Pages

2011. március 29., kedd

Oscar-díj átadó a Mátrafüred utcában

Már pár hete figyelem, hogy na, mindjárt eljön a 400. bejegyzés és elérem a 90 000 látogatót (akiket bő egy éve "számlálok"), és arról majd meg kell emlékeznem. Erre tegnap, az x-edik lukas gatya felfedezése után leírtam azt a kis szösszenetet és nem figyeltem oda... A számláló is túlugrotta a bűvös számot, de most már mindegy...

Gondoltam, azért mégis....
Szóval, elővettem, és leporoltam a legszebb ruhámat, az egyetlen "gála-holmimat" és felvettem. Egyébként ez volt a menyecskeruhám, ami több, mint tizenkét év és pont négy gyerek után még rámjön.... 

Hozzá szép cipő is dukált (ez nem olyan régi, a 2009-es Jézuskával érkezett). 

Smink, frizura, naná! Kellett valami a kezembe is, amit "átvehettem" és szorongathattam. Klára és Imola egyik legutóbbi gyönyörűséges alkotására esett a választásom, mert bevallottan elfogult véleményem szerint, ezek kész remekművek.
És akkor jöjjön a beszéd:
"Thank you, thank you and thank you! (Ekkor átváltottam magyarra). Köszönöm családomnak, aki egyszerre a témája a blognak és persze maga az élet... Köszönöm szüleimnek, akik ugyan nem olvassák, de azért felneveltek engem... Köszönöm férjemnek, aki tűri ezt a hóbortomat, noha olvasni ő is csak néha olvas. Köszönöm annak a 136 beregisztrált olvasónak, aki szívesen vállalja, hogy rendszeresen benéz hozzám. Köszönöm annak a jó sok be nem regisztrált olvasónak is, akik csak úgy "titokban" lesnek bele mindennapjainkba! Ők együtt naponta félezren vannak, ami számomra megható, hízelgő, megható és néha kissé rémisztő is. Köszönöm hát! Mert, nélkületek, kedves olvasók, valószínűleg nem lennék ilyen kitartó, nem írnék ennyit és ennyire rendszeresen! Kérlek titeket, maradjatok még sokáig, ha jól esik, mondjátok el a véleményeteket, ha szeretnétek. De ha sikerül csak pár perc kikapcsolódást vinnem a napotokba, nekem már azért is megérte! (És itt visszaváltottam angolra). So once again: Thank you!"
Majd botladozva lementem a színpadról, ledobtam a ruhát, a cipőt a sminket és a frizurát és betettem egy mosást.

Egyébként tényleg nagyon köszönöm!
Íme még egy dal ajándékul. Aki nem tud franciául, az csak élvezze a srác meleg hangocskáját, aki meg igen, az észre fogja venni, hogy teljesen témába vágó dalt sikerült lelnem!

2011. március 28., hétfő

Gyereklányos fejtörő

De tényleg csak arról, hogy vajon direkt készítik a gyermek-nadrágokat, köztük a farmerokat is, úgy, hogy seperc alatt kilyukadjon a térdük?!? Vagy csak az én lányaimnak van valami extra-éles "Balogh-térde"?!?! Vagy kizárólag csak silány minőségű nadrágot sikerül beszerezni? (Miközben a többi ruhadarab egyáltalán nem rongálódik nálunk). Lassan már senkinek sincs olyan nacója, Zitát, Emmát, Klárát és Imolát is beleértve, amelyiken ne lenne egy varrás vagy egy, esetleg több, folt. Nem vagyok nagy varróművész, de nem ez a fő gond. Tündériek a Hello Kittys foltocskák, de minden nadrágon azért túlzás, nem?!? Jópofa a farmeranyaggal aláfoltozott farmer, de hogy egy se legyen, amiben a kissé konzervatívabb ízlésű zongora-tanárnőhöz elküldhessem a gyermeket?!
Oké, tudom a megoldást: ezentúl mindenki csak szoknyában jár!!! Az nem tud a térdén kilyukadni!

2011. március 25., péntek

Abigél

Valamelyik reggel, vagy inkább hajnalban, amikor kitámolyogtam egy ismét túl rövidnek találtatott éjszaka után a nappalinkba (hogy eljussak a konyhánkba és az ott leledző, létfontosságú, kávémasinához), azt látom, hogy Zita a kanapén kucorog. És olvas. Méghozzá az Abigélt. Az álom még lehet, hogy benne maradt a szememben, erre nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy hatalmas nagy melegség járta át a szívemet. Tizenegy éves, 2011-ben. Tele van a keze a most divatos színes és "szilikonos" karkötőkkel, új mobilról álmodik és facebook-ért könyörög (mindkettőért hasztalan... - a szerk.), néha (néha?!?!) felesel, amúgy tündér és folyton beszél. És most felkelt, hogy olvashasson. Az Abigélt. Szabó Magdától. De jó!!!!
Annyit kerülgette ezt a könyvet. Zoli rám is förmedt, hogy szerinte korai, mert háborús történet. Nem, nem korai. Jó lesz az most. Érdekes módon, az volt a végső "érv" mellette (mert direktben persze nem győzködtem, Zita jött elő a dologgal), hogy egy latin tanár is fontos szerepet kap a könyvben. Érdekes: Zita, mint Gina a könyvben, nem szereti a latin tanárját.
És nem ez az egyetlen közös pont. Egyik este vidáman rohant ki, már az ágyából, a jó éjt puszi után: "Anya! Gina is vív és szeret lovagolni, mint én!"
Szerintem, fordulóponthoz érkezett a Nagyleány, irodalmi szempontból. Szurkolok, hogy rákapjon az ilyen könyvek ízére is. Már van egy listám....

2011. március 24., csütörtök

Egy kis büszkeség

Mosolyogva vágok neki ennek a bejegyzésnek, mert le merném fogadni, hogy a legtöbb idekattintó úgy gondolja, hogy valamelyik gyermek valamilyen kiemelkedő teljesítményéről lesz szó. És pedig nem. Nem pontosan. Egy leánygyermekről lesz szó. De Apukáméról....

Emmának van egy tündéri barátnője, Eszter. Eszti nagyon szerencsés kislány: mindene van, amit (akit) egy kisgyerek "kívánhat": van bátyja, van nővére, van húga és van öccse! Igen, ő úgy a középső, hogy nem háromból, hanem ötből. A szerencsét képezi az is, hogy mind a négy testvére és ő is ugyanazzal az anyukával és ugyanazzal az apukával dicsekedhet... Igen, ezt pontosítani kell, mert ez ma már olyan ritkaság, hogy pl. amikor elmondom valakinek, hogy négy gyerekem van, a bátrabbak megkérdezik, hogy ugyanattól az apukától van-e mind.

Szóval, Eszti boldogan él héttagú családjukban. Anyukája és apukája is hegedűművész, az Opera zenekarában zenélnek. Meg még a Magyar Rádiónál is dolgozik valamit az anyuka. Meg az apukának is vannak még külön munkái (azt hiszem, a zenekar igazgatását illetően). Szerényen élnek, de nem nélkülöznek, és mindig vidám mindenki. Pedig, szinte alig vannak mind együtt, hiszen sokszor van olyan, hogy egyik szülő dolgozik, a másik otthon, aztán cserélnek, vagy esetleg mindkettő egyszerre zenél, és egy néni vigyáz a kisebbekre (szigorúan háromévente érkeztek a csemeték: van egy mindjárt 16, egy mindjárt 13, egy mindjárt 10, egy mindjárt 7 és egy mindjárt 4 éves). Amióta a legkisebb is stabil ovis, az anyuka még (hegedű)oktatást is vállal. 
A minap pont azon gondolkoztam el, hogy milyen nagyszerű, hogy ilyen jól és szépen megtanult hegedülni Eszti anyukája, mert most milyen sokrétűen tudja kamatoztatni ezt a tudását, és mondjuk ki: szélesíteni tudja a kereseti lehetőségeit. Ahogy egy jobb teniszező is megél utána edzősködésből, és sorolhatnám. Így aztán Eszti anyukája és apukája is meg tudják oldani öt gyermekük igazán szép felnevelését.

Aztán persze elgondolkoztam rajta, hogy ha nem sikerült volna beindítani a laptopkonyhát, milyen tanult tudásomat tudnám én úgy kamatoztatni, ha mondjuk nem akarnék visszamenni a Minisztériumba, vagy azon felül. Hát.... arra jutottam, hogy talán a nyelvtudásomat. Zoli mondjuk most még lebeszél az itthoni nyelvoktatásról (no meg, most úgy összegyűlt a munka, és nemcsak laptopos, hanem más is, a reklámügynökségtől, hogy nem aktuális). És ekkor jött Apukám egy olyan felkérése, ami a legjobb pillanatban érkezett arra, hogy megnyugtasson: igen, van olyan tudás a kezemben, amit igenis tudnék "pénzesíteni".

Apukámról nem szoktam sokat írni itt, hiszen inkább a mi kis-nagy hattagú családomról szól ez a blog, no meg ő maga eléggé fintorogva tekint a blog-kultúrára (nem is olvassa az enyémet...). Mégis, le szeretném írni, hogy kicsoda is ő, dicsekedhetnékem van. Apukám, ahogy Anyukám is, igen szerény körülmények között nevelkedett. Mindkettejük családjában az '50-es évek hozták el a szinte-nyomort. Apukám apukája, az én imádott nagyapám, kuláknak minősíttetett, elvették mindenét Hevesen (ház és saját erejéből beindított hentesüzlet), feljöttek Pestre, pincelakásban tengődtek, és csak szép lassan álltak nagyjából talpra. Apámat 18 évesen érte '56, és úgy gondolom, hogy az egész életére meghatározott bizonyos dolgokat benne. Ott volt a Parlamentnél, azon a bizonyos lövöldözésen, és minden más eseményen is, egészen november 3-áig, amikor is nagymamám, korán értesülve a szovjet "visszatérésről", és féltve egyszem fiacskáját, be nem zárta őt a pincéjükbe pár napra... 

Elektroműszerészként kezdett Apu dolgozni az érettségi után (ő, aki a mai napig nem tud egy villanykörtét sem kicserélni), meg dugulás-elhárítóként is (vécét viszont azóta is egészen jól szerel), hogy munkás múltra tegyen szert. Sikerült a Jogi Egyetemre felvételt nyernie ezután, de Szegedre (csak úgy poénból, kiszúrtak a pesti "ex-kulák-gyerekekkel"). Egyik itthon-léte során megismerte Anyut az Ikarus Művelődési Házban. Ezután már sűrűbben jött fel Pestre (pl. úgy tett szert pénzre a vonatjegyre, hogy vért adott, mert ritka 0-ás vére van, és akkor még fizettek is érte), és végül sikerült átkérnie magát a fővárosba.

Szüleim 1963-ban házasodtak össze, '64-ben már oázott a bátyám. Apukám először büntető bíró volt, majd szép lassan a szerzői jog felé fordult, és a '70-es évek végétől ('80-as évek eleje?), a Szerzői Jogvédő Hivatalban dolgozott, ahol hamar főigazgató lett. Apukámnak iszonyatos munkabírása van, szigorú, saját magával szemben is, maximalista, nagyon akar. Szóval, ezzel a szívóssággal autodidakta módon megtanult több nyelven (pl. olaszul), így aztán egyre több nemzetközi konferencián vett részt, és egyre több mindenkinek tűnt fel alapos szakmai tudása. Szép lassan komoly nemzetközi hírnévre tett szert. Ha kellett, tudott angolul, franciául, olaszul, spanyolul, oroszul vagy akár németül is kommunikálni. Rajong a nyelvekért, így, ha Jugoszláviába készültünk nyaralni, ő már hónapokkal előtte bújta a szerb-horvát - magyar szótárt. Ha Kínában járt, onnan kínai kifejezéseket, egy-egy szó leírásának tudását hozta haza, és sorolhatnám. 

1984-ben egy neki való állást hirdettek a genfi székhelyű, ENSz-működtetésű, Szellemi Tulajdon Világszervezetében, amit persze el is nyert. 1985. májusától Genfben dolgozott. A megbízás 4+1 évre szólt. De neki folyton hosszabbítottak, sőt, egyre jobban előléptették. A végére már főigazgató-helyettes lett. Hogy miért nem lett főigazgató is? Mert az egy politikai poszt. És mivel az előző főigazgató USA-béli volt, a következőnek a fejlődő világból valónak "kellett lennie". Nem pedig kelet-európainak... Hát ennyi. Így, a 60. évét betöltve, kötelezően nyugdíjba kellett vonulnia, mint nemzetközi tisztviselő. Mindazonáltal, már így is elmondhatja magáról, hogy ő volt eddig a legmagasabb rangba került magyar ENSz-tisztviselő.

Apukám tehát 1999. eleje óta "nyugdíjas". Kénytelen vagyok idézőjelbe tenni, mert szerintem még annál is többet dolgozik azóta, mint Genfben. Mert a nemzetközi szerzői jogi világ nem hajlandó nélkülözni őt, a tudását, a személyiségét, a szakértelmét, a személyiségét, a humorát, a sármját. Így aztán a mai napig ide-odautazik (most éppen Tájföldön van, ahová egyenesen Párizsból, egy másik meghívásának eleget téve, repült). Rengeteg szakmai könyv és kiadvány szerzője, vagy társ-szerzője. A 70. születésnapjára készült számára egy félig szakmai, félig magánéleti könyv. Ami a sors fintora, hogy Heves város "híres szülöttjeiről" szóló könyvben is ott van ő, akit Heves ellökött....

Egy fontos dolgot még meg kell itt jegyezni: Apukám itthon, Genfben, a világ minden pontján, mindig és minden körülmények között a magyar érdekeket védte, a magyar munkatársait segítette, és egy percig sem fordult meg a fejében, hogy ne térjen vissza a hazájába.

Szóval, most pedig összekötve a két dolgot, "végre" én is színre lépek. Apu legfőképpen angolul ír, dolgozik.    Ha kell, a spanyolt is előveszi. De valahogy, hiába éltünk francia nyelvterületen (igaz, egy hihetetlenül nemzetközi városban), a francia nyelvtudása megragadt egy ponton. Persze, sokan szeretnének erre a pontra eljutni, tudom. Kissé bekavar neki az is, hogy már egészen az angolra állt be az agya, és ha onnan el tudja forgatni, akkor meg először a spanyolba ütközik bele....

Ennek a hétnek az elejére azt a megtisztelő meghívást kapta, hogy tartson egy előadást a híres párizsi egyetem, a Sorbonne főtermében - pechére franciául. Megírta az előadás vázát Power Pointban (mert ő, aki a nyugdíjazásáig úgy beszélt a software-ekről nap-mint-nap, hogy soha, még a számítógép "power" gombját sem nyomta meg, 60. évesen kezdett el ismerkedni a számítógéppel, és most profibb, mint én), majd átküldte nekem, hogy nézzem át "franciás szemmel". Akadt benne pár "angolos" és "spanyolos" hiba. Kijavítottam, elmagyaráztam neki, hogy mire ügyeltem. Nagyon megköszönte. És hétfőn fergeteges sikert aratott a Sorbonne-on.

Nekem pedig akkora büszkeség és öröm volt, hogy lám-lám, mégis van valami, amiben a tudásom tényleg alapos és tényleg "kamatoztatható". Még akár egy ilyen nagy ember számára is, mint a tulajdon édesapám.

2011. március 23., szerda

Kedvcsináló

.... méghozzá az élethez, az ételhez, a főzéshez.

Az, hogy most a laptopkonyhában, laptopkonyhával dolgozhatok, természetesen rengeteg szempontból öröm számomra. Már eleve a tény, hogy van munkám. Ráadásul olyan, ami tetszik. És ez a munka még közös is a férjemmel. (Ennek persze vannak hátulütői is; de ebből még csak az világlik ki, hogy kicsit túl sokat beszélünk a munkáról, veszekedni még nem veszekszünk...). Egy-egy forgatási ciklus olyan energia-többletet ad nekem, fárasztó mivolta ellenére, hogy magam is meglepődöm. Szóval szeretem, no. 

A munkától kapott legnagyobb ajándéknak viszont mindenképpen bizonyos emberek megismerését tekintem. Itt van persze rögtön Móni, akit az összes olvasóm ismer, valószínűleg. Vele is eljutottunk már olyan mélységekig, hogy szerintem mindketten meglepődtünk. Jókat beszélgetünk, jól tudunk együtt dolgozni, és kezd egy olyan barátság kialakulni, amibe a legnehezebb is belefér: hogy néha nem értünk egyet... :-) 
Sanyit (Buza Sándort) ugyan már ismertem előtte is, de természetesen nem ennyire jól. Tetszik, hogy mennyire kitartóan és sokat tud dolgozni, hogy mennyire jó természete van: mindig mosolyog, mindig elbűvölő, mindig tudja oldani a feszültebb helyzeteket. Annyira süt róla és belőle, hogy jól érzi magát a bőrében, hogy az kommunikálódik minden mozdulatából.
Akit nem nagyon ismertem, és akit minden együtt töltött nap és óra után egyre jobban megkedvelek, akinek hihetetlen jóságos természete és fergeteges stílusa napról-napra elkápráztat, az OZ, a szakácsunk (azaz Olgyai Zoltán). Nehéz elmagyarázni. Ő is mindig mosolyog, nagyon kedves és törődő, és árad belőle egy igényességgel ötvözött szenvedély az élet minden területe iránt, ami talán a főzésben csúcsosodik ki. Már ahogy az ételhez nyúl, azt tanítani kéne! Tiszteli a jó alapanyagokat, sóhajt, ha nem az ő - magasra tett - mércéjének megfelelő, élvezi a főzés minden pillanatát, és, szerintem, egyre jobban át is tudja ezt adni.
A honlapon indítottunk egy sorozatot az ő írásaiból, amit Móni csak pont annyira fazoníroz át nagyon ügyesen, hogy a stílus megmaradjon, csak a hosszú, német nyelvi területen eltöltött, évek miatti magyartalanságok (és néha már megmosolyogtató helyesírási hibák) tűnjenek el. Bevallom, amikor elolvasom ezeket (és ezzel nem vagyok egyedül a csapatban), csak egy dolgot tudok mondani-írni: még!!!!
Beillesztek ide egy példát, szerintem mindenkinek feldobja a napját!

Arcpolitikám - 3.tétel

OZ
2011-03-19 10:00:00
Nagy érzelmektől jókat lehet főzni.
A hetvenes években ment egy francia film a mozikban, amit nagy élvezettel többször is megnéztem: „Nagy érzelmektől jókat lehet zabálni“. Ha jól emlékszem, a történet a következő volt: egy francia panelben ugyanazon az emeleten két szemben lévő lakásban ünnepséget tartottak. Az egyikben lakodalom, a másikban halotti tor volt. A két véglet; az egyik kezdet, a másik a vég. Az emberek végül összekeveredtek minden szinten az érzelmek, ételek, italok káoszában.
Szerintem a nagy érzelmektől nemcsak jókat lehet zabálni, hanem jókat is lehet főzni. Az, hogy főzőember lettem, nagy érzelmekhez kapcsolódik. 1971 tavaszán édesapám hirtelen elment az angyalokkal, és én itt maradtam 14 évesen édesanyámmal, nagymamámmal és a fájdalommal. Majd szétvetett a belső késztetés, hogy valamilyen módon kiadjam magamból mindazt, amit apám rövid fellépése az élet porondján bennem felkavart.
Először elkezdtem kidobolni magamból a kimondhatatlant. Ezzel a tevékenységemmel kedves mamámat és nagymamát küldtem majdnem apa után,  tudniillik a ritmusérzékem valóságos borzalom volt. A család és a szomszédok erőteljes tiltakozása más múzsákat hívott életembe; a költészet bűvöletébe estem, ez nem volt hangos, és senkit sem zavart, mert nem léptem rigmusaimmal a nyilvánosság elé. Tragikus érzelmek, borzalmas gondolatok, fájdalom enyhült a rímelő sorok leírásával. Aztán a művészet más szigeteit fedeztem fel magamnak, amelyekkel belső lelki-érzelmi atombombámat közömbösítettem. Jött a festés és a szobrászat. Mindezek a művészeti kifejezésmódok segítettek ugyan abban, hogy ne őrüljek meg, sikerült valahogy a gondolataimat, érzelmeimet rendszerbe szedni újra, de igazi kielégülést, békét nem hoztak összetört lelkemnek, mert amikor őszintén magamba néztem, be kellett látnom, hogy amennyire nem vagyok jó dobos, nagyjából annyira nem vagyok jó költő, festő és szobrász sem. Azonban egy rövid átmenet után megtaláltam életem legfontosabb kifejezési módját, a saját nyelvi világomat a konyha elbűvölő asztalai, eszközei között. Végre megjöttem, otthon voltam, és fájdalmamat ízekbe, illatokba, formákba varázsoltam. Tizennégy évesen kezdtem rendszeresen főzni. Ez a tevékenység megnyugtatott, és mama és nagymama is kicsit tehermentesítve voltak a gyász nehezen múló heteiben, sőt, végre láttam, hogy örömet tudok szerezni nekik. A keserű arcok gondoktól terhelt feszültsége láthatólag enyhült a konyhaasztalra tálalt kompozícióimtól.
Aztán, a halál árnyékában, ifjú korom ellenére megismerkedtem egy új érzelemmel, az élet legszebb adományával, a szerelemmel. Forgott velem a világ, megtapasztaltam, hogy ez valami irtózatosan felkavaró, testet és lelket összezavaró állapot - kint is vagyok, bent is vagyok, fent is vagyok, lent is vagyok… Ha a szerelmemmel vagyok, meg kell halnom a boldogságtól, ha nem vagyok a szerelmemmel, akkor meg kell halnom a fájdalomtól. Szóval így is, úgy is szétszakít az érzelem. Ennek a csodálatos boldog és boldogtalan állapotnak köszönhettem főzéseim új inspirációját. Szerelmek szövődtek és főznöm kellett, szerelmek végződtek és főznöm kellett. De nemcsak nők szerelme, vagy elvesztése késztetett ételekben kifejezni felkavart lelkem mondanivalóját, hanem szinte minden emocionális állapot, barátok, idegenek és ismerősök, az eső, a napsütés, a zene, a környezet, üzleti siker vagy sikertelenség, boldogság vagy boldogtalanság, mert a nagy érzelmektől jókat lehet főzni.

2011. március 21., hétfő

Rejtélyes "betegségekről", Vampirelláról és a fantáziáról

Jeux de mots et jeux de roles. Mes filles ne manquent pas de fantaisie....

Néha úgy érzem, hogy a gyerekeim túl sokat néznek tévét. Mondjuk, számomra az ideális mennyiség a nullával lenne egyenlő, az is igaz... De mostanság sokat volt valaki beteg, így az kikunyerálta magának a képernyő bámulását, a többiek pedig, emberi jogaik teljes tudatában, rögtön követelték az egyenlőséget....

Hogy mit néznek? Nos, pár hónapja beszüntettük a Disney csatornát, mert nemhogy a Kicsiknek nem való a filmek nagy része, de még Zitának és Emmának is alig. Gyerekcsatornákból maradt így a Minimax, amit Zitus ugyan már lefitymál, de azért szombat reggelente simán odakuporodik a húgai mellé.... Emma Paprika TV-rajongó, hiszen az evés és az ételek készítése nagy szenvedélye. Nézné még az Animal Planet-et is, amit Balatonon kedvelt meg, ha az anyja végre tudna időt szakítani arra, hogy elmenjen a tévés szolgáltatóhoz, hogy csomagot váltson.... Egyébként pedig DVD-n tengődnek, no meg családi videókon. Ez utóbbiakat főként a betegek igénylik mindig, milyen érdekes.

És miért néznek túl sokat, szerintem? Mert sokszor kell dolgoznom, amikor ők itthon vannak, és bár elsőre mindig más tevékenységre biztatom őket, eljön egy pont, amikor idesomfordálnak a dolgozószobába és esdeklőn kérik, hogy legalább egy valamit hagy nézzenek meg. És mivel ilyen esetekben, nem tudom itthagyni az éppen aktuális teendőmet, lelkifurdalástól gyötörten megengedem nekik.

Miért írok most erről? Mert persze attól tartok, hogy a tévé fantázia-ölő... Tegnap két epizód alkalmával is megnyugodhattam: ez a probléma egyelőre még nem áll fent....

Ebédeltünk. Klára, szokásához hűen, még nagyban a levest túrta, amikor mindenki más már a második vége felé járt (Hogy nem tudok emiatt rá haragudni, az többek között azért is van, mert pontosan emlékszem, hogy ez volt gyerekkoromban az én taktikám is: addig húzni a levesevést, míg egy felnőtt megelégeli és elveszi a még eléggé teli tányéromat, mondván, hogy kihűlt, meg különben is...). Klára fantasztikusan tud úgy tenni, mintha enne, de valahogy a kaja nem fogy. Szilárd táplálék esetén (tehát nem leves), a figyelmes szemlélőnek feltűnhet, hogy az evőeszközeivel tulajdonképpen csak átrendezi a tányérján az ételek földrajzi helyzetét, de a szájába nem juttat semmit. Szóval, Klára éppen a levesével alibizett, és ugyancsak szokásához híven, be nem állt a szája (nyilván ezért sem eszik: tele szájjal nem tudna folyton beszélni).
"- Nekem korinikus betegségem van ám!
- Korinikus? - kérdeztük vigyorogva.
- Igen, korinikus.
- És az milyen, Klára?
- Hát, az olyan betegség, hogy ha valaki nem szereti a répát a levesben, meg ha valaki sokat beszél, akkor kihűl az étele, meg ha valaki jobban szereti a csokit, mint a főzeléket, meg ha valaki belelógatja a hosszú haját az ennivalóba, mert nem szereti összefogni a haját, hát ilyen.
 - Húha, és ez gyógyítható?
- Hát persze! Olyan nagy doboz tik-tak-ot kell venni, amiben színes tik-tak-ok vannak, és a Dorca (ovis barátnő) szerint a zöldségesnél lehet venni.
- Aha? Tehát a kockázatok elkerülése végett kérdezzük meg zöldségesünket, gyümölcsösünket?
- Pontosan!
- Na de Klára, nincs hozzá recepted! Vagy van?
- Semmi gond. Írok egyet!"
A család összes tagja dülöngélt a nevetéstől. és persze kiderült, hogy mindenkinek van valami "korinikus" betegsége. Emmáé olyan, hogy nagyon nem szeret leckét írni. Imoláé olyan, hogy az ebéd után rögtön az uzsonnát szeretné. Zitáé olyan, hogy a matekot csak a dolgozatok erejére nem érti....

Mit ne mondjak, nagyon örülök, hogy a gyerekeimnek csak ilyen "korinikus" betegségei vannak. Maradjon is így, jó sokáig.

Tegnap délután irtózatos nagy munkába fogtam, amit már tulajdonképpen majd' két hónapja tervezek. A három kisebb Balogh-lány mindenét kinőtte pont úgy, hogy éppen kilóg a köldökük, éppen kilátszik a bokájuk a ruháik túlnyomó többségéből. Ezért, Zoli felcipelte az összes ruhásdobozunkat a pincéből és őrületes szelektálásba kezdtem: elraktam az Ikrek által már véglegesen kinőtt holmikat, illetve azokat az Emma-cuccokat, amik neki már nem jók, az Ikreknek pedig még nem (ebből elég kevés volt, mivel Imó közel van magasságban Emmához), továbbá azt a pár cuccot, amit Zita kinőtt (bár azt már valamikor megtehettem már, mert az igazán elenyésző volt). Aztán átpakoltam Emma ruhásszekrényéből az egyenesen Imolához tehető holmikat, Klárához pedig az Imolától érkezőket. Továbbá előástam azon holmikat, amiket már korábban eltettem Emmától, de még nem raktam az Ikrekhez, köztük a nyáriasabbakat is. Ezekből a nyáriasak egyelőre az ágyak alatt pihenő gyerek-bőröndökbe kerültek, a többit az egyre kisebbnek tűnő szekrényükbe tettem. Még előszedtem az Emmának most aktuális méretet is. Utána még eltávolítottam a túl télies holmikat és mindeközben készítettem egy nagy kupacot egy kedves ismerős családnak, odaadás céljából. No, ez rengeteg időt igényelt.

Ezalatt a lányok egy darabig ujjongtak minden egyes -számukra- új darab láttán, majd, amikor már a hajtogatós-pakolós, "uncsi" fázisba értem, nekiálltak még jobban felforgatni a házat, és egy színdarabot találtak ki és próbáltak el.
Amikor végére értem a ruharendezési mizériának, leültettek minket Zolival, és egy valódi koncepcióval rendelkező "színművet" adtak nekünk elő. Ebből nekem az tetszett a legjobban, hogy Zita volt "Vámpirella", akinek a (plüss) macskáját "Vércsoportnak" hívtak, és az egyik jelenetben az volt a feladata, hogy "végigkóstolja" az állatokat, hogy megállapítsa a vércsoportjukat. Imola játszotta el a különböző állatokat a nyuszitól az elefántig, és mindig "holtan rogyott össze", amikor Zita-Vámpirella megkóstolta, majd felírta, hogy "A", "B", "AB", "0"-ás.... Végül aztán a történetben jött Emma, és az időközben más szerepet is játszó Imó, mint macicsalád, és megmentett mindenkit, gyakorlatilag a világot. Klára milyen szerepet kapott?? Ő egy szeleburdi sas volt, aki tulajdonképpen mindenkit csak zavart, és mindenki jókat rötyögött rajta.(Biztos valami "korinikus" betegséggel küzdött a sas is...)
Egészen jól követhető előadás volt. Kissé véres, belátom, dehát legalább nem csak a női közönségre épít a produkció....

Szóval, még nem kell aggódnom fantáziájuk túl nagy romboltsága miatt.

2011. március 19., szombat

Iskolaválasztás 2011.

Les jumelles commencent l'école primaire cet automne. Aujourd'hui, elles ont fait connaissance avec leurs maitresses. Je peine un peu a accepter la fin d'une époque et je suis remplie d'incertitudes quant au choix de l'école et concernant la question: ensemble dans une classe ou pas?
Alaposan beleroggyant a lelkem a ma délelőttbe.
És ez tulajdonképpen egy felgyülemlett érzés- és kétséghalmaz kicsúcsosodása volt.

Igen, tudom, az eszem tudja, hogy modern mai magyar ("me")nőként el kellene fogadnom mosolyogva az idő múlását, örülni az éppen adott állapotnak és hálát adni a sorsnak az aktuális örömökért. És tényleg, igyekszem is úgy irányítani a gondolkodásomat, hogy megfeleljek ennek az elvárásnak. Ami természetesen segíti a harmonikus létet is. Itt érkezik egy nagy DE. DE vannak olyan történések, momentumok, amikor nem tudok szót fogadni ennek a meg sem fogalmazott elvárásnak. Ilyenek a születésnapok, a szilveszterek, a búcsúk ilyen-olyan intézménytől, a beköszönések az ilyen-olyan intézményekbe.

Öt évvel ezelőtt mentünk el először a Sashalmi Tanodába, akkor mind a ketten, Zolival, hogy megismerjük a hozzánk legközelebb eső iskolát, amiről sok jót hallottunk. Itt az a rendszer, hogy három szombat délelőttön át (9-től 11-ig) a leendő elsős tanítónők magukhoz veszik a potenciális leendő elsősöket (mindig elég nagy a túljelentkezés, ezért nem garantált a bejutás), és addig, az igazgatónő "szórakoztatja" a kedves szülőket, azaz igyekszik bemutatni az iskolát (vagy, mondjuk ki: fényezni az iskolát).

Öt évvel ezelőtt mentünk oda először, csillogó szemmel, izgatottan, érezvén, hogy új időszámítás kezdődik. Öt évvel ezelőtt még másik igazgatónő volt. Érdekesen, ámde hosszan beszélt. Meggyőzött minket. Öt évvel ezelőtt, Zita imádta ezeket a szombat délelőttöket, és határozott elképzelése volt tanító néni és iskola-választás ügyben is. (Hiába ez a legközelebbi iskola, nem ide tartozunk, hanem a kerület másik, ugyancsak "felkapott" tanintézményébe, így nem volt nehéz átkérni magunkat). Mi szívesen követtük gyermekünk megérzéseit, mivel nekünk sem volt semmi ellenvetésünk. Persze, azért öt évvel ezelőtt is voltak álmatlan éjszakáim, amíg a lehetőségeken pörgettem az agyamat (három suli "versenyzett"), de azért nyugodt voltam a végén. Öt évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy szívet szaggató gondolat, hogy Zita már nem lesz ovis. Öt évvel ezelőtt örültem, hogy Emma még javában ovis, és az Ikrek, "ah, hol vannak még az Ikrek az ovitól"! Öt évvel ezelőtt, a Tanodában eltöltött szombat délelőttök után két kis másfél éves totyogós, pelusos, kerek-képű csajszika várt ránk, no meg az ugyancsak mosolygós, de inkább száguldozós és rég nem pelusos Emma.

Ma 9-kor, két nyurga, egyáltalán nem totyogós és pláne nem pelusos vigyori kislány intett nekem boldog vigyorral búcsút és követte a két leendő tanító nénit egy kalandos délelőtt reményében. Ma délelőtt egy másik igazgatónő tájékoztatta a szülőket az iskoláról. Mivel már ismerem az iskolát, megállapíthattam: néha megszépíti a valóságot. Ma délelőtt már nem csillogott annyira az én szemem. Kicsit elszontyolodtam. Azért is, mert nehezen fogadom be, hogy már ők is itt tartanak. És azért is, mert sokkal kevesebb illúzióm van ezzel az iskolával kapcsolatban, és magával az iskola intézményével kapcsolatban is. 

Miért mentünk akkor pont ide? Nos, ennek is rengeteg magyarázata van. Mint szerető anya, nem is vagyok mindre büszke. Az egyik, hogy a "legcikibbel" kezdjem, az, hogy a körzetes iskolába is el akartam vinni őket. Be is jelentkeztünk, mert ott két délután áll rendelkezésre, de abból csak az egyikre lehet elvinni a gyerekeket. Már csak a másodikra volt hely. Feliratkoztam. Ez a múlt héten volt, azaz számunkra csak lett volna, mert rossz napot társítottam a dátumhoz. Valamiért így maradt meg: március 10., péntek 4 óra. Igen, a dátum és az óra stimmeltek. Szegény párák! Elrángattam őket péntek délután, és sajnálkozva mondták ott nekünk, hogy erről aztán jól lemaradtunk! Nagyon szégyelltem magamat! Klára mérges is volt - teljesen jogosan -, mert neki mindegy lett volna, csak már valami iskolában lehessen! Imola nem bánta, őt úgyis csak a Tanoda érdekli, hiszen legfőbb barátnője, cinkosa és játszótársa, azaz Emma, is odajár! És persze, nem gondolom, hogy Klárát és Imolát éppen most szeretném a körzetes suliba vinni. De azért meg akartam adni nekik az ismerkedés lehetőségét, no meg aztán az ördög nem alszik: mi van, ha pont idén, valami érthetetlen fejlemény folytán, pont az Ikreket nem veszik fel a Tanodába? Mondjuk, erre egyre kisebb az esély: a Tanoda körzetét alaposan megnyirbálták, és Klára és Imola pedig, testvér-gyerekek lévén, "sajátos helyzetű" nem körzetessé léptek elő, azaz gyakorlatilag kötelesek őket felvenni. Nos, így jártunk a körzetessel, a Hermannal.

Van még egy iskola, amit nagyon dicsérnek a kerületben. Pontosabban, egy tanító nénit abban az iskolában, aki most indít első osztályt. Bár Gergő, Misi bátyám legkisebb fia ebbe a suliba jár, félek, hogy nem körzetesként, nem testvérként kevés esélyünk lenne még a tanító néni választásra is. Márpedig az lenne a lényeg. Mindenesetre, terveztem, hogy elmegyek egy ottani tájékoztatóra is. Az egyikre valamelyik betegeskedő gyerek miatt nem tudtam elmenni. Gondoltam, majd a másikra akkor. Hát nem én betegedtem le a következő időpontra?! A sors ujja? Nem tudom.

Aztán.... Zoli eléggé forszírozta, hogy felvételiztessük Klárát egy-két versenyistálló típusú, nem kerületi suliba. Becsülettel utánajártam a jelentkezési határidőknek, a szülői tájékoztatási időpontoknak. Aztán.... Jól nem jelentkeztünk sehová. Hogy miért? Egyszerűen végig-gondoltuk. Csak Klárát felvételiztetni? Ez nyilván nem esne jól Imónak, meg az ő "kis" önértékelésének. Felvételiztetni mind a kettőt? De Imola olyan félénk! Miért tegyem ki egy teljesen felesleges stresszhelyzetnek? És tovább gondolva: mi van ha felveszik Klárát, vagy mindkettőt? Odavinnénk őket? Tovább bonyolítanánk amúgy sem egyszerű életünket egy, mondjuk XVI.-kerület-XVII. kerület - XIV. kerületi háromszöggel?! Hát már így is határeset a dolog.... Arról nem beszélve, hogy ezekben a sulikban azért komoly protekció-rendszer is működik... Azt meg végképp nem szerettük volna kerülgetni. És mi van, ha megtetszik nekik az a suli, ahová felveszik őket, és utána azt mondjuk nekik, hogy "csak vicc volt csajok, úgyis ide mentek a Tanodába?!". Úgyhogy hagytuk az egészet. 

A helyzet ilyetén "leegyszerűsítése" után már eleve melankolikus hangulatba kerültem. Mert ugye, akárhány a gyerek, az ember (lánya) szeretne egyenlő esélyeket adni minden leszármazottjának... Hát, ez most nem teljesen jött össze. Most tolul a második nagy DE. DE nem is ez a legfőbb gond, hanem egy, az ikrekkel kapcsolatban óhatatlanul felmerülő, kérdés: egy osztályba vagy két osztályba érdemes-e őket beíratni?

Utánajártam, naná! A legszakszerűbb választ kenhetem a hajamra, habár nyilván igaz: gyereke válogatja. A helyzet az, hogy Emma osztályába három ikerpár jár. Egy fiú-, egy lány- és egy vegyes-páros. A fiúk anyukájával, Valival, komolyabb barátságba keveredtem. Ő azt mondja, hogy azért jó, ha együtt vannak, mert garantáltan van valaki a közösségben, akire a gyerekem bizton számíthat. Náluk az szerencsés, hogy a két fiú hasonlóan teljesít, hol az egyik jobb, hol a másik. A lányok, ahogy én látom, szinte össze vannak nőve, habár nagyon különböző lelki alkatot rejt a mindig nagyon hasonlító ruházat és külső. Lehet, hogy náluk üdvözítőbb lett volna különszedni őket. A vegyes párosnál pedig szerintem egyenesen nyomasztó lehet a kisfiú számára, hogy a kislány kiemelkedő minden téren: tanulás, sport, zene. Nem tudom, hogy elegendő megnyugvást ad-e neki az a magyarázat, hogy "de te fiú vagy, az teljesen más!"

Nagy általánosságban, tanár és tanító barátaink azt állítják, hogy ha alsóban még nem is okoz gondot az ikrek együtt-tartása, felsőben azért már problémásabbá válhat. De hol van az még!!! Habár, öt évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy ez a pillanat sem jön el soha, vagy legfeljebb egy örökkévalóság múlva....

A saját kis "eseteinkre" térve teljesen konkrétan. Az óvónőkkel már többször beszéltem erről futólag, noha még nem ültünk le beszélgetni kifejezetten az iskola-érettség témájában. Én ezt hiányolom, szorgalmazni is fogom. Szóval. Ők eleinte azt tanácsolták (eleinte= kb. másfél évvel ezelőtt), hogy ne hagyjam őket együtt, mert Klára nagyon elnyomja a kicsit félénk Imolát. Az utóbbi időben (értsd: ez a "tanév") viszont már mindig azt hajtogatják, hogy higgyem el: Imó alaposabb, igyekvőbb, és míg Klára az "ó, ez könnyű!" felkiáltással esetleg el-felületeskedi a feladat megoldását, addig Imola szerényebben áll hozzá és pontosabb munkát nyújt. Ebben nyilván igazuk van. Mindazonáltal, négy gyerek "távlatában", és négy különböző gyermekkel magunk körül, no meg majdnem öt év oktatási intézményi tapasztalattal, látjuk azt, hogy Klára őrületesen gyors felfogású, mondhatni átlagon felüli, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
A saját véleményük is mérvadó lehet, természetesen. Ez egy darabig sziklaszilárd és egyöntetű volt: egy osztályba akarnak menni és "a"-sok akarnak lenni! Érdekes módon, az utóbbi pár hétben hirtelen pálfordulatot vett ez a hozzáállásuk, és most ugyanolyan egyöntetűen állítják azt, hogy külön osztályba mennének. Mondjuk, még mindig "a"-sok akarnak lenni mindketten....

Ma aztán, ismerve nagyjából a leendő tanító nénik vérmérsékletét, hírét és mindenét, Klárának inkább az egyik, Imolának inkább a másik tanító nénire hívtam fel a figyelmét. Erre mivel jöttek ki a foglalkozásról? Első körben azzal, hogy szuper jól érezték magukat, ami azért nagy örömmel töltött el. Igen ám! De mind a kettőnek ugyanaz a tanító néni tetszett!

Persze, ezen egyáltalán nem lepődtem meg, mert ... Na, ezt is ki kell fejteni. Az egyik tanító néni, szinte kerület-szerte híres. Sokan tartják őt nagyon jó tanítónak, a mostani negyedikesei, de a nyolcadikosok is, akiket ő tanított, zömében lelkesedtek érte. Viszont nem egy kisdiáknak vette el alaposan a kedvét, önbizalmát, iskola-szeretetét. Szigorú, és ez önmagában nem lenne gond. Saját bevallása szerint is: "szigorú, de igazságtalan". Viszont tudom, hogy jól tanít, eredményesen. Ez alatt nem csak azt értem, hogy jól versenyeznek az ő tanítványai, bár azt is, mivel ő azon ritkák egyike, aki nem sajnálja a plusz-energiát a felkészítésre. De azt is tudom, hogy már a megjelenése sem lehet bizalomgerjesztő egy 6-7 éves számára, és tudom, hogy vannak kedvencei. A jó tanulók. Naná. A másik tanító néni egy mosolygós, kedves, ápoltabb és csinosabb jelenség. Róla nem hallok "rémisztő" dolgokat, de olyan kiemelkedőket sem, mint a másikról. Vajon ez jó? Ha azt mondják róla, hogy "ott jól ellesznek a csajok"?

Tehát: nyilvánvaló, hogy ha külön mennek, Klárának jutna a "keményebb" tanító néni, mindkettőjük (mármint a tanító néni és Klára) jelleme miatt, Imola pedig a "puhább", mosolygósabb, hogy úgy mondjam "semlegesebb" tanító nénihez kerülne. Dübörög a harmadik nagy DE. DE persze, mindkettőnek a mosolygósabb tetszik!!!!

Úgyhogy, nagyon nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás. Illetve de. Kicsi de-vel. A Waldorf. Ahol meghagynák mindkettőjük személyiségét, olyannak elfogadva, amilyenek. De oda Emmát is vinném, naná! És így, az már olyan összeget jelentene, amit nem tudnánk kigazdálkodni. És őszintén: nem is biztos, hogy akarnánk. Mert a lelkem mélyén hiszek az ingyenes oktatásban, félnék egy kicsit kibillenteni őket az esélyegyenlőség ilyen alapvető szintjéről.

Érzem, lesznek álmatlan éjszakáim. Egyeztettem időpontot az iskola pszichológusnőjével is, noha a megváltást nem tőle várom. Persze, Zolival is megvitatjuk majd mindezt. DE (és már el is érkeztünk a bejegyzés utolsó nagy "DE"-jéhez) nyilvánvaló számomra is, hogy ahhoz, hogy ők jól érezzék majd magukat a suliban és főként a bőrükben, az is kell, hogy az én anyai lelkemben elrendeződjenek az ezzel kapcsolatos érzések.

2011. március 17., csütörtök

Tökéletes nap (Perfect day)




Just a perfect day
Jaj, de jó! Egy szabad hétfő! Nem kell korán kelni! Bár a gyerekek már ébren vannak. Nem baj, békében tévéznek. Még lehet lustálkodni.....
Drink sangria in the park
Megterítünk és hatan leülünk együtt, beszélgetve, nyújtózva, reggelizni. A nap besüt az étkezőbe. Még csak nem is veszekednek.
And then later, when it gets dark
Emma! Neked futóversenyed van jövő héten! Menjünk, fussunk egyet itt a parkban! Zita, neked is jót tenne! Persze, Klára, te is jöhetsz! Imó? Nem, hát akkor nem. Gyere ki Anyával, "szurkolni", biciklizni, jó?
We go home
Nagyon ügyesek voltatok! Persze, hogy kint maradhatunk még! Olyan szép az idő! Igen, gyűjthetünk szétszórt dióhéjakat, hogy azokat majd lemossátok és később bábokat készítsetek belőle! Szuper ötlet, Imola!
Just a perfect day
Menjünk bringával Mamáékhoz? Jó! Gyerünk!
Feed animals in the zoo
(Betty) Mama már megint isteni ebédet készített! A mákos-meggyes rétese is olyan finom, pedig nem is szeretem a mákot...
Then later a movie, too
Emma! Amíg te teniszezel, mi is játszunk Apával egy másik pályán, jó? Nagyszerű érzés, végre, újra, kettesben sportolni!
And then home
Csajok, a kölcsönkapott kivetítőn ma este is megnézünk közösen egy családi filmet, jó?
Oh, it's such a perfect day
Persze, Emma, hajtsad csak nyugodtan a fejedet az ölembe!
I'm glad I spent it with you
Simogatom a hátadat, Klára, természetesen! Imola elaludt! Bevinnéd, Zoli? Zitus, elfáradtál te is? Nyugodtan olvashatsz még egy kicsit az ágyban, hiszen holnap sem kell felkelni! Én is olvasok majd!
Oh, such a perfect day


Miután Veruséktól korábban jöttünk el, a "dolce farniente" ("édes semmit-tevés") baloghos verzióját éltük meg (azaz sok sporttal), csendesen "csordogálva" hétfőn és kedden.
Érdekes. Azon töprengtem, hogy mi mindent sorolnék fel, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy hogyan képzelek el egy tökéletes napot. Lenne benne lustálkodás, az biztos. Kettesben lét Zolival, nagy valószínűséggel. Program hatosban, feltétlenül. Nyugi és rohanás-mentesség tuti. Leckéről szó sem esne. Mozi vagy színház, és olvasó-sarokban való kucorgás egy jó könyvvel mindenképpen. Napfény, még ha nem is nyár feltétlenül. És víz is, igen, víz. Nem feltétlenül fürdéssel, hanem látványnak. Beszélgetések, kacagások, vihogások, mély mondanivalók és felszínes csacsogások.
Mennyi minden, ugye? Pedig annyi is pont elég volt, amit fentebb leírtam....


(Lou Reed és a Velvet Underground számomra nagyon sokat jelentettek egy időben. Ez a dal olyan simogató, hiába lassú, nem szomorú, hanem olyan "lélek-balzsamozó". Hallgassátok és fogadjátok be! És legyen egy tökéletes napotok! Ami, gondolom, mindenkinek mást jelent - mind elképzelésben, mind megvalósulásában.)

2011. március 16., szerda

Hahó!!!!.... hahó!!!

A hosszú hétvégénk nem teljesen a tervek szerint alakult, de némi átmeneti szomorúság után azért kihoztuk belőle a lehető legjobbat, szerintem.
Úgy indult, úgy lett volna, hogy Verus barátnőnknél és szép nagy családjánál töltjük ezt a pár napot, Vászolyon, ahová Verusék a nyáron költöztek le Pestről és ahonnan majd továbblendülnek Balatonfüredre most nyáron. Vászolyon már jártunk az őszi szünetben, nagyon-de-nagyon jól éreztük magunkat ott, ahogy erről meséltem is a blog hasábjain. Különösen tetszett ez a természetközeli, nyugis hely Emmának, ahol ráadásul az ő keresztanyukája (azaz Verus) és egy jó barátnője (Verus Sári nevű kislánya) lakik.... Hihetetlen nagy várakozással nézett ez elé a pár nap elé, még arra is képes volt, hogy útközben az áhított és oly' vágyott cél felé, átismételje a nyelvtant (amiből ma, azaz szerdán, dolgozatot ír).
Le is értünk szombat délután, és rögtön azzal kezdtük, hogy miután kipakoltunk Vászolyon, elmentünk Balatonfüredre egy jót sétálni a parton. Körülbelül másfél tonnányi száraz kenyérrel felszerelkezve, megetettük a komplett északi part sirály-, kacsa- és hattyúállományát. Egy idő után arra ment ki a játék, hogy úgy dobálják a galacsinokat, hogy azokat a sirályok röptükben elkapják.... Zoli is egészen belelkesült....
A szél viszont fújt, így azért nem húztuk nagyon az időt, mert bár elvileg nem volt túl hideg, az mégis csontig hatolt....Elmentünk inkább meglesni Verusék épülő házát Füreden. Hát... Egy picit csorgattuk a nyálunkat...
Beugrottunk még Sáriért egy zsúrba (mert már olyan jól beilleszkedett, hogy nagy "társadalmi életet" él....), majd Vászolyra visszatérve a hét gyerek felforgatta a házat.... Szegény Marci, Verus Zitával egyidős fia, ő volt az egyedüli fiú ebben a csapatban. Azért túlélte...
Egy finom vacsora, egy kissé rumlis és bonyolult fürdetés és fektetés után, még egy kellemes baráti beszélgetésre is volt erőnk Verussal és Balival, a férjével.

Másnap reggel viszont arra a rossz hírre ébredtünk, hogy Sári belázasodott.... Miután számunkra az év eddigi része betegeskedéssel telt, és miután a mi négy lányunk Sárival együtt aludt, nem volt számunkra kétséges, hogy a következő éjszakára már nem maradhatunk ott. Ezt nem volt kellemes közölni a gyerekcsapattal, főként nem Emmával.
Azért a napot még úgy-ahogy együtt töltöttük, csak valaki mindig őrizte Sárit. Belefért így egy jó kis szezon-nyitó tereplovaglás Zitának, Emmának és Marcinak és egy futószáras örömlovaglás Imónak (Klára, úgy tűnik, végleg elhagyta a lovas-sportot) a már ősszel is az egekig magasztalt családi lovardában. Belefért egy finom, Bali által készített, ebéd. Belefért egy vidám séta Verusék házától indulva. Újra megnéztünk egy darabka szőlőt, ami nagyon izgatja a fantáziánkat, egészen konkrét elgondolással. És belefért egy tihanyi kirándulás is.

"Miért megyünk még Tihanyba is, Anya?" Így morgolódott legnagyobb lánykánk, akiben azért már meg-megvillan az a kamaszos vonal, hogy kirándulni uncsi. Már legalább is elméletben.... 
Mert ebből a tihanyi sétából olyan jó kis "buli" lett, hogy még a kicsit fentebb említett mármajdnemkamasz is vigyorogva állapította meg a végén, hogy "De "cool" ez a visszhang!!!"

Szerintem szerencsénk volt. Kevesen voltak, tiszta idő volt (már ha ez számít), és ha már az Apátságot zárva találtuk (bár Zoli gyorsan felmondta az Alapító levél első pár sorát "ómagyarul"...), hát kitágíthattuk a tüdőnket a "visszhang-kőnél".
Először kétkedve álltak fel a gyerekek. De amikor egy kis idő elteltével pontosan hallhatták az elkiabált szavaikat - rövid mondataikat, nagyon felbátorodtak és alig bírták kivárni a sorukat. A többi kiránduló is lelkesen figyelte ténykedésüket és hangosan ujjongtak minden jól sikerült kiáltásért.
Emma még tölcsért is formál a kezéből, biztos, ami biztos alapon.

Klára, olyan Klárásan, teljes erőbedobással kiabált.

Imola itt már ledobta a kezdeti félénkséget. Hogy Zoli miért ilyen komoly a képen, rejtély, pedig ő is jót szórakozott. 

Zitáról egy szokatlanul megszeppent kép.

(engem is rábeszéltek a csajok egy hangos és visszhangos üzenetre, de a kép, mint aznap elég sok, homályosra sikeredett... a szöveg viszont nagyon tetszett nekik...)

Próbáltak faggatni, hogy ki jött rá erre a visszhang lehetőségre, de bevallom, nem tudtam a választ.
Visszafelé még futkároztak egy kicsit, fotóztak itt-ott-amott, megcsodáltuk szájtátva párszor a szinte tengernek tűnő, gyönyörű zöld Balatont, majd szívfájással elbúcsúztunk Verustól, Fruzsitól (Verus legkisebb gyermekétől) és Marcitól, és Emma zokogásától kísérten elindultunk vissza, a fővárosba.
Ezt a képet imádom. 




Tihany! megszerettünk!!!!
Verus! Jövünk még! És köszönjük!

2011. március 14., hétfő

Néha a szülők elhomályosulnak a gyermekeik mellett/mögött



Hamarosan jövök egy tihanyi beszámolóval (is), aminek komoly "visszhangja" volt kis-nagy családunk körében....

2011. március 12., szombat

Tündéri, kreatív és zenebolond, ki az?

Lötyög a két első-felső foga, nő a haja bele a szemébe (fufrutlanítunk!!!) és imádja a barbapapás hálóingjét, ki az?
Csupa bűbáj, bár a farsangon tündérnek öltözött, Zita szerint nem lett volna szüksége jelmezre, ki az?
A legcsendesebb, és a maga csendességében a legkreatívabb, ki az? Ő az, aki, ha kifogy a zsebkendős papírdoboz, ollót, ragasztót és papírt kér, tervez, rajzol, vág és ragaszt, és máris kész egy kis "doboz-manó".... Ha a (százas) zsebkendős-zacskóból is kifogy a zsepi, akkor abból báb, kézre húzható, kedves kis báb készül. És csak sorolhatnám, hogy milyen ruhákat tervez és készít a papír-öltöztető babákra, stb. Na, ki az?
Ha elkeseredik, akkor akkora könnyekkel, elkeseredettséggel és őszinteséggel teszi, hogy MINDEN szívet meglágyít, beleértve a testvérekét is, ki az?
Amikor hazaér, sokszor magához veszi a kék "magnót", bevonul egy gyerekszobába, felsorakoztatja a barbie-kat, vagy plüssöket, vagy "icike-picikéket", és a kedvenc zenéit hallgatva (High School Musical, Janicsák Veca, Lady Gaga, Miley Cyrus....), órákat elvan, ki az?
A kedvenc filmjei a hercegnősek, a barbiesok és az Oroszlánkirály, és... "Anya, én ezeket SOHA nem fogom megunni!", ki az?
Ha a nutellás zsömléjét eszi reggelire, akkor a szempillájától a lába ujjáig képes összenutellázódni, ki az?
Ha eszik, elmerül az étkezés örömében, nem zavarja semmi, kizárja a külvilágot és szemmel láthatóan élvez minden falatot, ki az?
Iskolába készül szeptemberben, "A"-s akar lenni, mint a két Nagy, ki az?
Hát természetesen IMOLA!!!!!!!

2011. március 10., csütörtök

Most elmesélem nektek....

Most elmesélem nektek, hogy milyen színes is az én életem, mostanság.

Elmesélem nektek, hogy például azért olyan színes az én életem, mert amikor a fürdőszobánkba lépek, azonnal egy csomó szép és különböző színű lufival találkozom. Hogy miért a fürdőszobában? Ennek teljesen racionális magyarázata van ám! Azért, mert Emmának zsúrja volt a hétvégén, és a zsúrra több lufit fújtunk fel, mint amennyit a "lufi-durrogtató" játékban elhasználtak a gyerekek. Jó, jó, de miért a fürdőszobában?! Azért, mert van a házunkban egy riasztórendszer, amit minden alkalommal beélesítek, amikor elhagyom a házat. Jó, jó, de miért a fürdőszobában? Pedig egyszerű! Mert a mi fürdőszobánkban nincs a riasztórendszernek "érzékelő szeme", mivel oda nem lehet kívülről bejutni. Jó, jó, de miért a fürdőszobában? Hát azért, mert a lufi, a meleg levegő hatására, mozgolódni kezd(het). Jó, jó, de miért a fürdőszobában? Hát azért, mert ha a lufi, a meleg levegő hatására, mozgolódni kezd, akkor bizony azt érzékeli a riasztórendszer és beriaszt a ház!!! Ezért aztán, indulás előtt végignézem a házat: vannak-e lufik másutt, mint a fürdőszobában, és ha igen, beterelgetem őket oda!!! És aztán, visszaérkezéskor nem mindig az az első dolgom, hogy kiebrudaljam a lufikat onnan. Így aztán, Zoli szerint, olyan a fürdőszobánk, mint ha valami show-műsor díszlete lenne. Na, hát ezért (is) színes az én életem (mostanság).

Aztán elmesélem azt is, hogy azért is olyan nagyon színes az én életem mostanság, mert tegnap forgattunk a laptopkonyhával. Méghozzá szendvicskrémeket. Rengeteg szendvicskrémet. Mint számomra is kiderült, kedvenc szakácsunk, OZ, egy időben ezzel kereste meg a kenyérrevalót. Mármint, hogy olyan kencéket készített és árult, amiket kenyérre lehet kenni. Sok-sok szendvicskrém receptet kidolgozott. Mi abból most tizennégyet készítettünk el. Volt közöttük rózsaszínes (lazacos), zöldes (fetás-tökmagolajos), barnás (gombás), sárgás (tojásos), narancssárgás-pirosas (debrecenis), stb. Ha nem is a szivárvány összes színében, de rengeteg (egészen pontosan 14...) színben pompáztak. Ja! És finomak is voltak. Na, ezért is színes az én életem.
No meg elmesélem azt is, hogy azért is színes az én életem mostanság, mert ezeket a szendvicskrémeket most kivételesen nem fogyasztotta el nyakló nélkül a stáb, hanem eltette mára, amikor is a mi kis vállalkozásunk megtette első lépéseit az országos ismertség felé, egy sajtótájékoztató által. Igen, a színes kis kencéinket feltálaltuk a média igen színes képviselői előtt és tettük mindezt a mi kis színes laptopkonyhás pólóinkban. Nos, hát ezért is színes az én életem.

Aztán elmesélem nektek azt is, hogy azért is színes nagyon az én életem mostanság, mert fenséges ízeket kóstolhattam ma is. Mégpedig, kezdtem rögtön Móni beígért és valóban káprázatos házi készítésű, eredeti francia recept alapján készült, croissant-jaival (a recept beszerzésében és fordításában némileg hozzájárultam, csak hogy elmondhassam: én is tettem valamit az ügy érdekében...). Móni kolléganőm is szerencsére, a mi kis színes csapatunkban, a laptopkonyhában, és volt olyan drága, hogy felzötykölődtette a lefagyasztott croissant-jait Keszthelyről, hogy nálunk, a laptopkonyha konyhájában, frissen kisüsse nekünk őket, még a sajtótájékoztató előtt.... Hát, nem csoda, hogy a sajtótájékoztató is ilyen sikeres lett!!! Móni croissant-jain kívül egy gasztronómiai csodával is találkozhatott az, aki tegnap vagy ma a Max Cityben található stúdiónkba tévedt.... Egy sonkamesterről és hihetetlen termékeiről van szó, de erről részletesen majd egy másik bejegyzésben. Hogy ezektől az íz-gyönyöröktől is színesebb lett az életem, az biztos.
És aztán még azt is elmesélem, hogy hazatérvén, négy édes-drága, sokszínű, különböző és lenyűgöző leánykámmal találkozhattam ismét, bő másfél nap szünet után, és hát.... ezért is színes az én életem, no!  

2011. március 8., kedd

Volt....


Volt...
         - Emmának két tortája: egy a családi ünneplésen, a napján, egy pedig a zsúrján. Gyakorlatilag ugyanaz. Gyakorlatilag ugyanaz, mint kb. 8 éve minden évben, minden családi és minden gyerekbulin: (kakaós) csúsztatott palacsinta. Mindig elfogy.
          - Emmának zsúrja. Ott volt:
                          - hátratett kézzel pattogatott kukorica-evés
                          - Emma-ismereti kvíz kitöltése
                          - zsinóron lógó pillecukor-evészet
                          - buláta célbadobáló verseny (a "cél": a társ szája....)
                          - bekötözött szemmel pudingevő és etető verseny
                          - lufidurrogtató móka
                          - öltözős játék
                          - nagy hangzavar
                          - sok kacagás
                          - (túl) sok gyerek
                          - hatalmas lakoma a hangyáknak
              Ami nem volt: nekem hangom, a végére.....







2011. március 7., hétfő

Kalandpark a gyerekszobában és egy ebéd

Érdekes szombatunk volt. Vagy nem is: jó kis szombatunk volt. Vagy nem is: családias kis szombatunk volt. Vagy még: vidám kis szombatunk volt.
Hogy mit csináltunk? Szobát, pontosabban gyerekszobát rendeztünk át!!!! 
Az úgy volt, hogy Imola már pár hete azon panaszkodik, hogy nem fér el kényelmesen az ágyában. Ami valahol érthető is volt, hiszen ő maga 124 centi, az ágy 140 és az a 16 centi extra már nem elég ahhoz, hogy kellő komfort-érzetet adjon. Így aztán ígérgettük neki, hogy majd megnöveljük az ágyát. Hiszen afféle skandináv "növögetős" ágyuk van, ami "együtt nyúlik a gyerekkel". Prózaibban: be lehet toldani még kétszer húsz centit az eredeti mérethez. 
Most tehát 160 cm-es ágya lett. Pontosabban: ágyuk. Mert a hírtől, hogy Imola ágyát meghosszabbítjuk, hirtelen Klárának is szűkös lett az ő alvóalkalmatossága. Meg tulajdonképpen praktikus is volt mindkettőt egyszerre intézni.
Tehát, miközben nekiláttam a szombati ebédnek, Zoli vállalta a porszívózást. És aztán egyszer csak odarendelte az Ikreket és kérdezte őket, hogy hogyan pakolja át a bútorokat a szobájukban. Mert az a 2x20 cm azt is maga után vonta, hogy már nem fértek el úgy az ágyak, ahogyan eddig. Nos, Klára és Imola teljesen felpörögtek. Ha Klára ágyát áttesszük egy másik falra, akkor már Imola sem akar ugyanott maradni, ahol eddig volt!!!! De igen, Apa! Nem baj, ha azzal mindent megbonyolítunk!!! Zolit próbáltam csendesen meggyőzni arról, hogy igazuk van. De legalább is meg kell őket érteni. A változást mindenki ünnepli és senki sem akar róla lemaradni. Mert az olyan izgi! Így aztán, két szeletelés, három kavarás és a terítés közepette, néha hátravágtattam a Kicsik szobájába, hogy segítsek Zolinak húzni.vonni. De a nagyját ő intézte, igazán vitézül!
És tényleg. A két ágy megnövelve, az egész szoba átrendezve, egy-két be nem férő tárgy eltávolítva és máris egy teljesen új kép fogadja a látogatót!



És hogy ez mit okozott a szoba lakóiban?! Valami olyan frenetikus eksztázist, hogy magam sem hittem volna! Visongva vették birtokukba az átalakított lakot, hatalmasat játszottak, ki sem jöttek onnan szinte egész nap. A fejükbe vették, hogy ezt az ily' módon megváltoztatott tündéri helyiséget bizonyára be akarják majd venni rablók, banditák, tolvajok és kalózok, ezért aztán egy komplett riasztórendszert építettek ki, melyben szerepet kapott szemeteszsáktól kezdve plüsshadseregen át néhány ütős hangszer is.

Amikor Emma megérkezett a tenisz után, ő is beszállt a "buliba"...  Csak egy dolog tudta őket kicsábítani egy rövid időre az új lakból: az ebéd!

Az igazság az, hogy nyilván az én saját hangulatomból és egészségügyi állapotomból is kifolyólag, de mostanság valahogy nem aratok átütő sikert családtagjaim körében az ételeimmel . Főleg a gyerekeknél nem. Jaj, miért pont ezt csináltad, de én ezt nem szeretem, na jó, akkor ebből, de csak kicsit, már megint ez van?! és hasonló "kedves" megjegyzéseket kapok....
Nem úgy szombaton!!!! Már készítés közben is felém sertepertéltek, és, amikor Zita bekukkantott az egyik lábosba, azt mondta: "Ó, igen! Az ég meghallgatta a fohászaimat!" Zoli is vidáman szagolgatott a levegőbe: "Jaj de jó, mondta ő is, amikor megtudta, hogy mi lesz a második fogás, - az egyik kedvencem és milyen régen ettünk ilyet!" Emma pedig úgy kezdte el kanalazni az első fogást, hogy már akkor evett, amikor a popója még nem is érte a széket... Ezek után azt lehetne hinni, hogy valami hú-de-menüt dobtam össze, pedig egyáltalán nem: "hamis" gulyásleves volt csirkemellből és borsóval, majd másodiknak tejberizs fahéjas cukorral vagy kakaóval és befőttmeggyel, illetve főként Emma kedvéért, kakaós csiga. A tejberizsért úgy rajongott Zita, Zoli és még Imó is, hogy végre elégedetten szusszantottam az ebéd végén: megérte a fáradtságot!!!!

2011. március 4., péntek

Ez az idő is eljött....

"Le temps est venu..." 1. quand deux de nos enfants aimeraient utiliser notre ordinateur, 2. quand Zita aide á corriger le devoir d'Emma, 3. quand je me trompe sans m'en apercevoir et j'essaye d'enfiler le jeans de Zita...

1. Szerencsére Zita eléggé "elfoglalt" kisgimis, így kevés szabadidejének csak egy részében szeretné úgy gondolni, hogy ő a számítógépen szándékozna valami halaszthatatlanul fontos dolgot művelni (Honfoglaló, youtube, stb...). De kérései száma eléggé meredeken nő. Elvileg van egy régi, kissé kiszuperáltabb gépünk a pincében, amit összerakhatnánk neki, csakhogy netet is szeretne, és innen már bonyolultabb az ügy (nincs wifink, valahogy irtózom tőle.... még egy öreges hozzáállás, tudom...). És azt is be kell látnom, hogy a többi gyerek (tán Klára kivételével) is kacsintgat a gép felé. Imó X-factort nézne rajta vég nélkül, Emma meg a madáretetőket online (igen, van kettő is, tényleg jópofa), meg "segít" a nővérének Honfoglalózni. Habár, ez utóbbit Zoli is szívesen "űzi" velük.
Nemrégiben meggyőzött Zita és Emma, hogy "had' legyen Emmának is e-mail-címe!!!" Mindenféle feltételekhez kötöttem, de még arra is képesek voltak, hogy megállják egy héten át az egymással való veszekedést a szent cél érdekében. Hogy Zitát mi hajtotta ebben? Talán az, hogy ő, a nagylány, megtaníthatja a húgot? Milyen rendes.... Végül azért - is - adtam be a derekamat, mert tudom, hogy jövőre Emmának is van informatika, és az már Zitánál is kiderült, hogy alapból azt feltételezik a gyerekekről, hogy értenek a számítógéphez.... Más részről pedig abban is bízom, hogy ha ír pár e-mailt, az is segít Emma helyesírásán, a kifejezőkészségén, stb....

A lényeg azért az, hogy most már négyen versengünk egy és ugyanazon gépért. Persze, Zoli munkaidőben (reggel 8-este 8) nem nagy versenytárs, és Zita és Emma sem suliidőben, de már akadtak súrlódási felületek az időbeosztásunkban....

2. Tegnap már elég jól voltam ahhoz, hogy ne érezzen úgy félóra fent-lét után, hogy azonnal aludnom kell két órát. Anyu persze még besegített, de azért már egyedül is elevickéltem a csajokkal. Mivel Imó még lábadozik, Klára pedig tegnapra dőlt ki ismét, nem kicsit (39,1°C fokos lázzal!), így a Nagyok leckeírását nem tudtam végigasszisztálni testközelből, mivel a Kicsik korábban fürödtek. Nem volt mit tenni... Megkértem Zitát, hogy javítsa ki Emma olvasás-háziját. Ez több buktatót is rejtett. Az egyik, hogy ezt Emma elfogadja-e. A másik, hogy Zita vállalja-e. A harmadik, hogy az elfogadás és vállalás ellenére, nem vesznek-e össze, ha Zita hibát talál. Attól az egytől nem tartottam, hogy Zita nem jól javítja ki. Zita magyar-tudása olyan biztos és alapos, hogy mostanában már én is tőle kérdezem a helyesírási szabályokat, ha valamiben bizonytalan vagyok. És láss csodát! Emma megírta, Zita felfedezett benne hibákat, Emma pedig zokszó nélkül kijavította őket!!!! Szuper!

3. Miután hónapok óta betegeskedik valaki, a nagymamáktól kért segítség is nagyobb lett. Az egyik, amit mostanság rendszeresen kapok Zoli anyukájától, Jutkától, az a vasalás. Én valahogy úgy vagyok ezzel a vasalás-üggyel, hogy ha szépen teregetek (márpedig megtanultam szépen teregetni) és szépen hajtogatok, akkor a vasalás az esetek túlnyomó hányadában felesleges. Nos, a nagymamák ennek a hányadnak sokkal kisebb részével értenek egyet. Így, ha itt járnak és lecsapnak a vasalatlanra (mondom, főként Jutka, Anyu inkább "fuvar-szolgálatot teljesít, meg leckét írat), hát minden ruha gyönyörű sima lesz. Én pedig csak szortírozom és pakolgatom a tonnányi Balogh-holmit. Így történhetett, hogy egyik reggel, egy olyan reggel, amelynek előestéjén Jutka egy csomót vasalt és még halomban álltak a szortírozásra váró vasalt és hajtogatott ruhák, valahová rohanvást, felkaptam egy farmert. Nem jött fel. Nahát! Pedig nem híztam semmit már évek óta (inkább fogytam, hála számos és változatos betegségeimnek)! Áh, biztos csak azért nem jön, mert frissen mosott-vasalt! És cibáltam tovább. Amikor még mindig nem akart rám jönni, csak megvizsgáltam alaposabban! Hát Zita egyik farmerjétől vártam volna el, hogy nekem is jó legyen!!! Hát igen. Húsz centivel kisebb már csak nálam és az farmerhosszban már nem annyira szembeötlő, mint a 116-ost, 122-est és 128-ast hordó húgaié!

2011. március 3., csütörtök

A bátyám, ez a zseni

A bátyám, Misi nagyon különleges figura. Nagyon mélyen szeretjük egymást, de szerintem ennél különbözőbbek már eléggé nehezen lehetnénk. Ott van például az ő hihetetlen agyi kapacitása. Az egy dolog, hogy tiszta kitűnőre érettségizett a már akkor is keménynek számító Radnóti Miklós Gimnáziumban. Az már a hihetetlen kategória viszont - legalább is szerintem -, hogy az egész ELTE Jogi kari pályafutása alatt csak és kizárólag ötösöket szerzett, a legkisebb zárthelyitől a legnagyobb államvizsgáig. A Summa cum laude cím szinte nem is elegendő ennek méltatására. Emlékszem, engem, a hét évvel fiatalabb "pisis" húgát kért meg néha, hogy kérdezzem ki, amikor szó szerint kellett megtanulnia paragrafusok tömkelegét. "Akkor is szólj, ha csak egy vesszőt hibázok!"- mondta, és én már dörzsöltem is össze a tenyeremet. Naná! A kikérdezés második órájában már erősen csüggedtem. Még egy vesszőhibát sem volt képes ejteni!!!!!
Irdatlan nagy tudását egyébként a köznek szenteli a mai napig, az ő nevéhez fűződik pl. a magyar jogharmonizáció összefogása az EU-csatlakozásunk előtt-alatt. Meg egy csomó minden. Elismert itthon és külföldön egyaránt. Már számos külföldi munka-ajánlatot is kapott, de neki három nap után honvágya van, nem megy ő sehová..... Hát tényleg... Alicante? Közel a tenger, sosincs túl hideg, Spanyolok meg az ő életfelfogásuk... Áááááh! München? Európa legnagyobb "faluja"? A maga rendezettségével és bájával? A parkokkal a kultúrával a mentalitásával... Ugyan má'!!!! Na mindegy, nem csúfolódok, hiszen én is hazajöttem a lila csoki országából....
Misinek nagyon jó írói vénája van. Sok verset is írt, amelyeken mondjuk inkább az erősen melankolikus beállítottsága tükröződik vissza, de "saját használatra" azért szokott írni sokkal vidámabb, és mindig zseniális szösszeneteket. A verseit néha meg is jelenteti, a vicces írásokat a családnak tartogatja. Legutóbb Zita 10. születésnapjára íródott verses köszöntésével törtem meg ezt a tendenciát, most eljött egy újabb alkalom, hogy megtegyem, és azt hiszem, hogy többször visszatérek. Mert egy gyöngysort tálalt anyukánknak Misi. A címe: "Kis szakácskönyv nagy szeretettel" (7 évtized, 7 recept). Persze a receptek nem igazi főzéshez valóak. Illusztrátorként Gergő fiát kérte fel. 
Némelyik "recept" magyarázatot igényel majd, de ez az első talán önmagában is érthető, pláne, ha az ember ismer(t) olyan gyereket, akivel leckét próbált írni, miközben az a gyermek ezért egyáltalán nem lelkesedett. Jöjjön tehát Ficsor Mihály egyik szeretet-receptje:

"Unokát unszoló uborkasaláta

Hozzávalók: 1-2-3 vagy még több unoka, 8-10 darab kockára vágott matekfeladat, pár csokor fonnyasztott leckeundor, csipetnyi szigor, hosszúra nyújtott novemberi délután, 10 dkg magasan tárolt csoki

Unokánk enyhén öblös hangulatát kenjük ki néhány derűsen józan megjegyzéssel. Ezután gyorsan oszlassuk el annak még a nyers, épp csak pirulgató reményét is, hogy a leckeírás a mai nap netán elmaradhatna. A tévékészüléket egyelőre a mélyhűtőben jegeljük. Vegyük elő a friss matekleckét, öblítsük le néhány biztató szóval, és a logika száraz vágólapjára helyezve szeleteljük fel - a lehető legvékonyabbra. A feladatokat enyhén savanyítva, elkerülhetetlenségük ecetjével leöntve, kellően nagy adagokban öntsük unokánk langyosan lankadt leckeundorára. Hagyjuk e csábító csalamádét 30-40 percig állni, a vége felé - szükség szerint - hintsünk unokánk érlelődő jókedvére csipetnyi szigort. A tévét közben ne nyitogassuk. Csokoládéval csak a saláta sikere esetén élénkítsük pilledő unokánkat. A szülőknek estefelé tálaljuk, kisebb sóhajokkal megszórva."