Pages

2012. december 25., kedd

"Szentreggel"

Sokan nem értik, hogy miért így csináljuk... Pedig olyan jó. Nekünk, legalább is, nagyon tetszik. Mármint az, hogy nálunk 24-én reggelre már ott is a sok ajándék a fa alatt. Amit még reggeli előtt kibontunk. Ekkor indul az olyan régóta várt, megálmodott és eltervezett öröm, no meg utána az év legjobb kedvű, legnyugisabb, leghosszabb, legszebb reggelije. Amihez jó esetben már előző nap este (hm, mondjuk éjszaka...) megterítek és megsütök minden fontos "kelléket" (úgy, mint szétterülős, nem boltira emlékeztető kalácsot Zita kívánsága szerint, csokis muffint szinte mindenkinek Emmát kivéve és kakaós csigát szinte mindenkinek, Zitát kivéve). Idén hagytam pihenni a szokásos aranyszínű asztali díszkollekciót, és a netről összegyűjtögetett praktikus és számomra is kivitelezhető ötletek között kutatva, megvalósítottam egy csokornyit - és hozzátettem kútfőből egy csipetnyit. A lányok imádták!
Szóval, a fát, amit most sem faragni, sem lenyesegetni nem kellett (na nem azért, de Zita, Emma és én választottuk...), és ami gyönyörű, formás és kedves, szóval az idei fenyővendégünket közösen díszítettük 23-án este, némi forral borral kísérve Mármint azt nem a fára öntöttük, hanem magunkba... A fenyőillat a forralt borral fűszereivel keveredett a levegőben, és így nálunk már 23-án kicsit karácsony lett....
A fadíszítés után a lányok mindenképpen meg akarták nézni az "Igazából szerelem" című filmet (amit tavaly karácsonykor engedtünk meg nekik először és eddig utoljára). Ennél a filmnél ugye résen kell lenni, mert van benne egy pikáns szál, amit mindig tovább kell pörgetni. A késői, és kissé átrendezett alvásnak készülődés közepette - Zita is bekuckózott az Ikrekhez, majd éjszaka még Emma is csatlakozott, mint kiderült - megegyeztünk, hogy fél 8-nál hamarabb TILOS felkelni.
7h26-kor csörgött a telefonom 24-én reggel. A lakás adottságaiból kifolyólag csak így tudtak minket ébreszteni a gyerekek anélkül, hogy a fát és az ajándékokat meglátnák...
Lelket vertünk magunkba, lemezt tettünk be, csillagszórót gyújtottunk, és más csengettünk is!!!!
Utána elszabadult az ajándékmámor! A meglepetések hatalmas sikert arattak, ujjongásokkal és vigyorokkal telt meg a ház...
Aztán jött a már említett reggeli, majd utána játék vég nélkül, egy kis ebéddel megszakítva.
Kora este szép ruhába öltöztünk (addig volt, aki pizsiben töltötte a napot, és egészségére váljék!), és átmentünk a szüleimhez. Így lett igazi "szentesténk" is. Bátyámék családjával együtt, megtöltöttük Anyuék nappaliját, ahol már ott állt a fa, alatta a 14 fős család ajándékaival.... Majd jött a mindent vivő karácsonyi vacsora! Imádom!!!!
Már megint szép karácsonyunk volt; minden a helyére került szó szerint is, és a lelkekben főleg... Sikerült a szeretet ünnepeként megélni és ez jó. Remélem, sokan éreztek így máshol is, és bízom benne, hogy ez az érzés folytatódik, nem múlik el nyomtalanul, és kitartást ad a nehezebb és szürkébb hétköznapokon!!! Klára megállapította: legalább hetente egyszer kellene karácsonyt tartani!
Minden "erre járónak" ezt kívánom tehát: hetente egy karácsonyt! Ha nem is fával és bontható ajándékokkal......
Az idei szépség - gyermekkezek díszítették
Reggeli

Asztalrészlet - az egyik kedvenc téli bögrémmel

Karácsonyi Zitus

Imó, Anya karácsonyfa - boldogság

Apa - Zoli díszes terítéke, kakaós csigás háttérrel

2012. december 23., vasárnap

Az én adventem

Imádok terveket szövögetni. Szinte az éltet, hogy kitalálok, eltervezek és megszervezek jó dolgokat. Hol egy finomabb vacsorát, hol egy összejövetelt, hol egy személyre szabott ajándékot.
Az adventet is bizonyára ezért kedvelem egyre jobban. Biztos a Lányok is tanítanak ebben - olyan jó látni, ahogy élvezik a várakozást!!! Szinte jobban, mint magát, a megérkezést!
Idén, egy nem túl könnyű év után, ha lehet, még jobban vágytam egy igazi, lelki adventre. Nehéz, a szinte automatikus, és nehezen leállítható, évvégi lótás-futásban - de egyre jobban érzem, hogy erre van leginkább szükség(em).
Sikerült sort kerítenem olyan baráti találkozásokra - kevesebbre, mint amennyire igazából vágytam, de nem az elégedetlenség miatt írom ezt! Volt akivel egy kávéra futottunk össze, volt akivel forralt boroztunk a karácsonyi vásárban, volt, akivel egy vacsorányi időt is együtt tudtunk tölteni. Akadt, akivel csak telefonos kapcsolatot tartottunk - de talán intenzívebbet. Továbbra is ilyenkor hiányoznak a legjobban a genfi barátnőim, akik feltettek nekem egy képet facebookra, mert előtte pont leveleztem az egyikkel arról, hogy mennyire szeretnék velük találkozni. Hát, elhomályosult egy kicsit a világ, a fotót látva... Mert ott lenne a helyem velük, legalább évente egyszer...
A Lányokkal is sok olyan programunk volt, ami jól kíséri az ünnepi készülődést. Ezek között volt a Kicsik iskolai ünnepi délutánjuk és a hangszeres karácsonyi koncertek. Zita valami frenetikus életerővel és tehetséggel fújta el Brahms 5. magyar táncát. És a zongoristáink.... A saját műsorszámaikon kívül, a koncert végén, leültek mindhárman (!) a zongorához, és együtt elklimpírozták a Mennyből az angyalt! A második versszaknál Zita is belépett a fuvolával.... Hab a tortán, hogy a többi tanítvány (a kisebbek inkább) pedig énekelt hozzá... Ha majd sikerül teljesen elfelejtenem a nem teljesen adventi hangulatú próbafolyamatot, akkor már biztos csak ezt a felemelő pillanatot raktározza el a lelkem.... :-) Itt megjegyezném, hogy Larisza néni, a zongora tanárnő nagyon jól hozzájárult a karácsonyi hangulathoz. Nemcsak testvérpárok zongorázhattak, hanem zongorázni tudó anyukák - és apuka is! - előadhattak együtt egy-egy műsorszámot a csemetéikkel! Szép volt!
Emma és Klára négykezese
Sikerült eljutnom, és végigélnem a Tanoda karácsonyi vásárát is. Már az előkészületeknél is ott voltam - Klára és Imola kifejezetten igényelték a jelenlétemet. Szerencse, hogy annak ellenére, hogy most már munkahelyre bejáró dolgozó nő lettem; eddig mindig sikerült kivennem szabadságot akkor, amikor igazán kellett. Szóval ez a karácsonyi vásár nagy buli! A gyerekek készítenek igazán helyes apróságokat, majd ők is árusítják - persze némi szülői segédlettel. Igazán szép és kedves portékákra lelhetett az, aki bemerészkedett a kissé zsibvásáros hangerejű, ámde mégis hangulatos vásárra. Mindenki árult és vásárolt egyszerre - és az egész olyan "izgi" lehetett az ő szemükben. Jó volt részt venni - és szinte csak elenyésző szempont, hogy még az osztálypénztár is jól járt.
A 2. B. "kirakata" b- mindent az apró kezek készítettek

Még egy részlet (a mécsestartók díszítése volt az ő feladatuk)

Klára "üzletel"

Emma árusít

Felsőben ez már "buli" is
Eljutottunk a Vörösmarty térre -habár nem a legideálisabb napon (időjárási szempontból). Azért jó volt, és együtt voltunk. A mézeskalács-sütést is "elvárták" az aprónépek - megtartottuk azt is Az eredmény hamar elfogyott, de így van ez jól. A házat is feldíszítgettük apránként - habár még lenne mit kiaggatni. Ki tudja, talán utolsó nap. Kézműveskedtünk is egy sort- erről már beszámoltam korábban. Az adventi koszorú gyertyái minden étkezéskor égnek - annyit, hogy már egy-két gyertyát le is cseréltünk. Az adventi naptárban minden reggel találnak valamit - de legalább is egy cetlit. Ötletek, felajánlások, kérések - mind a karácsony közeledtét jelezve. Habár kíváncsi vagyok, mit szólnak a holnap (ma?) reggelihez: bútortisztítót és törlőpapírt találnak majd - mert hiszen a karácsonyt tiszta házban illik fogadni... :-)
Pénteken véget ért a tanítás - ami persze már csak buli, illetve iskolai karácsonyi koncert formájú volt. Ma aztán végre egész nap együtt barangolhattunk. Kicsit kétkedve fogadták az ötletemet, hogy nézzük meg a téli állatkertet, de ahogy kifelé jöttünk (kissé átfagyva, bevallom) már egyöntetűen azt vallották, hogy igazam volt, az állatkert télen is szuper! De tényleg! Először is: nincsenek sokan. Aztán: a nemrégiben megnyílt Varázshegyben meg meleg is van. És sok-sok érdekesség. Amit kényelmesen, tömeg nélkül lehet élvezni, kipróbálni, elolvasni, megérteni. És bizonyára ritkábban fordul elő az is, hogy összefutunk egy szőrös jószággal (hangyász, talán...), akit (amit) a gondozója éppen "sétálni" vitt, a célból, hogy az emberekhez szoktassa. Emma volt a legbátrabb - ő hagyta, hogy a kis állat a csizmáját kicsit megrágcsálja... :-) Nagyon helyes kis darab volt - és roppant barátságos! Aztán a kinti állatok is egészen másképpen viselkednek. A fóka-etetés például parádés volt - és tömegmentes! A tevéket Emma úgy átmozgatta, hogy mostanra bizonyára izomlázzal küzdenek... A kecskék végre nemcsak vég nélkül ettek a simogatóban, hanem életszerűen mekegtek! A tigrisek végre nemcsak aludtak És a benti állatok! A gorillakölyök olyan műsort adott, hogy alig tudtuk otthagyni! Emmát a zsiráfoktól is nehezen rángattuk el - ők is teljesen máshogyan mozogtak, az őket körülvevő és állandóan tápláló embermassza nélkül.Szóval: csak ajánlani tudom a téli állatkertet, sok örömet rejt!
Megújult az állatkert bejárata!
Hideg van, de azért élvezzük!
Hát, az állatkerti játszótéren sem kellett "dulakodni" a hintáért
 Egy régóta beígért McDonalds után pedig a koripálya felé vettük az irányt, ahol barátokkal (Mingiékkel) találkozva mozogtunk egy jót! Külön öröm, hogy Emmának sikerült legyűrnie az eséséből fakadó traumát, és vígan, no meg bátran suhant újra!
Az advent része számomra néhány kellemes olvasmány, illetve kultúrális élmény is. Sajnos mind a színházzal (A tanú), mind a mozival (Skyfall) mellélőttünk kicsit, mert egyik sem nyerte el nagyon a tetszésünket, de könyvből biztosra megyek, és ilyenkor Schaffer Erzsébet történeteivel hangolom a lelkemet.

Nem sütöttem meg minden süteményt, nem találkoztam mindenkivel, akivel szerettem volna, nem annyira díszes és rendezett a ház, amilyennek megálmodtam, és nem is sikerült lótás-futás, mérgelődés és sietség nélkül megúszni december idáig vezető időszakát. De a lényeg, ami számomra a lényeg, megvan. És noha ezt folyamatosan így gondolom, ilyenkor mindig megerősödik bennem az érzés: szerencsém van. Szerencsém, hogy van egy teljes, szerető családom, hogy van házunk, jó meleg, lesz karácsonyfánk, szép nagy és díszes, sok ajándékkal alatta, hogy a gyerekeink örömét mi is mosolyogva élvezhetjük majd. Szerencsém, hogy majd átmehetünk a szüleimhez, ahol az ünnepi asztal mindig lélegzetelállító, és finomságokkal teli. Szerencsém van, hogy Anyu még mindig olyan fitten és lendületesen tartja az ünnepet, hogy Apu fadíszítése továbbra is olyan egyedi és szívvel-lélekkel teli. Szerencsém van, hogy ők mind vannak nekem. 
Áldott, békés karácsonyt!!!!

2012. december 16., vasárnap

Tizenhárom

Tegnap a karácsonyi fuvola-koncerten.
Lehengerelt mindenkit - csak saját magának nem tetszett...

Az én ruhám. Az én kardigánom. (Az én cipőm - csak az nem látszik). Az én lányom. Az ő fuvolája. Az ő tehetsége. Az ő szépsége. Az ő életöröme. Az ő születésnapja. A tizenharmadik.
Szeretem. Boldog születésnapot, tinédzser Zitám!!!!

Tegnap este - a Starbucks-ba vágyott, a Deákon
Piros kabáthoz, piros pohárhoz kicsit piros szem...

Szülinapos ébredezése ma reggel - muffinos gyertyasorral - a tizenharmadik: piros!
Menőcsajos beállás
És a ma déli tortás kép - már évek óta a "rózsaszín" (málnás) tortájával
(kíváncsi vagyok, meddig kéri még ezt)

2012. december 11., kedd

Híres ember

Ország-városozunk a három kisebb leányzóval - elég nagy vidámságban, de azért "komolyan véve" a feladatot. Éppen a "t" betűnél tartunk. Amikor letelt az idő, mondogatják, hogy ki mit írt. Egyszer csak Imola azt mondja: "És írtam egy híres embert is: tetű!"

Kire gondolt vajon?! :-)

Buli volt...

Egy, kettő, három, négy....... tizenegy, tizenkettő! Jó, megvan mindenki, mehetünk tovább! Így számolgattam kb. percenként az ünneplő csipet-csapatot az üzletközponton végigbaktatván, ahol az a jégpálya található, ahol Zita idei születésnapi buliját rendeztük. Már legalább is az egyik felét a bulinak. És még egyszer aláhúznám, kiemelném, és pontosítanám: a BULIját rendezte a Jégteraszon (és otthon), nem a zsúrját (ő már nem dedós!!!), nem a zsúrbuliját! Nna.

Hogy ezeket alaposan tisztáztuk, el is mesélném, hogy miként is történt ez a mi bulis hétvégénk... :-)

Szóval, Zoli már előre szörnyülködött: "Micsoda?!? Kilenc lány fog a nappalinkban aludni?! Jaj, és csupa lány?!" Próbáltam nyugtatni őt, no meg kérdeztem tőle, hogy vajon jobban örülne-e, ha fiúk is ott aludnának....

Szóval. A terv a következő volt: a buli helyszíne a Jégterasz lesz, ott mindenki korizik egy jót, majd ünneplés egy, a számunkra lefoglalt, helyen tortázás, még egy kis kori, majd a meghívottak túlnyomó része eljön hozzánk, ott további eszem-iszom, buli és ott-alvás. A Húgokat Apa Mamáékhoz elszállítja, ahogy az ott nem-alvó vendége(ke)t is hazaviszi. Apa utána csatlakozik hozzánk, hogy ne egyedül álljam a sarat. Másnap reggel-délelőtt finom reggeli, és búcsú a résztvevőktől - majd romeltakarítás.

Kicsit nehezen sikerült leparkolni a gigantikus Aréna üzletközpont még gigantikusabb parkolójában, de végül csak leltünk egy helyet, illetve kettőt, mert a magas létszám miatt két autóval közelítettük meg az objektumot. Korik, torták a kézben, és már keresgélhettük is a Jégterasz bejáratát, amit, az üzletközpontból érkezve, meglehetősen meglepő módon egy üzleten keresztül lehet megközelíteni. Na mindegy. A Jégteraszhoz a többi ünneplő is nehezen jutott el, de végül mindenki ott volt, mindenki korit húzott, és indulhatott a vidámság a jégen! A jégen és a dermesztő hidegben, tegyük hozzá. Míg Zita a barátnőivel körözött, én Imola kezét fogva róttam a jeget. Klára egyedül akart suhanni - illetve pillanatok alatt szert tett egy "barátnőre". Emma is jégre szállt újra. Direkt szereztem neki egy jó kis műkorcsolyát, hogy még kellemesebb legyen az élmény a sajnálatos balesete után. Nos, sajnos ez sem segített; ugyanis két-három kör után nekiment valaki, és bár nem esett el, ez felébresztette benne a rossz emlékeket, és abba is hagyta a korizást, levette a korcsolyát.

Amikor már jól átfagyott mindenki, felmentünk a számunkra elkülönített helyre, és ott evett-ivott (forrócsokizott főként) a fiatalság. Utána tortáztunk. A tortára egy picit kitérnék. Ugyanis Zitus idén gránátalmás tortát kért. Ez végül egy sajttorta lett (olyan Stahl-féle, de mascarponéval), a tetejére jött a sok gránátalma-szemecske. Gyönyörű lett. Nos, kép nincs, mert ugyan kattogtattam a gépet, de csak egy picit később vettem észre, hogy a kártyát nem tettem bele vissza... :-) (Hm - éppen most készülök fodrászhoz, és tervezek pár szőkésebb csíkot; szerintem rám fér! :-) ) Szóval, a gránátalmás szépség mellé sütöttem még egy "biztonsági browniet" is, gondolván, hogy biztos nem jön majd be mindenkinek ez a fajta gyümölcsös torta. Hát, tévedtem! :-) Az utolsó morzsáig elfogyott a torta, minden nagylány kért belőle, és lelkesen ették! Úgy örültem! Dicsértem is őket! A browniet meg hazavittük... Fogyott is belőle, de végül a kollégáim örültek neki igazán hétfőn.

A tortázás után még visszatértünk a jégre. Közben beindult egy DJ is. Nagyon vicces volt, hogy Zita barátnői és mi, a szülei, külön-külön, de ugyanazt a dalt kértük neki: Adele Skyfall című számát. Ez most a nagy kedvenc. Irult-pirult Zituska, ahogy bemondták a nevét - no meg vigyorgott erősen...

Ahogy eljött a hivatalos bui-záróránk, összeszedtük a jégről a lelkesen korizó leányzókat, és némi átöltözési, meg kori-visszaváltási procedúra után már indulhattunk is! Keresztül az üzleten és az egész bevásárlóközponton, tizenkét gyerekkel....

Nekem nyolc hetedikes jutott, a hétszemélyes autónkba. Hú, most remélem, hogy senki sem vet meg azért, hogy így áthágtam a KRESZ szabályait.... A lányok vihorászva torlódtak össze a kocsiban, nyakukban jópár csomaggal (mert ugye, készültek nálunk aludni; némelyik még hálózsákot is hozott, és hát a csomagtartó mérete nem túl nagy...). Úgy vezettem, mintha hímes tojásokat szállítanék (hiszen sokkalta értékesebb rakományom volt, mint akármennyi hímes tojás!), és közben élveztem azt a zsivajt, kacagást, vihorászást, kamasz-zajt, ami betöltötte a járgányunkat.

Szerencsésen hazaértünk - pont akkor, amikor a kilencedik ottalvó (aki egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott korizni jönni) is befutott. Mondtam is az őt szállító anyukának, hogy nézze csak, hogy hányan szállnak ki az autóból!!!!

Betereltem a kilenc csajszit, akik aztán nagyon hamar feltalálták magukat! Bekapcsolták ugyan az X-faktort, de csak háttérzajnak. Ettek ezt-azt, beugróztak jó vidáman, aztán valami filmnek veselkedtek neki. Mi pedig, Zolival, berendeztük a hálótermet... Kicipeltük az összes lányunk alvómatracát, kinyitottuk a kanapét, odébb toltuk a másik kanapét, felfújtuk a felfújható matracágyakat, és kellő mennyiségű ágyneműt is felhalmoztunk. Addig "sakkoztunk", amíg minden fekvőalkalmatosságnak jutott hely. Büszkék voltunk, no.
Mi, a szomszéd szobában aludtunk- teljesen jól. Ők még filmeztek, csacsogtak. Jó gyerekek voltak, az az igazság.

Másnap reggel olyan jó látvány volt kimenni a tele nappaliba! Mindenhol szuszogott valaki - teljes békességben. Komolyan, a Sün Balázsos mese jutott az eszembe (mármint az a része, amikor már mind újra együtt vannak!!!!).

Zolival még intéztünk nekik egy terülj-terülj asztalkámos reggelit - azt is teljesen aranyosan fogyasztották el. Ezúttal Anyu házi sütésű kalácsa volt a sztár.

Mindenki jókedvűen búcsúzott, bár nem szívesen.... Számomra a legszívmelengetőbb az volt - és ez jól jelzi az egész esemény milyenségét -, hogy Zita egyik osztálytársnője, aki eddig nem nagyon tudott - és főként: nem szeretett!- korcsolyázni, azt mondta, hogy akkor most már tudja, hogy mit kérjen karácsonyra: korcsolyát! Ugyanis most volt sikerélménye, mindenki segített neki, és nagyon jól érezte magát a jégen. No, már ezért (is) megérte! Meg persze az Ünnepelt elégedett arcáért főleg!!!

Komolyan mondom - és ebben Zoli is egyetért velem - ilyen bulikat vállalok máskor is! Nagyon jó volt!
Erre a hétre most már csak az a "feladatom" maradt, hogy feldolgozzam azt a tényt, hogy vasárnap Zita már hivatalosan is "teen"-ager lesz, hiszen eljön a 13. (thirteenth) születésnapja!

2012. december 7., péntek

December már régen megérkezett...

... én meg még egy sort sem írtam ebbe a szegény, ártatlan, semmiről sem tehető blogba. Hát, ez van. Sok teendő, kevés idő, rohanó napok, még mindig sok teendő, talán kicsit még több, és még kevesebb idő.
Miközben pedig úgy érzem, egészen szervezetten mennek ezek a sűrű dolgok. Csak pont ez a napi-kétnapi lazítás, amit a blog írása és más blogok olvasása jelent, no, az nem fér bele nagyon. De most azért!!!

Arról szeretnék írni - többek között -, hogy megállapítottam, hogy milyen aranyosan hagyomány-tisztelők és -kedvelők (lettek) az én lányaim. Azért írom úgy, hogy "én", mert azért alapvetően az én rögeszmém volt mindig is, hogy az ünnepet méltón tartsuk, és főleg, hogy az advent alatt a várakozást igazi élményként, kalandként és szívet melengető hagyományként éljük meg.

És a lányok most már várják, elvárják és imádják ezt az időszakot. Egyre többször említik, hogy tulajdonképpen magát a várakozást már szinte jobban szeretik, mint magát a kicsúcsosodást, a karácsonyt.

Most már ők sorolják, hogy készítsünk adventi koszorút, ugye lesz adventi naptár, hozzam már fel a díszeket a pincéből (mármint a lakást díszítő elemeket), süssünk mézeskalácsot, kézműveskedjünk, menjünk a Vörösmarty térre, és egyáltalán, olyan jó ez az egész időszak, csak tanulni ne kellene!!!

Ez a hozzáállásuk azért is jó, mert belesodornak engem is ebbe a hangulatba, egy percre sem kell erőt vennem magamon, nincs muszáj érzésem. Szívesen teszek eleget ezeknek a gyengéd követeléseknek.

Idén nem sajátkezűleg készítettem el az adventi naptárukat. Ez van. Ötleteim voltak, a kivitelezés pedig csak éjszakai műszakban lett volna lehetséges, az meg egyszerűen nem ment. Mindegy, senki sem zsémbelt. Tehát a gyári, nagyon aranyos kis füzérbe (Tchibo termék, bevallom) került minden napra egy-egy cédula. Amin felajánlás és kérés egyaránt szerepel. A kérések mindig arra vonatkoznak, hogy rajzoljanak, vagy írjanak valamit az adott nap témájáról. Például, Zoli születésnapján (ami ugye rögtön december elsején volt) születésnapról, tortáról vagy esetleg az apjukról kellett képet készíteni. Készültek is. Zoli anyukájának is most volt, december elején a születésnapja - azon a napon azt kértem, hogy a nagy családunkról készüljön valami - lenyűgöző családfákat készítettek az Ikrek! Persze, ajándékokat is kapnak. Például ma azt, hogy korlátlan a pattogatott kukorica fogyasztás az esti tévénézéshez! Kaptak közösen filceket a rajz-készítéshez, vagy egy díszes doboz gyufát (kizárólag szülői felügyeletes használattal) vasárnapra, amikor az adventi koszorút készítették.

Mert idén az is teljesen az ő művük lett! Én megvettem a hozzávalókat, segítettem, ha kérték, de alapvetően csak szurkoltam nekik. Klára és Emma együtt (!!! hú, és ez milyen nagy szó most nálunk!) tervezték meg, együtt fújták be arannyal a mogyorókat és műhóval a fenyőnk tobozait; kötötték a masnikat, és ragasztgattak fel mindent. Szerintem szép lett!


Imola az iskolai koszorúkészítésben vett részt. Örültem, hogy tőle szokatlan visszafogottsággal állt a dologhoz - nagyon meg is dicsértem őt, hogy milyen gyönyörű koszorút hozott haza!
Sajnos nem sikerült a kép...
Már nyár óta gyűjtöm a borosüvegek dugóit. De gyűjthettem volna még évekig ahhoz, hogy egy olyan kopogtató-koszorút elkészíthessek, amilyenre vágytam! Itt jött segítségemre egy kedves kolléganőm (no, milyen jó, hogy ismét aktív dolgozó lettem, nem?), aki nem alkoholista (:-) ), viszont a kedvese egy éttermet vezet! Hozott egy doboznyi dugót, és akkor végre nekifoghattam a "nagy projektnek"! Nos, ilyen lett:

Először a kis piros bogyós növény potyogott belőle, de aztán a ragasztópisztoly nem kegyelmezett neki sem!
Készültek még ajándék-kísérő lapocskák, amiket gyakorlásként készítettünk el otthon. Ugyanis Klára és Imola osztályával (meg Emmáéval is) ismét részt veszünk a Tanoda karácsonyi vásárán, amin sajátkészítésű tárgyakat árulnak majd a gyerekek. Ezeket közös készülődések során valósítottuk meg - idén nagyon ügyeltem arra, hogy részt tudjak venni mindhárom tanodás gyermek ilyen megmozdulásán. Emmáékkal varrtunk, Kláráékkal több mindent is ügyeskedtünk, többek között ilyen kártyácskákat is.

Klára kitalált és "megdesignolt" még egy karácsonyi párnát is. Ennek a fotója még hiányzik - majd jön. Nagyon jópofa lett, és jó sok munkám volt benne - amit rögtön "kifizetett" a "megrendelő" öröme és lelkesedése, amikor a napokban valamelyik reggel végre készen találta a párnát a kanapén!

Zitáék iskolájában a Luca-napi vásár helyettesíti a karácsonyi elnevezésű hasonló megmozdulást. Idén már ma, azaz 7-én megtartják. Zita összeállt több barátnőjével; közös pultot "visznek" majd. Zita az édesség-részleget vállalta, így tegnap este jó későig ezeket készítettük elő. Lesz tehát "szerencse"-muffin (azaz a rendes muffinokba karácsonyi gondolatokat, bölcsességeket dugdosott be a Nagylány), aztán csokigolyók (amolyan "trüffel"-típusúak, Hegyi Barbara receptje alapján) - ezek már tavaly is osztatlan sikert arattak, és végül, de egyáltalán nem utolsósorban, a Virágnál látott "pop cake-ek" vagy milyen sütikék. Igen, csokimérgezés. A hurkapálcikás "csokinyalókák" sok bíbelődést igényeltek, de olyan mutatós!!! Mondhatni ütős! :-) Kíváncsi leszek a sikerére...



A hétvégén Zita buliját tartjuk - gyakorlatilag az egész hétvégénk rámegy. Ilyen még nem volt - mármint, amilyet tervezünk. Majd beszámolok!!!
A leányzók (el)várják már a mézeskalács-készítést, a lakás további díszítését, a Vörösmarty terezést, a fenyőfa-vásárlást, az adventi meglepetéseket, röviden, a hangulat további fokozását! És igen, én is!

2012. november 28., szerda

A mássalhangzósok

Nemrégiben úgy esett, hogy azt a két lánykánkat fotóztam, akiknek mássalhangzóval kezdődik a keresztnevük (is). Azt a kettőt, akik a "dinamikus" és "hangos" csoportot képezik inkább a Balogh-lányok között. Azt a kettőt, akik izgágábbak, nagyszájúbbak. Akik egyébként nagyon megtalálták mostanában a közös (hangos) hangot, akik most egy kicsit egy húron pendülnek.
Nekem tetszik a képsorozat hangulata. Szerintem lüktet a fiatalságuk, a hév, a huncutság, az elszántság, a jövőbe vetett bizalmuk, némi magabiztosság, erős karakter és sajátos báj. Úgyhogy most jöjjön pár kép, hogy mindezen állításaimat alátámassza! Zita és Klára!



Önarckép

Tüsi hajú vagány csaj


2012. november 23., péntek

"Csendéletek" (bár a legtöbbje hangos)

1. Sikerül kettesben töltenem egy kis időt Klárával. Nem nagy dolog, ráadásul nem csinálunk semmi igazán izgit. De valahogy mégis... A gyógyszertárban kezdünk, Emmának veszünk körömvirágkrémet, hogy gyorsabban gyógyuljon az állán a seb. A gyógyszerésznek szemlátomást nagyon tetszik Klára csivitelése, amíg várakozunk, többször odamosolyog rá. Aztán Klárára bízom a "rendelést" - nagyon bátran, okosan és kedvesen magyarázza, hogy mit kérünk. A gyógyszertáros hölgy szélesen mosolyog, és megkérdezi rövidhajú poronytunktól, hogy "Jól hallottam, téged is Klárának hívnak?" Kiderült, hogy őt is, és nagyon örül, hogy ilyen kisméretű Klárával is találkozik, ritka manapság. Közösen megállapítják, hogy szép nevük van, és mindenki mosollyal az arcán búcsúzik. Az utcán sétálva becsúsztatja kicsi kezét az enyémbe, és olyan jó.
Következő állomásunk a rőfösbolt. Ott egy tudós alaposságával méri fel a gombkészletet, és elmélyülten válogat. Adventi díszekhez keresgélünk kellékeket, Klárának pontos elképzelései vannak. Imádom! Olyan boldogan lép ki az üzletből a zacskónyi színes gombbal a kezében, mintha kincset vinne. Pedig a kincs ő maga.

2. Imolának nehezen verődnek a fejébe a német szavak. De ő úgy igyekszik!!! Most tudja, hogy két nappal később szódolgozat lesz, szeretné, ha jól sikerülne. Minden alkalmat megragad a magolásra. Emma uzsonnázik (nem tudom, másoknál ez hogy van, nálunk valaki mindig eszik...), Imola mellette, az étkezőasztalnál ismételgeti a német szavakat. Emma felajánlja, hogy kikérdezi. Megy is egy darabig, majd Imó felpattan, hogy hát... szóval sürgős dolga akad. Viszont szeretne haladni. Imó berohan a fürdőbe, behajtja az ajtót. Emma bekiabálja a magyar szót, a "vécé" kikiabálja a németet. Az arrajáró családtagok meg jókat vihorásznak a jeleneten.

3. Vacsora van. Zita, szokásához híven, elsőként végez. Úgy tűnik nekünk, hogy nem volt kellőképen fárasztó az aznapi edzése, ficereg, nem fér a bőrébe. Egy idő után ennek szószerint hangot is ad. Nem tudom, hogyan jutunk el a beszélgetésben a pigmeusokig, de Zita hirtelen felpattan, és előad egy "ungabunga pigmeus" táncot - a húgok hatalmas gyönyörére. Ezért aztán megismétli. Újra és újra. Klára gurgulázik a nevetéstől, már régen képtelen enni. Mi Zolival összenézünk, és szavak nélkül megegyezünk: ma nem fegyelmezünk. Ám legyen - ma ungabunga táncos előadás keretében vacsorázunk.

4.  Lencse van vacsorára, sült hússal. Eléggé népszerű menü ez minálunk. Egyszer csak összevetem az ikrek tányérjait. Klára, mérnöki igényességel kerülgeti ki a húst, és eszegeti meg a lencsét körülötte. Szentül ígéri, hogy a húst majd a végén fogyasztja el, de tudom, hogy esély sincs rá. Imola viszont jól széttúrja a lencsét, megeszik három adagnyi húst, és közli, hogy kész, mindent megevett. Igyekszik a kését és villáját is úgy tenni, hogy a lehető legtöbb lencsét kitakarjon. Na tessék! Vajon méhen belül osztották el így egymás között a bejövő táplálékot? Tulajdonképpen ketten egy (jó) adagnyit ettek meg, egyik a a húst, másik a köretet. Itt sem gondoltam, hogy nagyon közbe kellene avatkozni; nyilván diktálja nekik ott legbelül, valahol, valami, hogy mit vegyenek magukhoz.

5.  Emmával vagyunk egy picit kettesben ezúttal. Piacra kell mennünk, többek között a henteshez is. Emma imádja a húsokat, a kolbászt, az egész hentesüzlet hangulatát, örömmel jön. Anyukám megmondta, hogy kinél kell sütnivaló hurka-kolbászt vennünk, odamegyünk. Az eladó kedves, közvetlen, kéri Emmát, hogy ha ízlett, máskor is jöjjön. A legfélénkebb gyermekem csak elpirulva vigyorog, és motyog, hogy jó... A következő megálló a zöldséges, ott felbátorodik, hiába, a nyuszi érdekében bármit... A felvágottasnál ragyogó szemmel vizsgálgatja a kolbászokat és virsliket. kezében egy zsömledarab, amit előzőleg vettünk (mert hát, ó, mily' meglepő, megint éppen nagyon éhes volt...). Az eladó hölgy itt is nagyon mosolygós, lelkes. Meglátja Emma kezében a zsömlét, gyorsan ad neki mellé egy virslit. Csak úgy. Emma pofija lángol, megköszöni, és odasuttogja nekem: "Ez a néni nagyon kedves!" A boltból kilépve azt kéri, máskor is vele menjek a piacra... Nagyon szívesen!

2012. november 19., hétfő

"Aratás"

A gyereknevelés egy kísérleti tudomány. Ráadásul úgy, hogy az eredményre jó sokat kell várni. Sőt! Még az is előfordulhat, hogy először úgy tűnik, nem sikerült - és aztán váratlanul kiderül, hogy de! Vagy éppen, sajnos fordítva....
Viszont próbálkozni kell, és bízni abban, hogy amiket teszünk, azt jól és jó irányba.
Szerintem, sok egyéb mellett, komoly kihívás az, a mai urbánus "zajban", hogy egy szülő kiszűrje, mit mutasson meg a gyermeknek, mikor és hogyan; merre vezesse és merre ne. Rengeteg különóra, foglalkozás és "fejlesztés" kelleti magát, főleg itt, a fővárosban, és gondos szülőként, az ember meg is vizsgálja ezeket a lehetőségeket, majd dönt (vagy ő vagy a pénztárcája), hogy mit vesz igénybe és mit nem. Nyilván fontos, hogy ne vigyünk semmit se túlzásba. De ha, Vekerdyt hűen követve, csak azt tartjuk szem előtt: hogy legyen sokat levegőn, szaladgáljon, játszon, ne nézzen tévét, fejből meséljünk kép nélkül, stb., stb., az biztos jó?
No, egy ilyen kacifántos bevezető után, ugyan milyen személyes aktualitáshoz szeretnék kilyukadni? Tulajdonképpen Zitához... :-)
Két szempontból is.
Egy részt. Kicsi kora óta visszük őt színházba. Szerintem kevés olyan gyerekdarab van a városban, amit ő ne látott volna. Szívesen jött mindig. És még eljártunk jó kis zenei műsorokra is, a híres Kakaó-koncertekre és a MŰPA gyerekprogramjaira is. A legtöbb ilyen élményére a mai napig emlékszik is.

Nemrégiben, úgy döntöttem, hogy ideje megpróbálkozni nagyobbaknak szóló darabokkal is. Végignéztük, hogy mik lesznek a kötelező olvasmányai idén (jó sok, legalább tíz mű), és köztük van egy Moliere darab is. No, gondoltam, a Képzelt beteg előadás jó bevezető lesz ehhez az íróhoz. Emlékeztem, hogy Reviczky nagyon vicces benne, noha anno még voltak szöveg problémái (nem mindig tudta...), mostanra már csak belejött. Emlékeztem arra is, hogy Hegyi Barbara is játszik a darabban, akit Zita is és én is kedvelünk.

Az igazság az, hogy bár a darab is tetszett újra, a legnagyobb élmény az volt számomra, hogy ez Zitának mekkora élmény. Végig figyelt, vette a poénokat, értett mindent, és ÉLVEZTE!!! A mai világban komoly bók egy bakfistól, hogy azt is kijelentette, hogy nem bánja, hogy lemaradt a Voice című műsorról (a tévében).

Egy héttel később, megint pénteken (Voice), Zolival ment Zita színházba. Ezúttal a Liliomfi című előadást nézték meg az Örkényben. Ez is kötelezője lesz Zitának, és ezt a darabot pedig egy színház-bolond barátom ajánlotta, akinek ajánlásait vakon merem követni. Olyan feldobódva jött haza Zita és Zoli, hogy öröm volt látni! Egész hétvégére fevidította őket ez az előadás, és egész hétvégén keresztül ebből idézgettek, nagy-nagy vihogások közepette. Zita megint örült, hogy inkább színházba ment!

És alig várja, hogy újra menjen, nagyon lelkes.
És akkor itt jön az "aratás" része a dolognak. Hogy lehet, hogy érdemes volt vele megszerettetni a színházat kicsi korában, és akkor most, hogy serdül meg kamaszodik, talán továbbra is szívesen jár majd Thália templomaiba, és hátha nagykorában is megmarad ez a "vonzalom".
Mert én nagyon örülnék, szülőként, ha mindig is éhezne ilyen kultúrális falatokra.

És akkor a másik.... Egy olimpiai ciklussal ezelőtt tetszett meg a vívás Zitának. Ekkor ment le először a BVSC edzőtermébe. Akkor még azzal a félig-meddig titkolt vággyal/tervvel, hogy majd öttusázna, hiszen a futást, az úszást és a lovaglást már megkedvelte addigra. Aztán, ott jól teletömték a fejét, hogy a kard a legjobb, oda megy "az elit", örüljön, ha oda választják be. Meglepődve tapasztaltam, hogy voltak szülők, akik kifejezetten lobbiztak, hogy a gyerekük kardozó legyen.
Kb. félév alapozó edzés után volt egy "vizsga", amely után az akkor még három szakágat üzemeltető BVSC mesterei "szétosztották" a gyerekeket, az alapján, hogy melyik fegyvernemre tartják alkalmasnak őket. Mi úgy döntöttünk Zolival, hogy rábízunk mindent a Mesterekre (így hívják az edzőket....), bár tudtuk, hogy Zita kardozni szeretne. Végül kardozónak jelölték, és a kezdő gyűlésen úgy köszöntötték őket, hogy "üdv az elitalakulatban".  Innentől kezdődtek a fegyveres edzések, és az egyre rendszeresebb iskolázások (amikor a Mester csak egy adott tanítvánnyal foglalkozik).
Újabb egy év telt el, mire Zita végre egy versenyen is pástra léphetett. Akkor az volt az öröm, hogy volt nyertes asszója. Rá félévre indult el első teljes "szezonja", még mindig bőven a legalsó hivatalos korosztály alatt. Ekkor már vett egy-két akadályt, de becsúsztak komoly fiaskók is. A technikája is komoly csiszolásra szorult nyilván, de a bátorsága, önbizalma, hite saját magában még inkább. Viszont minden verseny és esetleges kudarc után úgy állt fel, hogy akkor majd legközelebb jobb lesz, és edz tovább. Ezt mindig is tiszteltem benne. Az ezt követő idényben, azaz a mostanit megelőzőben már mindig nagyon jó teljesítményt nyújtott, helyenként már el is kápráztatott minket, és más edzőket is. Mindig benne volt az ún. döntőben, azaz a legjobb nyolc között. Vívásban mindenki kap érmet a legjobb nyolcban, az már dicsőség. Többször súrolta azt, hogy a "bűvös" négyesbe is bejusson, azaz a dobogóra is felálljon (mert vívásban nincs bronz mérkőzés, hanem két bronzérmes van), de valahogy nem jött össze. Az idei sorozat első állomásán is közel állt hozzá, de valahogy maga sem hitte el, hogy megtörténhet, és, ahogy az edzője mondta: "kiénekelték a szájából a sajtot". Nos. A múlt hétvégén sikerült ezt a gátat is átszakítania a drága gyermeknek. Úgy jutott be a négybe, hogy egy nagyon komoly ellenfelét verte meg végre, pont jókor (a komoly ellenfél egyébként civilben jó barátnő ám....). Az asszó végén felsikkantottam (ez annyit jelentett Zitának, annyira vágyott már egy ilyen győzelemre!), mire kamaszos-szégyenlősen megdorgált utána.... No, nem mintha nem ért volna azért fültől fülig a szája utána. A döntőbe nem jutott be: saját legjobb barátnőjével, korosztálya legjobbjával találta magát szemben - nem túl szerencsés sorsolás....
Szóval. Nagyon tetszik, hogy Zita kitart. Megy előre szorgosan, lépcsőről lépcsőre. "Learatja" a saját türelme és elszántsága gyümölcsét. Nem mondom, hogy akkor most már tuti olimpiai bajnok lesz (habár maximálisan támogatom őt ezen célkitűzését illetően). De örülök, hogy a saját bőrén tapasztalja, hogy küzdeni kell, és megéri küzdeni. Az Élet iskolájában jó lecke ez.


2012. november 13., kedd

Összkomfortos nyúl

Szóval, nyitottságom a háziállatok irányában már senki számára nem titok, aki néha bekukkant ide. Ha csak rajtam múlna, én biztos nem tudnék olyan határozottan ellenállni bizonyos kéréseknek, mint Zoli. De szerencsére ő kategórikus pl. macska-ügyben, meg mindenféle bent élő rágcsálók terén is... Habár a kaméleonról még nem tett le ő sem.

Amióta szegény előző nyuszi hirtelen itthagyott minket, az állatok iránti szereteten kívül mindig bennem van a szorongás: csak nehogy valamelyiknek baja legyen, mert akkor majd hogy kiborulnak a lányok! Illetve főleg Emma és esetleg Zita; az Ikrek valahogy nem annyira állat-bolondok. Szerintem Imola is csak azért szeretne macskát, mert az olyan cuki a fotókon, meg ő is olyan macskaféle, és akkor úgy összepasszolnának; de nem hiszem, hogy órák hosszat simogatná. Na mindegy.

Szóval, amikor vasárnap este Emma aggódva (mit aggódva! krokodilkönnycseppeket hullajtva) odarohant hozzám a nyuszi-babusgatós szeánsza után, hogy "Anya! A Bono olyan furán viselkedik! Kiraktam és alig ugrált, meg nem mozog, csak bújik..." - hát naná, hogy megrettentem! Még arra járt egy ismerős (szintén nyulas), aki megerősített az aggodalmunkban, hogy "tényleg, olyan fura a tekintete"... Nagy nehezen előkerítettük (telefonon) Emma barátnője/osztálytársnője apukáját. Megígérte, hogy másnap majd eljön, de valószínűleg megfázott a nyúl.

Na! Lelkifurdalás gyötört engem, meg szerintem Emmát is, holott ő nagyon jó gazdája a nyuszinak: ő eteti, ő tisztítja, ő babusgatja, ő "neveli"...

Még azt az apróságot is meg kellett szerveznem, hogy legyen nálunk másnap (hétfő) délben valaki, hogy beengedje az állatorvos apukát, de szerencsére a szüleim pont itthon vannak és ugyanúgy átérzik a fontosságát annak, amit egy háziállat jelent egy gyermek lelkében....

Aztán jött a megnyugtató telefon, hogy Bono jól van, csak kicsit sovány (no, ezen meglepődtünk), legyen neki több szénája, és esetleg egy lehetőség a valahová bújásra, no meg mindig valami rágcsálnivaló, háromnaponta (!!!) új alom, és ha lehet, minden nap futkározzon egy kicsit. Hát ehhez leginkább három pontot fűznék hozzá, így ni: ...

Hazafelé menet aztán megálltam egy állateledelesnél. Vettem fűvel borított "alagutat" a nyúlnak (rághat és bújhat egyszerre! :-) ), rengeteg almot és szénát (hát igen, ahelyett, hogy a saját füvünket szárítottuk volna le valahol .... ööö, hol is?), nyúledelt MÉG, répát is, új itatót, mert a régi gyengélkedett, egy takarító-segédeszközt, még valami kis "jutalomfalatra" hajazó izét, áh, mindent!

Emmáért elmentem az edzésére, és pont volt kettecskén egy félóránk együtt (zongoraóra előtt), amit inkább hármasban töltöttünk Bonóval. Bonó szaladgált addig (az előírásnak megfelelően), míg mi ketrecet pucoltunk (főként Emma!), almoztunk, szénáztunk, kuckót alakítottunk ki, rágcsát tettünk répát is, itatót szereltünk. A nyúl éppen csak egy nyugágyat és koktélt nem kapott tündéri kis mancsába, amikor visszatettük (az egyébként szépen fedett) ketrecébe.

Azt hiszem, ilyen ellátás mellett, nem kell aggódnunk... Habár, a kereskedésben szemeztem egy ketreccel, amit esetleg betennék a folyosóra nyulastúl extrém hideg esetén.... :-)

Hogy mit? Egy púpot a hátamra? Most miért?!?!..... :-)

2012. november 12., hétfő

A pontosságról

Pontosságként most leginkább az időben való megérkezést értem ezúttal, nem a többi jelentését.

Talán nem nagy meglepetés, ha azt állítom, hogy négy gyermekkel, két dolgozó szülővel, sok sporttal és zenével megtűzdelt napirenddel nehéz egy olyan menetrendet összeállítani, ahol néha nem akadnak csúszások. Igazán igyekszem, igyekszünk, de sajnos nem megy mindig. És ezzel, ahányan vagyunk, annyiféleképpen próbálunk szembe nézni, illetve szembe menni.

Alapvetően, mindannyian azon vagyunk, hogy mindenhová pontosan odaérjünk. De ez sokszor nem sikerül. Nekem főleg nem, bevallom. Mindig azt hiszem, hogy még ezt és azt is meg tudom csinálni, be tudom fejezni (vagy el tudom kezdeni), és akkor még pont odaérünk időre, ahová és amikor kell. No igen. Csak én legtöbbször az ideális körülményekkel számolok... Azok meg ugye, ritkán jönnek össze.

Zoli is szeretne pontosan érkezni, de mivel olyan szigorú menetrend szerint élünk, ő is ott lazít, ahol szinte észre sem veszi. Sosem fogom neki elfelejteni, amikor Emma (indított) szülésére indulva, reggel 7-es időponttal a korházban, ő - hat órát bőven elhagyva -  még újsággal (!!!!) indult a mellékhelység irányába. Nem is szóltam hozzá mérgemben egész úton. (Aztán eljött egy pont, amikor már minden mindegy volt, és a kezét szanaszéjjel morzsolva mégsem haragudhattam rá... )

A mostani reggeli elindulásaikat (Zolinak és a lányoknak) nem nagyon ismerem, hiszen én hamarabb elhagyom a terepet, de amíg én vezényeltem a reggeli őrületet, addig ő békésen várta a lányait, és aki elkészült időben, azt elszállította. Az idei tanévben sem késtek még - vagy legalább is nem úgy, hogy az feltűnt volna bárkinek is....

Zita idegeskedik, ha a késés fenyegeti, mindenkit ostoroz, de azért nem csinál nagy tragédiát a dologból.
Emma, nos hát Emma... Ő, finoman szólva is komótos. Az én elméletem az, hogy őt akkor, 2002. február 27-én kisiettették a finom és meleg anyaméhből; az neki egy életre elegendő volt - őt most már soha senki ne siettesse! Hát nem is tudja... Sőt! Ha már türelmetlenül szólunk rá, mert a huszadik perce szemez a reggeliével úgy, hogy még egy falatot sem evett, és már régen túl kellene lennie mosakodáson, fogmosáson és az öltözésen, akkor van is válasza: "ha siettetsz, még lassabb leszek!". Ha a siettetés mérges formát ölt, akkor ő sír... Csiki-csuki. Őt inkább korábban kell ébreszteni, hogy a bambulás is beleférjen....

És végül, az Ikrek. Ők az én nagy tanítóim... Ők nem egyszerűen nem szeretnek késni, ők rettegnek a késéstől. Ők a sietséget, a rohanást, a késés lehetőségének fennállását is gyűlölik. A tavalyi tanévben, amikor Imola még csak egyedül járt zongorára, és mentem érte, hogy elvigyem oda, végig azt kérdezgette, hogy "ugye időben vagyunk?". Amióta ismerik az órát (és van is kis karórájuk), igazi kétlábon járó pontos időként működnek, és szajkózzák a múló perceket a készülődés során. Ők mindig időben, sőt idő előtt elkészülnek. Sokszor kérik reggel, hogy én vigyem el őket már a suliba, mert már mindjárt készen is vannak; és nehezen meggyőzhetőek, hogy fél 8 előtt csak a takarító nénik vannak bent.... Vannak olyan különórák, bent a suliban, amire szívesen járnának, "de inkább nem, Anya, mert akkor rohannom kéne".

A minap történt.... Úszásra készültünk. Általában még otthon felveszik a fürdőruhájukat, előre megrövidítve ezzel is az usodai készülődés idejét. Valami közbejött, rajtunk kívül álló okokból; már nem emlékszem, hogy mi. Mert amúgy, az imént leírt szorongásuk miatt, inkább bő negyedórával a kezdés előtt már ott szoktunk pompázni a medence szélén teljes menetfelszerelésben ... Annyira kiszámoltan indultunk, hogy már kezdtek is kérlelni, hogy "inkább ne menjünk Anya, mert el fogunk késni".  Á, gondoltam én, a szokásos időbeli optimizmusommal, belefér ez, meg hát mi történik, ha egy-két percről lemaradnak.... Nos, leparkoltam, és már rohantunk is. Klára elkérte tőlem, az uszodás táskát, hogy majd ők előresietnek... Kiabált Imola után, hogy várja meg, aki nem fogadott szót. Klára pedig futott, és egyszer csak, a nagy táskával a vállán, elesett. Sírt szegényke, és mérgelődött, hogy most a rohanás miatt történt ez.
Teljesen összefacsarodott a szívem, és megígértem magamnak, hogy amire nem tudunk odaérni velük nyugisan, oda inkább nem megyünk. Semmi sem éri azt meg, hogy egy 22 két kilónyi gyermek ilyen csalódott, dühös és izgatott legyen, ha ez elkerülhető. Valahogy úgy éreztem, hogy ott ez több volt egy szimpla esésnél. Ennek a jelentnek üzenete volt, amit tényleg igyekszem megszívlelni.

A pontosság biztosan tanulható, és nekem most ők ketten ezt még jobban tanítják. Persze, négy gyerekkel nehéz lazítani, és ezért a legrosszabb pillanatokban csúszhat be egy ilyen pontatlanság, de ez ellen dolgoznunk kell és dolgozunk is.

2012. november 9., péntek

Hát mi ez, ha nem...?!

Laptopkonyha forgatás (igen, eddig még sikerült ezt is megoldanom az időbeosztásban...). Jó a hangulat, élvezetes minden, de azért hosszú a nap. Korán kezdődött. Elmúlt már dél, érzem magamon, hogy pislogok nagyokat. Szünet van, váltás két kaja-film között. No, itt az idő, hogy leugorjak egy jó kis kávéért! Kapom a telefonomat is, közben Anyuval akarok konzultálni a gyerekek hogyléte felől. Megyek le a mozgólépcsőn, elmélyülten beszélgetek. A mozgólépcső aljánál egyszer csak az orrom elé kerül egy pont olyan kávé, amiért indultam. A kávé mögött egy kéz, a kézhez egy nagyon is ismerős test tartozik, melynek fején széles vigyor ül. Zoli az, aki éppen beugrott a forgatásra, és úgy gondolta, biztos jólesne nekem egy kávé... :-) Hát mi ez, ha nem szerelem?! Egy régóta tartó, egymást az utolsó molekuláig ismerő és szerető kapcsolat?!

2012. november 8., csütörtök

"Képtelen" őszi szünet beszámoló, nem teljesen happy end-del

Az úgy volt, hogy nem terveztünk most utazást. Elég sok okból kifolyólag. Például azért, mert Zoli is, én is, dolgoztunk az őszi szünet hetének első három napján. No meg azért, mert nyugit, itthoni, azaz fővárosi, lazulást szerettünk volna. Meg még sok minden más miatt.
Számomra keményen indult a hét: hétfőn és kedden a közszolgálati hat óra után még átvágtattam laptopkonyházni is a stúdióba, így elég későn és elég fáradtan zuhantam haza. Anyukám tartotta a frontot. Amikor első este arra érkeztem otthonunkba, hogy Klára a szünidő minősége miatt zsémbel, furán éreztem magamat. Zolit kicsit kiborította, a lelkére vette, de én azért azzal érveltem, hogy nem kell egy (figyelemmel és programmal is) jócskán elkényeztetett gyermek esti morózusságát annyira lelkiismereti kérdéssé tenni, de azért megmaradt bennem is a dolog.

Szerda délutántól viszont már számunkra, szülők számára, is "kitört" a szünet. Utolsó pillanatban kifaragtunk négy tökfejet a négy leányzóval, és remekül éreztük magunkat! Hangulatos is lett így a bejáratunk (mert tettünk beléjük mécseseket)!
Csütörtökön pedig "jófejszülők-programokat" bonyolítottunk reggeltől napestig. Kezdtük a Mezőgazdasági Múzeum Óceán kiállításával. Ezekre a mai modern gyerekek számára kitalált időszaki kiállításokra szinte mindig elmegyünk, de akkor és ott realizáltam, hogy Zoli csak először osztozott velünk ebben az élményben. Érdekes volt, habár máskor szerintem több az izgalmasabb szemléltető-eszköz, most azért sok volt a sima olvasnivaló. Igaz, hogy azok között volt néhány igazán lenyűgöző. Például a bohóchalaknak megvan az a fura életvitelük, hogy kb. 20 fős csoportokba rendeződve élnek, köztük egy hím és egy nőstény (amelyik a legnagyobb, legszínesebb mind közül!!!!), a többi nemnélküli. Ha a nőstény kimúlik, a hím megnő, színt és nemet vált, és ő lesz onnantól a nőstény (és, gondolom, a főnök...), a legnagyobb nemnélküli csapattag meg hímmé válik. Furi, mi? Meg azt is megtudtuk, hogy a Mercedes-Benz valamelyik legújabb kocsicsodáját a bőröndhal ármavonalas "testéből" kiindulva alkotta meg. Hm, mi a szösz, mi?

A kiállítás után egy már régóta kinézett pizzériában falatoztunk. Utána pedig pancsolni készültünk. Eredetileg a Széchenyi-fürdőbe szerettem volna elcibálni családunkat, de ez több úton is zátonyra futott. Először is: aznap szinte végig esett az eső. És persze, mondhatjuk, hogy mindegy, hogy víz felül, meg víz alól, de azért mégsem lett volna úgy túl élvezetes a kültéri fürdőzés. Márpedig a "Szecskában" az lett volna a poén. Aztán, bevallom, hogy az árak is visszarettentettek! Sem a honlapon, sem telefonon nem derült ki, hogy létezik-e gyerekjegy. A napijegyek árai pedig igen borsosak! Kétórás jegyet reggel 6 és 8 között, illetve délután 5 és 7 között lehetett volna venni... No, ezzel szemben, a gyerekek által igen kedvelt vízicsúszdákkal teletömött Aquaworldben van gyerekjegy, van kétórás jegy (ami aznap pont akciósan hármat ért), és így kevesebb, mint a felét fizethettünk, mint a Széchenyiben! Mert hogy akkor ugye az Aquaworldben kötöttünk ki! A csajok rengeteget csúszdáztak, mindent kipróbáltak, vigyorogtak, néha mi is csúsztunk velük, és örültünk, hogy örültek! Zoli úszott is, meg ki is mentünk, a meleg vízbe; közben meg azzal szórakoztattuk magunkat, hogy vajon találunk-e legalább tíz olyan embert a létesítményben, akinek nincs tetoválása...
Este még egy közös filmnézést rendeztünk, és így kerek volt a nap!

Amúgy a szünidős héten a sportolók eljártak edzésekre, Anyukám jóvoltából a frizurák is felfrissültek, némileg a gyermeki ruhatárak is; a kissé elhanyagolt legókat ismét jól átmozgatták a csajok; a görkorcsolyák is használatba kerültek, és egyáltalán, igazi lazulós, pihentető szünidejük lett.

Belefért még a programok közé két gyerekeknek szóló mozizás is (Lorax és Asterix), barátokkal való találkozás, finom, Apa-által-elkészített tojásos reggelik (tükörtojás baconnel Emmának, rántotta az Ikreknek); Zoli és Zita még színházban is jártak, a Liliomfit nézték meg és hihetetlenül lelkesen jöttek haza; még mi, szülők is mozogtunk egy kicsit, Anyukámékkal meg egy jót kártyáztunk, szóval sok minden volt. (Háztartás, rendrakás téli-nyári ruha/cipő csere is, persze, de hol ott az élvezet...)

Utolsó nap, vasárnap, a lányok azt kunyerálták, hogy menjünk korcsolyázni. Végül, a lecke-ellenőrzések elhúzódása miatt, úgy alakult, hogy délutánra maradt ez a program, méghozzá úgy, hogy Klára és Imola zsúrba mentek, és csak hármasban, Zitával és Emmával, vágtunk neki, a Jégpalotát célozva meg. Őszintén szólva, kicsit erőt kellett vennem magamon, hogy ne mondjam azt a lányoknak, hogy inkább most már mennék a dolgom után, de végül, amikor láttam őket suhanni a jégen, piruló pofival, vidáman, felszabadulva, akkor már úgy gondoltam, hogy jól tettem, hogy beadtam a derekamat. De aztán... Éppen Zitával róttam a köröket, és éppen világmegváltó gondolatokat osztottunk meg egymással, mikor láttam, ahogy az előttünk haladó Emma "megbotlik" a sima jégen, és valahogy nagyon szerencsétlenül esik el. Mire odaértem, már hihetetlenül elkeseredetten zokogott, és az állát szorítva nyögte, hogy "nagyon fáj". Láttam, hogy vérzik az álla. Kivezettem őt az öltözőbe, és ott jobban szemügyre vettem a "kárt". Ahogy egy pillanatra elvette a kezét, meg tudtam állapítani, hogy ez bizony csúnya, és habár még nem volt ilyenhez "szerencsém" (szerencsétlenségem...), ez bizony szétnyílt. Zitára bíztam Emmát, és megkérdeztem az egyik ott-dolgozótól, hogy van-e orvos. Persze, és készségesen-kedvesen odavezetett minket az orvosi szobába. Ami egy meglepően jól felszerelt rendelőhöz hasonlított, benne egy mosolygós, kedves, fiatal doktornővel, aki igazán profin és nagyon aranyosan látta el a nagyon megijedt Emmát. Mondta, hogy ezt bizony pár éve még simán összevarrták volna, de most már van ez a csodaszer, egy sebösszehúzó ragtapasz (Steril Strip - mondta a doki, hogy Meryl Streepre asszociáljak, mintha csak tudta volna, hogy az egyik kedvenc színésznőm), és azzal megoldja. Emmát megnyugtatni volt a legnehezebb, de aztán egy jókora kötéssel az állán (amit a kendőmmel palástoltunk, mert kezedetektől zavarta), végül elkullogtunk a Jégpalotából.

A szívem szakadt meg. Persze, ez nem egy nagy sérülés. Lehetett volna rosszabb. Az állát ütötte meg, és noha a feje is fájt tőle, nem állt fent az agyrázkódás veszélye. A szemüvege is rajta volt, és az sem okozott gondot és nem tört össze. A nyelvét sem harapta el, a fogai sem sérültek. De mégis... Olyan nagy csalódás volt ez az önfeledt örömbe belerondítva, hogy láttam, hogy Emma is ezen akadt ki. Hogy olyan jó volt, olyan kerek az egész nap, az egész szünet, az egész élet, és akkor egyszer csak jött ez a baleset.

Zoli is nagyon sajnálta szegényt. Viccesen megdorgálta Zitát, hogy miért nem volt ott a húga mellett-mögött, miért nem védte meg.... És akkor kiszaladt a számon, hogy "Te miért nem voltál ott, te vagy az apja?!" és láttam Zoli szemében, hogy ő is pont ezzel vádolja magát (pedig én őt nem igazán, csak poénos akartam lenni kissé meggondolatlanul).... mert ő otthon maradt - dolgozni. :-(

Így ért véget a szünidő - ami persze nagyon jó volt, és bár tartott volna tovább. És bár ne így ért volna véget.

2012. október 30., kedd

Az előző hosszú hétvégéről pár szóban és képben, mielőtt még itt a következő

Sok minden összefutott.
Már régóta meséltünk a lányoknak a Prater-ről, a híres bécsi vidámparkról. Amihez mi még oly' módon is kötődünk, hogy eléggé különös módon, ez volt első "randink" helyszíne Zolival, még a XX. század legvégén, 1998. őszén. (Magyarázatként: barátnőm akkori barátja közösen bérelt házat Zolival és még két ifjú titánnal, és amikor kiderült, hogy, hát, szóval, vonzódunk egymáshoz Zolival, ez a baráti párocska segített nekünk egy kicsit, például ezzel a dupla-randival... :-). )
Szóval, meséltük - főként Zitának - , hogy na ott, aztán van rengeteg ilyen-olyan tekergős hullámvasút-szerű őrület, meg minden, számunkra borzalmas, számukra izgi, egyéb kipróbálandó alkalmatosság, úgyhogy már rágták egy ideje a fülünket, hogy velük is menjünk már oda el.
Ehhez jött az, hogy bevontuk az ötletbe Mingi barátnőméket, az ő három - a mi lányainkkal nagyjából egykorú - fiukkal; biztosítva így azt is, hogy ne nekünk kelljen felszállni a már említett őrültségekre a lányokkal. No meg, azért is, mert olyan jó velük együtt üdülni!
Próbálkoztunk egy szeptemberi vagy október eleji hétvége kitűzésével, de a hét gyermek különböző (sport) elfoglaltságai miatt, nem találtunk metszési pontot. Így aztán, egy hirtelen gondolattal úgy döntöttünk, hogy legyen akkor az október 23-i hosszú hétvége, és legyen ez egy megszállásos, kiruccanós, többnapos élmény!
Mingiék javasoltak egy szigetközi szállást (amiről ők is csak hallottak), mi meg örömest adtuk át nekik a szervezés lehetőségét.... :-)
Így indultunk hát neki Lipótnak, egy derűs, langyos, októberi reggelen. És Győr után már tejföl ködben haladtunk, majd ezzel a köddel úgy összebarátkoztunk, hogy szinte végig-kísért minket a három nap alatt. Illetve, mivel "barátról" van szó mégis, a legfontosabb pillanatokban mindig visszavonult, igen jólnevelten.

A programunkba sikerült minden olyan elemet beilleszteni, ami egy kellemes, gyerekes, hosszúhétvégéhez "elengedhetetlen".

Volt tehát vidámparkozás, ami, ugye, nem igényel magyarázatot élvezeti szintről, gyermekek körében. Hihetetlen, hogy a leszármazottjaink mennyivel bátrabbak, mint mi (hm, vagy esetleg vakmerőek?). Azon gondolkoztunk, hogy Zitának lehet, hogy mégis inkább vadászpilótának kéne mennie, egyéb ambícióival ellentétben, mert olyan vigyorogva, sőt, élvezve viselt minden pörgős-forgós, repülős-zuhanós, száguldós dolgot, hogy magunk sem ismertünk rá a pár éve még a sífelvonón is térisszonnyal küszködő lányunkra.... De Emma sem marad el nagyon a nővére mögött; habár ő azért tudott nemet mondani egy-két észbontó dologra - de már azt is megbánta azóta! - és sok másra pedig örömmel ült fel (nekem, ha fizetnek, sem lett volna kedvem...). És az Ikrek? Ők meg felültek olyan szellemvasutakra, amikről Zita úgy szállt le, hogy ő bizony semmit sem látott, mert végig csukva volt a szeme; Klára meg Imó meg újrázást kunyeráltak ki a fiúktól.... :-)

Aztán volt egy kis élvezetes tudomány is. Első nap, a tervezett kirándulás helyett, barátunk a köd miatt, benti programot kellett lelnünk - és utólag meg is köszöntük a ködnek! Mosonmagyaróváron jártunk, az új Futura, Interaktív Természettudományi Élményközpontban (hát, van egy neve). Ez főként a Csodák Palotájára hasonlít (ha már a budapestit sikeresen bezárták, hm, no comment...), de egy kicsit olyan Pannon Csillagdás is. Nagyon jól szórakoztunk mind, gyerekek és felnőttek egyaránt. A csúcs mindenképpen a két előadás volt, amit végignéztünk és végigélveztünk. Az egyik egy csillagászati program volt, amit úgy prezentáltak, hogy be kellett menni egy ugrálóvár-típusú felfújható sátorszerűségbe, és le kellett feküdnünk körbe, mintha a szabad ég alatt heverésznénk.... Zseniális volt, az "űrhullámvasút" végével főleg!!! A másik előadás pedig kémiai kísérletek bemutatója volt; nagyon humoros és szórakoztató formában. Mindenkinek ajánljuk, csak szánjon rá jó sok időt, mert otthagyhatatlan a hely!!!

Aztán volt persze egy kis fürdőzés is, a szállásunk aprócska "wellness" részében; finom, meleg-büdös termálvízben.

Volt még kirándulás is, azért! Pannonhalmán jártunk - éppen csak az Apátságot nem tudtuk végigjárni, mert elég szerencsétlen időpontban lett volna a következő (másfél órás!!!!) vezetett túra, anélkül meg, érthető okokból, nem lehet bemenni körülnézni. De nem baj, volt ott egy kis arborétum, lehetett erdőben császkálni, szép leveleket gyűjteni (amiket Virág ötlete alapján konzerváltunk is!), lehetett kergetőzni, marháskodni, lehetett csacsogni (ugye Mingi?! :-) ).

Még gasztronómiai élmény is akadt ám! Méghozzá Pannonhalmán. Először én a Viator nevű éttermet szerettem volna kipróbálni, de utólag már belátom, hogy jó volt, hogy hagytam magamat meggyőzni, hogy inkább a másik "opciót" válasszuk. A Borbirodalom nevű bűbájos helyen jártunk, aminek teljesen a hatása alá kerültem. Kedves, hangulatos, egyedi és mégsem hivalkodó; ugyancsak lenyűgöző, határozott ámde udvarias kiszolgálással, és persze finom ételekkel! Az évszaknak megfelelő díszítésekkel, mindenhol dióval és diótörőkkel (nagyon jól szórakoztak vele a gyerekek; főleg a klasszikus, "katona-félével"); romantikus pincével, szépséges belső-udvarral, ízléssel és hagyomány-tisztelettel - imádtuk!

Összefoglalva: nagyon jó volt, nagyon kellett, mindenki élvezte, és szeretnénk még sok-sok ilyet!
És akkor jöhetnek a képek!

Négy a lány és három a fiú

A gyerekek, és barátunk, a köd

Bécsben kisütött a nap, az egyik legény meg elbújt...

"Magic Dreamland" - hát igen, a gyerekeknek az volt!

Klára vagányul vezet a háttérben, Imola inkább sofőrre bízta magát a dodzsemben!

A Nagyok rendesek voltak a Kicsikkel - beosztották magukat melléjük!

Ez az izé pörgött-forgott minden irányban, nagy sebességgel - Zita élvezte, Máté csak próbálta... :-)

Futura Élményközpont

Klár a terítéken - trükkösen (Futura)

A kép sajnos nem túl jó - "szöges" tenyerek (Futura)
Szemüveges, színes és kissé elbambulós Emma a pannonhalmi erdőben


Az Apátság, legalább kívülről

Borbirodalom, a bájos étterem

Az étterem belső udvara

Kiderül, hogy hol rejtőzik az igazság! :-)