, majd felöntöd vízzel úgy, hogy kb. a feléig érjen a húsnak, leveszed a lángot és fedő alatt főzöd tovább kb. 20 percig. Ha készen van, akkor kiveszed a húsokat, teszel a visszamaradt szaftba egy kis lisztet, esetleg bort, összeforralod, és már van mártásod is hozzá."
Hát, OZ! Az igazság az, hogy általában nem szoktak elégedetlenkedni a főztöm miatt, de sokszor előfordul, hogy a nagy beszélgetés közepette, az egész család csak eszik és mondja a magáét, és nem minősíti a menüt. Nem úgy, mint most! Áradoztak mind, több gyermekem szükségét érezte annak, hogy lefotózza a művet, és nagyon gyorsan fogyott minden... mert volt hozzá még krumplipüré, meg rizs (a pürét nem kedvelőknek), pirított gomba és tejszínes brokkoli a szülőknek, uborkasaláta (a finnyásabb gyerekeknek). Szóval.... nem mondom, hogy minden héten ilyen lesz, de lehet, hogy ünnepekre ismét asztalra kerül....

Készítettünk még muffint (kétszer is, mert az első adag egy pislogás alatt eltűnt), foccaccia-t, azaz pizzatésztából készült lepénykét (egy előző pizza-estünkből megmaradt és lefagyasztott tésztát olvasztottam fel), amire friss rozmaring, só és egy kis olívaolaj kerül csak és Klára nagy kedvence. Sütöttünk még zsömléket (életemben először!), meg a nálunk már klasszikusnak számító bagettet is. No meg egy kuglóf-szerű valamit, hogy Zita is örüljön. Ezúttal újítottam, egy francia recepttel (20 dkg vaj/margarin, 20 dkg cukor, 1 vaníliás cukor, 5 tojás, 25 dkg liszt, 1 sütőpor, csipetnyi só és 2 ek kakaó), mert Anyu a család hivatalos kuglóf-beszállítója, és nem akartam vele konkurálni.

Úgyhogy. Havas és sütős hétvégén vagyunk túl, és azt kell, hogy mondjam, hogy jó volt. Tél van, végre, rendesen.

Az első....

Buza Sanyi kollégánk és barátunk sokszor fogja látványosan a fejét azon, hogy néha én nem értesülök frissiben a laptopkonyha körüli fejleményekről, teendőkről. Mert ő úgy gondolja, hogy Zoli, jó házastársként és munkatársként, azonnal informál engem, ahogyan hazaér. Nem "hibáztatom" Sanyit ezért a téves feltételezésért- ő más "körülmények" közé tér hozzá: felesége pszichológus, szakmája a "meghallgatás" (és kérdezgetés), fiuk, Marci (a Viva új sztárja), pedig már felnőtt tulajdonképpen. Ezért, amikor nemrégiben meghívtam őket vacsorára hozzánk; mellékesen megjegyeztem, hogy most majd végre megérti, hogy mi miért nem a munkahelyi témákat vesézzük ki esténként... :-) (Mert egyébként is: az a munkahelyre, és munkaidőbe való.)
Azon a szombaton Emma egy zsúrban járt (még a tüdőgyulladás előtt...), így Sanyiék érkeztekor "csak" három lányunk tartózkodott itthon. Addigra már készen voltunk a vacsora előkészületeivel is, és nagyjából összefésültük úgy a ház sorait, hogy Sanyiék ne egy lego-kockán korcsolyázva érkezzenek el az első lemeztelenített Barbie orra elé. Mi magunk is meglepődtünk azon, hogy Klára, Imola és Zita,  fotelban vagy kanapén, teljes békében, egy-egy könyvvel a kezükben, elmélyülten olvasva várták a vendégség kezdetét.
Mondanom sem kell, hogy amikor ez a látvány tárult Sanyi és Ildikó elé, "celeb-barátunk" nem hagyta ki a froclizás lehetőségét, azt illetően, hogy akkor mekkora kamu az, hogy mi nem tudunk egy épkézláb mondatot váltani egymás között Zolival, este fél 10-10 előtt.... Aztán befutott Emma is, a többiek letették a könyveiket, Klára elővette a vicces fényképezőjét, az összes a beszélőkéjét, és némileg "megnyugodhattam": a lányok azért bemutatkoztak a megszokott oldalukról is... :-) (Most már Sanyi is inkább e-mailt ír nekem vagy felhív, semmint, hogy abban bízzon, hogy házastársi mivoltunk automatikus munkatársi viszonyt is jelent - legalább is itthon, esténként....)

Mindez a kis felvezető tulajdonképpen azt hivatott jelezni, hogy tényleg kitört nálunk az olvasó-láz, igazán nagy örömömre. Legutóbbi karácsonykor, Zita úgy döntött, hogy ő már szeretne saját ajándékokat is (venni és) adni a családtagoknak- és ezek könyvek voltak, kivétel nélkül. Méghozzá remekül eltalált könyvek! Zoli már régen elolvasta a sajátját (Federer-ről), én még nem a sajátomat, de ami késik, nem múlik, hiszen Szabó Magdát kaptam, egyik kedvencemet (naná! Zita figyelmes csaj!). Imola Tea Stilton-ja is nagy örömet okozott, azt együtt olvasgatjuk (csak még mindig a tőlem kapott "saját könyvük" a sláger inkább esti meseként). Emma, hát Zita drágám, Emma ügyében nagyon hálás vagyok! "Egy ropi naplója" - ezt kapta az olvasásra legkevésbé fogékony húg. Pár napja végre letette az előző, hosszasan rágott vékonka könyvet, és ezt vette kézbe. És mint akit kicseréltek: hosszasan hever a fotelben, teljesen elmerülve, és falja a betűket, kizárva a külvilágot! Zita nagyon eltalálta, és talán a szorgalmasan végzett szemtorna eredményeként a formába hozott szemizom is segít abban, hogy Emma is végre élvezze az olvasást! Remélem, hogy ez most már így is marad!
Imó a kifejezetten kezdő olvasóknak létrehozott sorozat könyveit olvasgatja szívesen (Olvasó Tigris és társai). Neki még nem megy olyan könnyedén, és ezek a kötetek pont azért jók, mert a kezdőknek is sikerélményt ad, és további betűzgetésre sarkall.
Akiről tulajdonképpen írni akartam, az nem más, mint Klára! Ugyanis neki Zita egy vaskos Geronimo Stilton könyvet ajándékozott (A szeretet ereje), és ő legott elkezdte olvasni. És azóta olvasta, olvasta és olvasta. Itthon, autóban, mindenhol. Lelkesen bogarászta még és fejtette meg a benne rejlő különféle kódolású titkosírásokat, a térképeket, és mindig mesélte, hogy hol tart a történet. Ez persze egy képes és színes írású könyv, igazi olvasási kedvet ébresztő, de akkor is közel 300 oldal volt így... És pár napja befejezte. Nagyon büszke volt magára, és mi is rá!

 Ez lett hát az első igazi, "komoly" könyv, amit önállóan elolvasott!
Az utóbbi napokban mind a négy lányunkat könyvvel a kezében láthatjuk jó sokat, és ennek nagyon örülök. Csak maradjon is sokáig így!

A kultúra és a hóemberek napja

Pénteken volt a kultúra napja - állítólag, nem jártam jobban utána. Zita iskolájában ezt annyira komolyan vették, hogy még ünneplő gúnyát is kellett húznia - no meg ünnepség is volt. Ami nagyon tetszett a Nagylánynak, főleg az, amikor a tanárok elszavalták vagy nyolc különböző nyelven a Himnuszt (köztük eszperantóul is...).
És az alkalom lehetővé tette a 6.a. lelkesebb magja számára, hogy felfedjék azt, amit már alig bírtak titkolni - pedig csak év végén akarták megmutatni a célszemély számára. Hogy mi az? Csak egy pici vissza-kanyar, és máris elárulom!
Zitáéknak egy hírhedten "kemény, de nagyon jó" magyar-tanárnőjük van. Szigorú, és követel, "cserében" nagyon jól és szórakoztatóan tanít (engem mindig lenyűgöz, hogy milyen kreatív házi feladatokat ad). Zita is szokta néha mondani, hogy milyen szigorú, de mivel ő mind nyelvtanból, mind irodalomból remekel, ezt én főként póznak fogom fel a részéről - azért, hogy ő is "a tömeghez tartozzon". Valójában nagyon szereti mind a tantárgyakat, mind a tanárnőt. Többek között azért is, mert miután már végig-elemezték ebben a tanévben az Egri csillagokat, a Toldit, a Walesi bárdokat, a Légy jó mindhalálig-ot, végre eljutottak Zita nagy kedvencéhez, az Abigélhez. Ez a könyv persze belelkesítette az osztálytársai nagy részét is (főként a csajokat, naná!). Ezért aztán úgy döntöttek, hogy titokban betanulják színdarab-szerűen a könyvet. Ment is a szervezkedés: szerepeket osztottak, volt, aki a forgatókönyv elkészítését vállalta, mások besegítettek (Zita is, természetesen, az ő írókájával...), és reggel fél 8-ra jártak be, hogy gyakoroljanak; sőt, az osztályfőnök is eljárt néha ezekre a próbákra, őt is cinkossá tették. Nagyon élvezték. Viszont majdnem elszólták magukat, amikor a magyar tanárnő (aki egyébként az osztályfőnök-helyettesük is) azt indítványozta, hogy majd egyik órán adják elő az egyik jelenetet a könyvből - mit sem sejtve, hogy a gyerekek is pont ezen dolgoznak. Itt szinte kibukott belőlük, hogy ki ki legyen - hogy stimmeljen az általuk leosztott szerepekkel.
Ezért aztán, múlt pénteken úgy döntöttek, hogy nem várnak év végéig, és az "ünnepi" alkalmat megragadva, előadták az első öt jelenetet a magyar tanárnőnek. Volt nagy sikerük!!!! Annyira tetszett az egész a tanárnőnek, hogy be akarja nevezni a csapatot az iskolai ki mit tud?-ra (pedig már lejárt a nevezési határidő...), és azt tervezi, hogy a másik osztálynak is, és a többi tanárnak is adják elő. Úgy találta, hogy a gyerekek nagyon jól osztották szét a szerepeket, és jól eltalálták az egész hangulatot.
Zita nagyon örült a sikernek, teljesen feldobódott. Én meg úgy gondolom, hogy nem lehet nagyobb öröme egy magyar tanárnőnek, mint hogy sikerült így belelkesíteni szinte egy teljes osztályt!

Ugyanezen pénteken, Emmácska továbbra is itthon volt, mert sikerült egy "remek" vírusos torokgyulladást összeszednie, amit ötvöz egy még "klasszabb" köhögéssel! Szegény, utálja már nagyon az egész bezártságot. Még a hét elején (vagy a múlt héten?), ezzel tért haza:

Technika órán készítették, és nagyon  megtetszett neki - és az egész családnak.
Ezért, a betegsége elején, elkészítettük a társát:

"Én is szeretnék, én is szeretnék!"-jött az összes testvértől a kérés.
Ezért aztán, pénteken nekiálltunk Emmával a sorozatgyártásnak. Kivételesen, eszemnél voltam annyira, hogy még a fázis-fotókat is elkészítsem.
Tehát, először is összekészítettük a hozzávalókat: fél pár zoknik (no, ezek rejtélye megérne egy külön értekezést, de úgy sejtem, nem a mi háztartásunk egyedi rejtélye ez....), gombok (ha előre felkészülünk, akkor lehet kapni a rőfös-boltokban direkt "szem-gombokat" is, de ez nem nélkülözhetetlen), tömő-anyag (nekünk a karácsonyi dísz-kispárnák miatt maradt egy csomó, de gondolom, hogy sima vatta is megteszi), cérna (vagy még jobb, ha van fonal - nekünk nem volt), olló - és kell majd ragasztópisztoly (a lustábbjának, mert amúgy tökéletesen helyettesítheti tű és cérna is!).

Úgy kezdjük, hogy a lehetőleg fehér zoknit jól kitömködjük a tömő-anyaggal. (Itt megjegyezném, hogy szerintem azzal sincs baj, ha a "hóember" piros, zöld vagy hupilila - hiszen játék és fantázia az egész...) Pontosabban a zokninak egy akkora részét, amekkora hóembert szeretnénk. A felesleget levágjuk, de előtte még összeszorítjuk egy cérnával/fonallal a tetejét, no meg a "nyakánál" is összekötjük egy kicsit. Így:

Jön a hóember orra: összecsippentünk egy darabka tömőanyag/vatta részt a zokni keresztül, és alatta megkötjük egy fonallal/cérnával.

Egy másik, lehetőleg élénk színű, zokniból levágunk egy darabot úgy, hogy a zokni gumis része legyen a sapka nyitott alja, és a másik rész tetejét pedig ismét összekötjük egy darab cérnával/fonallal - mintegy "bojtos sapkát" létrehozva így. A maradék zoknirészt (tehát a lábfej-részt) pedig úgy vágjuk ketté, hogy szétteríthetővé váljék, és egy sálat kaphassunk belőle. Ezt a "sálat" az előzőleg kissé elszorított nyakrész köré tekerjük és hetykén megkötjük. Most akkor itt tartunk:

Már csak a gombok vannak hátra - a szemeknek és a pocakjára is pár, "dísznek". Mi, a lustább és gyorsabb verzióban, ragasztópisztollyal tettük ezeket fel, de nyilván meg lehet oldani tűvel és cérnával is! Kész is lett:

Helyes, ugye?
Amikor ezzel megvoltunk, tudtuk, hogy rögtön kell még egyet készítenünk - hiszen az Ikreknek gyártottuk az előzőt is. Aztán pedig megjött Zita, ő is kért egyet!!! Ekkor tartottunk ötnél. Mire Imola megütközve azt kérdezte: "Hol a hatodik?" Annyira mosolyogtam: a mi házunkban mindenből hat kell... :-) Tehát nekiveselkedtünk még egynek... Így összeállt a hóember-csapat:

Aztán, másnap csináltak még egyet, ajándékként a Kicsik barátnője számára, mert zsúrba mentek hozzá. De azt már nem fotóztam le.
Egyébként pénteken még megkaptuk végül az összes bizit. Összesen nyolc négyest szedtek össze - a többi ötös (persze... :-) ). Ez átlagban két négyes per fő. De nincsenek átlagos lányaink, ezért nem is így alakult:
Klára tiszta kiváló lett.
Imola egy jól megfeleltet kapott - csak "gratulálni" tudok a rajz-tanárnőnek, aki egy iskolai félév alatt meg tudta utáltatni a rajzot, az eddig éjjel-nappal rajzolgató és kézműveskedő lánykámmal! Most komolyan: hogy lehet nem kiválót adni rajzból egy igyekvő elsősnek?!
Emmus, a nagy harcosunk, öt négyest hozott. Dicséretére váljék, hogy néhányból kétesre áll, tehát még egy kis erőbedobás, és lehet akár ötös is... Én büszke vagyok rá is! Nagyon.
Zitusunk, drága, ki lehet számolni - három négyest hozott. Úgy tűnik, hogy a földrajz a mumusa - nem is értem miért, hiszen az bemagolható lenne. Az informatika van még, az pont nem érdekel. És a matek, amiből már majdnem meglett az ötös!!! (És ez nála nagy szó, a matekkal nehezen bírt mindig is....)
Lányok, annyira klasszak vagytok!!!!

"Csak úgy, testvériesen"

Amikor elterveztem ezt a bejegyzést (úgy három napja), akkor valami durvább címet szántam neki, mint pl. "Állóháború" vagy "Testvérharc". Időközben azért kissé kitisztult az ég lelkem viharában, így a cím is leszelídült egy kicsit.
Mindazonáltal, egy kissé kevésbé kellemes témát feszegetnék, nagy bánatomra. Persze, a karácsonyra ajándékozott személyre-szabott könyvek állandó olvasgatása, és azoknak a lányok általi "lereagálása" komoly útmutatást ad nekem az ügyben, hogy mit és hogyan írhatok itt le. Tulajdonképpen, számomra is ajándék volt ez az ötletem. Rengeteg mindent "helyre tett" és helyre pakol még folyamatában is.

Szóval, nem tudom, hogy miért (illetve vannak tippjeim, majd mindjárt visszatérek rájuk), de mostanában elmélyülni látszanak az ellentétek bizonyos gyerekeink között. Tudom én, hogy a testvérek alapvető sorseleme a veszekedés; olyan nincs, hogy ne lenne ilyen. És azzal is tisztában vagyok, hogy a testvérek közötti féltékenykedés is velejárója a többgyerekes család-modellnek. De én úgy érzem, hogy most már néha túllépnek egy egészséges határt. Klára és Emma (a két főharcos) már eljutott ahhoz a bizonyos "ha sapka van rajta, az a baj, ha nincs, akkor az a baj" szindrómához, amiből nehezen találom a kiutat. Állandóan belekötnek a másikba, és hamar elfajul kiabálásba, egymás sértegetésébe, (ajtó)csapkodásba és nem ritkán "tettlegességbe". Persze, Zita (a maga megbolydult, noha mintha már kissé visszazökkenő lelkével) és Imola sem ártatlanok ám; és sokszor ők is harcolnak a többiekkel, vagy a két Kékszemű vitájába szállnak be - egyáltalán nem pártatlanul. Imola hajlamos Emma pártját fogni, Zita pedig sokszor túlzó módon száll Klára védelmére; még olyankor is, amikor Klára valami igazán hajmeresztőt művel (inkább nem is hozok fel példákat, merüljenek azok inkább feledésbe...).

Összefoglalva: az utóbbi időben nem egy olyan vacsoránk volt, ahol a gyerekek őrjítő módon viselkedtek - vagy akár előtte, és azt folytatták az asztalnál. Próbálkozunk mi szép szóval, könyörgéssel, fenyegetéssel, érveléssel, és - főleg: elkeseredéssel. Talán ez utóbbi hat a leginkább, legalább is bizonyos csemetékre. Valamelyik este már inkább elmentem sétálni egy kört, mert féltem, hogy "felrobbanok", vagy mérgemben olyat mondok/teszek, amit megbánnék... Zoli is rosszkedvű ezt tapasztalván, de néha még ez sem állítja meg őket....

Hogy miért van ez mostanság? Persze, illő lenne magunkban (is) keresni a hibát, és nyilván megtesszük, és próbálunk újabb és újabb (naggggyon megértő) technikákat alkalmazni az ellenségeskedések feloldására, de azért lenne egy egyszerű magyarázatom is. Úgy hívják: LEVEGŐ!!! Mintha a szünet alatt kimaradt egyhetes hegyi túra hiányozna. A "kiszellőztetés". Ráadásul a Mátra is kibabrált velünk, azóta meg Imó és a saját "tüdőlötyögésem" is megakadályozott minket a levegőzésben. Imola rögtön elkezdett köhögni, akár már egy szellőztetés során is. (Ma ment először suliba.) 

Lehet, hogy már a hó puszta látványa is segített, mert tegnapra kicsit kisimultak a lányok idegrendszerei. És így a miénk is... Éppen jókor, mert már kezdtünk nagyon elkeseredni...
És már most megígérem magunknak, hogy amikor csak lehet, kiviszem a csipet-csapatot levegőre. Régen is mindig ezt a módszert alkalmaztam, ha már nem bírtam velük. Csak éppen sokkal könnyebb ovisokat kirángatni, mint elfoglalt iskolásokat... De látom, hogy komoly következményei vannak a hiánynak. Már ha nem tévedek, és tényleg ezért ásták ki a sáncokat egy állóháborúra....
Kissé szorongva várom mostanság a késő délutáni-esti létezést: vajon most is lesznek-e összecsapások? Keresem a kulcsot ahhoz, hogy ne fajulhassanak el a dolgok, de pillanatok műve alatt robbannak a bombák a testvérharc aknamezőin... És teljesen kiszámíthatatlanul...
Ezért "vicces" számomra az a kifejezés, hogy "testvériesen osztozni"....

Egy havas reggelen

(Elöljáróban, csak annyit, hogy mind a négy lányunk rendelkezik (szerencsére!) hótaposó típusú csizmával, síelésre is alkalmas kabáttal, és nem kis számú sapkával, kesztyűvel és sállal...)

Ma reggel mindenki ujjongva állapította meg, hogy végre elkezdett kifehéredni a táj. Ez még nem az az őszinte hóesés, aminek láttán már szánkózásban, hógolyózásban és hóember-építésben lehet gondolkozni, de azért máris sokkal vidámabbra hangolta lányaink mostanában igen csak zákányos kedvét.

Lezajlott a szokásos reggeli pörgés, még egészen békésen és tempósan - bizonyára mindenki vágyott ki, megtapasztalni közelebbről is a megkésett telet. Én is tettem a dolgomat. Ma két körben vitte Zoli a suliba indulókat (egy kis autós technikai gikszer miatt). Először indult Klára és Emma. Klárával már túl voltam egy olyan megbeszélésen, hogy ha lehet, ne azt a - vékony - pulcsiját vegye fel, ami már középső csoportban is a kedvence volt, de lábbeli ügyben csak későn kapcsoltam, hogy a bőr kiscsizmáját húzta fel. Csini, de szerintem a latyakot nem annak találták ki. Emma már kint örült a hónak, amikor visszalépett egy puszira - edzőcipőben..... Na, ezt azért már nem hagytam, azonnali csuka-cserét rendeltem el.... Nincs is jobb egy leány számára, mint jól felfázni alulról. (Mondjuk ezügyben már itthon is sokat tesznek: hiába a sok papucs-mamusz, valahogy mindig mezítláb flangálnak....). És nem, Emma szerint nincs szükség sapkára ("Van kapucnim!!!), sem kesztyűre (miért is?!?!), sálra meg pláne nem ("hát jól felhúzom a pulcsit is meg a kabátot is!").
Előbújt végre Zita is "barlangjából". Rajta egy szinte ujjatlan nyári póló, kezében egy igazán nem vastag pulcsi. Mondom neki, hogy így meg fog fagyni (pláne, hogy buszozik majd hazafelé). Erre kisebb vulkánként tör ki, magyarázván, hogy ő nem hajlandó több réteget felvenni, és kész.... Próbálok érvelni, hogy az elvek jó dolgok, csak fázni fog, de nagyon. Durrogva vonul vissza a szobájába, felháborodottan kijelentve, hogy na jó, a rövid-ujjú helyett felvesz egy hosszú-ujjút.

Amikor Zoli visszatér, és nem örül annak, hogy Zita még nincs kész, akkor a Nagylány duzzogva mondja, hogy "jó, de át KELLETT öltöznöm!". Próbálom magyarázni az Apának, hogy mit is akart felvenni a Hölgy; Zoli meg tovább zrikálja, hogy miért nem vett fel valami kis szoknyát inkább :-) Zita szeme szikrát szórt. Ő szerencsére vett sapkát. Bár a haja nagy részét kilógatja belőle (divat, mindenek felett!!!), de legalább a feje búbja nem ázik el....

(Nem, Imola még nem ment ma suliba.)

Ilyenkor mindig azt gondolom: "Ah, Uram, adjál türelmet, ha már ilyen sok (leány)gyermeket adtál!!!!"

Blogos ajándék

Néha-néha úgy gondolom: le kéne ezzel állni. Mert van abban valami fura, hogy az ember beleteregeti az éterbe a bensőséges gondolatait, a családja történetét, és ezzel kiteszi olyan szemeknek, olyan megítéléseknek, amikre nem is vágyna. Persze. De a másik oldal sokkal többet nyom a latba. Aminek csak egy része - és komoly, szívmelengető része, a sok olvasó (esetemben pl. nagy öröm a 180. rendszeres olvasó beregisztrálása). A lényeg ugyebár mégis az, amiért nekiálltunk ennek a bizarr internetes lelki gyakorlatnak. Én többször kihangsúlyoztam, hogy a négy lányról és a négy lánynak írom. Meg is ijedek néha, hogy nem térek-e el nagyon, amikor valami "közérdekűbb" vagy a saját személyemet jobban érintő témát vetek fel. De szerencsére nem ezek vannak túlsúlyban. Erről bizonyosságot leltem most, december során, amikor a lányok ajándékát készítettem.

Nálunk még mindig nem lejárt lemez az Anna-Peti-Gergő sorozat. Sőt! Most úgy kell olvasnom a végletekig kitartó Imónak, hogy átcserélem a neveket a sajátjaikra. És bizony, az elmúlt pár év APG-őrületében, sokszor reklamáltak mind, hogy én miért nem írok/készítek ilyet róluk. Mondogattam én, hogy írok blogot, de nem nagyon értették, hogy az miért jó nekik. Én meg nem nagyon akartam reklámozni, mert már így sem örültem, amikor Zita mostanában, hogy ő már tényleg rendszeres olvasóm, többször is felvetette, hogy "Ugye ezt majd megírod a blogodba?" Nem azért szeretnék megélni dolgokat velük, hogy utána rögzíthessem, hanem csak simán szeretek örülni a közös kalandoknak, és azokról szívesen írok. Tehát a három kisebb végképp' nem volt képben az internetes naplóval kapcsolatban, és Zitának is csak az utóbbi hónapok "vannak meg".

Tehát mi volt az ajándék? Hát egy-egy könyv a blogomból kivonatolva. Mégpedig úgy, hogy mindegyik személyre szóló lett. Lett egy Zita-könyv, egy Emma-könyv, egy Klára-könyv és egy Imola-könyv. Mindenkinek benne vannak a közös élményeinkről szóló beszámolók, és mindenkinek csak a sajátjában vannak a csak róla szólók (vagy akár párban is, pl.: Klára-Imó, Zita-Emma).

Tehát, decemberben éjszakánként újraolvastam öt(!) év családi történeteinket (mert a 2007-ben indított babaszobás blog napló bejegyzéseit is hozzávettem a történethez); és még 2011-hez nem is nyúltam! (majd jövőre). Szelektáltam aszerint, hogy egyáltalán nekik valók-e, hogy kinek is pontosan; továbbá itt-ott átírtam ilyen-olyan okokból. Aztán bemásoltam mindig a megfelelő "könyv" dokumentumába.

És hát.... Nem számoltam az oldalakat... Zolinak említettem, hogy készítek egy ilyet, és tőle majd az lesz a kérésem, hogy intézze el a nyomtatást és a lefűzést. Oda is adtam neki az elkészült anyagokat három nappal a céldátum előtt. Először döbbenten hívott: de hiszen ez darabonként jóval több, mint 300 oldal!!!! Ajaj! Akkor egy betűmérettel javítottunk az ügyön, így "nyertünk" könyvenként kb. 50 oldalt. Ekkor jött a következő gond: a színes nyomtatás iszonyatosan drága... Mert én úgy képzeltem, hogy majd kinyomtatják két oldalra, és akkor az úgy nem lesz olyan vastag, meg ilyenek... Jó, akkor az ő nyomtatójukkal. Hát, a patronok beszerzése is egy kisebb vagyonba került volna, a kétoldali nyomtatás meg így ugrott persze... 22-én este kilátástalannak tűnt a helyzet. Annyira, hogy olyan fordult velem elő, ami évek óta soha: egyszerűen nem bírtam aludni (végül fél éjszaka ágyat húztam, ajándékokat varrogattam, pakoltam, stb... - a lányok pont nem aludtak itthon). 23-án végül kinyomtatta Zoli az összeset - Imola könyvének felétől eltekintve, fekete-fehérben. És le is fűzette őket délutánra. Úgy megkönnyebbültem!!!

És hogy mit szóltak hozzá? Nos, tudtam én, hogy az azonnali élvezetet okozó ajándékok a fa alatt nagyobb lelkesedést váltanak majd ki, ott, abban a pillanatban, de majd később... És így is lett. Zita azóta is folyton ezeket olvasgatja (nem csak a sajátját), és jókat derül húgai (főként, Klára, a főbohóc) történetein.

Már vannak kedvencek, és a legnépszerűbbek a "viccesek". Sajnálom is, hogy nem kezdtem el hamarabb ezt az egész napló-vezetést, és hogy sokszor nem volt erőm leírni az aranyköpéseket. Mindenkit, aki blogot vezet, és még aprók a gyerekek, arra ösztönzök, hogy írják a mókás történeteket, mert annyit ad majd a főhősöknek pár évvel később!

Ez lett hát az én igazi szeretet-ajándékom nekik. Minden sorban olvashatják és érezhetik, amit irántuk érzek, és úgy látom, ez az "üzenet" átment.
Már előre mondtam, hogy lesz valami általam készített a fa alatt, és nagyon izgatta is a fantáziájukat (ők is készítettek pár dolgot, amit bekészítettek 23-án este a fa alá!). Nem csalódtak.

Gyakorlás

Mind a négyen zenélnek. És ennek nagyon örülök. Ez azt is jelenti, hogy mind a négynek gyakorolnia kell. Ideális esetben minden nap. Azt is jelenti továbbá, hogy nem árt felügyelnem is ezeket a gyakorlásokat. Zitánál már nem annyira - ott inkább csak a mennyiségre figyelek - ha nem skálázik, rászólok (a fuvolánál ez olyan, mint a sportnál a bemelegítés), ha gyanúsan hamar kezdi pucolni a hangszert, kérdőre vonom.

Emmánál időszakosan kell odaülnöm - egy-egy új darabnál segítek neki néha kisilabizálni a hangokat, és lelket öntök belé, hogy próbálja kigyakorolni a húzósabb részeket. Mert Emma azért tud úgy gyakorolni, hogy az a zongorának (bocs: pianínónak) is fáj. Amire haragszom. Meg hajlamos arra is, hogy esetleg inkább nem gyakorolja azt, ami nehézségeket okoz neki. Ilyenkor kell egy kis dorgálás az amúgy végtelenül kedves, ámde azért szigorú, Larisza nénitől, és kell az is, hogy ott üljek mellette, amíg elsimítjuk a nehézségeket.

Klára nagyon könnyedén kezdte zenei tanulmányait: bámulatosan gyorsan megértette, hogy miként is kell kottát olvasni; tudja követni, a ritmussal sincs gondja. Néha a hangszert, azaz a furulyát, nem úgy tartja, ahogyan kellene, no meg az ujjacskáit, de nincs különösebb probléma vele. Hozzáteszem. a furulya talán a "leghálásabb" hangszer, hiszen könnyen és gyorsan ad sikerélményt - szinte azonnal el lehet fújni egy-két ismerős dalocskát.


Imóca nehezebben birkózott meg a zenetanulás kezdeti nehézségeivel. Neki szemmel láthatóan túl sok volt az, hogy egyszerre kellett a kéztartásra, a kottaolvasásra, a ritmusra, a jobb és a bal kézre, és a billentyűkre figyelnie. Larisza néni nagyon jó tanárnő, mint már jó párszor említettem. Azt mondta ráérünk, és más módszert alkalmazunk. Inkább hallás és látás után tanítgatta egy darabig. Itthon is kitartóan gyűrtük egymást Imóval és a zongorával - és láss csodát: egyszer csak összeállt a kép a kishölgy fejében! Most már megyeget a kottából való játék, a szép és kecses kéztartás is, és a ritmus kezd hasonlítani az előírthoz.


Ami mostanában elképesztő, az a mennyiség, amit gyakorlással töltenek a lányok. Klárának a múlt héten volt ugyebár a karácsonyi koncertje. Akkor már arra a szintre jutottunk, hogy kórusban könyörögtünk neki, hogy "MOST MÁR ELÉG!!!!!" Nem szép tőlünk, tőlem, de tényleg volt olyan pont, amikor úgy éreztem, hogy ha még egyszer eljátssza a darabját, akkor elmenekülök otthonról. Viszont teljes lelki nyugalommal és szépen, pontosan, adta elő a koncerten mind a sajátját, mind a barátnőjével közös dalocskáját. Imó és Emma a héten kerülnek "terítékre", és az a helyzet, hogy amikor itthon vannak, akkor a zongora (bocsi: pianínó) használatban van. Imó, ha felkel, lenyomja a halkító billentyűt, és szépen, szinte csendben pötyögi a darabocskáját. Aztán zongorázik, ha hazaér, zongorázik, ha megfürdött, zongorázik, ha Apa is beállít. Emma is odaül fogmosás előtt, fogmosás után, indulás előtt, érkezés után. Neki is van egy olyan darabja, ami majd egy négykezes lesz a tanárnővel - hát, ugyan már nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz ÚGY, de ÍGY már kezd felállni a nemlétező a szőr a hátamon, amikor Emmus nekikezd (szép, csak már annyiszor hallottam... )Viszont alapvetően imádom a tényt, hogy átkerült a pianínó a nappaliba - így egyre gyakrabban fordul elő, hogy a vacsorára való előkészületek során élő zenét hallgathatok... Nagyon jó érzés!!!!
Zitának nem lesz karácsonyi, hanem majd csak újévi koncertje. Nála az a helyzet, hogy én most a fuvola-tanulmányainak túléléséért szurkolok, hiszen ez a tanárváltás nagyon megviselte. Pedig nagyon kedves az új tanárnő is, az érzés mégis más így. Szóval gyakorolgat ő is, de nem azzal az intenzitással, mint a másik három.


És hát, úgy tűnik, egyik nagy vágyam kezd megvalósulni: két gyermekem együtt zenél majd: Imónak és Emmának van egy rövidke és egyszerű (főleg Imó része!!!) négykezese. Emma tündérien igazgatja hugicáját: miközben ő is játszik, számol Imónak és mondja, hogy melyik keze jön... Imó meg igyekszik....

Remélem, mindegyik sokáig zenél majd (bár titkon azt is bevallom, hogy bízom benne, hogy jövőre Klára valóban átpártol a gitárra, mert valahogy a furulya éles hangjával nehezen barátkozom meg...). És remélem, hogy alakítanak majd másféle duókat, triókat, netán kvartetteket....

Elszontyolodtak :-)

Klárának aktuális volt már egy kontroll; Zita is mondogatta, hogy ő már szeretne egy átfogó vizsgálatot, hiszen olyan régen volt utoljára; Emmánál egy esetleges rejtett gondnak szerettem volna utána járni, hátha az magyarázza a döcögősebb olvasását; Imóval meg úgy voltam, hogy akkor már ő se maradjon ki.
Szemésznél jártunk.
Klárival kezdtünk, aki már "régi motoros" a nagyon kedves és nagyon aranyos doktor néninél. Mondtam neki, hogy a kancsalsága gyakorlatilag eltűnt - egészen mostanáig, a suliig. Gyanítom, hogy akárhogy is, az iskola a szemet is jobban fárasztja, mint az ovi. :-) Ráadásul, a beste lelke, már trükközni is tud, és esténként, amikor már fáradt, tudja direkt "szétküldeni" egy kicsit a szemét. Szóval, Kláránál így arra jutottunk, hogy nem szabad ellinkeskednünk a napi bandzsító gyakorlatokat, és akkor továbbra sem lesz nagyobb gond; nem lesz szükség sem műtétre, sem szemüvegre.
Jött Zita, "reményekkel" teli. Mindent kapásból olvasott, látott, csinált. Magyarázott valamit szúró érzésről, bevillanó tompa nyomásról, de nem "győzte meg" a doktor nénit. Jó tanuló, sokat olvasó, és az átlagnál kevesebbet alvó gyermekeknél előforduló "tünet" ez. Több pihenés az egyetlen "gyógymód". "Letörve" ment ki: nem kell szemüveg.
Érkezett Imó, akit ugyebár csak azért vittem el, hogy ne maradjon ki ő sem. No, és ahogy az ilyenkor szokott lenni, nála szűrték ki a legnagyobb rendellenességet. Neki van egy mérhető "plusszosság". Minden gyereknél megkérdezte a doktornő, hogy fáj-e a feje rendszeresen, mert ez a legelső jel arra, hogy a felmért eltérés komolyabb orvoslást, esetleg szemüveget igényelne. Nem, Imónak, és a többinek sincs semmi panasza. Mindenesetre, figyeljem, hogy ne nagyon hajoljon rá a papírra, könyvre, füzetre, amikor ír, olvas, rajzol (nem szokott), és panaszkodik-e fejfájásra. Fél év múlva kontroll, ha addig nincs gond. Imó vigyorogva ment ki a többi tesóhoz (mert igen, olyan nagyok már, hogy az éppen nem vizsgált másik három kint várakozott - igaz, néha fura zajok szűrődtek be, de a végén egészen "egyben volt" a váró :-) ): és odabájologta: "Lehet, hogy nekem lesz szemüvegem!" "Nem ér!!!"- duzzogott a Nagylány.
Emma vigyorogva jött be. Könnyedén olvasott le mindent, az összes "gyakorlatot" simán vette. Amikor a rejtett tengely-ferdülést vizsgálta a doktornő (amit külön azért tett, mert jeleztem, hogy milyen apró "problémára" keresem a megoldást), akkor kibújt a szög a zsákból. Az én gyönyörű, szinte-kerek szemű Drágámnak, valóban van egy határozott rejtett kancsalsága, ún. "szemizom-gyengesége". Megoldás: ugyanaz a "bandzsító" gyakorlat napi szinten, mint Klárának. Tényleg nehezen ment Emmának először, rögtön "visszaugrott" a szeme. Dehát, mint minden izom, ez is edzhető. Neki is fél év a következő kontrollig, és neki is ott lebeg a szemüveg eshetősége, ha így nem sikerül "megedzeni" a kis "rejtett" izmot.
Ő is vigyorgott, és büszkélkedett a féléves kontrolljával.
Szóval az a helyzet, hogy mind a négy Gyönyörűségem arról álmodozott, hogy majd ő szemüveges lesz. Zita leginkább, és ő az, akinek majd csak akkor kell visszamennie, ha majd lesz,- ha valaha lesz - panasza. Ezen ő "felháborodott". Klárának egy év múlva esedékes a kontroll. A másik kettőnek majd a következő nyári vakáció derekán.
Számomra hihetetlen, és jókat vigyorogtam azon, hogy mindegyik azon zsémbelt - talán Klára kivételével - , hogy miért nem kell neki szemüveg.... Mindig hallottam, hogy a kilépőre rávetették magukat: "Na, kell szemüveg?".... És ha az volt a válasz, hogy "lehet",akkor a többi zúgolódott. :-)
Komolyan mondom: nem értem....

Ha Anya beteg....

1. Ha Anya beteg, kiderül, hogy Apa is tud tízórait csomagolni. Nem szöszöl vele annyit, mint Anya, nem vágja kockára a sajtot és szálasra a répát, de attól még egy gyerek sem marad éhen a suliban... És tízórai-készítés mellett, még reggelit is tálal (sőt elpakol utána!), ő is megmosakszik, mindenkit terelget, időben elindul velük (egyet sem hagy itthon), és még arra is van energiája, hogy megvigasztalja az egyik reggeli testvér-harc áldozatát!

2. Ha Anya beteg, akkor kiderül, hogy a gyerekek is be tudják csukni a spalettákat, ki tudják fizetni a végső elkeseredésben hívott pizzást, meg tudnak teríteni, és mindenki meg tud fürdeni önállóan. Sőt, egyes gyerekek még arra is képesek vetemedni, hogy az ágyban moccanni sem tudó anyjuktól megkérdezzék, hogy mit kér  - és aztán oda is vigyék neki.....


3. Ha Anya beteg, akkor a gyerekek kicsit elvesztik a belső iránytűjüket. Riadt tekintettel állnak a "betegszoba" küszöbén, és szinte mérgesen szólítják fel az elesett felmenőt, akit szinte sosem látnak vízszintes helyzetben, hogy AZONNAL gyógyuljon meg! De holnapra már mindenképpen!


4. Ha Anya beteg, akkor a harmadik reggel már könnyen lejátszódhat egy ilyesfajta párbeszéd:
- Mit kérsz reggelire?
- Bogyót (értsd: Nesquick csokis akármit) tejjel.
- Jaj, nincs már tej!
- Akkor nutellás kenyeret!
- Hát, Nutella sincs....
- Pirítós?
- Sajnálom, elfogyott.
- Akkor mi van? Azt kérek!


5. Ha Anya beteg, akkor újra kiderül, hogy egy fitt, segítőkész Nagymama igazi kincs. Kettő pedig maga az Élet felülmúlhatatlan luxusa!

Esti puszi

A sulis menetrendben nálunk nem fér bele a hétközbeni tévézés. Viszont, a képernyőtől való teljes eltiltást túlzásnak tartanám a mai világban (noha álmodozom sűrűn róla...), így a lányok tévézhetnek a hétvégén. Ez nagyjából abból áll, hogy péntek este megnéznek egy dévédét, szombat/vasárnap reggel valami minimaxos és/vagy disneys rettenetet (addig mi még alszunk egy picit), és szombat este x-faktorozunk.

A péntek esténk általában teljesen "csajos" - Zoli ilyenkor focizni szokott. Most pénteken hamar képernyő elé csücsültünk. Az Ikrek, minden lelkesedésük ellenére is roppant fáradtak péntekre; pláne úgy, hogy bevezettük: a péntek délutánt-kora estét a parkban töltjük. Ott találkozunk frissen szerzett barátnőjükkel - no meg a fél kerülettel, sok ismerőssel.

Móni bageljét már napközben megsütöttem, az volt vacsorára, szendvicsként. Emmus, a háromnapos erdei iskolából nagyjából jókedvűen, ámde igen kipurcanva visszatért Emmus, az előző napi maradékot (pórékrémlevest és rakott zöldbabot) pusztította el, ő nem szeret hideget vacsorázni. 

Zita kérésére az Egri csillagokat néztük meg - már majdnem teljesen elolvasta, és kedve volt összehasonlító "tanulmányokat" végezni könyv és film között. Másnap reggel előadást is tartott....

Nekem rengeteg dolgom lett volna, mint mindig, de a csajok kérték: "Anya, ülj le közénk!" Nem tudok - és nem is akarok-  ellenállni a kérésének, pedig ezért a filmért igazán nem rajongok, bevallom. Beülök Klára és Imó közé, mindketten nekem dőlnek, finom frissen-fürdött illatot árasztva. Kicsi Imó, ahogyan ezt menetrendszerűen teszi, az első öt perc után elalszik és édesen szuszmákol a bal oldalamon....

Egy idő után, Klára is annyit fészkelődik már, hogy felajánlom neki, hogy bekísérem. Rááll. Ilyenkor összebújunk, megbeszéljük, hogy mennyire nagyon imádjuk egymást, úgy öleljük egymást, hogy az már fáj, és nagy vigyorokkal az arcunkon búcsúzunk el. Klára nem szereti, ha befekszem mellé, de szereti ha nagyon megszeretgetem.

A nappaliba visszatérve, a félig már alvó Emma is kászálódik: menjek be vele is. Ő más tészta: ahogy odahajolok jó éjt puszit adni, már ránt is magával: "aludj itt, Anya!" Átkulcsol, és nincs menekvés. Nem mintha nagyon próbálkoznék.... Megvárom, amíg egyenletesen szuszog, és erőt veszek magamhoz ahhoz, hogy kigabalyodjak az oly' drága ölelésből.

Egy a leány már csak a gáton, az örök fáradhatatlan leányzó, a 38-as lábú mindjárt-serdülő Zitus. Felpattan az elterülő pózból: üljek mellé. Naná! Az Egriek végre megnyerik a csatát. Zitus is cuccol befelé, viszi a könyvét - folytatja még az ágyban a saját harcát az oldalak száma ellen... Átölel a nagylány, nem rest puszikkal elhalmozni és vidáman kíván jó éjszakát.

Mennyi idő telt el azóta, amióta először olvastam el neki az egyik kedvenc gyerekmesémet, az "Apu, hová tűnt a puszim?!" címűt! Utána Emmának is elbohóckodtam sokszor a direkt ehhez a bájos történethez kitalált "koreográfiámat" és hangjátékomat. Mostanában Klára kéri még néha. Tudom, hogy már nem sokáig. De a melegség, ami átjár, ami után így búcsúztam el a négy leányzótól, örökké megmarad. 

Eddig minden rendben

Mint kés a vajban.... Ilyen könnyedén simultak bele Ikrecskéink az iskolai életbe.

A történet természetesen soktényezős. 

Sokat számít, hogy már két nagytestvért láthattak suliba indulni, odajárni; az ezzel kapcsolódó nyűgökkel, kötelezettségekkel együtt. De persze, ami új és más, mint eddig, az nyilván érdekes. Külön lelkifurdalás számomra az, hogy nyilván arra is vágytak már, hogy délutánonként velük is "kelljen" úgy törődnöm, mint a nővéreikkel. Hiszen sokszor előfordult az, hogy őket játékra, rajzolgatásra szólítottam fel "amíg Emmával megírjuk a matekot" vagy "amíg kikérdezem Zitát angolból". Na, most már nekik is van feladatuk! 

Nyilván nem közömbös az sem, hogy ketten együtt indultak el az új kihívások felé. Szerencsére nem lógnak egymás nyakán, de nyilván megnyugtató a testvéri jelenlét. Csak egy példa: be kellett adni egy védőnői kérdőívet. Imola már egy hete cipeli, de sosem jut oda, hogy odaadja az osztályfőnöknek. Tegnap végül azt kérte, hogy szóljak Klárának: menjenek oda együtt Angéla nénihez! Kell a támogatás!

Feltételezem azt is, hogy az sem mindegy, hogy ők azok, akik a "legidősebben" mehettek iskolába, hiszen már októberben hét évesek lesznek. Ez "csak" két hónap különbség Zitához képest és még további kettő Emmához képest, de azt hiszem, ebben a helyzetben, akár napok és hetek is számíthatnak!

Tehát, zökkenőmentesen peregnek iskolás napjaik. Reggel Emma kíséri be őket (a terembe már úgysem mehet szülő, csak a folyosó elejéig), sokszor a suliba is, ha úgy tudunk csak megállni, hogy leparkolni nincs lehetőségünk (hol Zoli, hol én viszem őket). Nem veszik zokon, nincs nyafogás, pláne nem könnyek! Jobb így, azért!!! A leckéjüket vidáman és elég gyorsan megírják. Sokszor napköziben is már, ahol egyelőre szívesen maradnak, sőt kérik is. Ehhez nyilván hozzájárul az a tény is, hogy szép idő van, és a tanulás után már kint is szaladgálnak az udvaron. Napközi-ügyben azért még nem vonok le messzemenő következtetéseket, hiszen a két nagyobb is így indult. Aztán gyorsan lankadt a lelkesedés. Habár, a Kicsik napközis tanító nénije igazi tyúkanyó típus, a kissé keményebb tanító néni után kitűnő ellensúlyozás. 

A kötelességtudatuk lenyűgöző, különösen Imóé. Kitartóan hajt engem is: pakoljunk már együtt be, nézzük át közösen a leckét, szeretné felolvasni és eltapsolni a felolvasni és tapsolni valót, és üljek már le mellé a zongorához! Klára kicsit lezserebbül kezeli a dolgokat, de ellenállás benne sincs. No, nem kell aggódni Imó miatt sem, az igyekezete nem görcsös azért! Hogy mennyire magáénak érzi a suli közegét (bár tagadja, és holmi unalomról panaszkodik, aminek amúgy nyoma sincs), arra a legjobb példa az volt, amikor egy különösen forró kánikulai napon, úgy döntött dél körül, hogy ő levenné a nadrágját. Bugyi-pólóban folytatta a napot (jó, elég hosszú pólóban...), teljes nyugalomban. Nem mondom, hogy én nem ájultam be, amikor megláttam, de ő nem értette, hogy mi a gond.... Máskor mezítláb hagyta el az intézményt, mert az új cipő feltörte a lábát. Mostanában Zoli már szokta is kérdezgetni tőle, hogy a reggel felvettek közül, mit tervez levetni napközben... :-)

A betáblázott különórákkal sincs nagy gond, egyébként. Klára furulya-órái gyakorlatilag beilleszkednek az iskolai órarendjébe, Imónak is szerencsés időpontokban vannak a zongora-órái. Egyedül a szolfézst sikerült egy teljesen irracionális módon és időpontba tenni: összefüggően két óra egyben, tanuló időben, egy olyan napon, amikor amúgy is öt órájuk van! Bár a csajokat még ez sem viseli meg... 

A mozgás.... Hát, Imola régóta áhított balettóráját megleltük, nagyon tetszik neki - és, szerencsére nekem is. Eléggé nyilvánvaló, hogy nem innen veszik fel a balett-intézeteseket, de nem is ez a cél. Kedves tanítónő, igazi balett-mozdulatokat tanít kíméletesen a sok kis rózsaszínbe öltözött hölgyikének. És Imola pár kilós túlsúlya sem gond. Klára régen reklamált judo-edzésén is túl vagyunk. Nagyon klassz helyre vittem őt el, de úgy tűnik, kissé azért megrémült... Most kap a cselgáncs-sport még egy esélyt, aztán , ha akkor sem "jön be", akkor új dolgokat próbálunk felfedezni. Addig is.... Legnagyobb meglepetésemre, mindkét leányzó feliratkozott az iskolai néptánc-csoportba, ami bizony felér ám egy kemény edzéssel! Ezen kívül, Klára még részt vesz, napközi után, az iskolai sport kör egy "tombolós" foglalkozásán, hetente egyszer. Még mindig nem tartom soknak a mozgást, mert látom: nagyon igénylik. Persze, most még egyszerű a történet: ki lehet menni futkározni, játszóterezni, stb., de később, amikor jön a hideg és a sötétség, már nehezebb lesz.

Hogy mennyire megy nekik a suli? Két hét után nehéz lenne megítélni. Nem panaszkodnak, hogy nehéz lenne. Bár a tanító néni azt ígérte nekünk az első szülőin, hogy ő majd nem szórja a piros pontokat, hogy "ne azért tanuljanak, hanem tudásszomjból", de azért gyűlik mindkét csajszikának rendesen. És eléggé egyformán is, szerencsére.... Még nem tudom, hogy gondot okoz-e majd, hogy Klára végül is szótagolva, értőn olvas, de arra is ígért megoldást a tanítónő.

Végül... Már nagyon barátkoznak, és ez nagy öröm. Talán az szemlélteti ezt a legjobban, hogy míg az első héten még azt kérték: látogassunk el az oviba, és ott örültek a régi ovis társaknak, addig a következő héten már egy "frissen szerzett" barátnőjükkel beszéltünk meg találkozót a parkban....

És hogy a másik kettőről is essen szó! Emma egy tündér. Készséggel kukkant be a Kicsikhez napközben. A nyáron varázsolhatott magának egy gyöngybetűsort, mert az eddigi macskakaparást egy rendezett és szép írás váltotta fel. Nagyon, de nagyon igyekszik. Így, két hét után, azt állítja, hogy a negyedik könnyebb, mint a harmadik és szerinte neki jobban is megy... Így legyen! 

Zitus teljes harmóniában zökkent vissza az osztályába és a gimis "mókuskerékbe". Zsémbel, hogy tanulni kell, de lelkiismeretesen teszi a dolgát. Most éppen az "Egri csillagok"-at darálja. Morog, hogy hosszú, meg már úgyis ismeri, de azért olvassa. Ellenállva a kísértésnek, amit kedvenc könyvsorozata legújabb része állít számára, ami már ott árja őt a könyvespolcon. Ez a gyerek egy jellem. Bár ezt tudtam...

Hogy én hogyan élem meg az iskolás évkezdést? Van bennem nosztalgia, meg egy pici letargia is. Mellé társul még egy kis lelkifurdalás is: vajon Emma is ilyen könnyedén vette volna a sulit, ha egy évvel később megy? De leginkább meghatott büszkeség tölt el: olyan szép látvány az én négy iskolás lányom!!!! És hát, igyekszem uralkodni a káosz felett, úgy beosztani a napi teendőket, a különórák tébolyát, hogy mégis jusson mindenkinek saját idő, nyugi és figyelem. Ez nagyjából sikerül is, engem kivéve... :-)

Szóval, így állunk mi, 2011. szeptemberének derekán, amikor is mind a négy lányunk iskolás már.

Változások

Augusztusban festés és tapétázás zajlott nálunk, ahogy arról már párszor említést tettem. Ennek legfőbb jelentősége abban rejlett, hogy Zita és Emma "szétköltöztek", és saját szobában folytatják tovább életüket... :-) Legnagyobb örömükre, azt kell, hogy mondjam! Noha Zita sürgette ezt inkább, mégis Emmán látok valami olyan nem-várt üdvözült boldogságot, hogy az mindenképpen megérte a hercehurcát és a járulékos (itt-ott azért gondosan lefaragott) költségeket. Klára és Imola együtt maradtak - ráadásul az ő szobájukba még újabb bútordarabok kerültek (pl. két íróasztal székekkel), az is igaz, hogy néhányat meg kitettünk onnan. Idővel majd ők is "szétmehetnek", de még korainak találtuk az időpontot.

Annak idején, hat évvel ezelőtt, amikor a házunkat kicsit felújítottuk és két szobával kibővítettük, azért tettünk így, mert úgy gondoltuk - és gondoljuk most is - hogy akármekkora is, de egy saját szoba nagyon fontos a gyerekek számára. Legalább is egy bizonyos kor után. És látva Zita és Emma örömét; úgy tűnik, ez a kor eljött - no, nem mintha nem bírtak volna együtt élni... :-)

Emma kapta meg a mi régi, picike kis hálószobánkat, Zita maradt a szobájukban, ahogy az Ikrek is a sajátjukban, értelemszerűen. Mi pedig átkerültünk a legnagyobb szobánkba, ahol a terebélyes, gipszkarton-alapú, könyvespolcunk áll és ahonnan áttaszigáltuk a pianínót a nappaliba, a két Nagy addig ott található íróasztalait pedig az immáron saját szobájukba. Mit mondjak, jól jártunk. Csak még azt kell szoknom, hogy az egyszintes, ámde roppant hosszúkás házunkban kissé távol kerültünk a gyerekektől. De már találtam megoldásokat aggódó lelkem számára is, kezdem megszokni a nagy légterű hálószobát... (még az is lehet, hogy egyszer még éjjeliszekrényünk is lesz).

A gyerekszobákba tapéta került. Emma kb. három perc alatt kiválasztotta a meglehetősen összetett, de végül is nagyon vidámra, egyénire és "emmásra" sikeredett tapétáját, Zita is hamar ráakadt a nagyon vagány megoldására. A Kicsik hosszasan "harcoltak" - és sehogy sem jutottak dűlőre. Zoli mondta, hogy egye fene, válasszon mind a kettő és két falra az egyik választása kerül, két falra meg a másiké. De az valami olyan esztelen összetételeket eredményezett volna, hogy biztos nem érezték volna jól magukat. Nagy nehezen kompromisszumot kötöttek - szerintem egyiküknek sem tetszik NAGYON, de még mindig jobban, mint amit a másik ajánlott....

No és akkor játszhatunk ismét, habár most a megoldás is itt lesz rögtön....

Íme egy szobarészlet:

Ha ennyi nem lenne elég, egy árulkodó jel:

 Íme egy másik szobarészlet (apró állatocskák a minta):

 És egy még árulkodóbb jel:

 Végül a harmadik szobarészlet:

 És a vele járó "jel":

 Ez könnyű volt, ugye?!?!
Jöjjön a megoldás:

 A négy különböző falú, virágos-csíkos, egyszínű, de többszínű szoba vidám tulajdonosa Emma, a leendő teniszbajnok (:-) )!

 A két íróasztalt is elbíró, csupa állatos, napsárga-zöld szoba tulajdonosai ketten vannak: Klára és Imola!

A vagány szoba tulajdonosa árnyékban, (de így az akkor még uralkodó rendetlenség is), mégis felismerhető: Zita, a vívó-fuvolista!

És hogy ez az átrendezés és a nyár vége még milyen gyökeres változásokat hozott -szinte észrevétlenül, arról egy következő bejegyzésben írok majd.

Jaj nekem!!!

Zita, kisgimnazista, aki már nem gólya. És ráadásul konferanszié az évnyitón. Megy ő szívesen, csak nagy bánatára, idén már vizsgázik év végén. Sokat nőtt, néha kiskamasz, de olyan jó gyerek! Hatodikos! JAJ NEKEM! először....

Emma, régi tanodás motoros már. Nincs elragadtatva a mostantól érkező korai kelésektől, de két dolog miatt mégis örül: segíthet majd a Kicsiknek, és végre megmutathatja, hogy azon szilárd elhatározása, mely szerint ebben a tanévben már hosszas könyörgés nélkül is megírja majd a leckét, komoly.... Még alsós, de már utoljára. Negyedikes. JAJ NEKEM! másodszor

 Klára, az első béből. Szilaj kiscsikó, aki már ott topog mióta a rajtnál.! Véééégre iskolás lehet, örül, és ígéri: nagyon jó tanuló lesz. És mi hiszünk neki. Szerencsére, még a foga is kiesett sulikezdés előtt; ez fontos volt. Elsős. JAJ NEKEM!!!! harmadszor

Imola, szintén az első béből. Hogy várta-e? Nos, nem. Ő inkább még bevallottan az oviba kanyarodna. Viszont büszkén cipelte mégis ma reggel a cicás táskáját, a cicás füzeteivel, cicás tolltartójával, cicás mappáival, cicás uzsonnásdobozával. A legmacskább kistanodás. Nahát! Ő is elsős. JAJ NEKEM! negyedszer

Te jó ég, Zoli!!! Van négy iskolás gyerekünk! JAJ NEKÜNK!!!!!!

Valaki már megint kutatott...

Nemrég olvastam valahol, hogy már megint készült egy nagyon hasznos és roppant tudományos (angol? amerikai?) kutatás - hasonlóan korszakalkotó és hiánypótló, mint amelyik arra a következtetésre jutott, hogy a négylányos családok a legboldogtalanabbak. E szerint, a szülők (azt hiszem pontosítva úgy, hogy iskolás gyerekek szülei) napi 7, azaz hét, percet töltenek a gyerekeikkel való beszélgetéssel...
Ma este, miután a tizedmásodpercenként rám záporozó, "Anya!" felkiáltással kezdődő 13 426 kérdést megválaszoltam (ami a vízkéréstől a hurrikánok eredetének firtatásáig mindent lefedtek, ami az életben eszünkbe juthat), kissé kifakadtam Anyukámnak:
- Hol voltam én, miért nem találtak meg engem, amikor ezt a kutatást végezték, aminek a végén azt állították, hogy a szülők csak napi hét percet beszélgetnek a gyerekeikkel?!
Mire Anyukám:
- Mert éppen a gyerkeiddel beszélgettél!!!
De én rájöttem, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy kimaradt a hírből a kutatás eredményének másik fele: a szülők ugyan 7 percet beszélnek a gyerekeiknek, de a nap fennmaradó 23 óra 53 percében a gyerekek beszélnek a szüleikhez....
u.i.: Félreértés ne essék. Boldog vagyok, hogy velük tölthetem a napjaimat. Nagyon örülök, hogy van mondanivalójuk. Mindig. Mindegyiknek más, máshogy (de nem máskor: egyszerre!!!). Imádom a négy dumaládát. És nagyon fog hiányozni a cserfes pezsgésük, ha majd mind elmennek suliba. Csak ma este már egy hangyányit zsongott a fejem....

Nyerni vagy nyerni hagyni

Mostanság, egy-két nevelési irányelvünk helyességén, megalapozottságán töprengek. Mivel egy bejegyzésben túl hosszú lenne, így szétszedem őket.

Két jelenetecske.
1. Még az olasz nyaralás során, egy tízpercnyi időre, alkalmunk nyílt Zolival egymással is teniszezni. Zita nézte, közvetítette a meccset, és önkéntes - és felkérés nélküli - bíróként is közreműködött.
"- Öt négy Anyának, de Apa, te még mindig hagyod magad!"
2. Balatonbogláron már, pingpongozunk Zitával (elég sokat tesszük ezt idén - vele, és a többiekkel is). Zita egészen jól belejött a dologba, de lássuk be, nekem még mindig sokkal jobban megy. De azért "meccsezünk".
"-Naaaa, Anya, ne üssél már ilyen nehezeket!!!"

A nevelési merengésem tárgya tehát az, hogy meddig lehet és kell a gyerekeket nyerni hagyni?

Társasozni és kártyázni is sokat szoktunk mostanság - az átlagnál is jóval többet, hála a zimankós nyárnak. Imola például ragaszkodik ahhoz, hogy megtanuljon kanasztázni. Hát, már ott nehézségekbe ütközik, hogy megtartson ennyi lapot. Eléggé természetes tehát, hogy segítünk neki. Az Activitynél, a pingpongos forgóknál mindenféle könnyített feltételekkel játszhatnak a Kicsik. Ez normális, nem? A többi játékban is szinte nekik szurkolunk: nem feltétlenül ütjük őket ki a Kinevetavégében vagy a Boszorkányfutamban. De aztán néha mégis. Mert végül is, ez a játék célja.

Szóval, igyekszünk kor szerint beállítani a nyerési esélyeiket. Viszont akkor a Nagyok esetleg észreveszik. És reklamálnak. És vajmi keveset számít, hogy ha azzal érvelünk, hogy velük is így csináltuk... Pedig milyen jó azt látni, ahogy Imola jön vigyorogva, hogy "Megvertem Apát pingpongban!", miközben az asztalt is csak ritka esetben találja el....

No de, mennyire érdemes hagyni magunkat? Hiszen a kudarctűrő-képességüket is fejleszteni kéne. Nálunk például Emmánál, mert neki olyan nincs is. Imola is rafinált, mert ha vesztésre áll, akkor azonnal görbül lefelé a szája és csalással vádaskodik. Zita egészségesen áll ezekhez a dolgokhoz; viszont bosszantja - és felháborodásának hangot is ad-, ha kiszúrja azt, hogy valamelyik húgával szemben "hagyjuk magunkat". (Miközben, ugye, engem arra szólít fel pingpongozás közben, hogy azért egy picit kevésbé erőltessem meg magamat....)
Hozzátenném, hogy valószínűleg, nálunk ez a "nyerni vagy nyerni hagyni" dilemma azért nem olyan életbevágó, mert lássuk be: ők négyőjük között nem kímélik annyira egymást....
Hallottam olyan szülői véleményt, hogy egy gyereknek kell egy nagy adag kudarc ahhoz, hogy méltányolni tudja a nyereségeket. Ha mindig minden az ölébe hullik, nem is fog tudni annyira örülni. Más vélemény viszont úgy szólt, hogy az ő gyermeke rosszul viseli a kudarcot, ezért inkább nem viszi el bizonyos megmérettetésekre - gyakorlatilag csak azokra, ahol nagyon nagy az esély valmilyen fajta győzelemre. Sportkörökben mozogva, tipikus még a "hárító" szülő: a hiba a bíróban, az ellenfél "csalásában", a helyszínben és a felszerelésben keresendő (és találandó!), nem az ő gyermekében.
Ezt nem helyeslem. De nehéz ám összekaparni egy vesztes gyermeket!!! Akár egy tenisz- vagy vívóversenyen, akár egy balul elsült Kockapóker után!
Emma teniszedzője azt javasolta a minap, hogy néha játsszon Emma egy másik tanítványával. Igaz ugyan -állította az edző-, hogy nem olyan ügyes, mint Emma, de nem árt az, ha van olyan ellenfele, akin a magabiztosságát duzzaszthatja. Furcsálltam. Aztán Emma egy kis versenyen (ún. Play&Stay) összesorsolódott egy olyan, 12 éves kislánnyal, aki kategóriájában országos elsők között van, feljebb is versenyez már, sőt, csapatban a felnőttekhez is berakták. Emma szépen helyt állt ellene, de persze kikapott - és sírt. A 12 éves kislány eljött "gyakorolni", önbizalmat duzzasztani. Na, ekkor beláttam, hogy Emma edzőjének valószínűleg igaza van.

Szóval: kérdéseim, kétségeim arra vonatkoznak, hogy mennyire és meddig hagyhatjuk őket nyerni, és mennyire és meddig hagyhatjuk őket kudarcokkal szembesülni.
Próbáljuk megadni a magunk válaszait; már csak abban kell bíznunk, hogy a mi négyesfogatunk számára ezt helyesen tesszük.

Gondoltam, lejegyzem

Ma este, futás közben, rendszereztem csapongó gondolataimat. Már elég sok bejegyzés vár megírásra agyam egy-két poros zugában, de tudtam, hogy ma este már sem erőm, sem időm nem lesz hosszút írni. Viszont tudom, hogy itt, amikor a ház kiskorú népe már lenyugszik végre, erősen csábulok egy kis blogolásra. Szóval, arra jutottam, hogy rögzítem azt, ami mostanság sűrűn téma a leszármazottjaim között, és ami végül is igazán érdekes és tanulságos lehet számukra is - úgy tizenöt-húsz év múlva.
Ez a téma pedig a felnőttek kedvenc kérdésének megválaszolása. A kérdés így szól: "Mi leszel, ha nagy leszel?"
Íme lánykáim válasza, 2011. nyarán. (Már előre szólok, hogy a többlábon állás és a nap további 24-36 órával való bővítése nyilvánvaló célja mindegyiknek....)
Zita: miután elvégezte a lausanne-i vendéglátó főiskolát, szállodaigazgató (és egyben tulajdonos) lesz a Mátrában; mindezek előtt/közben olimpiai bajnok is lesz.
Emma: teniszező (pontosabban: teniszbajnok) lesz, és ha már, akkor teniszedző is, továbbá zongoraművésznő és borász.
Klára: noha szerintünk kommunikációs vonalon kellene mozognia, ő rajz(grafikus?)művésznek készül, esetleg rajzfilmkészítőnek. Opcionálisan judo-bajnok.
Imola: balerina lesz (öhm, öhm....), építészmérnök és az újrahasznosító design hazai ikonja (jó, ő ezt egy kicsit máshogy fogalmazza, de ez a lényeg).
No, ti, drága lányaim, 2028. táján, mit szóltok ezekhez a nagyratörő tervekhez? Mi valósult meg, mi készül megvalósulni?

Foci

"Tudtam, tudom,
tudni is fogom,
hogy baj lesz,
ha bekapom
a hatodik gólt."
Ez volt életem első versének első versszaka.
Mert nekem az anyatejjel járt a fociimádat is. Nagyapám, apukám, bátyám, azok barátai, egy napot sem tudtak elképzelni a labda rugdosása nélkül. Volt is egy pici elkerített rész a kertünkben, két pici kapuval (és a szilvafával a közepén...), ahol az utca többi srácával - és férfi családtagjaimmal - együtt hatalmas bajnokságok zajlottak. És hát, én is fiúsítva lettem, és nem volt kérdés, hogy részt vegyek-e ezeken.
De azért nem nagyon bíztak bennem - pláne nem a tesóm. Hatos mérkőzéseket játszottunk. Misi szerint, ha vele voltam, én direkt bekaptam azt a bizonyos hatodikat... Pedig nem is. Csak, ha vele voltam, stresszeltem, nehogy bekapjam, mert akkor biztos azt hiszi... Így aztán bekaptam... Egy ilyen eset kissé eltúlzott reakciója után született a fent idézett vers...
Az élet úgy hozta, hogy egy focistába szerettem bele... Emlékezetes mindenki számára az, ahogy apukám szeretett volna megismerkedni a későbbi vejével...
Anyuék még kint éltek Svájcban, így csak a távolból mesélhettem nekik kisebb vívódásomról (egy előző "versenyző" esetleges visszatérte kapcsán...) és Zoli érkezéséről életembe. A vívódás szerencsére nem tartott sokáig. Mire szüleim ismét hazalátogattak, szemernyi kétségem sem volt Zolit illetően. Misi bátyám már össze is futott egyszer vele. Akkor még Zolinak hosszú haja volt. És erős kézfogása - Misi elmondása szerint.
Anyut kissé riasztotta a hosszú haj. Meg különben is... "Ki lenne méltó az ő lányához?".... Apu csak annyit kért: jöjjön el a vasárnapi focira. "Én majd megmondom, hogy milyen ember, a játéka alapján!"-Biztatta kissé szkeptikus anyukámat.
Amikor hazajött a fociból, - állítólag- azt súgta Anyu fülébe: "ő jó lesz vejnek"..... Hozzáteszem: addigra rövid haja volt.... :-)
Szóval, a foci fontos, ha akarom, ha nem. Máig is. Zoli könnyen bevágódott Misi fiainál is, akik "természetesen" fociznak (a két nagyobb). Zoli mindig, mindenkivel szívesen focizik. És túl azon, hogy nagyon ügyes és tehetséges (hiszen gyerekkorában a Bayern München szerette volna kinevelni, csak apósom nem hagyta, hogy külföldön maradjon....), a csapatcentrikus, őszinte, egyenes és tisztességes jelleme is kidomborodik a játékában. Ezért hívják mindhová. Szeptemberben pl. egy világeseményre...
Nekünk négy leányzót osztott az élet főkártyása. Egyik sem focis. A női foci azért nem annyira bűvöl el senkit a családban. Viszont így, nyaranta, a mi leánykáink is próbálgatják rúgni a bőrt.
Ezért melegedett föl a szívem, de nagyon, amikor tegnap, egy óra kettesben töltött tenisz után, hazatérttünkkor, azt láthattuk Zolival, hogy két ideiglenes kapu felállítva a kertben, és Apu meg három leánykánk fociznak. Mezítláb, a nedves fűben, hatalmasakat vetődve és kacagva...
Lerúgtam a cipőmet és beálltam én is...
Hatos meccset játszottunk.....

(Haj)színskála

Kicsit úgy érzem magamat, mintha egy elvarázsolt kastélyban élnénk itt, Bogláron. Ja, mert a pesti pakolós visszaruccanásom csak átmeneti dolog volt. Két esemény motiválta: egy részről, a laptopkonyhán sajtótájékoztatónk volt, mert nálunk sütötte meg Zila úr a 2011-es év Magyarország tortáját, kölesesen, kecskeméti barackosan, ahogy azt megálmodta. Más részről pedig a már említett eljövendő festés-tapétázás miatti előkészületek végett. De aztán visszatértem a boglári bázisra, szüleim nyaralójába - ahol most telelünk.
Nos, eme nyaraló nem egy mai darab. Szuper, imádjuk, kicsit mesebeli, és igen kényelmes. Szüleim felújították és átépítették tizenéve, de folyton szolgál meglepetésekkel.
Ilyen volt, amikor pár éve, amikor Mingi barátnőm és a három fia nyaraltak itt velünk, egy este egyszer csak elkezdett spriccelni a víz az egyik falból...
Jó volt, amikor menyét hozta ránk a frászt, ahogy kint lopakodott. És jó viccként mesélik családtagjaim azt, amikor beragadtam az egyik fürdőszobába, és egy egészen kicsi ablakon sikerült végül kimásznom (milyen jó, hogy nem vagyok túlsúlyos - mondják).
Nos, ez a hetünk sem volt semmi...
Kezdte a mosógép a szórakoztatásunkat. A hol mos, hol nem, a hol centifrugál, hol nem játékot játszotta velünk. Ma feladtuk, és szerelőhöz folyamodtunk.
Az internetet ma szerelték harmadjára. Bár az egyiknek máshonnan származó oka volt:
Kedd reggel furcsa jelenséget tapasztaltunk: a lámpák hol gyengébben, hol rendesen világítottak. A mikró hol működött, hol nem. A hűtő nem hűtött. Végül, az egyik lámpa égője egy hatalmasat pukkant, és úgy égett ki, hogy ráolvadt a foglalat is. Közben a biztosítékok a helyükön maradtak.
Kissé szorongva indultam fel Pestre, és hagytam itt a négy leányzó a két nagymamára: aggódós alkatomnak köszönhetően már olyanokat képzeltem magam elé, ahogy leég a ház egy zárlat miatt....
Hát, ha nem is égett le, azért izgi volt... Ugyanis az utcáról bejövő kábelből szakadt le az ún. nullás fázis, és az igen sok érdekességet okozott a házban. Tönkrement a mikró. Tönkrement a DVD-lejátszó. Tönkrement az internetes modem. A riasztó akkumulátora is felmondta a szolgálatot (melynek örömére, hajnali háromkor telefonált a riasztós cég, hogy figyelmeztessen minket erre - majd onnantól fél napon át pittyogott a riasztó kezelőtáblája..) Hét körtét kellett kicserélni. Az összes elosztó rázott. Kidobhattam a telefonom töltőjét.
A kábelt visszatették a helyére, csak közben az e-onos ember megjegyezte, hogy az oszlop olyan korhadt, hogy bármelyik pillanatban kettétörhet... Hurrá. Szólt a központnak. Ma megjelent egy olyan "kosaras" autó. Majd elment. Kicsit később jött újra a "kosaras", és hozzá egy "létrás". Változást nem tapasztaltunk. Lehet, hogy holnap három kocsi jön majd...
Szóval... volt egy pont, amikor már, ha megjelent egy alak az ajtóban, csak ennyit mondtam: "Jó napot! Mit jött szerelni?" Úgy ebédeltünk, hogy közben egy-két szerelő jött-ment és szerelt valamit.
A mosógép talán jó most már (bár ott nem biztos, hogy csak az áramvariálás kavart be.) A net olyan, mint a mesében: hol van, hol nincs.
Kicsit idegőrlő ez. Ezért aztán kitaláltuk, hogy tulajdonképpen egy elvarázsolt kastélyban lakunk.
És ezért gondoltam, hogy relaxáció végett, különösebb apropó és nyeremény ígérete nélkül,játsszunk! Meg azért is, hogy feldobjuk ezt a télies, nedves és felháborító júliust!
Íme egy kép, ami akár egy hajszínskála részlete is lehetne: sötétbarna, gesztenyebarna, sötétszőke és mélyszőke. No de, melyik melyik leányzóé? Regisztráltak és nem regisztráltak, blogon olvasók és facebookosok egyárant tippelhetnek, nem diszkriminálok....