Klára-száj

Reggel úgy szoktam "trükközni", hogy 6h15-re állítom be az ébresztőt, majd lenyomom, hogy 5 perc múlva újrakezdje... Buta játék, tény, de jó...
Mostanában Klára is szolgálhatna kakukkos-óraként, mert addigra más sokszor észleljük a motoszkálását a nappaliban. Amikor meghallja az ébresztőnket, már felbátorodik.
Tegnap is így volt. A második csörgésnél már kicsit beszélgettünk Zolival, éppen a kissé fura álmát mesélte, amikor nyikordult az ajtónk és beslisszant a Ropi-gyerekünk.
Először rámzuhant, nyomott egy puszit, majd körbejárta az ágyunkat, az apjáig, őt is megölelgette. Végül kettőnk közé - kettőnkre mászott, vigyorogva.
Nem telt el egy perc sem, amikor felült és megkérdezte:
"Na?! Tervezitek, hogy még ma felkeltek?!"

Csak tudnám, hogy kitől veszi ezeket a szövegeket?! :-) :-)

(a nagyon művészi fotót a nagyon Nagylány készítette)

Lift

A minap megtörtént velünk (Zolival és velem) a "nagy klasszikus" frász: beszorultunk egy liftbe, egy bevásárlóközpontban, a moziba igyekezvén. Mentünk felfelé, már éppen elértük elvileg a kitűzött szintet, amikor is nagy rázkódás, majd zutty: megállt. Először azt hittük, hogy csak kicsit erőteljesebben sikerült fékeznie. Igenám, de nem nyílt az ajtó! Vártunk egy picit, majd óvatosan megnyomtuk az ajtó-nyitó gombot. Semmi. Kezdtem berezelni, Zoli röhögött. Végül benyomtuk a vészcsengőt. Amire egy darabig nem válaszoltak. Végül igen, de olyan halkan hallottuk, hogy az is csak rátett a félelmetes érzésre.... Nagy nehezen kihámoztuk, hogy azt mondják: jönnek segíteni. Kis idő elteltével hangokat hallottunk a túloldalról.... Néha furcsa dörrenés, zuttyannás - pár pillanat, hogy még inkább rettegjek. Végül megláttunk két pár kezet, amelyik feszíti szét az ajtót. És hopp! Kiugrottunk gyorsan, megköszöntük, elrohantunk a moziba, és eldöntöttük, hogy soha többé nem használjuk azt a liftet.
Ezt a történetet persze elmeséltem a lányoknak, reggelinél, mire Klára kérdése:
"- És, csókolóztatok?!?!" (és vihorászott....)

Volt ám farsang is

A betegség-hullám miatt ezt-azt nem tudtam eddig dokumentálni és elmesélni, most igyekszem pótolni néhány dolgot, mielőtt egy újabb hullám jön - remélem ezúttal csak a tervezett eseményekkel (úgy mint pl. egy bizonyos kerek születésnap és az azt körülvevő ünnepség-sorozat...).

Szóval, megtörtént a Tanodás farsang, három ifjabb leánykánk sulijában. Persze, hogy a hajfonáson kívül más izgalom is legyen, Imó előtte való este döntött úgy, hogy nekivág a hányós programnak... Aztán úgy megszeppent a lehetőségtől, hogy lemaradhat élete első sulis farsangjáról, hogy abba is hagyta ezt a rettenetes tevékenységet. Azért a gyomra még több napig lázadozott, de némi nehezen betartott diéta után végül helyrejött. Mondjuk, a néptánc-oktató Anna néni kissé nyugtalan lett, mikor közöltem vele, hogy figyelje Imót, és csak akkor engedje fellépni, ha úgy látja, nem tenné "túl" emlékezetessé a néptáncos produkciót...

Végül kissé sápadtan, de gyönyörűen font hajjal (amit igazából Jutka mamának köszönhetünk, aki végül nálunk maradt a farsangot megelőző éjszakára), részt vett az előadásban. Amiről csak áradozva tudok mesélni: ugyanez az Anna néni volt Zita néptánc tanára is, és már akkor lenyűgözött profizmusa és elhivatottsága. Nemrégiben azt is megtudtam, hogy ez az elhivatottság odáig viszi őt, hogy az összes fellépő ruhát (az összes csoportjának) ő készíti egy barátnőjével együtt. És olyan gyönyörűek!!! Úgy tudom, hogy ha összegyűlik egy kis pénze, újabb fellépő ruhák alapanyagába fekteti be. Mosolygósan szigorú és elképesztő dolgokat tud megtanítani rövid idő alatt sok pici néptáncosnak! A nagyobbakról nem is beszélve - az már egyenesen a szájtátós műfaj! Nyernek is mindig versenyeket - de szerintem nem ez a lényeg. Anna néni modernül tudja átadni azt, ami olyan szép a mi népi hagyományainkból, és amire egyre nehezebb rávenni a mi városi gyerekeinket. Sajnos, Zita is feladta (persze, nem lehet egy popóval annyi lovon ülni: a vívás és a fuvola bőven elég neki extra tevékenységként), és mostanság az Ikrek is mondogatták, hogy már nem mennének. Szerencsére, ez a fellépés visszaadta a lelkesedésüket, és remélem, hogy sokáig megmarad még.
Maga a farsang-farsang most kicsit összecsapottnak tűnt a számomra, Klára nem is volt mértéktelenül lelkes. Még a tanító nénik is bevallották: kicsit túlságosan is megkurtították és "lecsupaszították" a közös részt. De az osztályokban (állítólag) azért nagyon jót mulattak, és a kiszebáb égetés is igen viccesre sikeredett (azt mi, szülők, is megleshettük).
Végül, pár fotó, amit egy részt Anyu gépével készítettem, aztán feltettem facebook-ra , és most onnan szedtem le, mert nincs már nálam Anyu gépe; részben pedig Zita gépéről, aki még itthon, a "főpróbán" igyekezett fotózni párat.

Sajnos, csak a levetkőzés előtti pillanatokban sikerült "lekapnom" őket - Imón már nincs is rajta a nyakék. És talán látszik kissé, hogy nem volt csúcsformában. Klárának pedig kendőt kellett feltennie, mivel a rövidhajúaknak ez a sors jut ebben a néptánc-csoportban.

"No, gyerekek, most, hogy már csináltam elég csoportképet, gyertek ide elém egyenként, hogy így is lefényképezzelek titeket"-szólt Angéla néni, Klára és Imola tanító nénije.
Sok kis félénkebb osztálytárs után, Klára így penderült a tanító néni elé....
"Elnézést..."- motyogtam pirulva.
"Ugyan, dehogy, nekem tetszik, hogy így állt ide!"- válaszolt a vagány tanító néni...

Imó persze félénken járult a fényképezőgép elé. Ő festőnek öltözött - Zita javaslatát és pontos jelmez-ötletét követve. Érdekes, hogy "egyszerű" ötlet, mégis sokan odajöttek, hogy "De jó! De eredeti!" Mondanom sem kell: a jelmez-készítés során a nadrág, a póló és Apa ingének összefestékezése volt a fénypont.

Emma hippi lett (remélem, hogy Vilma-barátnőjét nem zavarja, hogy ő is rajta van a képen, a többi sajnos még ennyire sem sikerült). Ez is Zita erőteljes sugallata volt. Annyira, hogy először el kellett magyarázni Emmának, hogy ki is, mi is az a hippi. Ehhez, szemléltetésként megmutattam pár részletet a Hair-ből, pl., amikor Berger végigtáncolja az asztalt. No, ettől kedvet kapott. Először széles-szárú gatyát, meg virágos inget akartunk ráadni, némi "peace&love"-os kellékkel kiegészítve. De aztán eszembe jutott Anyu "tükrös" ruhája, ami egy autentikus darab a hetvenes évekből - azért tükrös, mert van a mellkasi mintázatban pár apró "tükörszerű" rész, és az nekem, gyerekként, nagyon tetszett. Szerencsére, Anyu megőrizte ezt az értkes ruhadarabot! Ebben volt tehát a leány, mezítláb, láncokkal, fejpánttal és némi "peace&love" felirattal (sőt! még zászlócskát is készítettünk, virágmintásra formálva  egy szívet és egy "peace&love" jelet).
És akkor jöjjön még pár, Zita által "ellőtt" kép. Zitának majd csak most jön a farsang, tehát: folyt. köv.!

Ennek a fele sem volt tréfa

Míg a legutóbbi bejegyzésem kissé viccesen jelezte volna, hogy a jó kis gyomros vírus már Klárát is leteperte, azt hittem, hogy neki is majd elmúlik úgy, mint a többieknek. Hát rosszul gondoltam. Legkisebb méretű és átmérőjű leánykánk alaposan lebetegedett, a kedd este elkezdett hányást csütörtök reggelig folytatja. Egyre bágyadtabb lett, szinte mindig csak aludt, csak keseregni ébredt meg, hogy fáj a hasa. Ivott, iszogatott, de nem eleget. Tegnap délelőtt hősiesen, ámde szótlanul, kókadtan ülte végig az orvosi rendelő végtelen sorát. A doktor néni pedig nagyon csóválta a fejét. Azt mondta, hogy nagy a baj - délután négyig minimum egy liter folyadék, utána este 11-ig további másfél liter elfogyasztása KÖTELEZŐ, különben kórház, mert már nagyon kiszáradt. Ha újra hány, akkor is kórház. Beutalóval a kezünkben köszöntünk el a doktor nénitől. De Klára is egyetértett abban bágyadtsága fátylán keresztül, hogy mindent meg kell tennünk a kórház elkerülése végett. És küzdött a Drágám. Amikor azt mondta nővérének, hogy "Jó neked, Zita, hogy nem kell egy hordónyi folyadékot meginnod!", akkor már tudtam, hogy kezd jobban lenni. Vacsorára odaült az asztalhoz. Állandó éhséggel kezdett el küzdeni, és eszegetett, jó sok kiflit.
Este hamar elálmosodott, és akkor már megállíthatatlanul aludt. Hiába próbáltam ébresztgetni még pár korty végett, esélytelen volt.
Én rosszul aludtam - ő jól. És csivitelve, mosolyogva ébredt. Úgy tűnik, ezt megúsztuk! Kopp, kopp, kopp!

Ennek a betegség-sorozatnak kapcsán kezdtem el újra töprengeni az egészséges étkezéseink mivoltáról. Ugyanis van egy kedves ismerősöm, aki azt állítja: semmiben sincs már elég vitamin. Azt mondja, hogy kb. másfél kiló répát kellene megennünk naponta ahhoz, hogy elegendő vitamint vegyünk magunkhoz. Sem az alma, sem a többi zöldség (pláne így télen!!!) nem tartalmazza azt, "amit régen". Minden szintetikus és "méreg", amit megetetünk a gyerekeinkkel, lesz is belőle bajuk elég, majd később. Nos azt sejtettem, hogy az üvegházban nevelt paradicsom-paprika nem tartalmaz annyi vitamint, ízt és jót, mint az, amelyik a mi konyhakertünkben nő, és amelyiknek "napillata" van, no meg zamata. De tényleg méreg? Tényleg nincs semmiben sem kellő tápanyag? És tényleg ártalmas? Ő azt mondja, hogy csak a termelőtől vesz mindent. És ő benne miért bízik meg jobban? Nekem mindig Nagyapám jut eszembe, aki azért jó alaposan lepermetezte a szőlőnket.... És a nagyobb üzletek, a piaci árusok és az ő forrásaik? Hát nekik nem kell bizonyos egészségügyi előírásokat betartani ahhoz, hogy eladható legyen? Induljunk ki abból, hogy mindenki csal?! Ez az ismerősöm azt mondja, az ő vitaminkészítménye (amit szed és árul) tuti, ő látta a gyárat, tudja, hogy ott minden organikus. Oké, rendben. De azt is mondja, hogy a "piacot elárasztották drága vacakokkal!" (most a vitaminokról beszélve). Hogyan lehet ebben olyan biztos? A többi gyárat is végiglátogatta? És tényleg jobb tablettákat beszedni, mint teszem azt mirelitből sütni-főzni? Vagy konzervből? Netán savanyúságot enni? Vagy a sápadtabb, melegházas termékeket?
Tényleg igyekszem. Variálom a húsokat (piaci hentestől vett húsokat), hozzá halat. Zöldséget főzelék és leves formájában, néha nyersen. Savanyúsággal bajban vagyok - nem szeretik a lányok, én igen, azt is a piacról hozom. Megy az alma, banán, mandarin. Most akkor ez tényleg nem elég? Tényleg azért lettek az utóbbi időben (az év első két hónapja) betegesebbek? Tényleg nem teszek velük jót, ha nem adok nekik ilyen vitamin-készítményeket? (C-vitamint szedünk)
Egy másik kedves ismerősöm azt mondta: ugyan, dehogy, nem kell olyanokat szedni.
Én szeretném jól csinálni.
Csak... Ez olyan, mint a vaj-margarin probléma. Mert én eddig mindkettőt használtam (margarinból ún. "bio"-t). Aztán egyszer kellett a laptopkonyha kapcsán utánaolvasgatnom (egy cikk miatt), és akkor azt éreztem: soha többé margarin, hiszen az szinte műanyag!!! Nemrégiben újra feljött a téma, és Móni-kolléganőm töredelmesen bevallotta, hogy még alaposabban utánajárva, ez a mai margarin már nem is olyan rettenetes....
Ott volt az influenza-oltás (H1N1). Majd belepistultam, mire úgy döntöttünk: oltunk. Az egész család. Azóta vannak bőrproblémáim. Lehet, hogy nincs köze hozzá? De lehet, hogy van. Akkor is voltak nagyon meggyőződéses emberek: ez kell, nem árt, viszont ha tömeges a megbetegedés, akkor kockára teszem a gyerekeim életét. Lehet, hogy nem nekik kellett volna hinnem?
Nem merem azt mondani semmiről, hogy az a tuti. Sejtem én, hogy sok olyan élelmiszer van, amit nem árt kerülni, de nem szeretném azt gondolni, hogy ha azokból fogyasztunk néha egy keveset, akkor szó szerint mérgezzük magunkat. De azt sem szeretném, hogy lelkifurdalásom legyen amiatt, hogy ezt vagy azt másként kellett volna tennem a gyerekeim egészsége érdekében.
Egyelőre, azt sugallja nekem valami legbelül, hogy a több friss levegő hiányzik nekik (és konkrétan az az egy hét, amit karácsony és újév között szoktunk volt a hegyekben tölteni, és ami ezúttal elmaradt). Ezért aztán szigorú leszek és "kihajtom" majd többet őket, mínuszok ide, hóvihar oda. De meggyőzhető vagyok élelmezés ügyben is, csak nem hiszem, hogy a teljes elfogadást vagy elutasítást vállalni tudnám.
Fura, mű világban élünk, az biztos. De vagy veszünk valahol egy darabka földet, ahol én (mi) csinálok (csinálunk) mindent (állat-tenyésztés és növénytermesztés), vagy kénytelen vagyok megbízni abban, amit végül megveszek. Különben belediliznék.

Az első....

Buza Sanyi kollégánk és barátunk sokszor fogja látványosan a fejét azon, hogy néha én nem értesülök frissiben a laptopkonyha körüli fejleményekről, teendőkről. Mert ő úgy gondolja, hogy Zoli, jó házastársként és munkatársként, azonnal informál engem, ahogyan hazaér. Nem "hibáztatom" Sanyit ezért a téves feltételezésért- ő más "körülmények" közé tér hozzá: felesége pszichológus, szakmája a "meghallgatás" (és kérdezgetés), fiuk, Marci (a Viva új sztárja), pedig már felnőtt tulajdonképpen. Ezért, amikor nemrégiben meghívtam őket vacsorára hozzánk; mellékesen megjegyeztem, hogy most majd végre megérti, hogy mi miért nem a munkahelyi témákat vesézzük ki esténként... :-) (Mert egyébként is: az a munkahelyre, és munkaidőbe való.)
Azon a szombaton Emma egy zsúrban járt (még a tüdőgyulladás előtt...), így Sanyiék érkeztekor "csak" három lányunk tartózkodott itthon. Addigra már készen voltunk a vacsora előkészületeivel is, és nagyjából összefésültük úgy a ház sorait, hogy Sanyiék ne egy lego-kockán korcsolyázva érkezzenek el az első lemeztelenített Barbie orra elé. Mi magunk is meglepődtünk azon, hogy Klára, Imola és Zita,  fotelban vagy kanapén, teljes békében, egy-egy könyvvel a kezükben, elmélyülten olvasva várták a vendégség kezdetét.
Mondanom sem kell, hogy amikor ez a látvány tárult Sanyi és Ildikó elé, "celeb-barátunk" nem hagyta ki a froclizás lehetőségét, azt illetően, hogy akkor mekkora kamu az, hogy mi nem tudunk egy épkézláb mondatot váltani egymás között Zolival, este fél 10-10 előtt.... Aztán befutott Emma is, a többiek letették a könyveiket, Klára elővette a vicces fényképezőjét, az összes a beszélőkéjét, és némileg "megnyugodhattam": a lányok azért bemutatkoztak a megszokott oldalukról is... :-) (Most már Sanyi is inkább e-mailt ír nekem vagy felhív, semmint, hogy abban bízzon, hogy házastársi mivoltunk automatikus munkatársi viszonyt is jelent - legalább is itthon, esténként....)

Mindez a kis felvezető tulajdonképpen azt hivatott jelezni, hogy tényleg kitört nálunk az olvasó-láz, igazán nagy örömömre. Legutóbbi karácsonykor, Zita úgy döntött, hogy ő már szeretne saját ajándékokat is (venni és) adni a családtagoknak- és ezek könyvek voltak, kivétel nélkül. Méghozzá remekül eltalált könyvek! Zoli már régen elolvasta a sajátját (Federer-ről), én még nem a sajátomat, de ami késik, nem múlik, hiszen Szabó Magdát kaptam, egyik kedvencemet (naná! Zita figyelmes csaj!). Imola Tea Stilton-ja is nagy örömet okozott, azt együtt olvasgatjuk (csak még mindig a tőlem kapott "saját könyvük" a sláger inkább esti meseként). Emma, hát Zita drágám, Emma ügyében nagyon hálás vagyok! "Egy ropi naplója" - ezt kapta az olvasásra legkevésbé fogékony húg. Pár napja végre letette az előző, hosszasan rágott vékonka könyvet, és ezt vette kézbe. És mint akit kicseréltek: hosszasan hever a fotelben, teljesen elmerülve, és falja a betűket, kizárva a külvilágot! Zita nagyon eltalálta, és talán a szorgalmasan végzett szemtorna eredményeként a formába hozott szemizom is segít abban, hogy Emma is végre élvezze az olvasást! Remélem, hogy ez most már így is marad!
Imó a kifejezetten kezdő olvasóknak létrehozott sorozat könyveit olvasgatja szívesen (Olvasó Tigris és társai). Neki még nem megy olyan könnyedén, és ezek a kötetek pont azért jók, mert a kezdőknek is sikerélményt ad, és további betűzgetésre sarkall.
Akiről tulajdonképpen írni akartam, az nem más, mint Klára! Ugyanis neki Zita egy vaskos Geronimo Stilton könyvet ajándékozott (A szeretet ereje), és ő legott elkezdte olvasni. És azóta olvasta, olvasta és olvasta. Itthon, autóban, mindenhol. Lelkesen bogarászta még és fejtette meg a benne rejlő különféle kódolású titkosírásokat, a térképeket, és mindig mesélte, hogy hol tart a történet. Ez persze egy képes és színes írású könyv, igazi olvasási kedvet ébresztő, de akkor is közel 300 oldal volt így... És pár napja befejezte. Nagyon büszke volt magára, és mi is rá!

 Ez lett hát az első igazi, "komoly" könyv, amit önállóan elolvasott!
Az utóbbi napokban mind a négy lányunkat könyvvel a kezében láthatjuk jó sokat, és ennek nagyon örülök. Csak maradjon is sokáig így!

Majomkodtunk

Egészen fura nap volt a tegnapi. Jó is volt benne (egy érdekes és fontos tárgyalás), meg rossz is (lebetegedett Emmus, az autóm meg nem gyógyult meg...), de főként kusza lett valahogy. Ennek az összevisszaságnak a végén, az Ikrek és Zita teljesen felpörögtek, és az akkor már elalvófélben lévő Emma gépével "szórakoztak". Én közben leckét próbáltam ellenőrizni, no meg az Elsősök briliáns félévi felmérőit aláírni. Ők meg ugribugriztak, pózoltak körülöttem, és néha engem is belesodortak. És mivel ritkán kerül rám a sor fotó-ügyben, gondoltam, felteszek ide a blogba is párat....

 Zitussal összebújva - Klára által fotózva

 Barnák ölelésében - puszikkal

 A kép jó - Klára ujjacskájáról is... :-)

 Leckét ellenőriz a szigorú anya

Klára szép - Zita szerető szemén keresztül

Egészen érdekes az új generáció viszonya a fényképezéssel. Teljesen más a hozzáállás - hiszen szinte bárki tud már bármikor kattintani - mobillal, vagy egyáltalán nem elérhetetlen árú fényképezőgépekkel.

Kattintgatnak ezek a "mai" gyerekek, rengeteg kép készül, akár suliban, útközben, itthon, kevésbé különlegesnek tűnő alkalmakkor. Persze ez nem kritika. Csak megállapítás. Ahogyan az is, hogy ezeknek a képeknek milyen utóéletük van még. Zitus már ujjgyakorlatként éli meg a mindenféle kép-varázslásokat, amikkel ilyesmiket hoz létre:

Meg ilyen egészen vicceseket, mint például ebből:

ezt:

Gondolom, ezzel még semmi extrán-különleges dolgot nem mutattam, csak engem, egy generációval arrébb, nyűgöz le. Kíváncsi vagyok, hogy egy évtized múlva, mennyire tűnik majd ez avittnek...

A nevemről

Valószínűleg, sokan vannak úgy a nevükkel, mint én. Jó, jó, de annyira nagyon nem hoz lázba. Kamaszkorom körül kifejezetten bosszantott, mivel az egybeesett a Svájcba való kiköltözésünkkel, ahol is, rengeteg olyan emberrel - főként tanárral - találkoztam, aki egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a nevemben szereplő "z"-nek nincs szerepe; csupán csak annyiról van szó, hogy a faramuci nyelvünkben, az "sz" hang képzéséhez, mi leírva nem csak egy "s"-t használunk, mint a "rendesebbje" ott, Nyugat-Európában, hanem odatesszük még azt a nyavalyás "z"-t is. No persze, volt nyűgöm bőven a vezetéknevemmel is. Inkább rájuk hagytam, hogy "Fikszor" vagyok, minthogy strapáltam volna magamat, mint Apu (magyar származású...) főnöke, aki Apu munkába lépésének első napján összehívta a vezérkart és "nyelvórát" tartott. Kórusban elismételtette a jelenlévőkkel, hogy "Churchill" meg "csacsacsa" (ugye arrafelé: tcha-tcha-tcha), majd utána azt, hogy "Ficsor", szépen, "cs"-vel. Először bebizonyította nekik, hogy ki lehet ám azt a hangot mondani, ott, a nevünk közepén, mielőtt még azt állítanák, hogy belebicsaklik a nyelvük... Apunak nem is volt ilyen gondja a munkatársaival (viszont passzióból gyűjtette a neki szánt leveleken elírt név-variációkat...)

Visszakanyarodnék a Szilviára, aminek ugye, tegnap volt egy kis aktualitása. Azt szerettem, ahogy a szűkebben vett család hívott és hív még most is. Szitya. Az simogató, egyedi, és nekem való. Apu a nagy névgyáros. Misi bátyám általa lett Misecz. Sőt, Anyu "bettysedése" is Aputól ered. Őt viszont, János, a majdnem-bátyám, nevezte el a foci-grundon "Old Boynak". Ez is annyira rajta ragadt, hogy az unokái "Old Boy Papának" hívják....

Megint visszaugornék a nevemhez. Tehát, sok extrát nem láttam benne. Tuljadonképpen, Svájcban kezdtem kicsit beletörődni, tetszett, ahogy egy kicsit "á"-san ejtik. Elég sok Szilvike született a hetvenes években, ez sem dobott fel különösebben; noha az általam megismert Szilvikkel mind egy szálig jóban voltam.

Igazán akkor szerettem bele a nevembe, amikor azt "odaadtuk" Klárának is. Szinte véletlenül; mondhatni "jobb híján". (hiszen nem tudtunk dönteni a Jázmin és a Bella között!). Mert Klára szívesen viseli, sőt büszkén! Kisebb korában, amikor is még komoly nehézséget okozott neki az a kis szülői gonoszság, amivel összetoltunk három (illetve tulajdonképpen négy, a "h"-val együtt) mássalhangzót ott a neve közepén, úgy oldotta meg, hogy a Szilviát vette előre. Úgy mutatkozott hát be, hogy "Balogh Szilvia Klára", mert a "Balogh Klára Szilviával" elakadt.... Készséggel állítja, hogy a "Kisszilvi", és neki elhiszem, tőle tetszik.

Amitől Klára teljesen visszaadta, illetve inkább MEGadta a nevem szeretetét az, hogy ő megéli a jelentését is. Hiszen a Szilvia név erdőt, erdeit jelent. És Klára olyan boldog, ha erdőt járhat! Vidám, ragyog, kinyílik, nem hisztizik, nem kötözködik, szó szerint "megérkezik". Így aztán, tudom már, hogy jobb nevet nem is kaphatott volna. (Ahogy egyébként a "világost" is jelentő Klára is találó - fura is lenne fordítva Imolával, akinek a legsötétebbek a színei az összes gyermek közül.... de erről majd máskor.)

Jellemző

Első jelenet:
- És ....... már az oviban is ilyen cserfes volt? Mert itt nagyon kinyílt!

Második jelenet:
- Megkérdezhetem, hogy ...... szokta-e emlegetni az én lányomat, mert ő úgy beszél róla, mint egy istennőről?! ..... így, ..... úgy, csak róla áradozik, és kíváncsi lettem volna, hogy erről a te lányod tud-e egyáltalán?

Harmadik jelenet:
- És, igyekszik? (én)
- ......?!?! Ő az egyik legügyesebb! Annyira örülök, hogy ide jár!

Negyedik jelenet:
- Anya, képzeld el, .... ma majdnem kapott egy fekete pontot! Rita néni (a napközis tanítónő - a szerk.) vonalkákat szokott húzni. Ha három összegyűlik, akkor fekete pont. És ..... nak már kettő összegyűlt!
- És miért?
- Mert beszélgetett leckeírás helyett!

Talán csak azért lehet könnyen kitalálni, hogy a minket ismerők számára igazán meglepő módon melyik nevet kell a pontokra képzelni, mert ha nem lenne szokatlan, akkor nem így vezetném fel. Szóval Imolánk az, aki cserfes, ő az, akit istennőként tisztel egy kishölgy, aki az egyik legügyesebb baletten (!!!), és aki majdnem fekete ponttal jött haza túl sok csacsogás miatt!

Igen, most, hogy eljött a hetedik születésnapjuk, úgyis időszerű egy kis jellemrajzot készíteni legfiatalabb Csodáinkról. És ez a rajz most igen meglepő képet mutathat. Hatalmas pálfordulat állt be. Tulajdonképpen Imola részéről. Imó eddig is mindig egy kiegyensúlyozott kis "buddha-típusú" gyermekünk volt, akit viccesen néha a "legjobbnak" neveztünk. A kiegyensúlyozottság megmaradt. És hozzácsapódott egy hatalmas nyitás, egy jókora adag eddig eltitkolt vagányság, egyre csiszolódó humor (I-Móka, sokat mondjuk!). Mindezek pedig hatványozzák azt, ami eddig is a legnagyobb "fegyvere" volt: a báját.
Az iskola előtt is sejtettük, hogy így lesz, és most örömmel látjuk, hogy nem kellett csalódnunk: Imola hihetetlenül szorgalmas, igyekvő, pontos, lelkiismeretes. Az órákon -szerintem - figyel, a leckét azonnal és gondosan megírja (nem mondom, hogy neki kerekednek a legjobban a leendő "o" betűk gombócai - de ez egyáltalán nem gond), üldöz engem, hogy mindent ellenőrizzek le, írjak alá, töltsek ki, csomagoljak be, szerezzek be; szó nélkül és hibátlanul bepakol minden este. Az íróasztalát rendben tartja, ceruzáit kihegyezi. És imádja a sulit! Ő, aki nem is akart menni, most vallja, hogy "jobb, mint az ovi, mert annyi mindent tanulunk". A napközit sem szívesen hagyja ki, és egyre több mindenben szeretne részt venni abból, ami az iskolában zajlik. Beilleszkedett.
És hát, igen népszerű lett nagyon hamar. Már szinte zavarba jövök, amikor újabb és újabb anyukák keresnek meg azzal, hogy "A kislányom nagyon szeretné áthívni az Ikreket egy kicsit játszani, mikor lenne jó?" Komolyan mondom, már alig bírunk eleget tenni a sok meghívásnak. És közben, persze, ez olyan öröm a szívemnek, hogy csak na!
Természetesen, a népszerűséget nem csak Imó vívja ki, hanem Klára, a másik hétévesünk is. Érdekes módon, nála nem látom ezt a teljes lelki békét, ami Imót megszállta. Sőt! A vagány, nagyszájú, nagyeszű, nagyhangú Kláránkon néha a szorongás jeleit látom. És nem szeretem ezt látni. Aggódik, hogy itthon felejt valamit és hiányjelet kap. Hiába mondom, hogy nem lesz abból sem katasztrófa, ha ez esetleg előfordul. Izgul, hogy sikerül-e neki is úgy minden, mint másoknak. Izgul pl., hogy a mezei futóversenyen majd nem fogja tudni, hogy mikor kell indulni és hová kell érkezni (aztán kiderült, hogy a leggyorsabb elsős a suliban, és ettől rájött, hogy mégis érdemes volt elmenni.)És meglehetősen balhés korszakát éli itthon. Gyakorlatilag onnantól kezdve visít valamiért vagy valakivel, hogy érte megyek. Persze, kezdek már rájönni erre-arra. Például, Klára teljesen elhanyagolja az étkezést az iskolában. Délelőtt "nem ér rá" a tízórais dobozát kinyitni sem; az ebéd rendszerint nem ízlik (talán említeni sem kell, hogy Imolának nem szokott kifogása lenni ellene... :-)és aztán meg jön a napközi a programjaival vagy játékaival, és akkor aztán végképp nem gondol arra, hogy magához kéne venni valami táplálékot! Így aztán, ha rögtön a magas cén kezdi a családi kommunikációt, akkor nem állok neki veszekedni vele, hanem rögtön megkérdezem, hogy mit, mennyit és mikor evett - ha egyáltalán bármit is bármikor. Erre rendszerint kiderül, hogy gyakorlatilag semmikor semmit. Ilyenkor leültetem, adok neki enni-inni, és rögtön lehiggad egy kicsit. Egy időre... :-) Róla azt mondta az Imolát cserfesnek tituláló napközis pedagógus, hogy "látszik, hogy nem lesz egy egyszerű eset". Viszont eléggé a figyelem középpontjában van... :-) Klárikánk vezéregyéniség, csak ez most eléggé viccesen párosul egy önbizalom-vesztéssel, amit nem tudom, hogy mi generált. Vagyis... Van azért egy tippem. Lehet, hogy ő, a lelke mélyén, tudat alatt, kissé nehezen emészti azt, hogy az eddig kissé az árnyékában élő, szerény, visszahúzódó Imola most hirtelen kilépett a fényre és fürdőzik is benne?
Az azért álljon itt Klárával kapcsolatban is, hogy ő is remekül helyt áll ám a suliban (a szorongásai ellenére is), és őt sem kell nagyon nógatni a leckeírásra, bepakolásra. Néha a furulyánál elakadunk, de aztán végül mégis hajlandó gyakorolni. Ő még keresi a "sportos" útját is, mert a cselgáncs végül mégsem jött be neki (csak halkan, zárójelben mondom, hogy ettől nem keseredtem el nagyon). A suliban kipróbálta az ISK-nak (iskolai sportkör) nevezett foglalkozást, de három alkalom után már oda sem akart menni. Most végül visszatértünk az atlétikához (talán hál a mezei futásos sikernek), és szombat reggelente korcsolyázik.
Úgy látom egyébként, hogy mindketten elfáradtak rendesen az első hat-hét után, jót fog tenni a szünet. Nagyon nagy hőfokkal égtek ők, hihetetlen lelkesedéssel vetették be magukat az iskolai létbe, és bizony, az fárasztó. De a lelkesedés tart azért még, szerencsére!

Varázslat

 A zsúr, amit bizonyos logisztikai okokból már pénteken megtartottunk (Zoli nem szereti ha a napja ELŐTT bulizunk, de most ezt nem tudtam figyelembe venni), maga volt egy merő háromórás extázis.

Így történt, hogy péntek délután, az állatok világnapja alkalmából tartott napközis "őrjöngés" után, úgy szaladtak ki az iskolából a gyerekek, mint valami zsák bolhalány. Szerencsére, a játék-sorozatot egy kinti futkározással indítottam. Erre, mint sok másik jópofaságra, egy külön, a szülinapi bulik témakörében indított blogban bukkantam rá, amit mindenkinek csak ajánlhatok. Ugyanis, különösebb extra-felszereltség nélkül is, olyan emlékezetes és vidám "partyt" lehet rendezni, hogy csak egy gond lesz a végén: mindig azt akarják majd, hogy Anya szervezze és rendezze a zsúrokat (mondjuk, ez eléggé így volt már eddig is....).

Szóval, plüsskereséssel kezdtük, ami nem egyéb, mint, hogy rengeteg (nálunk 30) plüsst elrejtünk a kertben. A kicsit zajosra (mondhatni visítósra) sikeredett csapatválasztás után, már rohangált is a 12 gyereklány a kertünkben. Volt a hétéves formák mellé három segítségem is: Zita, Emma (akik komolyan NAGYON akartak segíteni), és az Ikrek egy volt ovistársának nővére, aki hatodikos, mint Zita, egy tündér, Zitával nagyon kedvelik egymást, és őt is elhívtuk.

A kerti futkorászás után berajzottak a csivitelő tünemények, és folytattuk a bulit. Volt párnára-csücsülős verseny (olyan, mint a székes, csak kevésbé baleset-veszélyes: eggyel kevesebb párna van a földön, mint táncoló gyermek, és amikor megáll a zene, valaki "hoppon" marad). Aztán, hogy egy kicsit "lenyugtassam" őket (sikertelenül), az ugyancsak Palománál talált "igaz-hamis" játékot játszottuk. Hatalmasat kacagtak, amikor is besétáltak minden "csapdába".... (pl. vidáman lecsapták az igazat csilingeltető csengőt, amikor az volt az állítás, hogy "Hófehérke torkán akadt egy törpe.") Utána ismét táncolósra vettük a figurát, mert újságpapíron ropták a párok, egyre kisebb újságpapírokon. Vihorászás, jobbra-balra dülöngélés, volt minden. Ekkorra már egészen megéheztek, így leültettem őket falatozni egy kicsit (hiszen a legtöbben egyenesen a suliból jöttek). Volt kisvirsli, fasírtocskák és melegszendvics. Amikor beléjük került már némi "sós", odahívtam az időközben elkószáltakat is az asztalhoz, leültettem őket, és mondtam, hogy jön a torta. Eddigre hazaért Zoli is.

Mielőtt a gyertyafújásra és torta-felfalásra került volna sor, úgy éreztem, hogy muszáj elmesélnem ennek a tucatnyi csillogó szemű vidám apróságnak. Azt, hogy mekkora boldogság ért minket, amikor hét éve hirtelen "megduplázódott" a lányaink száma. Azt, hogy Klára érkezett először, a maga 2 kg 30 dekájával. Azt, hogy Imó még egy kicsit bent szeretett volna maradni, és "elbújt" egy picit, de végül csak előjött ő is, 2 kg 50 dekával. Elmeséltem nekik, hogy úgy néztek ki a mi kis ikreink, mint azok a kutyusok, akiknek túl sok bőrük van: a térdükön tényleg ráncosan "lötyögött" egy picit a bőr. De gyönyörűek voltak, formásak.

És mialatt meséltem, megtörtént a varázslat. Az addig fékezhetetlen kiscsikók, teljes csendben, szinte áhítattal hallgattak végig, kedvesen vigyorogva a viccesebb részeknél. Igazi meleg hangulat támadt, egészen megható volt. Zoli is ámulatba esett, láttam, hogy neki is jól esett ez a jelenet.

A tortaevészet után ismét felpörögtek, még játszottunk egy jót. Olyat, hogy fogtam egy nagy zsákot, teleraktam mindenféle fura ruhákkal (az úszószemüvegtől kezdve a nyakkendőn át, Zoli sportszárán át, az én kendőmön és Zita parókáin keresztül, a fürdőköpenyig minden). Megy a zene, a gyerekek körbeadnak egy narancsot. Amikor leáll a zene, az a gyerek, akinek a kezében van a narancs, kap egy ruhadarabot, amit fel kell vennie. Persze, roppant vicces kombinációk alakultak ki. Ezt a játékot már játszottuk Zita és Emma buliján is, és így aztán "alapelvárás" lett ezúttal is.

A gyerekekért érkező szülők teljesen le voltak attól nyűgözve, hogy gyakorlatilag egyedül (noha három értékes segítséggel, aláhúznám ismét!), végig foglalkoztattam az összes csemetét. Pedig, ahogyan nekik, nekem is csak úgy elszállt az a három óra! Tény, hogy eléggé könnyen elaludtam este, de megérte kifáradni, mert Klára és Imola azt mondta a buli után, hogy "Anya, ez a zsúr nem jó volt, hanem SZUPER, TÖKÉLETES, ISTENI!!!! Köszönjük!"

Tegnap a tágabban vett család is megköszöntötte Klárát és Imolát, aki ma töltik be hetedik évüket.

Mielőtt nekiálltam volna ennek a bejegyzésnek, elolvasgattam, hogy miként emlékeztem meg a születésükről az elmúlt három október 17-én. Itt, itt és itt, el lehet olvasni.
Javíthatatlan vagyok. Ma reggel, a szinte hajnali kávézásunk alatt, Zolival már megint csak felidéztük születésük pillanatait. Gyanítom: ha harminc évesek lesznek, akkor is így lesz ez. Olyan élesen bennem, bennünk vannak annak az októberi napnak a történései, és olyan jó visszagondolni rájuk, hogy akkor meg miért ne tennénk?
Boldog születésnapot, Klára és Imola!

Klára-száj

És akkor íme, az egyik leendő ünnepeltnek egy olyan mai szösszenete, ami lejegyzésért kiált.

Este volt, vacsorához készülődtünk. Zoli töltött nekünk egy-egy pohár jóféle finom vöröset, és a koccintás után váltottunk pár "szájrapuszit". Klátyikának éppen arra volt dolga, és megszólalt:

"Jaj, én inkább becsuktam a szememet!"

Zoli megkérdezte tőle, mosolyogva, viccelkedve (ezek ketten nagyon tudnak ám humorizálni!):

"Kitetted a tizennyolcas karikát?"

Mire Klára:

"Nem, a negyvenest!"

Ez az ő napja (volt)

Kezdődött egy nyugis, bicajos délelőttel. Folytatódott egy fenséges ebéddel a Majthényi Présházban, annak parádés kilátásával és nem kevésbé színvonalas gulyásával:

Utána (végre!) fürdőzés a Balcsiban - amit a kedvenc tevékenység követett: homokozás!!!

Estére kalózzá alakult a Balatonon ringatózva.

Majd még később, miután Apa is befutott, megkapta a meglepit is: egy szépséges furulyát!!!

Boldog névnapot, kedves Kláránk!!! Kívánunk még neked sok ilyen szép napot!!!

Ovisok

Őket aztán nem zavarta, hogy a biciklik kicsit később érkeztek a Balcsira, mint ők. Hiszen a "kisházból" előásták régi műanyag motorjaikat, és azzal száguldoztak Boglár utcáin. Apu többször is javasolta nekik, hogy inkább a térdükkel hajtsák, de csak kacagtak, és újabb "ugratókat" kerestek.Amikor végre eláll az eső, máris a játszóteret célozzák meg. Ott is főleg a homokozót. De a kertben is remekül tudnak sarazni. Elmerülni az alkotás ezen legelemibb örömében.... és nem törődni azzal, hogy úgy néznek ki a végén, mint két kismalac. Már miért is törődnének ezzel...
Hihetetlen boldogsággal tudják felfedezni az ide lehurcolt olyan játékaikait, amiket Pesten észre sem vettek már.
Babáznak, minden mondatot úgy kezdenek, hogy "mondjuk, hogy..." (vagyis inkább hadarva, főleg Klára, amitől úgy hangzik, hogy "mon'k!"). A lépcsőfordulóban plüss-sereg fogad minket - no meg minimum egy iker. Mert ott lehet a legjobban játszani.
Esti mese nélkül le sem feküdnének - habár, ha ez a mese kicsit késik, akkor Imó biztos, hogy belealszik az első oldalakba. Ahogy a tegnapi cirkuszi előadáson is tette, a második rész vége felé. Ha ő álmos, alszik. És ő szinte mindig ugyanakkor álmosodik el, és ugyanakkor kel.
Mindkettő az ölembe ül, és sok-sok babusgatásra vágyik.
Imó olyan, mint egy kismacska.
Klára pedig, mint egy vagány fióka.
Ovisok még.
És egy hónap múlva beülnek az iskolapadba...

Ikresített úszógumi

Gyere Klára, csobbanjunk együtt, jó?!

 Jó, rendben, Imó, bebújok én is melléd, oké?

Te figyelj, Klára, ez valahogy nem stimmel...

 Na, így már jobb, nem?!

 Akkor ugorjunk! Egy, kettő, háááááá-rom!

 Juj, ez nagyon jó volt!!! Még egyszer!!!!

"Családmodell"

Közhelynek számít már az, hogy a legnagyobb ajándék, "amit" adhatunk a gyerekünknek egy testvér.Nos, a mieinket jól elkényeztettük, hiszen jutott nekik három is... És mivel elkényeztettek, szoktak is még reklamálni egy kisöcsiért... De most nem erről szeretnék írni. Hanem arról, hogy néha azért elmerengek: vajon tényleg olyan nagyon jó nekik, hogy három másikkal kell "megküzdeni"? Úgy általában, no meg persze a szülői figyelemért?

Ez a kérdés mostanában azért vetődik fel bennem gyakrabban, mert Klára és Emma között szinte tapintható az ellenségeskedés. Klára mindenért visít - amit Emma tesz vagy nem tesz, Emma pedig Klára összes cselekedetében és mondatában keres - és talál! - valami kifogásolhatót. Persze, Klára meg már tökélyre fejlesztette Emma idegesítését. Emma pedig az első szikrára robban.Veszekednek folyton, megállás nélkül. A békepipa is egy jó ötletnek tűnt - hatott is vagy fél órán át...

A múltkor már leültettük a két "ellenséges felet", és megkértük őket, hogy próbálják meg megfogalmazni, hogy mi zavarja őket annyira a másikban. Lehet, hogy egy gyerekpszichológus kihallotta volna a válaszokból a "lényeget", nekünk nem nagyon sikerült. De legalább azt tudatosítottuk bennük, hogy érzékeljük a problémát, bánt minket, és szeretnénk megoldást találni rá.

Bízom azért benne, hogy leginkább csak két "menetrendszerű" jelenség egyidejű és kissé hangsúlyosabb felbukkanása az ok, és majd elül egy kicsit ez a zákányos hangulat. A két jelenség közül pedig az egyik Klára nyári hisztiszériája. Ez kicsit később szokott jelentkezni, és kb. két-három hétig tart, sok-sok legyilkolt anyai (és apai) agysejtet hagyva maga mögött. Érthetetlen hisztik, amik váratlanul csapnak le, és ugyanúgy vonulnak is el... Ez most kicsit korábban érkezett, remélem korábban is távozik, és már célpontja is van sokszor Emma személyében... A másik jelenség pedig Emma (tan)év-végi kimerültsége, amiről már írtam is. Hát, most azért már pihenő időszak van, csak regenerálódik...

Visszakanyarodnék tehát az eredeti témához. Vajon mennyire mérik fel egy nagycsalád pozitívumait, és vajon mennyire élvezik ők is ezt a létet? 

Határozottan megnyugtató választ kaptam, ahogy elnéztem őket mostanában legozás közben. Valahogy nagyon rákaptak ismét - hiába, ez is hullámokban jön. Persze, az állóháború miatt leginkább úgy, hogy Imó és Emma építenek közösen, Klára pedig külön (és minden egyes kockán összekapnak...), de azért előfordul az is, hogy hármasban játszanak relatíve békében. Zita ezekből legtöbbször kimarad, de néha ő sem átall leheveredni húgai mellé.

Hogy kaptam hát megnyugtató választ? Hát abból, amiket építenek! Az összes kreáció "nagycsaládokat" lát el fedéllel, és a házat körülvevő állatokból sem szűkölködnek. Szóval, azt szűrtem le, hogy egy részről, számukra ez a természetes, más részről pedig, nincs is ezzel gondjuk... Mert a játékban akár a vágyaikat is megfogalmazhatnák... És soha nincs senki egyedül az ő játékaikban. És ez jó. Ez az, ami megnyugtat.

Legutóbb lefotóztam őket, csak hogy illusztrálhassam:

 A Klára-féle hálószobában nem kevesebben, mint hatan alszanak!!!

 Imola és Emma "családjában" tízen ülnek le vacsorázni "rendszeresen", Imó éppen a tizediket "ülteti" le... 

 Talán már nincs is elég hely, ezért lehet az, hogy az a két hölgy csak az emeleten tud étkezni..... És hát, háziállatban sincs hiány... (mondjuk, akad pár egzotikus is...)

 Játszani csuda jó!!!!

Klára is büszkén mutatja, ahogy a háza népe egy része (nem mind!!!) egy kis kirándulásra indul...

Szép is a nagycsalád, no!