Pages

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: én. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: én. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. április 13., péntek

Válaszok

Eltelt már pár hét, amióta a 200. rendszeres olvasó megünneplésére hirdetett játék kapcsán azt kértem az "idejáróktól", hogy tegyék fel azokat kérdéseket, amikre még választ szeretnének kapni velem kapcsolatban. Nos, azóta már 231 rendszeres olvasója lett blogocskámnak, amit újfent köszönök és igazán ámulok is ezen a szépséges számon!

Összegyűjtöttem csokorba a kérdéseket, amire tudok, most röviden válaszolnék.

Zafiram a végzettségemről érdeklődött, no meg a munkámról. Nos, a végzettségem elég kacifántos, mert Genfben tettem rá szert. Talán a Közgázhoz hasonlíthatnám, nemzetközi kapcsolatok szakon, vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy kétnyelvű (angol-francia) oktatásban részesültem az egyetem utolsó két évében, és abba az illúzióba ringattak minket, hogy majd felelősségteljes diplomaták leszünk, tele az azonnal hozandó életbevágóan fontos döntések súlyával. Tulajdonképpen, a kríziskezelést elég jól megtanították - bár nem a diplomáciában kamatoztatom egyelőre, hanem a családban. :-) Egyébként, a diplomaosztó után egy kicsivel már itthon szolgáltam a közt, és valóban részt vettem ún. diplomáciai tárgyalásokon. Ezt mondjuk inkább köszönhettem a két szinte anyanyelvű nyelvismeretemnek, mint a szakképzettségemnek. Most is visszavár a Minisztérium, tárt karokkal, még pár hét, és kiderül, hogy találunk-e megfelelő számú közös nevezőt! :-)

Khase és Andi-Xsara a svájci mivoltomról és életemről faggattak. Hogy mennyire érzem magam svájcinak? Őszintén, nem igazán. Viszont nagyon tisztelem és szeretem ezt az országot, meg a tényt, hogy megkaphattam az állampolgárságát, mi több, a lányaim is. Valamilyen fajta megmagyarázhatatlan biztonságérzetet ad. És egyébként, Orsi további kérdésére válaszolva, nos ez bizony hiányzik: a biztonságérzet, ami ott olyan természetes volt, mint a friss levegő. Persze, lehet, hogy már ott sincs ez egészen így - legalább is a barátaim elmondása alapján. És hát igen: a legjobban ők hiányoznak, ezek a fontos kapcsolatok, amik a gimnáziumi és egyetemi évek alatt szövődtek.

Julit több minden is érdekli... :-) Sajnálom, a lánykérés nem volt eszeveszetten romantikus - az esküvőnk annál inkább! A lányok névválasztása az egyik kedvenc témám... Legtöbb névnapon ezt ki is szoktam fejteni. Röviden. Zita több okból lett Zita. Hamar megállapodtunk abban, hogy mindkettőnknek tetszik ez a név; külön bájának találtuk, hogy kicsit hasonlít az én családi becenevemre (Szitya), és nagyon vagány, becézést sem igénylő névnek találtuk. Szerintem beletaláltunk nagyon. Ráadásul, a különböző értelmezési verziók szerint boldogságot, illetve gyorsaságot jelent. Tökéletes! Emma nevét Zita születése után egy-két nappal találtam. Zita nagyon hamar és nagy mértékben besárgult, így az ún. "intenzív" osztályra került, folyamatos kék fény alá. Ott volt egy már jó formában lévő koraszülött baba, Emmácska. Akkor már 2300 gramm volt, és elfért az egyébként kézilabdás ápolónő tenyerében. Ez a bájos kép bevésődött, és tudtam: ha lesz még lányunk, Emma lesz. Zolit azonnal meggyőztem, amikor eljött az ideje. Klára és Imola - nos, ott csak fiúnevekben gondolkodtunk... Amikor kiderült, hogy hiába, elég keményen törtük a fejünket (főleg, hogy második névként "ellőttük" már a gyönyörű Annát Zitánál és a nem kevésbé szép Nórát Emmánál). A vége az lett, hogy én is ajánlottam két nevet: Klára és Róza, Zoli is kettőt: Imola és Flóra. És aztán mindketten levettük a másik listáján szereplő kevésbé tetszőt. Zoli nem tudott a Rózával megbarátkozni; én pedig a Flórát babonából nem akartam (ismertem egy kedves, ámde sajnos nagyon beteg Flórát). A második neveknél Imónál rögtön egyesség volt, mert a Rékát mindketten nagyon szeretjük, csak annak idején annyira népszerű volt, hogy féltünk: a végén még akad majd egy másik Balogh Réka is az osztályában. Kláránál a Szilvia a szülés előtt pár perccel dőlt el... :-)
Kérted még a mostanság olvasott könyveket. Ezekről nemrégiben írtam. Így most csak az én aktuális olvasmányomat jelezném: Szabó Magda: Pilátus. Igazán megrázó és magával ragadó regény az öregségről...
Heni azt kérdezte, hogy ismertek-e már fel valahol. Nos, nemrégiben igen... Írtam is róla. És az is derült már ki párszor, hogy olyanok is rendszeres olvasóim, akikről igazán nem feltételeztem volna...
En-Hababann azt kérdezte, hogy hogyan lehet négy gyereket egy irányba terelgetni. Ha ezt a szó fizikai értelmében értetted, akkor: néha nagyon nehezen, ezért sem merünk még nagyon belevágni külföldi városnézésekbe. Ha átvitt értelemben, akkor pedig annyi a gyors válaszom, hogy eszem (eszünk) ágában sincs ugyanabba az irányba terelgetni őket! Sőt! Arra biztatjuk, hogy mindegyik találja meg a maga számára legmegfelelőbbet!
Birskörte egy praktikus kérdést tett fel. Mégpedig, hogy hol vannak a környéken a legjobb játszóterek a környéken. Természetesen a szomszédságunkban lévő Önkormányzati parkban található szuper játszóteret (és az egész parkot) ajánlanám első körben. De jó tud lenni nyáron a hűs Pálffy téri játszótér is, és gyakran szemezek mostanában az árpádföldi Délceg utcában lévő frissen felújított játszótérrel is.
Kedveslány afelől érdeklődött, hogy mikor van időm sportolni. Nos, eddig abban a szerencsében volt részem, hogy én osztottam be a (munka)időmet is, ezért akár egy-egy reggel vagy délelőtt is nekivágtam, ha sikerült. Amúgy pedig sokszor akkor futok, amikor a lányoknak atlétikája van - az annyira adja magát! No meg hétvégén, akár megint csak a lányokkal - hiszen itt van tőlünk kb. 10 méterre egy zseniális park, futópályával! Sosem megyek edzőterembe - arra sem időm, sem erre szánandó összegem sincs, meg minek, ha egyszer "házhoz jött" a sportlehetőség. Mostanában sokat nordic walking-olok, ráadásul ebben akad egy remek társam is!
Iméont Zoli könyvének sorsa érdekelte. Azt kell, hogy mondjam, hogy az most (stílusosan :-) ) téli álmot alszik... A helyzet az, hogy most annyi, a megvalósulás szélén billegő, új projekten dolgozunk, hogy ezt most kénytelenek voltunk félre tenni. De, remélem, nem végleg!
Dius nagyot kérdezett, életem legnehezebb döntéséről. Ez azért elég intim dolog, de talán ami értelemszerűen publikus lehet, és tényleg hatalmas döntést jelentett, az a hazatérésem Magyarországra. Hiszen akkor még a szüleim kint voltak Svájcban, nekem baráti és "szerelmi" életem is ott volt, mégis, tíz év honvágy után úgy éreztem, hogy ha nem próbálom meg újra a magyarországi életet, akkor örökké haragudni fogok magamra. És.... megérte! Zoli miatt, természetesen!
Móni (Bécsből) azt a teljesen jogos kérdést tette fel, hogy mit szólnak a lányok a nyilvánossághoz. Egyelőre nem zavarja őket. Sőt! Némi büszkeség tölti el őket - és imádják a blogból kivonatolt könyvüket! Volt már olyan, hogy Zita erről-arról megkérdezte, hogy "Ezt megírod a blogban?" (vagy: "ugye nem írod ezt meg?"). Eddig úgy tűnik, eltaláltam a mértéket, mert még nem reklamáltak (pedig Zita rendszeresen olvas). De tény, hogy néha úgy érzem, hogy feszegetem a határokat, és bizony másfajta megoldásokon is gondolkozom. Mert hogy a blog profilján nem akarok változtatni, nem tudok közéleti lenni, vagy ötlettárrá átváltozni, úgyhogy fő a fejem a blog sorsát illetően. Az igényem, hogy a család történéseit és az ezzel kapcsolatos érzéseimet rögzítsem továbbra is nagyon erősen fennáll, ráadásul jó szelepnek érzem ezekben a mostani, igazán nem egyszerű, időkben.
Végül, Zsozsister kérdésére felelnék, mely' szerint hogyan lehet a lányokkal a "nemszeretem" házi feladatokat elvégeztetni. Nos, vagy érveléssel, vagy határozottsággal, vagy felajánlott segítséggel... Valamelyik tuti bejön! :-)
Adós maradok még Dolinka azon kérésének, hogy mutassam be egy átlagos hétköznapunkat vagy hétvégénket. Igyekszem majd visszatérni rá. Ez önmagában kitesz egy teljes bejegyzést.
Remélem, most már mindenki kíváncsisága enyhült kissé (de nem annyira azért, hogy ne folytassa a rendszeres olvasást! :-))!

2012. április 4., szerda

TN+T

1. Tavaszi Nagytakarítás
Reggel van még. Nagyon. A Férj és a Feleség kávézgatnak. A Férj kissé álmosan és bambán mered kifelé (mint később a Feleség rájön: próbál kifelé nézni az ablakon át...). Kávéját kavargatva, egy ásítást elnyomva, megkérdezi:
"Ilyenkor szoktak ablakot is pucolni, nem?"
"De. Én is mára tervezem."
A Feleség csak később, a kávé állítólagos vagy pszichés hatása után, jön rá, hogy mi is volt ez. Mert ezt lehet finom célzásnak nevezni, nem?

2. Találkozás
Tegnap nem lehetett nem menni a játszótérre. A Gyerekeknek laza napjuk volt. Az Anya vidáman terelgette a bicajozó lányait (a Legnagyobb kivételével, aki azért edzett egyet). A játszótéren az Anya beszédbe elegyedett egy ismerős apukával, de azért persze figyelt a lányaira, oda-odaszólva nekik egy-egy bátorító vagy dicsérő szót. Ekkor érkezett a játszótérre egy másik anyuka, aki egyenesen odalépett, és azt mondta:
"Én olvasom a blogodat! Felkaptam a fejemet arra, hogy "Emmuska", és rögtön felismertelek! Nem vagyok regisztrált olvasó, de egyszer véletlenül találtam a blogodra, és azóta minden nap megnézem, hogy írtál-e újat!"
Az Anya nagyon örült ennek a találkozásnak, mert ilyen még sosem fordult vele elő. Hogy ismerősökről kiderüljön, hogy olvassák, az igen, de hogy egy ismeretlen így megszólítsa a blog miatt, az premier.

Ezért aztán az Anya, aki igazából a Feleség is, és aki ráadásul én vagyok, egész vidáman látott neki másnap (azaz ma) az ablakpucolásnak!

2012. március 21., szerda

Vallomás

Persze, minden szülő így van ezzel, tudom, és ez így van jól. Mármint, hogy azt gondolja: az ő gyereke olyan szép, olyan okos, olyan... olyan! Meg azt is, hogy "persze, mindenki így gondolja a sajátjáról, de az enyém TÉNYLEG olyan szép, és TÉNYLEG olyan okos, és TÉNYLEG olyan..... olyan!"
Hát, egyáltalán nem zavar, hogy nem képezek kivételt.....

Tegnap teljesen, még a megszokottnál is jobban, a varázsa alá kerültem. Olyan szívet melengető jelenség volt, ahogy jött, vigyorogva: szürke farmer, kicsit hosszú és bő (olyan most divatos) vékonycsíkos blúzban, felette a húga neki kicsit szűkös és (divatosan) rövid farmerkabátja, a (most divatos) magas-szárú vászontornacipőben, összefogott hajjal, magához szorítva a szolfézs-mappáját. Komolyan: tisztára Sophie Marceau a Házibuliban (csak kicsit vékonyabb verzióban...)!
És főleg! Ahogy csacsog, kérdez, minden érdekli, mindent tudni és érteni akar! Közben ragyog a szeme, meg az egész pofija. Ahogyan csak az ilyen korú bakfisoknak tud! Ott van a tekintetükben és az egész lényükben a bizalom: bennünk, magában és egy szép, kalandokkal teli, boldog jövőben!
Persze, büszkeséggel tölt el, hogy ilyen szép és ragyogó teremtés. Büszkeséggel tölt el, ahogy olyan vidáman és lazán veszi a suli-adta feladatokat; és nem zavar, ha néha ezen-azon fennakad. Mert tudom, hogy majd jobb lesz legközelebb. Büszkeséggel tölt el az a kitartás és elszántság, amivel a sportját űzi: most, verseny-szezonban, sokszor akár napi három órát is, minden hétköznap. Büszkeséggel tölt el az a könnyedség, ahogyan a zene és a hangjegyek világában mozog. Büszkeséggel tölt el, akárhányszor meglátom és meghallom őt fuvolázni.
Ugyanakkor úgy vélem: nem baj, ha nem lesz kitűnő. Nem baj, ha nem lesz vívóbajnok. Nem baj, ha nem lesz fuvolaművész. Mert érzem: a legfontosabb az, hogy ezt a csillogást, ezt a bizalmat, ezt a kicsattanó életörömöt minél tovább láthassam pofiján, érezhessem egész lényében. 




Persze, Zituskám, ha majd elolvasod ezt (mert el szoktad...), akkor ne gondold azt, hogy ezentúl nem kell sokat tanulnod, naponta gyakorolnod és "vért innod" (ahogy Gábor bácsi "tanácsolja" mindig :-) ) minden asszó előtt! Csak kívánom, hogy még sokáig maradj ennyire nagyon szerethető és szeretett lény!!! (Részemről mondjuk nem kérdés... :-) )

2012. március 19., hétfő

G(k)éptelenség

Kellemes hosszú hétvégénk volt. Balatonfüredre kirándultunk két napra, Vera barátnőmékhez, velük belekukkantottunk a helyi ünnepségbe, teáztunk az ország egyik legbűbájosabb helyén, fogtuk a pecabotot Balatonudvari szépülő strandján (halat, azt nem....), elmentünk egy kellemes lovas helyre, "bajor hetezni", és persze, nem bírtuk kihagyni a "jó öreg" Bergmann-cukrászdát sem. Aztán, itthon is eltöltöttünk még két jó kis napot: sokat mozogtunk, egy remek délutánt és estét töltöttünk barátainknál, beszélgetve, eszegetve, a gyerekek játszva. Vasárnap még egy kis színház is programra került, Zitával és Emmával megnéztük az Emil és a detektívek című darabot a Kolibri színházban - és jót szórakoztunk.

Talán ebből a rövid beszámolóból is kiderült, hogy a hétvége tetemes részét az evés tette ki - egészen elnehezültem, dehát semmit sem akartam kihagyni... Ami még "különleges" volt a mostani szokásaim tekintetében, az, hogy szerda délelőtt kapcsoltam be utoljára a számítógépet, aztán ma délelőtt legközelebb. (A telefont is elhanyagoltam, a tévére pedig most sem kaptam rá.) Mit mondjak: nagyon jól esett. Nem áll szándékomban elhanyagolni a blogot, mert mondani- (és írni-)valóm, az akad továbbra is, de most még kihasználom ezt a lendületet és folytatom a tavaszi rendrakást és a húsvéti készülődést! De azért jövök még majd, de lehet, hogy kicsit ritkábban és rövidebben.... Vagy ugyanolyan hosszan :-).


Ja, pár képet is feltöltök majd ide, ha megkaparintom a Nagylány gépét...

2012. március 13., kedd

Keszekusza

Tegnap már éppen úgy döntöttem, hogy most igenis sajnálni fogom magamat, magunkat, és hogy ennyi nekünk is "jár". Mert egy részről, ugyebár, az életmentőnek minősített (általam...) hétvégénk elmaradt. Ráadásul egy olyan ügy miatt, amit nem teregethetek itt ki (és nem is akarnám), de finoman szólva is a kiszúrás kategóriába sorolhatnám. De csak azért oda, mert mégis csak leírom a dolgokat, és az ideillő másik kifejezést nem akarom leírni.
Szóval, az elmúlt hétvégénk nem hasonlított arra, amit megálmodtam, de ilyenkor persze mindig átbillenek és zseniális dolognak tartom, hogy a gyerekekkel lehetünk, együtt. Most leginkább ide-oda ingadoztam. Hol könnyes lett a szemem attól, hogy milyen jó nekem, mert itt van ez a négy virágszál (bár néha "húsevő növényként" viselkednek egymással...), hol meg attól lett megint könnyes a szemem, hogy miért nem juthat nekünk pár nap kettesben. Szóval hol vidáman, hol szomorúan, de mindig szipákoltam.
Aztán jött a tegnap, amikor a bennem felgyülemlett összevissza érzelmeket végre (!!!!!) abban vezettem le, hogy a hónapok óta betervezett és mindig kitolt Klára-Imó szoba rendbe rakásának nekiugrottam. Már nyomasztott az a folyamatos kupi, amiből egy-két részletet néha palástoltunk egy-egy "tűzoltó" akcióval, de a lényeg nem változott: az erősen túlzsúfolt szobájukban ennél alaposabban kell összekapni mindent ahhoz, hogy élhető maradjon. Na, most már mosolyog a szoba, ha belépünk - és az is, aki odamerészkedik! Ráadásul, sikerült egy régi ígéretemet is beváltani, és vettem végre egy normális lámpát  Klárának. Teljesen más hangulata lett! A szobának és Klárának is!
(Egyébként, ha már kissé lakberendező is lett a bejegyzés, pedig nem az a fő kijelölt iránycsapásom, még egy kis nyavalygós rész. Emma gondosan ügyel a szobája rendjére. De neki sincs elég helye, ahová pakolhatja a dolgait. Már hónapok óta tervezünk beszerezni egy-két polcot, meg valami éjjeliszekrény-szerű valamit, ha már végre rákapott ő is az (esti) olvasásra. Egyik nap próbálta rendezgetni a dolgait, és feljajdult: "Anya! Szerinted ez rend?" "Hát, nem igazán!" "De nem tudom hová pakolni!!!" "Emma, akkor kéne ide még valami bútor, nem?" "Igen, de sosincs időtök elmenni venni!" - és itt elsírta magát. Két napon belül lett éjjeliszekrénye és polca és most az összes többi tesó "irigykedik" az ő szobájára. Illetve.... Zita már nem, mert neki is sikerült egy egyszerű ámde nagyszerű huszárvágással megoldani, hogy legyen olyasmije, mint egy éjjeliszekrény, egy sima, az ágya mögé illesztett polccal - így ő is örül. Habár még várja, hogy az apja a másik, komolyabb polcát is feltegye... :-))

Nos, szóval, a feng shui jegyében eltöltött fél nap során még az is mutatta hullámzó hangulatomat, hogy (az ezúttal magányos) ebédnél végre elkezdtem olvasni Zita kedvenc sorozatát, a Szent Johanna Gimit (annyira örül, hogy én is elolvasom!), és valahogy még azon is sikerült meghatódnom.... Hogy egy tizennégy éves kamasz kislány hogyan éli meg az iskolaváltást. Tiszta gyagya vagyok -ezt gondoltam.
A lányok suli után nagyon jókedvűek voltak. Emma, a biológia eme remek csodája, most már szinte "szokásának" megfelelően, hirtelen sokkal nagyobb könnyebbséggel tanul és hordja haza a határozottan kellemes jegyeket, mosolyogva, vidáman. Emma, aki a születésnapja után produkálja mindig ezt. Emma, aki ugyan szomorúan gondol arra, hogy már csak néhány hónapig lehet imádott tanító nénijével, de azért bement szombat reggel a suliba,  hogy segítsen az említett tanító néninek fogadni a leendő elsősöket....
A délután második felében szülői munkaközösségi gyűlésre mentem. Eléggé kíváncsian, hogy vajon milyen változásokat hoz majd a Sashalmi Tanoda életében az új oktatási törvény. Hát, ha összefoglalhatom: annyit tudtam meg, hogy semmit sem lehet még tudni. Mert ugyan július 1-től és szeptember 1-től komoly, alapokat is megrengető változ(tat)ásokat ütemez be a törvény, még nincs hozzá végrehajtási utasítás, ami konkrét értelmet adna az egésznek, és ami megfelelően körvonalazná az adott iskola lehetőségeit. Eléggé ijesztő. És, azt kell, hogy mondjam, hogy ugyan a mostani igazgatónő is kissé kétes körülmények között választódott meg; az utóbbi majdnem négy évben bebizonyosodott, hogy teljesen jóhiszemű, jószándékú és szereti az iskolát, büszke rá. Tulajdonképpen nem szeretném, hogy más kerüljön a helyére. Pláne nem valahonnan a "központból". De nem csak az igazgató személye és az iskola új gazdálkodási rendszere ijesztő. Hogyan lesz minden nap tornaóra (bocsi! testnevelés!!!), ha egész egyszerűen fizikailag megoldhatatlan? Nem akarnak egésznapos sulit? Lehet, hogy nem, de a sok előírt óra nem fér bele a délelőttbe! Hogy az elsősök óraszáma is min. 25 lesz? Rengeteg kérdés, amire sürgető lenne válaszokat keresni, de nem lehet elkezdeni, amíg hiányzik az a végrehajtási utasítás. És az nagyon hiányzik.
Egyébként, kiderült, hogy a suli népszerűbb, mint valaha.... Ez azért vicces, mert volt a kerületi iskoláknak egy "központi" bemutatkozó napja, amit, kimondva-kimondatlanul, azért szerveztek, hogy ne csak a két "menő" kerületi suli legyen népszerű. Nem jött be. A Tanodába (az egyik a kettőből, ugye) rekord-létszámú érdeklődő látogatott el az első "tájékoztató délelőttre". Hát, az biztos, hogy én is rohannék újra Réka nénihez... :-) (De a Kicsik is remek pedagógushoz kerültek!)
Engem ezek az információk, és a változások mindig feldúlnak. De leginkább az a hír borított ki, amit Vali barátnőm súgott a fülembe az értekezlet előtt. Négy hónap jutott annak az apuka-társunknak, akiért szinte az egész suli szurkolt, halkan. A gyilkos kór lecsapott könyörtelenül, és itt maradt az elsős és a másodikos gyermeke és szegény felesége. Már vége is a harcnak. Nem tudom elhinni. Szinte egyik pillanatról a másikra döntötte őt le a betegség. Döbbenetes.
És persze. Azonnal pofon vágtam magamat (ha nem is szó szerint): és még én akartam sajnálni magamat aznap?! Szégyelltem magamat. És nem tudom kiverni a fejemből ezt a rettenetet.
És nagyon jó nekem, tudom, és vigyázni kell erre. Nem szabad idegeskedni még azon sem, amin lehetne.

A napra az tette fel a pontot, hogy szüleimhez voltunk hivatalosak vacsorára. Kivételesen csak mi, Zolival. Anyuék olyan barátai jöttek, akikkel mi is sok időt töltöttünk már (pl. együtt síeltünk Zermattban, még valamikor, "időszámításunk előtt"). Köztük az a Sanyi, aki annak idején vendégül látta az egész családunkat Párizsban. Ezt a lányok és Sanyi is mindig emlegeti. A találkozás azért is volt megható, mert Sanyi is ezzel a kórral küzd - talán jobb esélyekkel, mint.... ah, leírni sem bírom. Így jó volt őt látni. Megbizonyosodni, hogy igenis jól néz ki, igenis győzni fog. És jó volt azt látni, hogy a másik házaspár és a szüleim milyen vidámak, bizakodók és élvezik az életet.
Végső soron ezt szűrtem le ebből: igenis élvezni kell az életet! 

Keszekuszaságot ígértem. Az lett. De maradjon ez most itt így.

2012. március 8., csütörtök

Ma van a napja

Ma van a napja... Hát, sok mindennek.
Szerintem először is (már csak az evidens létszám-fölény miatt elsőként kiemelendő): nőnap van. Jó, tudom, hogy ez pont az ellenpólusa a Valentin-napnak. Mert az ugye vacak amerikai ünnep, ez meg szörnyen kommunista.... Szerintem meg úgy szépek a hétköznapok, ha ünnepek is tagolják. És miért ne lenne nőnap? Meg Valentin-nap? Meg anyák napja és apák napja, és miért nincs nagyszülők napja és barátok napja?!
Szóval: éljenek a nők, a csajok, a hölgyek, a pipik, a tyúkok, a lányok, az asszonyok, a menyasszonyok, a feleségek, az anyák, a nagymamák és persze a dédmamák is!
Aztán, itt van ez a trükk ugye. Hogy az a férfi, aki nőkkel (sok-sok nővel) van körülvéve, az tuti Zoltán!!! Ahogy az én férjem-uram is! Tehát: boldog névnapot a Zoltánoknak és különösen az enyémnek!!! Gondoltam, meglepem őt... Szervezkedtem, alaposan, mindenfelé. De ezt az embert nem lehet meglepni. Egy idő után kénytelen voltam elárulni, hogy miben mesterkedem, hátha együtt meg tudjuk menteni az ötletet. Ma reggelre már evidenssé vált, hogy legfeljebb csak részben, de az sem biztos. Foglaltam szállást. Mától vasárnapig. Csak neki meg nekem. Gyerekek nagymamákkal letárgyalva. Az összes programjukkal együtt. Még Zoli munkahelyén is segítettek nekem cselt szőni. De nem volt elég. A dolog, a munka, a fontos tárgyalás, a "csak most lehet és kell" hívószavak győztek. Talán még holnaptól. De erősen veszítek hitemből. Bíztam benne, hogy egy villanásnyira visszatérhetünk a normális mederbe. Bíztam benne, hogy az agyongyötört fejű, éjjel-nappal dolgozó Zolimat ki tudom legalább ennyi időre szakítani. Bíztam benne, hogy megoldhatom azt, ami évek óta nem megy: pár nap kettesben. Mert szüksége lenne rá. Mert szükségem lenne rá. Mert szükségünk lenne rá.
Persze, ez még nem a dráma kategória. Csak nagyon sajnálom.

És ez még valami másnak is a napja!!! A kis játékom kis sorsolásának! Mit kicsi! Majdnem negyven nevet írtam fel a kalapba induló cédulákra! Nagyon érdekes és kicsit fura érzés volt. Persze volt néhány, számomra (még) teljesen ismeretlen név, de sok mögött már komoly "múlt" áll. Hányszor gondoltam: na, vele nagyon szívesen találkoznék, neki szívesen küldenék csomagot! És a sok között kiemelném az egyetlen férfit is, MJ, aki részt vett! Nagyon jól esett, ahogy az előző bejegyzéshez érkező nőnapi köszöntése is!
Rossz dolog ez a sorsolósdi. Mert tudtam, hogy akárkit húzok, annak ugyan örülni fogok, de marad egy halom név, akiket ugyanilyen szívesen láttam volna.
Sajnos, közjegyzőként csak Scotty-t tudom felmutatni. Jelentem: lelkesen csóválta a farkát, amit én annak tudok be, hogy szerinte minden törvényes keretek között zajlott!
Tehát:
Íme a "kulup" (ami nem "enyém kulup", mert Zitáé, de néha Emma hordja), benne a nevek:
 Aztán itt az én matató kezem:

És aztán íme a győztes cédula a kezemben (fúj, de ráncos!!... hát igen, ilyenkor télen rondán kiszárad...), rajta a név:
Nagyon örülök Dominikának!!! Ajánlom blogját, igazi kedves, családi blog!
Tehát, kedves Dominika! Légy szíves írjál nekem e-mailt a balogh-ficsor@gmail.com címre, hogy egyeztessünk!!!! Te azt írtad, hogy feljönnél Pestre kávézni, de ha mégsem sikerül, akkor postán megy a csomag!!!

Köszönöm mindenkinek, aki játszott, köszönöm mindenkinek, aki olvas, köszönöm mindenkinek, aki beregisztrálta magát, mint rendszeres olvasó, és köszönöm azoknak is, akik ezért vagy azért nem regisztráltak, de mégis rendszeresen olvasnak! Nem vagyok nagy blog-játékmester, de ha találok valamit vagy egy apropót, amiért ismét nekivágok ilyesminek, azonnal helyet adok neki a blogon!
És, természetesen, ezen játék másik felét is teljesítem majd rövid időn belül: megválaszolom a kérdéseket!

2012. február 29., szerda

Van még kérdés?

Bizonyára láttátok sokan Móninál, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy engem is "meginterjúvolt". Nagyon tetszett kezdetektől fogva Móni ötlete. Azt gondolom (most az én "szereplésemtől" függetlenül), hogy igazán felkarolhatná a sorozatát valami "állami szerv", aki azt szeretné, hogy ne fogyjon tovább a magyar.... Úgy népszerűsíti a nagycsaládosságot, hogy nincs kiretusálva semmi rózsaszínnel, teljesen életízű - és szerintem mutatja azt, hogy még a mai világban is a legjobb ötlet a (nagy) család.
Szóval, izgatottan vártam, hogy mit fog tőlem kérdezni Móni. Főleg úgy, hogy mi azért elég jól ismerjük egymást, sokat beszélgettünk már, borozgattunk is, átéltünk egy-két "válságot", forgattunk közösen és hát napi rendszerességgel dolgozunk együtt. Kíváncsi voltam, hogy mit gondol, mire lehetnek kíváncsiak az olvasói, vagy mire kíváncsi ő? Az eredményt itt olvashatjátok.
Na most, Móni eme tettének köszönhetően (ez tisztán látható volt!), átlépte a blogom rendszeres olvasóinak száma a bűvös 200-at, sőt, jól tovább is futott. Az olvasottságom is jócskán meglendült, közelről nyaldosva a napi négyszámjegyűséget. Ezt mind köszönöm Móninak, és mindazoknak, akik eddig, vagy mostantól szavaztak nekem bizalmat.
Törtem a fejemet, hogy mit is ajánlhatnék, hogyan is játszhatnánk. És akkor a következőt találtam ki (belátom, létezik eredetibb ötlet...): nyereményjátékot hirdetnék, egy régi kedvenc illatom, Trésor, (nem régi üvegben!!! :-) ) és a mostani kedvenc kávém lenne a nyeremény, plusz, ha meg tudom oldani, egy kis saját készítésű meglepetés. Mit kell érte tenni? Nem sokat... Rendszeres olvasónak lenni. Kommentet hagyni itt. És örülnék, ha valakinek még volna olyan kérdése irányomban, amit Móni nem tett fel (és persze a jó ízlés határai között marad... :-) ), azt feltenné. Megteheti az e-mail címemen is: balogh.ficsor@gmail.com. (De azért kommentet is hagyjon!)
Ja! És ha valaki fővárosi, vagy gyakran jár ide, és a kávét egy közösen, személyesen elfogyasztott csészére cserélné, abban is benne leszek. De azt majd a sorsolás után tisztázzuk a nyertessel. A sorsolást március 8-ra, a nemzetközi nő- és Zoltán-napra tenném!!!
És remélem, hogy megérdemlem a bizalmatokat, és örömötöket lelitek továbbra is a blogban. Én köszönöm mindenkinek, aki időt szakít rám, hogy megteszi!
 kép innen

2012. február 23., csütörtök

Lift

A minap megtörtént velünk (Zolival és velem) a "nagy klasszikus" frász: beszorultunk egy liftbe, egy bevásárlóközpontban, a moziba igyekezvén. Mentünk felfelé, már éppen elértük elvileg a kitűzött szintet, amikor is nagy rázkódás, majd zutty: megállt. Először azt hittük, hogy csak kicsit erőteljesebben sikerült fékeznie. Igenám, de nem nyílt az ajtó! Vártunk egy picit, majd óvatosan megnyomtuk az ajtó-nyitó gombot. Semmi. Kezdtem berezelni, Zoli röhögött. Végül benyomtuk a vészcsengőt. Amire egy darabig nem válaszoltak. Végül igen, de olyan halkan hallottuk, hogy az is csak rátett a félelmetes érzésre.... Nagy nehezen kihámoztuk, hogy azt mondják: jönnek segíteni. Kis idő elteltével hangokat hallottunk a túloldalról.... Néha furcsa dörrenés, zuttyannás - pár pillanat, hogy még inkább rettegjek. Végül megláttunk két pár kezet, amelyik feszíti szét az ajtót. És hopp! Kiugrottunk gyorsan, megköszöntük, elrohantunk a moziba, és eldöntöttük, hogy soha többé nem használjuk azt a liftet.
Ezt a történetet persze elmeséltem a lányoknak, reggelinél, mire Klára kérdése:
"- És, csókolóztatok?!?!" (és vihorászott....)

2012. február 11., szombat

Balekságom története és nemrégiben meglelt magyarázata

Nemrégiben történt egy kis affér, ami valamiért nem tud teljesen kikúszni az agyam leghátsó zugából, és néha elő-előugrik egy kérdés formájában: "mégis, mit kellett volna tennem?!" És noha nem nagyon szeretek morgolódni, meg apró-cseprő bosszúságokon rágódni a blogban (meg az életben sem), most úgy gondoltam, hogy  inkább leírom, hátha így "békén hagy".
Íme a történet (már ha annak lehet nevezni egyáltalán). A "Pöttyös Panni az iskolában" című előadásra mentünk Klárával és Imóval. Előre bocsájtom, hogy nagyon tetszett mindhármónknak.... Szóval ezt a Thália Színház stúdiószínpadján adták elő, ahová úgynevezett "rohampáhollyal" lehetett helyet foglalni, azaz érkezési sorrendben, aki kapja-marja alapon. Mondjuk az érkezési sorrend nem domborodott ki (pedig kivételesen kényelmesen és bőven időben érkeztünk!), mert megvárták, amíg mindenki megérkezik, és utána engedtek be minket "ömlesztve". A lányok aggódtak is, hogy lesz-e helyünk, én meg nyugtatgattam őket, hogy úgyis pont annyi jegyet adtak el, ahány ülőhely van. Nos, beérkeztünk, és megcéloztunk egy sort, ahol szépen ültünk lefelé, az első szabad helyre (középtől nézve, az utolsó foglalt széktől), és mondtam Imónak, hogy csücsüljön le, én is letettem a táskámat, majd hátrafordultam Klára felé, hogy ő is üljön le. Ekkor érkezett egy elszánt anyuka, akit nem érdekelt az, hogy már egy kislány ül le a székre, ő is rávetődött ugyanarra az ülésre.

Ekkor még azt gondoltam, hogy jaj, hát lehet, hogy rosszul látta, és azt hitte, hogy a másik székre próbál leülni Klárikánk. Ezért, teljesen udvariasan, szóltam neki, hogy elnézést, de hárman vagyunk, és arra a székre a "kislány" szeretne ülni. A hölgy, mint aki semmit sem hall, cihelődzködött tovább le Klára székére. Szegény szöszim ekkor már ült, de leszorult a szék egyik felére. Ekkor már kissé erélyesebben és hangosabban mondtam el ugyanazt a hölgynek, aki ekkor már felénk sem nézett, hanem a saját gyermekét igazgatta, no meg még egy anyukát és lányát (akikkel így tele is lett a sor). Klára szegény nagyon megszeppent, és két szék között üldögélt. A másik oldalunkon ülő hölgy (vélhetően a vele lévő kislány nagymamája) nagyon mérges lett, és fennhangon biztatta Klárát, hogy "Üljél csak rendesen le, drágám, a néni meg vegye már észre magát!" De nem, a "néni" nem vette észre magát, kitartóan elfordult tőlünk. Közben Imó mondta, hogy Klára mellé szeretne ülni, így ők tulajdonképpen ketten egy széken ültek. Persze, fontolgattam, hogy most akkor "botrányt" csinálok, de közben már sötétült is el a nézőtér, és hát igen, ilyen vagyok én, megsajnáltam a hölgy lányát, aki biztos nagyon rosszul érezte volna magát egy ilyen jelenettől. Az én Ikreim is hamar belefeledkeztek a darabba.

Csak engem nem hagyott nyugodni a dolog. Mit kellett volna tennem? Hangoskodni? Az igazság az, hogy iszonyatosan abszurdnak - és abban a pillanatban némileg zsibbasztónak - tűnt számomra, hogy egy felnőtt nő képes rezzenéstelen arccal megtenni ezt egy gyerekkel. Ilyenkor jön az én "felmentő" magyarázatom: aki ilyenre képes, hát az már saját maga büntetése.

Saját magammal is szembe kell néznem: ez lenne a balekság? Iszonyatosan utálom a veszekedést, a konfliktusokat, lehet, hogy túlzottan is. Ha mégis konfliktusba keveredek, nagyon gyorsan szeretnék túllenni rajta, és ismét megbékélni. Ezért aztán, könnyen kérek bocsánatot. És van, hogy nem kapok, és van, hogy ilyenkor azt gondolom: megérdemlem. És van olyan is - sőt, legtöbbször ilyen van -, hogy akaratomon kívül bántok meg valakit. Ha ez nyilvánvalóvá válik számomra, akkor rákérdezek, és természetesen ismét hajlandó vagyok bocsánatkérésre. Ez sok mindent elsimít, noha olyan is volt már, hogy a teljesen békés és őszintén érdeklődő kérdésemre egy hatalmas, és öncélú pofont (vagy belémrúgást) kaptam. Ilyenkor rossz, és értetlenül állok, de ekkor sem marad bennem harag, mert életbe lép az eredendő magyarázat: aki ilyen, az saját maga büntetése. És ha tőlem kérnek bocsánatot? Nos, hirtelen haragú vagyok, de talán még gyorsabban bocsátok meg - vagy találok megfelelő magyarázatot a viselkedésre vagy tettre. Ha a lányokkal harcolok, akkor van, hogy bocsánatot kérnek - és mindig ugyanazt felelem: én MINDIG és mindent meg fogok tudni bocsátani nekik, de nem ezzel teszem velük a legnagyobb jót, hanem azzal, ha jelzem, hogy mi szerintem (szerintünk) a helyes, és jelzem, ha ők nagyon eltérnek ettől :-) Nem vagyok haragtartó, az biztos, és nagyon rosszul viselem, ha velem szemben azok - de újra és újra azt gondolom ilyenkor, hogy biztos megérdemlem.
Sok mindenen felül tudok emelkedni, noha tele vagyok hegekkel a lelkemen. Ha rájuk nézek, eszembe jutnak dolgok és események, de nem szoktam őket sűrűn nézegetni.
Sokat gondolkozom azon, hogy ez balekság-e. Hozzáteszem: ha úgy érzem, hogy igazságtalanság ér engem vagy a családtagjaimat, előbb-utóbb lépek. De sokszor végigrágom tízszer is, mielőtt a tisztázásra sort kerítek.
Érdekes mód, noha nem szeretem a konfliktusokat, nem vagyok konfliktus-kerülő. Mert annál jobban már csak a feszültséget utálom. Tehát, elindítom a konfliktus-kezelést, hogy mihamarabb lezárjuk, túl legyünk rajta, keressünk és találjunk kompromisszumokat, hagy kérjek bocsánatot, ha kell, és aztán simítsunk ki mindent, oldjuk a feszültséget.
Talán ezért nem kezdtem el fesztiválozni a színházban: mert akkor még komolyabb feszültségben kezdtük volna el nézni a darabot. De lehet, hogy most úgy érzik a lányok, hogy Anya kicsit balek? Nem megy ez szembe azzal a nevelési alaptétellel, hogy biztassuk a gyereket arra, hogy álljon ki magáért?
Nem tudom...
Mostanában Schaffer Erzsébet egyik könyvét (A szőlővirág illata) olvasgatom. Ebben ő idéz egy verset, ami nekem nagyon tetszik, és talán kellően összefoglalja és magyarázatot is ad a hozzáállásomra...
Egy bizonyos Henri Boulad verse ez, akiről sosem hallottam még, bevallom... Íme az első, számomra legtalálóbb versszaka:
"Hiszem,
Hogy a jó erősebb a gonosznál
A szeretet hatalmasabb a gyűlöletnél
A megbocsátás erősebb a bosszúnál"

Íme hát az én balekságom...

2012. február 9., csütörtök

Szolgálati közlemény

.... főleg kedveslánynak, de mindenkinek, akit érdekel.
Fent van a laptopkonyhán a bagett receptje és videója, szerénységemmel. A filmhez csak annyi a hozzáfűzni valóm, hogy ismételten látszódik, hogy miért is nem lettem filmsztár - továbbá az (kulisszatitok!!!!), hogy a tészta egy picit tovább kelt a gépben, mint kellett volna. Így lett csak két bagett, ha ügyesen csináljátok, több lesz! Szóval, ha valaki már megint meg szeretne nézni engem "élőben", mozogva és beszélve, hajrá! A péksütemény rovatban egyébként - egyelőre - csak én szerepelek Sanyival; igyekszünk majd javítani ezen az arányon a jövőben! A filmeket inkább nem kommentálnám tovább, a receptek jók! :-)
Jó étvágyat!!!
(u.i.: A sminkesünket, Boda Gabit, bátran ajánlom mindenkinek!)

2012. február 8., szerda

Sző(ne), fon(na), nem takács! Ki az?

Hát én!!!
Az anyaság tele van kihívásokkal. Pont ez a szép benne, tudom, érzem.
Most is úgy gondolom tulajdonképpen, hogy az nem lehet, hogy ez kifogjon rajtam!
Zita is próbált a segítségemre sietni aznap, amikor éppen ő volt itthon betegszabin (mint valami stafétát, úgy adják át egymásnak a nyavalyákat...). Az ő ötlete volt a youtube is. Többször végignéztük ezt, meg ezt. Egymáson gyakoroltunk. Mégis izgulok. A kézügyességem mindig sokkal messzebb áll attól, mint amit szeretnék.

Hogy miről van szó? A Tanodában most pénteken lesz a farsang. A jelmezekkel nincs különösebb gond; szinte saját maguk oldották meg, egymást közt (Zita hathatós közreműködésével). Hanem a bibi ott van, hogy Klára és Imola fel is lépnek, a néptánc csoportjukkal. Méghozzá reggel 8-kor! Ahhoz, hogy legyen idejük a néptánc-oktató által varrt gyönyörűséges ruhákba belebújniuk, már 7h15-re be kell érnünk az iskolába. BEFONT HAJJAL.... És itt jön a probléma. Klárának csak copfba kell fogni, és eltűzni a frufruját - neki még túl rövid a haja, kendője lesz. Na de Imó! Hosszú a rengeteg haja, a frufruja növőfélben, kb. az álláig. És ezt a felemás hajtömeget kell nekem egyetlen, szoros, rendezett és szép fonatba fonnom (parkettafonással).
Bevallom: nem megy. Simán tudok fonni, de így! (És az életben nem gondoltam volna, hogy a youtube-ról hajfonást fogok majd tanulni.... :-))
A két kiscsaj meg stresszel engem: "Anya, ha nem szorosan, egy fonatba, vékony gumival, hullámcsattal eltűzve fonod, akkor Anna néni nem engedi majd Imót fellépni!"
Hát, gyakorolok és izgulok....

2012. január 18., szerda

Majomkodtunk

Egészen fura nap volt a tegnapi. Jó is volt benne (egy érdekes és fontos tárgyalás), meg rossz is (lebetegedett Emmus, az autóm meg nem gyógyult meg...), de főként kusza lett valahogy. Ennek az összevisszaságnak a végén, az Ikrek és Zita teljesen felpörögtek, és az akkor már elalvófélben lévő Emma gépével "szórakoztak". Én közben leckét próbáltam ellenőrizni, no meg az Elsősök briliáns félévi felmérőit aláírni. Ők meg ugribugriztak, pózoltak körülöttem, és néha engem is belesodortak. És mivel ritkán kerül rám a sor fotó-ügyben, gondoltam, felteszek ide a blogba is párat....
 Zitussal összebújva - Klára által fotózva
 Barnák ölelésében - puszikkal
 A kép jó - Klára ujjacskájáról is... :-)
 Leckét ellenőriz a szigorú anya
Klára szép - Zita szerető szemén keresztül
Egészen érdekes az új generáció viszonya a fényképezéssel. Teljesen más a hozzáállás - hiszen szinte bárki tud már bármikor kattintani - mobillal, vagy egyáltalán nem elérhetetlen árú fényképezőgépekkel.
Kattintgatnak ezek a "mai" gyerekek, rengeteg kép készül, akár suliban, útközben, itthon, kevésbé különlegesnek tűnő alkalmakkor. Persze ez nem kritika. Csak megállapítás. Ahogyan az is, hogy ezeknek a képeknek milyen utóéletük van még. Zitus már ujjgyakorlatként éli meg a mindenféle kép-varázslásokat, amikkel ilyesmiket hoz létre:


Meg ilyen egészen vicceseket, mint például ebből:
ezt:
Gondolom, ezzel még semmi extrán-különleges dolgot nem mutattam, csak engem, egy generációval arrébb, nyűgöz le. Kíváncsi vagyok, hogy egy évtized múlva, mennyire tűnik majd ez avittnek...

2012. január 17., kedd

Tuti befutó - és a receptje

Ha az a határozott szándékom, hogy a lányok valami zöldségeset egyenek, és biztos szeretnék abban lenni, hogy mindegyik lelkesen lát majd hozzá, akkor ezt készítek. Tegnap is ez volt a menü - mintegy "engesztelésképpen", hogy mi, szülők, leléptünk egy jó kis színház idejére. Mutatom:
A kép még a sütőbe tessékelés előtt készült - hiszen frissen a legjobb, és mi már nem voltunk itthon, amikor "friss lett". Eléggé felismerhető, nem? Most lehet tippelni egy picit, mutatok egy tágabb képet is:
Na, megvan? Neeem, nem indítok játékot, nyereménnyel (noha gondolkodom egyen, ha tovább szaporodik ilyen szépen a rendszeres olvasók száma, vagy ha a számláló közelíti meg a 200 000-et, de ez még odébb van). Inkább elárulom: rakott zöldbab.

Ahogy így belegondolok, talán a bab különböző válfajaival tudom csak közös nevezőre hozni a lányokat. A fejtett babból készülő Jókai-bablevest mindegyik szívesen kanalazza, még a leves-kerülő Zita is. A babos húst vörös babbal (chili con carne) már inkább csak Emmus eszi élvezettel. A fehérbabból készült levest is megeszegetik azért. Szerintem az a lényeg,hogy legyen tejföl és joghurt benne vagy lehessen beletenni! Amúgy.... Újabban Zita már nem szereti a borsófőzeléket vagy a párolt borsót (a másik három persze igen), Imola eléggé fanyalog a krumplifőzeléktől, viszont ő az egyetlen -gyerek-, aki ujjong, ha tökfőzelék van. A spenótot egyre többen vetik meg családunk soraiban, sóska eszembe se jusson. Karfiol és brokkoli szóba sem jöhet (büdöööööös!!!!!). Répa, póré és hagyma engedélyezett. Répa nyersen is, bárhogy! No meg az uborka. A salátát megint csak Emma szereti, Zita és Imó a paradicsomosok, Klára és Emma a "paprikások" (minden értelemben... :-) ). Az utóbbiak örülnek együtt annak, ha krumplipüré, sült krumpli vagy pikkelyburgonya van. Szegény Zoli, a karalábé-imádatában csak velem osztozkodik, és még nem találtam igazán őszinte társat a káposzta-szeretetemben (bár Zoli csatlakozik, ha kell). A kelkáposztát néha megpróbálom, hasonló feldolgozásban, mint a rakott babot, de a leleményesebbje gondosan kitúrja a kis levélkéket a hús-rizs közül. Kelbimbóval pedig aztán már végképp' ne inzultáljak senkit! Cékla savanyítva megint csak egyedül az "Uramnak" jöhet, ha nincs más. Zeller talán, néha, esetleg krémleves formájában, ha már tényleg muszáj. Endívia és édeskömény be ne tegyék a lábukat hozzánk - már legalább is a család öthatoda szerint... :-( A padlizsán rántva még csak-csak lecsúszik Klára torkán, de a Baloghok azt sem értik, hogy miért találták ki a cukkinit?! Patisszon, az mi? Nem az "alkonyatos srác"? A retek pedig csíp, nem kell... Spárgát csak Zoli eszik - ha úgy gondolja, hogy most nem kéne velem ellenkeznie.... És a sütőtök... Nos, az egyetlen, ami miattam nem kerül már eleve a bevásárlókosárba; bár az is igaz, hogy senki nem is reklamálta soha (csak Halloweenkor....).
Ez a mi zöldség-körképünk... Eléggé hervasztó. Az még érthető lenne, hogy nem szeretik mind ugyanazt. De hogy ilyen sok minden legyen, amit EGYIK sem... Pedig babakorukban mindent ettek. Azért nem keseredek csak el, mert azért, ha jól emlékszem, én is elég válogatós voltam, és aztán kamaszkorban teljesen nyitottá váltam kaja-ügyileg.... Csak így nehéz változatos étrendet kialakítani, újítani meg pláne. Milyen jó, hogy ha vendégek jönnek, mert akkor azért kicsit kiélhetem magam. Ahogy múlt szombaton is, Jamie Oliver zseniális töltött hagymájával...
Most akkor lejegyzem ide, hogy miként is szeretik a Balogh-lányok a rakott zöldbabot. Mert, gondolom, ahány ház, annyiféle ez az étel (is). A saját anyukám is teljesen másként készíti (az is nagyon finom!). De most kimásolom az én verziómat a kis receptes-füzetemből (pár karácsonnyal ezelőtt kaptam), ahol azok a receptek szerepelnek, amik "tuti befutók" a csajoknál - kissé azzal a céllal is, hogy ha kedvük szottyan majd később "pont olyat, készíteni, mint Anya", ebben megtalálhatják majd:
Amint látszik, pár receptet még be kell másolnom... Zita persze nem tudta megállni, hogy bele ne nyúljon a dolgaimba, ezért szépségesen megszerkesztette az első oldalt....
Tehát akkor:
Rakott zöldbab á la Szitya:
Hozzávalók:
10 dkg felkockázott bacon
50 dkg darált hús (pulyka vagy marha, vagy vegyesen)
60-80 dkg zöldbab (sárga vagy zöld, vagy vegyesen - én a legtöbbször mirelitet használok)
2 kiskanálnyi vaj, vagy más zsiradék
1 pohár rizs
2 pohár tejföl
1 tojás
só, bors, kömény, fokhagyma, pirospaprika vagy gulyáskrém

A zöldbabot felteszem főni bő, sós és köményes vízben, nyomok bele egy gerezd fokhagymát is (de elhagyható). Ha puha, elzárom a gázt, a babot leszűröm.
Közben felteszem a rizst is főni: kevés (egy kiskanálnyi vajat vagy olajat) hevítek, ráöntöm a pohárnyi rizst, majd rögtön utána a két pohár vizet, sózom, majd takarékra állítom a gázt, lefedem az edényt, és hagyom, hogy főljön. (Ez a nagyon lusta rizskészítési mód - de hatékony!) Néha bekukkantok a fedő alá, és ha már elfőtt az összes víz, akkor elzárom a tüzet alatta.
Amíg a bab és a rizs készül, pont van idő a hússal is elbíbelődni. Kevés zsiradékon (én olajat szoktam használni, olívát vagy napraforgót, mindegy, de vajat is lehet) megpirítom egy kicsit a bacon-kockákat, majd hozzádobom a húst (volt már, hogy több baconnel, és hús nélkül készítettem - úgy is ízlett!). A húst addig pirítom, amíg ki nem fehéredik. Közben nyomkodom széjjel egy kicsit a fakanállal, hogy ne "csomósodjon" össze. Sózom, borsozom picit. Itt döntés előtt állunk: vagy szórók rá egy kis pirospaprikát, és gyorsan el is zárom alatta a gázt, vagy egy kis gulyáskrémet nyomok bele, és akkor egy picit továbbfőzöm. A gulyáskrém nyilván tele van olyanokkal, amikkel nem kéne, viszont szaftosabb lesz a hús tőle. De nélküle is finom. Sőt, paprika nélkül is. A hús is készen van.
Ezen a ponton bekapcsolom a sütőt, kb. 210°C-ra. Így biztos bemelegszik addigra, amíg összeállítom a rakottast.
Még összekeverem a tojást a tejföllel, sózom kicsit, és már kereshetek is elég nagy és mély tálat, amibe belerétegezhetem a finomságot: alulra a hús jön, utána a bab, utána a tojásos tejföl. Majd jöhet a következő réteg, egészen addig, amíg el nem fogy. Mindenképpen a bab és azon a tejföl legyen legfelül.
Anyukám még sajtot is szokott a tetejére szórni, a lányok ezt nem (v)eszik szívesen, így az elmarad. Mondjuk, már így is elég laktató.
Mehet is a sütőbe - kb. 20 percre - addig, amíg a tejföl meg nem barnul egy picit itt-ott a tetején.
Jó étvágyat!
Tegnap este, Klára ragaszkodott hozzá, hogy Jutka mama ne mosogassa el a tányérját, amíg haza nem érünk - hogy láthassuk: üres!!! Ráadásul (ezt nem tudom, hogy hogyan vehettük volna észre) - kétszer szedett!!! Mondtam, hogy ez a tuti befutó.... Ha még Klára is ilyen lelkes tőle.... (aki feje felett most éppen a vérvétel árnya lebeg, mert a doktor néni is túl sovánkának tartja....)
No, ez volt az idei (???) gasztro-bejegyzés-szerűségem....

2012. január 12., csütörtök

Salala...

Ismeritek ezt a dalt?

A clipjétől nem vagyok elájulva - kivéve Jagger fantasztikus öltönyét. Persze, Jagger bármit felvehet... :-) Örök rajongója maradok, talán azért, mert már az anyatej mellé is Rolling Stones-t kaptam, hála Bátyámnak. Így aztán a jó öreg Mick imádója vagyok. Nem bírom megunni az utánozhatatlan mozgását ("Moves like Jagger", hm?), a mimikáját, az egyedi, több ezer közül is felismerhető, néha nyivákolós, mégis dögös hangját. És még valamit: azt, hogy örökké mosolyog!!!!
És, tulajdonképpen, ezért akartam idetenni pont ma, pont ezt a számot, mert noha nem értem pontosan a szövegét (és direkt nem jártam utána), de számomra ez a "nóta" (úgy, "nagyferósan"), maga az optimizmus. Már eleve a címe: Miracle worker - mondjuk. "Csodatévő munkás". Meg a ritmusa, ami csak a Karib-tengert és annak minden élvezeti forrását idézi. A kavalkádot, amit a három hang és stílus eredményez. Élen Jagger huncut és modern szólamával. Mindez együtt csak jókedvet és mosolyt varázsolhat, nem? Esetleg csodát?
És ma ilyen "mircale worker" hangulatom van. Hogy miért? Nehéz lenne összefoglalni. Apró puzzle-darabkák.
- Mert pár napja felhívta Zolit egy régi barátunk, aki a nagyon kerek születésnapját fogja ünnepelni. És noha mostanság nem beszélünk túl sűrűn, mégis meghívott, mert szeretné ott-tudni majd a számára igazán fontos embereket. És olyan jól esik, hogy mi is annak számítunk...
- Mert tegnap aláírtam egy hivatalos papírt. Nem tudom, hogy ez csak jót hoz-e számomra, számunkra, de egy fordulópont, és némi megnyugvás. Meg izgi.
- Mert ugyancsak a héten jelentkezett be egy pár éve már pihentetett külföldi üzleti kapcsolatunk - érdekes kérdésekkel. Ez is feldobott. Bár ez sem garancia még semmire sem.
- Mert az utóbbi két napban kissé csökkent a gyermekeink közötti veszekedések mennyisége. Egészen vidám vacsorákon vagyunk túl.
- Mert Zita hazahozott egy kitölteni-való papírt, hogy megkaphassa a "Jó tanuló - jó sportoló" címet. Már maga a felkérés is megtisztelő.
- Mert ma nem hallgattam híreket (és hozzá kommentárokat) egész nap.
- Mert egészen meghatódtam azon, hogy Klára bosszús azért, mert a félévi írás felmérőjére "csak" 69 pontot kapott a 70-ből, mert hiányzott egy ékezet. Klára pedig duzzogva állítja, hogy pedig ott volt az az ékezet, amikor beadta. Mondtam, hogy biztos beugrott Radírpók a Tanodába... No meg azt is, hogy rém büszke vagyok rá.
- Mert mikor Imolát ugyanerről a felmérőről kérdeztük, és az elért pontszámai felől érdeklődtünk, akkor azt felelte: "Nem tudom, hogy hány pontom volt, csak azt, hogy egy hibám sem volt és kiválót kaptam."
- Mert Emmán olyan jól áll az új, színes, vidám pulóvere...
- Mert muszáj, hogy úgy legyen, ahogyan gondolni AKAROM, azaz, hogy elindultak már végre azok az égitestek, hogy végre-valahára a szerencsés csillagállásba rendeződjenek.
- Mert szerelmes vagyok (a férjembe).

No, hallgassátok ezt a dalt!

2011. december 29., csütörtök

"Jaj de szép a karácsonyfa"

Szerintem minden fenyőfa, és minden abból lett karácsonyfa szép. A természet már eleve olyan jól találta ki ezt a növényt! És ehhez jön még mindaz, amit a karácsony hordoz magával és magában - tehát az egyenlet vége: minden karácsonyfa szép!
Ezt előlegeztük már mi is meg Emmával, egyik olyan pillanatban, amitől az adventünk igazi lett: akadt egy szabad félórácskánk, amely során végigjártuk a piac összes árusát, és végigcsodáltuk az összes fenyőfát. A kicsiket, a nagyokat, a világosabb zöld levelűeket és a sötétebbeket, a normand-okat, az ezüstöket, a nagyon egyszerűeket és az igen impozánsakat. Valahogy mindegyik elbűvölt minket: "Ó, ez a kicsi de édes, nekem ez is tetszene!" "Hú, Anya láttad milyen nagy és szép ez?! Ez sem lenne rossz!" "De szép formás ez!" "Micsoda illata van!" "Ó, ez szegény olyan kis csálé - remélem, valaki ezt is megveszi; én szívesen hazavinném!" Így jöttünk-mentünk, kéz a kézben, vigyorogva.
Végül, én nem vettem részt a fa kiválasztásában - inkább nem, mert én nem tudtam volna választani...
Amikor 23-án este "kibontották" azt, amit közösen, gyorsan, és vita nélkül, kiválasztottak, együtt kérdezték: "Na, szép?!" És én tudtam a választ, még mielőtt odanéztem volna....
Nos, a bejegyzésem elején kifejtett elmélet alapján, az az asztaldísz is a "mindenképpen szép" kategóriába eshet. Edith receptje és ötlete alapján próbáltam meg megvalósítani - lássuk be: több-kevesebb sikerrel. Ez egy keksz-karácsonyfa akart lenni, csak valahogy az egyre nagyobb karikák méreteit nem találtam el mindig. Nem baj, az összes csaj lelkesedett, ugyanúgy, ahogy én a fáért. (Bár a fa azért tényleg szép lett, szerintem...)

2011. november 26., szombat

Öreg Sam?

Noha szeretet vesz körül, de tényleg.... Mégis, mégis, kezdem magamat úgy érezni, mint a didergő király. Folyton fááááázom. Valahogy, ez a novemberi ködös hideg a bőröm alá is bebújik. Kimenni nincs kedvem. De mikor a számítógép előtt ücsörögve dolgozom, akkor is teljesen átfagyok. Azon veszem észre magamat, hogy egy kandallóról álmodom. Mert annak más a melege, mint a fűtésnek. Továbbá mindenféle vastag és meleg pulóverek beszerzésének ravasz terveit szövögetem. És pokrócokba burkolózom, hosszas, forró zuhanyokat veszek, amiknek nincs kedvem véget vetni, mert akkor majd megint fázom.... Elborzadva nézem a gyerekeimet, akik arra sem hajlandóak, hogy az atlétájukat (ha vesznek fel ilyesmit) betűrjék a nadrágjukba. Jáj, ki van a derekuk! Megfázhatnak, felfázhatnak - ez az aggodalom. De ott az értetlenség is: hogyhogy nem fáznak így?!?!
Ilyenkor elmerengek. Ez egy sokkal komolyabb jel, mint az évszám 4-re váltása, és bizony arra utalhat, hogy öregszem....

Ezt erősíti egy másik dolog is. Amikor zsenge, kilógó derekú fiatalka voltam még, és már itthon laktam, szüleim házában (ők meg kint Svájcban, még), közvetlenül Bátyámék mellett, volt egy időszak, amikor valamelyik szomszéd, akinek a tetőjén volt az utca parabola-antennája, építkezni kezdett. Megszűnt hát a tévé-adás. Ez engem annyira nem érintett meg, hogy amikor egyszer, mégis meg akartam nézni egy konkrét műsort, és megkérdeztem a Bátyámat, hogy mikor lesz már újra tévénk - ő azt felelte, hogy már két hónapja van.... Nos, ezzel szemben, most sokszor működik nálunk a doboz. És valahogy, ha más nem, háttérzajnak ott van esténként, amikor már lenyugodott a csipet-csapat. Vagy foci vagy hírek. A foci ellen semmi kifogásom, én úgysem nézem, mindig "szöszölök" valamit, és igyekszünk beszélgetni közben. De a hírek! Nem tudom, hogy mi a jobb: tisztában lenni azért szőrmentén a dolgokkal, vagy úgyis mindegy alapon még az sem. Tehát azt mondtam Zolinak: az advent alatt nem szeretnék tévét nézni....
Igen, lehet, hogy öregszem. Vagy változom.

2011. október 28., péntek

A házunk és a blogom

Amint megláttuk, beleszerettünk. Úgy éreztük, hogy szerény kívülről, de a belsője sok lehetőséget rejthet. Amikor végül jobban is megismerhettük, tudtuk, hogy végünk van: elvesztünk. Olyan volt, mint amilyennek megálmodtuk: az utca felől visszafogott, titkolva, hogy a kert belseje felé terjed és nyílik ki. A télikert hihetetlen hangulatot adott az egész háznak, az elrendezése rögtön ideálisnak tűnt, két részre tagolva a lakrészt: a nyüzsgőbb, nappali szekcióra, ami jól elválasztható a nyugalmas, "éjszakai" zónától. A spaletták bájat kölcsönöztek neki, a felújított parketta pedig kellemes patinát.

Pont jókor tudtuk megvenni a mi házunkat. Gyakorlatilag hetekkel a kilencvenes évek legvégén bekövetkezett ingatlanár-robbanás előtt. Két évvel később már legalább a kétszereséért kelt volna el. No, nem mintha felmerült volna bennünk az eladás... Pedig addigra már alaposabban megismertük és kiismertük a látványos és rejtett hibáit.... A porként lehulló külső vakolatot, amit a kutyánk farka simán lesöpört. A falidíszként funkcionáló thermosztátunkat, ami egyáltalán nem volt összeköttetésben az egyébként cserére szoruló kazánnal. A szemétdomb külsővel rendelkező kertet. Az ugyancsak dekorációs célokat szolgáló biztosítékokat. Satöbbi.


Viszont szép lassan megismertük a történetét is annak a háznak, ami mindig lenyűgözött minket, akárhányszor beléptünk, és azonnal megláthattuk a -hátsó- udvart (a télikertnek hála), ott az ugyan nem működőképes, ámde bájos kerekeskutat... Megtudtuk, hogy a '30-as évek elején épült. És bizony, jó darabig kocsmaként működött - az ivó a mostani nappalink helyén volt. Elmesélték, hogy a '30-as évek végén ültette az akkori tulajdonos azt a csodálatos fenyőfát, ami most már hatalmas és megadja a kertünk utánozhatatlan hangulatát. Azért ültette, mert megszületett a lánya. Aki, állítólag, a kerület első doktornője lett. Nem jártunk utána, hogy ezek lokálpatrióta legendák-e vagy valós alapokon nyugvó történetek, mert annyira tetszettek, hogy még véletlenül sem szeretnénk lerombolni a saját illúzióinkat.


Mivel addig egy bútorozott lakásban laktunk, úgy költöztünk be, hogy volt egy ágyunk (kinyitható kanapé), egy kis asztalunk, pár összecsukható fémszékünk, egy mikrónk (konyhabútor nem) és egy szép szőnyegünk (még a genfi szobámból). Szép lassan berendeztük, és kijavítgattuk a látványos és rejtett problémákat, elrendeztük a kertet.


Az elején hatalmasnak tűnt. Zita érkezésével már kezdett betelni a tér. Emmával már úgy éreztük: négyünknek ideális ez a ház. Noha a konyha kezdettől fogva kicsinek tűnt, és azóta, mintha össze is ment volna... Amikor Klára és Imola is "bejelentkeztek", hirtelen szűkössé vált! Az akkori hálószobánk kicsit fura alakú volt, így a Kicsik ágyaihoz úgy jutottunk el, hogy az ágyunk mellett a falhoz lapulva sasszéztunk el.


A volt kocsma -családi ház- doktornő-lak megérett egy újabb átalakulásra. Kellett még egy gyerekszoba, az étkezőt ki kellett bővíteni, és a garázst beáldozva, megértünk még egy fürdőszobára is. És ha már.... Akkor rendbe kellett hozni a födémet, ki kellett cserélni a cserepeket, a csöveket, a nyílászárókat, stb.... Így volt értelme. Nem volt ennyi tartalékunk, és nem is akartuk magunkat lenullázni. Hitelhez folyamodtunk. Akkor már kb. 20 éve volt ugyanazon az árfolyamon második hazám valutája. Logikusnak tűnt.


Mi is ráfaragtunk. Persze, tisztában vagyok/vagyunk vele, hogy a mi helyzetünk (még) nem reménytelen. De jóval nehezebb a tervezettnél. A most felajánlott végtörlesztéssel mi sem tudunk élni úgy, ahogy annak értelme lenne igazán. És valahogy ránevelt minket az élet arra, hogy gyanakodjunk, ha hirtelen valamiért nagyon azt sugallják, hogy most a forint-hitelt érdemes most felvenni. Mindazonáltal, úgy gondoltuk, hogy tartozunk magunknak annyival, hogy elmenjünk, és megérdeklődjük a lehetőségeket. Körülbelül az derült ki, amire számítottunk: nem érdemes így, ilyen feltételekkel belevágni. Az mondjuk önmagában is vérforraló, hogy ez a "segítség" nekünk 148 ezer forint banki költségbe és 92 ezer (!!!!) forint közjegyzői díjba kerülne. Mégis, ami a leginkább lehangolt, az - az egyébként nagyon kedves és készséges - hölgy egyik mondata volt. Magyarázta, hogy újra kell majd becsülni az ingatlant. És..... "a statisztika azt mutatja, hogy az ingatlanok árai jelentősen csökkentek az eredeti hitelkérelmek óta".

Elmerengtem azon, hogy mennyivel értékesebb számunkra a házunk még a "szerelmes" kezdeteinkhez képest is. Hiszen hatunknak nyújt igazi, ölelő otthont. Persze, ez nem forintosítható. És megborzongtam a gondolattól, hogy hányan, de hányan lehetnek azok, akik szembesültek azzal "a statisztikai adattal", mely szerint a számukra oly' drága lakhely hivatalosan sokkal kevesebbet ér. Sokszor a felvenni szánt összegnél is kevesebbet. Van a tágabb családunkban nem egy ilyen helyzet.


A házunk nemrégiben egy újabb változáson esett át, mert mindig az aktuális szükségleteink szerint "formálgatjuk". És "ő" hagyja. És ez igazán szép tőle. (Nagyon remélem, hogy nem kerül veszélybe, és ugyanezt kívánom a többi devizahitelesnek is.)


Ez volna az 500. blogbejegyzésem. Úgy érzem, most már egy kicsit más, mint amikor elkezdtem írni. Megnőttek a csajok, másról szól az életünk, más dolgok kerültek előtérbe. Ugyan nem lett "túl kicsi", de itt-ott lekopott róla az eredeti virtuális festék, és a "bútorokat" is le kellene cserélni. Szeretném hát átalakítani a "külsejét", hogy valahogy jelezzem a változást. Ha a technika ördögével sikerül megbirkóznom, akkor akár már ennél a bejegyzésnél.


Megragadnám itt az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki rám szán pár percet a hétköznapjaiból! Folytatni fogom, mert megszerettem ezt a blogot. Tudom, hogy vannak hiányosságai (pl. a sok, csak a fejben "megírt" bejegyzések), nem ez lesz soha a legszebb, leghasznosabb és a legjobb, de olyan, amilyen általam lehet. Változik, de a lényegében ugyanaz marad. Mint a mi házunk.



2011. október 18., kedd

Miért is nem lettem mozicsillag?

Értem én, hogy már sokan és régóta azon töprengtek ti mind, a számítógép képernyőjével szemben, hogy miért is nem vagyok én még világsztár, az én "adottságaimmal".... Hát, valóban magyarázatra szorul a dolog, szerintem is... :-)
Szóval, lett volna egyszer egy üresjárat a laptopkonyha forgatásán, és Sanyi (Buza) a fejébe vette, hogy bosszút áll rajtam (amiért megsüttettem velük egyszer egy karácsonyi muffint, amit azóta sem mertünk kitenni az oldalra, csak a humor rovatba), és a kamerák előtt tanítja meg nekem, hogy miként kell sütni egy grízfelfújtat. Addig mondjuk nem kínzott eme ismeret hiánya, és még most sem tenné, de mindegy, minden tudás hasznos lehet egyszer... Tehát, kamerák elé kellett állnom.
Az igazság az, hogy sokszor szokott bosszantani a dilettantizmus, főként, amikor emberek olyan komoly pozíciókat vállalnak el szemrebbenés nélkül mindennemű "anyagismeret" nélkül, amiket én akkor is csak félve töltenék be, ha történetesen én lennék az adott terület nagydoktor-asszonya. És ezért is van talán, hogy nagy energiákat ölök abba, ha valami új területen próbálom ki magamat, mert nem szeretnék a "nem-hozzáértő" kategóriába csöppenni. Hogy mindezek ellenére miért vállaltam el ezt a kis "epizód-szerepet" a laptopkonyha sorozatában? Talán azért, mert bulinak fogtam fel, és úgy ítéltem meg, hogy nem jár túl nagy felelősséggel, ha a szakértelmem hiánya kiderül... Nem döntöttem sorsok felett, nem néztek meg milliók (bár ezt kissé sajnálom, és ki tudja, még megváltozhat.... :-) ), ezért belementem a játékba. Sőt! Egyszer vissza is estem azóta, de most már itt lesz a vége.
Szóval, kedves olvasóim! Aki kíváncsi arra, hogy milyen a hangom, milyenek a gesztusaim (főleg, ha zavarban vagyok), hogyan mozgok a konyhában, és hogyan is nézek ki pontosan; netán arra is, hogy miként készül egy grízfelfújt borsodóval, az kattintson ide, és akkor arra is rájön, hogy miért is nem lettem én filmcsillag....

2011. október 11., kedd

Ha Anya beteg....

1. Ha Anya beteg, kiderül, hogy Apa is tud tízórait csomagolni. Nem szöszöl vele annyit, mint Anya, nem vágja kockára a sajtot és szálasra a répát, de attól még egy gyerek sem marad éhen a suliban... És tízórai-készítés mellett, még reggelit is tálal (sőt elpakol utána!), ő is megmosakszik, mindenkit terelget, időben elindul velük (egyet sem hagy itthon), és még arra is van energiája, hogy megvigasztalja az egyik reggeli testvér-harc áldozatát!

2. Ha Anya beteg, akkor kiderül, hogy a gyerekek is be tudják csukni a spalettákat, ki tudják fizetni a végső elkeseredésben hívott pizzást, meg tudnak teríteni, és mindenki meg tud fürdeni önállóan. Sőt, egyes gyerekek még arra is képesek vetemedni, hogy az ágyban moccanni sem tudó anyjuktól megkérdezzék, hogy mit kér  - és aztán oda is vigyék neki.....


3. Ha Anya beteg, akkor a gyerekek kicsit elvesztik a belső iránytűjüket. Riadt tekintettel állnak a "betegszoba" küszöbén, és szinte mérgesen szólítják fel az elesett felmenőt, akit szinte sosem látnak vízszintes helyzetben, hogy AZONNAL gyógyuljon meg! De holnapra már mindenképpen!


4. Ha Anya beteg, akkor a harmadik reggel már könnyen lejátszódhat egy ilyesfajta párbeszéd:
- Mit kérsz reggelire?
- Bogyót (értsd: Nesquick csokis akármit) tejjel.
- Jaj, nincs már tej!
- Akkor nutellás kenyeret!
- Hát, Nutella sincs....
- Pirítós?
- Sajnálom, elfogyott.
- Akkor mi van? Azt kérek!


5. Ha Anya beteg, akkor újra kiderül, hogy egy fitt, segítőkész Nagymama igazi kincs. Kettő pedig maga az Élet felülmúlhatatlan luxusa!

2011. október 4., kedd

"Hop on" a szülinapomon

Amikor, pár hete, Zoli megkérdezte, hogy mit szeretnék a szülinapomra, azt vágtam rá, hogy "túl lenni rajta". Persze, tudom én, hogy nem kéne ezt olyan drámaian felfogni, meg ez azért igen távol áll egy sorscsapástól, de azért vagyok annyira nőből, hogy nem dobott fel a perspektíva, hogy ezentúl majd 4-essel kezdődik éveim száma. Szóval, még annyit tettem hozzá, hogy legfőképpen hatosban szeretném eltölteni azt a bizonyos napot, és örülnék, ha aznap ő kezelné a blogomat, mert nyilván meg kell erről is emlékezni, csak nem volt ötletem, hogy hogyan. Végezetül pedig azt mondtam, hogy idestova 14 éve ismer már, tudja jól, hogy mikre vágyhatok, és csak annyit segítettem, hogy semmiképpen sem nercbundára....

Végül, teljesen kellemes emlékként fog nekem megmaradni 2011. októberének első hétvégéje.

Anyukámnak is említettem, hogy nem szeretnék nagy felhajtást, sem meglepetés-akármit, sőt, torta-ügyben pedig kifejezetten sógornőm, Évi, remek gesztenyetortáját kértem. Ezek után, amikor besétáltam szüleim házába, és gyakorlatilag négyzetméterenként köszöntött egy rokon (és a szüleimnek ölég nagy házikójuk van ám!), akkor azért viccesen odasúgtam Anyunak, hogy "Nem nagy felhajtás, mi?!" Mire ő rámvigyorgott, hogy "Miért, hiszen "csak" a család!" Na ja. Van egy csomó unokatesóm, annak egy csomó gyereke (szerencsére), pár nagynéném, meg alaphelyzetben is népes családom (mi hatan, Misi bátyámék hatan, plusz a szüleim - ez a 14 fő az "alap" egy vasárnapi ebédnél...).

Szüleim nagyon készültek, rengeteget dolgoztak az ajándékomon, ami három "kötetben" foglalja össze az elmúlt négy évtizedemet fotókkal, kommentárokkal. Nagy munka volt, már csak azért is, mert volt ám nekünk is egy "dia-korszakunk", és az onnan származó fotókat is beszkennelték valahogy, így egy komoly szelete az életemnek újra "napvilágot" kapott. És majd meg is próbálom megszerezni Aputól az eredetiket, mert ígéretet tettem kozmetikus barátnőmnek, Ancsinak, aki volt olyan drága, és kisminkelt engem az esemény előtt, hogy "ne tűnjek annyinak, amennyi vagyok", szóval neki ígértem, hogy mutatok olyan képeket, ahol kissé molett voltam. Na, a szüleim által kimazsolázottak között van dögivel.

Bátyám újfent kitett magáért. Összeállított nekem egy 40 versből álló gyűjteményt, egy olyan ajánlóval, amire, ha csak rágondolok is, megkönnyezem. Kicsi lányaim saját készítésű dolgokkal kedveskedtek, ahogyan Zoli is - nagy örömömre. Nem tálalnék mindent itt ki, hiszen ő (mármint Zoli) is bevallottan olyan köszöntőt írt, ami "publikus" lehet. De a 40 szál vörös rózsát mindenképpen megmutatnám...

Tulajdonképpen, amiért igazából jó volt ez a buli, az az, hogy a köszöntésen túlesvén, már egészen jól el tudtam felejteni, hogy miért is vagyunk ott, és "csak" élveztem a ritkán látott és amúgy nagyon szeretett rokonaim társaságát. Évi diszkréten két számgyertyával díszítette tortáját, ami legott elfogyott, olyan finom volt, de anyukám, a gyerekekre és a gesztenyét nem kedvelőkre gondolva, egy Sacher-tortát is készíttetett, és arra "gonoszul" rátett 40 szál gyertyát....

Másnap, tehát pont a napján, vasárnap, végre megvalósítottuk azt, amire már több, mint egy éve készülünk - főként Klára kérésére, de tulajdonképpen mindannyiunk örömére. Felszálltunk egy olyan igazi, városnéző turista-buszra, amit angolul "Hop on, hop off" busznak hívnak. Azaz: aki jegyet vesz, az két napon át bármikor felszállhat egyre a kijelölt megálló-helyeken, és átutazhat egy következő látványossághoz. Van két fajta buszútvonal, plusz még egy sétahajókázás lehetősége is a jegy árában. Az ár egyébként inkább külföldi turista pénztárcára van kialakítva, de mi hatalmas kedvezményt kaptunk - pedig nem említettük meg, hogy miért is pont aznap járunk arra.
Kicsit aggódtunk, mert tudtunk a budapesti maraton futóversenyről, ami pont a Hősök teréről indult, de megérdeklődtük előre, és azért jártak a buszok - módosított útvonalon. A Hősök tere (talán az Állatkert közelségének köszönhetően) pont az a budapesti nevezetesség, amit már a gyerekeink is jól ismernek. A Várban készültünk csak kiszállni, amúgy is.

A csajok teljesen bezsongtak a busztól. Kifejezetten olyanra kellett ülnünk, ami emeletes, nyitott, és az oldalára fel vannak festve emberi törzsek, aminek a kukucskáló turista mellkasa és feje adja a "befejezést". Jót vihogtak azon, hogy ők most éppen kigyúrt, tetkós férfiak.... A másik nagy vigasságuk a a fülhallgató, és az abban 16 nyelven hallgatható szöveg volt. Mondjuk úgy, hogy néha arra is figyeltek... Főleg, ha éppen magyarul hallgatták, és nem japánul...

A Várnál aztán kiszálltunk, de végül csak a Várnegyedet és a Halászbástyát néztük meg alaposabban, mert utána általános éhhalál-fenyegetettség vetette fel a fejét. Amit végül, még a Citadella útbaejtésével, kedvenc (pesti) olasz éttermünkben csillapítottunk jóízűen le.
(Az utolsó két képet Imónk készítette, aki, ha megkaparint egy fényképezőgépet, akkor aztán sorozatosan kattintgat!)
Jó volt, gyönyörű időnk volt, és megvalósult az, amit szerettem volna: hatosban egész nap!
(És azt már csak halkan, nem ünneprontásként jegyezném meg, hogy ez még arra is jó volt, hogy megállapítsuk: komoly városnéző túrákra külföldön még nem szabad vetemednünk... Pedig tervben volt...)