Pages

2012. július 31., kedd

Ez valahogy más (kiegészítve)

Tulajdonképpen sok emlékem van nagy olimpiai szurkolásokról. Vitray "Gyere kicsi lány, gyere Egérke!" elfúló hangú közvetítését az adott pillanatban is megélhettem (vagy inkább aznap reggel...) - Zoli pedig nemrégiben kapott egy olyan könyvet, amihez egy CD is járt, rajta sok legendás sport-közvetítéssel; ezzel is.
Aztán, '96-ban, egy tengerparti nyaralás során, Apu ébresztett fel - hogy ismét Egerszeginek szurkolhassunk az éjszaka közepén. Tulajdonképpen biztosra mentünk, és csendben dünnyögtünk örömünkben... Apu, a szokásos pesszimizmusával, megemlítette, hogy úszik még egy magyar, de semmi esélye, éppen, hogy csak bejutott a döntőbe. De ha már ott vagyunk, nézzük meg az eredményhirdetésig. És aztán csak pislogtunk... Utána kissé megfeszültünk. Aztán hűztünk, meg háztunk... Majd egy nagyot kiáltottunk! Czene Attila elsőként csapott a célba... Frenetikus volt! Másnap reggel sógornőm jól leteremtett minket, hogy miért ordítozunk az éjszaka közepén.... Mi meg csak vigyorogtunk.
Aztán... Kétezret írunk. Zita-baba délutáni alvása közben közösen pihentünk le a nappali kanapéjára Zolival, és egymás kezét fogva szurkoltunk Csollány Szilveszternek. Én úgy láttam, úgy éreztem, hogy ennél tökéletesebb gyakorlatot nem lehet gyűrűn bemutatni, bár még magamnak is beismertem, hogy nem nagyon, mondhatni egyáltalán nem értek hozzá... Akkor, ott, a sidney-i olimpia tornász-bírói egyetértettek velem: Csollány olimpiai bajnok lett!
2004-ben már két kislány ugrándozott a kertben Zoli anyukájával, amíg én a kötelező pihenőmet tartottam bent a házban. Az Ikreket vártam, és szigorú volt velem mindenki: muszáj volt ledőlnöm naponta párszor. Nem emlékszem, hogy miért a rádiót hallgattam inkább tévénézés helyett, de az biztos, hogy máig is lenyűgöz az, ahogy a sportlövészetet lehet rádióban közvetíteni. A hideg futkározott rajtam, és amikor a közvetítő hangja is elcsuklott, nekem folytak a meghatottság könnyei. Igaly Diána olimpiai bajnok lett.
2008 nyarán ismét szurkolhattunk. Zita már nagyon benne volt a dologban, és a kissé kudarcosnak mondható magyar vívó-teljesítmény ellenére, ő akkor döntött úgy, hogy kipróbálja ezt a sportot. Egy meleg délután összegyűltünk a lányokkal a tévé előtt, nyitott ablaknál. Érezni lehetett, hogy az egész utca ezt teszi, minden nyaralóban. Bíztunk benne, a nagy megrendültségen túl... Elkezdődött a futam, és teli torokból biztattuk. Elhomályosult szemekkel néztük, ahogy a fekete szalaggal a karján, elszántan lapátolt. Csodásan csinálta ő is... Vajda Attila is olimpiai bajnok lett. Ahogy a nagy szurkolásban felnéztem egy pillanatra (Kolonicsra gondolva), az ablak előtti fenyő törzsén megláttam egy mókust. Komolyan, mintha ő is szurkolt volna...

És eljött London, a maga olimpiájával. Annyira szerettünk volna kimenni... Mindegy. Itthon is lehet nagyon szurkolni. Viszont... Szilágyi Áron asszói alatt rájöttem: ez most valami más. Annyira közelinek éreztem a harcait, a sportot, a versenyt, hogy szó szerint leizzadtam, összerándult a gyomrom, és alig mertem odanézni. Ahogy azt Zita versenyein teszem mindig. Igen, ez a nagy különbség: mivel a Szilágyi Áront bemutató kisfilm hátterében pont azok a lányok vívogattak, akikkel Zita rendszeresen versenyez (és nem feltétlenül ő a vesztes), ettől az egészet olyan "elérhetőnek" éreztem. A döntő alatt éppen hazafelé mentünk Boglárról, az autópályán, döcögő sorban. Fantasztikus volt végighallgatni, és annyira, de annyira kívántam, hogy meglegyen az az arany!!!!
Most már csak azt remélem, hogy a közelről jól érzékelhető problémákat esetleg nagyobb vehemenciával orvosolják majd a vívósportban, és nem kell majd mostohagyermekként tovább harcolnia a csapatsportokat (és abból is a lábbal rugdosósokat) erősen és érthetetlenül túlzottan favorizáló országvezetéssel...

Szóval... Pont azt magyaráztam Zolinak az olimpiai kezdete előtt, hogy természetesen nagyon szorítok azért, hogy minél több magyar érem legyen. Ugyanakkor... volt bennem egy olyan is, hogy ha esetleg ez most nem lesz egy sikeres ötkarikás játék-sorozat számunkra, akkor esetleg kinyílik az illetékesek szeme, és rájönnek, hogy nem csak a focit kellene agyonbabusgatni és telepumpálni pénzzel. Erre mi történik? Pont a számomra most a legkedvesebb (mondjuk: egyik legkedvesebb) sportban születik az első magyar olimpiai aranyérem! Olyan büszke vagyok, mintha bármi közöm lenne hozzá! És igen, bízom benne, hogy ez a siker a sportág javára is válik...
Ez az olimpia így most valahogy más most számomra...
Nagyon-nagyon gratulálok Szilágyi Áronnak! Remélem, a kardvívást így most még többen megismerik és elismerik. Hiszen szépséges sportág! És kívánom, hogy más sportágak is lehessenek ilyen büszkék bajnokainkra!
Kép a nemzeti sport online-ról.

2012. július 27., péntek

Tehát: Bol, Brac, Horvátország

A nyaralásunk beszámolójával még tartozom - ahogy ezer más dologgal is, na de hagyjuk.
Szóval, a szüleim minden évben meghatároznak egy (vagy néha kettő) hetet, amikor sziklaszilárd szándékuk, hogy megnyaraltassák népes famíliánkat, azaz minket hatunkat és (egy időben, vagy heti turnusokban) a bátyámékat (ugyancsak hat fő). Tudom, és nem győzöm ismételni, hogy iszonyat szerencsések vagyunk. Hogy ilyen szüleink vannak, és hogy ilyen helyzetben vannak, hogy megengedhetnek ilyesmit maguknak. Hozzátartozik a dologhoz, hogy Apu még mindig nagyon aktívan dolgozik. És az a helyzet, hogy élvezi. Ő nagyon nagy nemzetközi tekintélynek örvend szerte a világban, és mindenhová hívják, konferenciákra, tanácsadásra, nemzeti (szerzői jogi) törvények megalkotására, jogi képviseletekre. És ő megy. Persze, egyik oldalról őrület, hogy mindezt 70 felett teszi, de ugyanakkor be kellett látnunk családilag, hogy ő tipikusan olyan, aki élete végéig fog dolgozni (vagy, csúnyábban mondva: addig él majd, amíg dolgozhat). Nem az a kertben kapálgatós típus, vagy aki a tévé előtt töltené a napot. És számára, a sok munka egyik értelme és célja az, hogy Anyut és a "leszármazottjait" kényeztethesse. Főként utazásokkal. Ezek közé tartozik a Nagy Családi Nyaralás. Amit általában már februárban szeret megbeszélni, lefoglalni. Általában mindig a Garda-tó győz, a család nagy kedvence, de idén Anyu fellázadt: a tengerre szeretne menni!!! Kissé "zúgolódott" az aprónép, de persze ez csak azért volt, mert imádják a megszokott jót.
Így céloztuk meg idén Horvátországot, ott is, nosztalgiától vezérelve, Brac szigetét. A "c"-ről hiányzik a kis "sapka", de nem tudom, hogy hol kell odatenni. Nosztalgia, mert 1977-ben már egyszer jártunk ott (még "kis" családként....). Hát, sokat változott a sziget...
Apuéknak jött még az az ötletük, hogy induljunk egy nappal korábban, és nézzük meg a Plitvicei tavakat. Hát nem tudok eléggé hálás lenni nekik ezért. Bár váltig állítják, hogy a múlt évezredi látogatásunk alkalmával is megálltunk ott; igazi élményt mégis most jelentett! Annyira, de annyira lenyűgöző ez a tó- és vízesésrendszer, hogy tényleg az volt az érzésem, hogy a földi paradicsom képződött ott le. Ráadásul, jópofán lehet végiglátogatni az egészet: kis elektromos vonatok visznek el egy-egy pontra, és onnan lehet túrázgatni a patakok, tavak és vízesések mentén, mindezt fapallókból készült utakon. Lehet még hajókázni is (elektromos hajókkal, vagy mikkel). Nem lehet fürödni, nincs szemét sehol, sem felesleges árusok, nagyon óvják. Ha jól tudom, ez is a Világörökség része, ami nyilvánvalónak tűnik.



 Szóval itt kezdtük a nyaralást. Misi bátyám a három fiával jött, sógornőm és unokahúgom nem tudtak jönni (ki ezért, ki azért). Ezt mondjuk már a kezdetektől tudtuk. Zoli szinte-nem-részvétele viszont nem volt betervezve. Ugyanis pont az adott héten volt a televíziós felvétele egy olyan műsornak, aminek ő a producere, és azt nem lehetett sehová sem tolni. Ő meg nem merte magára hagyni a produkciót. Így aztán eljött velünk Plitvicére, majd másnap levezetett Splitig, ott én átvettem a kormányt, ő meg felszállt egy repülőre és hazajött. Ez volt vasárnap. Aztán csütörtökön visszarepült, buszozott, kompozott és Apu várta őt Brac-sziget egyik végén, majd estére már Bolban is volt, a sziget másik végén, ahol mi nyaraltunk. Így aztán a nyaralás nagy részében úgy is tűnhettünk Misivel, a tesómmal, mint egy hétgyerekes házaspár: az ő három fiával és az én négy lányommal.... Meg ugye a nagyszülőkkel.... Egyébként jó volt ez így, csak persze azért a lányok nagyon kiborultak az Apa-hiánytól, főleg Emma. De az unokatesók viszont jól elvoltak azért. Bátyámnak már két felnőtt fia van, akik olyan jófej módon törődtek a lányokkal, főleg az Ikrekkel, hogy csak!

Szőke kékszeműek vigyorognak a kompon
Zita a kompon, a háttérben Split
Ikrek a kompon, szélben, fejük felett a hajót végig követő sirályok
Evezős a tengeren
Jégkérm-királylányok a trónon és körülötte
Nagyon tiszta tenger, nagyon aranyos kiscsajokkal
Medence is volt
 Bol és Brac persze gyönyörű, ahogy a horvát tengerpart általában. Iszonyatosan meleg volt, így szinte állandóan a vízben voltunk. Ha meg az apartmanban, akkor éltünk a légkondi lehetőségével... A hely, ahol voltunk gyakorlatilag a "Zlatny rat" szomszédságában volt - a híres két, összeérő öbölből képződött földnyelv mellett. Sok Horvátország-reklámon látható. Az ember azt hinné, hogy homokos, de nem: kisebb-nagyobb kavicsok alkotják a strandot.
Szépség-verseny: Balogh-lányok vs. kilátás
A híres Zlatny Rat
A hőségtől bágyadt bicajosok Bolban
Kacsázók I.
Kacsázók II.
Anya és Imolája
Családegyesítés: végre itt van Apa is
Imola retro
Anya-profil tengeres háttérrel
Emma kalapban - a medencében
Imola specialitása: háromágú szökőkút (kell hozzá egy foghíj és két lassan növekvő fog)
Az ép fülű lányok (tehát Imola kivételével) az első napokban annyit búvárkodtak (jó sok halat, rákot meg egyebeket láttak a sziklák közt), hogy a hét második felében szinte mindegyiknek megfájdult a füle.... Szerintem az empátia is benne volt, Imola irányában, akit ugye az utána való héten műtöttek. Eveztek is kenukban, meg ugrabugráltak ilyen hevederes megoldásokban, biciklit is béreltünk, hogy bekerekezzünk a faluba. Meg.... Zita kiszúrta, hogy van "banán": felülnek egy felfújt, banán-alakú valamire egymás mögé az emberek, egy motorcsónak húzza őket, ide-oda kanyarog, aztán vagy bedőlnek a vízbe a banánon ülők, vagy sem. No, ilyen típusú, de különböző alkalmatosságokból volt vagy tízféle ott: voltak nagy szófára emlékeztetők, meg "fánkok", meg karosszékek, stb. Zita mindenképpen ki akarta ezt próbálni, és "emberére" is akadt Zoli nevű nagy "ló" unokabátyjában... Zolival (Apával) leegyeztettem, hogy ugye elengedhetem a lyányt erre az őrültségre, de mivel a legutóbbi közös vidámparkozásunkkor (nyár elején) kiderült, hogy Zita sokkal jobban bírja, mint bármelyikünk a pörgőforgó akármiket, és még élvezi is, Zolinak sem volt kifogása ellene. Így aztán befizettem őket - és nagyon élvezték. Aztán, mivel a pasas, akinél befizettünk rá, azt állította, hogy nyugodtan mehetnek kisebb gyerekek is; Zoli megérkeztével az összes lány kikönyörögte az apjánál, hogy menjenek egy valamin így együtt. Hát mentek! És nagyon lelkesek voltak! Én meg örültem, hogy kihagyhattam....
"Crazy UFO crazy Baloghokkal...
Szóval: szombaton mentünk a tavakhoz, vasárnap a szigetre, Zoli csütörtökön jött vissza, és aztán vasárnap tértünk haza. Így Zoli autózott és repült egy csomót, és nyaralt 1+2 napot.... Biztos jól kipihente magát az egész éves hajtásból... De, talán, majd még Bogláron.... Amiben én nem hiszek, dehát a remény hal meg utoljára....
A nyaralás során ünnepeltük -ahogy szinte mindig- a szüleim 49. (leírom: negyvenkilencedik!!!!!) házassági évfordulóját!!!! Annyira jó! Azt ígérték, hogy jövőre, az 50.-re, visszatérünk a Garda-tóhoz. Nekem mindegy, lehet az ünnepség a saját kertünkben is, csak maradjanak még sokáig ilyen fittek és jókedvűek!!!!

Köszönjük nagyon ezt a nyaralást (ami ráadásul az egyetlen ilyen "igazi elutazós" számunkra az idén, bár persze Balatonboglár nagy adu-ász nálunk, de az ritkán zajlik hatosban), és nagy szeretettel fogunk visszagondolni a hihetetlen színű tengerre, arra a csak ott fújó meleg fuvallatra, a tengerparti étteremben elköltött remek ebédekre, a sok fürdésre, a melegre, a napsütésre, a sok viháncolásra, az egészre!!!!

2012. július 23., hétfő

Lennon, lekvár és lányregény

I.
Amikor nyaralni indultunk (hoppá, erről még mindig nem meséltem! na majd nemsokára), nekem jutott az a feladat (az összes többi mellett is, már ami az utazásra való készülődést illeti), hogy bedobjak néhány hallgatnivaló CD-t a kocsiba. Hát, velem nem járnak túl jól a családom tagjai, nehezen szakadok el a kedvenceimtől. Úgymint Springsteen (akiről már a lányok is tudják, hogy "Anya második szerelme" - illetve Emma szerint csak a negyedik lehet, mert a dobogó mindhárom fokán csak APA állhat! :-) ), Rod Stewart, U2 és Bon Jovi. Ez az alap. Aztán hol ez, hol az társul. Most valamiért még John Lennon lemeze akadt a kezembe (egyébként szigorú rendszer van a CD-k között, Zoli gyakran ellenőrzi és hozza helyre a menet közben keletkezett összevisszaságokat). Úgy gondoltam, hogy ideje, hogy megismerkedjenek a csajok ezzel a legendával is, ami teljesen belefér abba, hogy egyébként Pitbull zenéjére "tombolnak", ha szól a rádió....
Be is tettem egy bamba pillanatban a Lennon lemezt. Persze, jött hozzá magyarázat és sok-sok kérdés. A Beatles-ről, utána pedig egy idő után arról, hogy mikor, hogyan és miért halt meg szegény John. A zenéért pedig, legnagyobb meglepetésemre, nagyon lelkesedtek. Persze, mint sokszor, a gyorsabbakért. És azokat folyton ismételni kellett. Úgyhogy Zoli egy idő után kijelentette, hogy ha még egyszer meghallja az általa egyébként "első areobic aláfestő zenének" titulált (a komoly emberek szerint pedig tulajdonképpen az első "rap" szám) "Give peace a chance" című nótát, akkor biztos, hogy háborús gondolatai támadnak. Mondjuk, az is eléggé fura, hogy a 40 fokban gyakran csendült fel a "So this is Christmas" kezdetű "Happy New Year" című karácsonyi dal; és az Imagine végtelenítve megint csak érdekesen hat. Szóval Lennon bejött, Zoli pedig kimegy inkább, ha meghallja....

II.
"Anya, van még a muffinból, amit sütöttél?"- Imola így nyitott ma reggel. 
Az igenlő válaszra kérés érkezett:
"Jó, akkor azt kérek reggelire, a baracklekvároddal, mert az olyan finom!!!"
Nos, ez zene füleimnek! (Mármint, nem feltétlenül valamelyik Lennon-szám!)
Mert idén nyáron már nem bírtam magammal! Sokáig tartottam Zoli "fenyegetésétől", mely szerint ha lekvárt merek főzni, az már válópergyanús, mivel "az nagymama-dolog", de most már nem félek!!! Amikor az első szárnypróbálkozásaimat tettem egy kis eperrel, még óvatosan árultam el neki, de Zita azonnali lelkesedését látva, rögtön éreztem, hogy úgyis én nyerek... Aztán Zoli is megkóstolta a lekvárt.... És már nem is ellenzi a dolgot! Igyekszem mindig úgy csinálni, hogy ő ne lássa, maximum a dunsztot, így végül is mindenki jól jár. Én pedig próbálkozom ezzel-azzal, olyan örömmel, mint aki végre megkóstolhat valami tiltott gyümölcsöt (szinte sóvárogtam már a lekvárfőzés élményéért, biztos nem vagyok komplett). Az eper után jött a meggy (nem sikerült csúcs módon, be kell látnom), aztán a málna, majd a sárgabarack (ez viszont díjnyertes lett!), és most legutóbb a ringlószilva (isteni!!!). Sima szilvát tervezek még, meg esetleg újra sárgabarackot, ha kapok még, mert az gyorsan el fog fogyni, érzem. Összesen eddig kb. 50 üveg lekvárt gyártottam, és lent pihegnek a pincében, szépen (????) felcímkézve.
Zolit pedig végképp legyőztem azzal az érveléssel, hogy ez nekem azért "kell", mert így tudom, hogy az általam gondosan és előrelátóan elkészített lekvárt eszegetik majd a lányok azokon a reggeleken, amikor nem leszek velük, mert már a metrón zötykölődök a munkahelyem felé. (Igen, erről is kell majd mesélnem, nem is keveset...)

III.
Az van, hogy Zita imádja a Szent Johanna Gimi sorozatot, és rávett engem is, hogy olvassam el. Most tartok a második kötetnél, és az a helyzet, hogy tetszik. Úgy olvastatja magát. Olyan lányos, olyan kedves, olyan békés. Ajánlom lányos anyukáknak! Meg lányoknak, tiniknek, nagyiknak, és mindenkinek, aki szívesen olvas ezt-azt!

+ 1.
Ennek talán a "learning" címet adhattam volna, csak furán festett volna...
Szóval, már előre elterveztem, hogy amíg Imolával kórházban leszünk, majd utána itthon lábadozunk, jó lenne a többiekkel is valami értelmeset "kezdeni", továbbá az nem lenne túl szerencsés, ha mindannyian a frissen műtött húgon lógnának. A vakáció alatt erre a tábor a legjobb megoldás, nemdebár? Még el kell hozzá mesélnem azt, hogy Zita már a tavasszal azt kérte, hogy ha jól teljesít a suliban, akkor ismét kérne valami "díjazást" (mint anno a 100 ötösért a telefont). Aggódva kérdeztem, hogy mit, mire kiderült, hogy "vagy fotós tanfolyamot vagy intenzív nyelvtanfolyamot". Hála az égnek, hogy ilyen jófej gyerekem van!!! Mivel nem lett kitűnő (az a fránya matek!!!), ezért én döntöttem el, hogy melyiket a kettő közül. Illetve kissé módosítottuk a dolgot. Az intenzív nyelvtanfolyamhoz több hét is kellett volna, és elég lett volna az órákra bejárnia. De ez Imola miatt körülményes lett volna. Így lett egy egyhetes tábor egy jónevű belvárosi nyelviskolában. Délelőtt nyelvórák anyanyelvi tanárokkal, délben ebéd egy jó kis olasz étteremben, majd délután klassz programok (úgymint mozi, Parlament-látogatás, Csodák Palotája, stb...). És az történt, hogy Klára pedig beevezett Zita farvizein.... Ugyanis Emmát egy közeli, már tavaly tesztelt, tenisz-táborba írattuk be erre a hétre, és Klárát vele együtt elküldeni finoman is rizikós lett volna (elég konfliktusos a viszonyuk mostanság), ráadásul Klára imádja az angolt, és sokkal jobban érdekelte ez a nyelvi tábor. Így aztán, Zita Klárával járt egy hétig a Belvárosba, és azt kell, hogy mondjam, hogy teljes siker volt az akció! Jól elvoltak ketten, amikor együtt voltak; Klárát mindenki csípte (történetesen ő volt a legfiatalabb, és elnyerte a "Picúr" kényeztető becenevet), a közeg, a kaja és a programok nagyon tetszettek nekik. És a nyelv? Zita szerdán már azt mondta, hogy "egyre több mindent értek abból, amit a tanár mond", meg olyanokat mesélt, hogy miket kommunikált órák után azokkal a társaival, akik meg magyarul nem tudtak (tehát merte használni a tudását!!!), úgyhogy mindenképpen hasznos volt, mert kihegyezte a fülét a szép kiejtésre és a szóbeli megértésre! Klára pedig eddig is remekül kihámozta például a rádióban hallott nótákból is azt a pár szót, amit tud angolul, és ezt csak tovább fejlesztette. Esténként pedig kikérdeztette velünk az aznap tanultakat! :-) Jövőre is menni szeretnének, ha lehet több hétre! Emma pedig jól érezte magát a teniszen; hullafáradtan esett haza délutánonként, és ha megkérdeztem, hogy mivel telt a napja, akkor azt válaszolta: "tenisszel és nevetéssel". Imola pedig a kezdeti apátia után, pont a táborok végére jött annyira helyre, hogy már strapabíróan állja a testvéri törődés viszontagságait!

2012. július 20., péntek

Sokk

A Bátyám és a Sógornőm nagyon fiatalon ismerkedtek össze. Már az egyetemen. Egymásba szerettek, eljegyezték egymást, és még diákként házasodtak össze. A (jogi) diplomaosztójukon, 1988 tavaszán, Évinek, a sógornőmnek már kerekedett egy hangyányit a pocakja. Zsófi bujkált ott, az egyszem unokahúgom.
Tegnapelőtt, aznap, amikor az álmatlan éjszaka után kikóvályogtunk a kórházból, Szüleim házánál járva, Sógornőm rákérdezett: "Akkor jössz ma?" Hogy hová is, nem villant be rögtön. Aztán igen! Hát persze, hogy mentem (némi, nem is csekély, szervezést igényelt, de még jó, hogy!).
Zsófi diplomaosztója volt tegnapelőtt. 
A leányzó természetesen gyönyörű volt, komoly, amilyen ő szokott lenni, majd bájosan mosolygó, amikor a későbbiekben koccintottunk az egészségére és az eredményére. Már akkor is mondtam ott neki, hogy egyszerűen sokkol a tudat, hogy én már azon a diplomaosztón is ott voltam, amelyiken ő még csak pocaklakóként!!! 
Nehezen emésztem.... Bevillan, ahogy a Bátyám hazahozta a kórházból, és óvatos léptekkel vitte a mózeskosarat. Ahogy babusgattam őt, ahogy együtt viháncoltunk, ahogy pancsoltunk a közös nyaralásokon (ő még úszógumival...), ahogy ülünk az autóban és telitorokból énekeljük, hogy "vappvappvapsubapp" (Republic: Szállj el kismadár, ha valaki nem ismerte volna fel :-)), ahogy koszorúslányféleként besorjázik mögénk a mi esküvőnkön, ahogy dédelgeti legkisebb öccsét, Gergőt, ahogy... nos, ahogy átmegy egy-két megpróbáltatáson, ahogy néha olyan szomorkásnak, elgyötörtnek tűnik, ahogy máskor meg ismét elővillan az az őt jellemző huncut mosoly. Zsófi felnőtt lett, nincs mit tenni. Én meg még sokk alatt vagyok.
A diplomaosztón (ami nagyon szép volt, egyébként), felolvasták Apukám egyik kedvenc versét. Olyan odavaló volt, hogy, a jobb "emésztgetés" céljából be is másolom. Zsófinak. Minden gyermeknek, aki egyszer csak felnő. És a felnőtteknek, akiknek van ilyesmire hely a lelkükben.


Rudyard Kipling - Ha
Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol - s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,
ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: "Kitartani",
ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több - ember leszel, fiam.
Zsófi meg én (és egy pizsama-alsó) valamikor réges-régen, a múlt évezredben

2012. július 18., szerda

Sós

Hazafelé, a kocsiban, Zoli le akarta egy picit ellenőrizni, hogy megragadt-e egy-s-más a kishölgyek fejében.
- Szóval akkor... Hogy hívták a falut, ahol voltunk?
- Bol! - jött a kórus.
- És mi volt a sziget neve?
- Brac! - megint könnyen ment.
- Milyen országban voltunk?
- Horvátország! - egyesek már lázadoztak, hogy ez túl könnyű...
- Jó, és milyen tengernél voltunk?
- Sós! - itt Imola volt az első, aki ezt rávágta.... 
Nem kis derültséget okozva... (persze, miután a kuncogás elült, tisztáztuk, hogy az Adriai-tengerről volt szó...)
Imola mondta ezt, aki tegnap átesett a műtéten. Úgy tűnik, komplikációmentesen zajlott le minden. Ráadásul, mivel a doktor bácsi végzett egy "nagytakarítást" ott, mindenhol, a "szakterületén" (fül-orr-gége) Imóka fejében, így még egy reménysugár is megjelent, hogy esetleg nem lesz második műtét. Habár... Az egyik fül jobb, a másik rosszabb állapotban volt, az előzetes "becslésekhez" képest. De azért én szurkolok, hogy a rosszabb állapotúnak is elegendő jót tett az, ami most történt.
Imola remekül viselte a dolgokat. Azt kell, hogy mondjam, hogy tulajdonképpen kíváncsian, szinte kissé "kiváltságosként" (hiszen ő az első a lányok közül, akit megműtöttek) állt az egészhez. A reggeli 7 órás érkezés után nem volt időnk pánikolni, nyűglődni, hergelni magunkat (hm, magamat), mert azonnal vittek Imola ágyához, öltözhetett is át, és épphogy kinyitotta a direkt erre a célra beszerzett újságot, hogy már hozták is neki a "szörpit", azaz az altató vagy inkább "bódító" italát. Kissé csalódott volt a beharangozott "szörpi" keserű ízétől, de ismét felülkerekedett a kíváncsiság, mert a nővérke azt mondta, hogy "ettől egy kicsit be fog rúgni". Nem tűnt fel annyira.. Mosolyogva mászott át a műtős kocsira, és csak az én lábam remegett, ahogy végigkísértem a folyosón a műtőkig. Szerencsére, tegnap ő volt a legfiatalabb, így fél 9-kor már műtötték is. Negyed 10 körül már ki is tolták. Azt állították, hogy "most már ébren van". Mármint műtéti szempontból, magyarázták később. Ja, jó, mert a gyerek hangosan horkolt.... És végighorkolta a visszautat a folyosón, kicsikarva ezzel sok mosolyt és kedves tekintetet. Az ágyban is aludt tovább. Amikor először kinyitotta a szemét, azt mormolta: "Akkor most már ehetek?" Innentől tudtam, hogy nincs nagy baj. Amikor már kicsit kiment az altató hatása, akkor felváltva panaszkodott szomjúságra és éhségre. Különböző technikákkal próbáltam elterelni a figyelmét addig, amíg végre ihatott, majd még később, végre ehetett! Picit fájlalta a torkát, amire kapott fájdalomcsillapítót, így újra szunyókált kicsit. A nap egészen könnyedén eltelt. Egy idő után kicsit összebarátkozott a vele egykorú szobatárssal (én is a roppant kedves anyukájával), aztán bejött a három testvér Anyukámmal, hogy meglátogassák "szegény Imót". Kicsit zokon vették, hogy nem sikerült elérni a doktor bácsinál, hogy megkaphassuk Imola orrmanduláját. Kíváncsian megnézték a műtőt (az ajtaját), ahol megtörtént a nagy eset, és töviről-hegyire elmeséltettek mindent. A hangos horkolás végig a folyosón visszafelé őket is mosolyra késztette, de Imola sértődötten tagadott... Egyébként pedig kissé sajnálja, hogy tulajdonképpen nem sok mindenre emlékszik.
Az éjszakánk kényelmetlenül, de eltelt, és reggel egészen korán meg is kaptuk a zárójelentést. Itthon vagyunk, és most Imola sokkal nyafibb, mint ott bent, de ez nem gond, megkapja a megfelelő törődést!

u.i.: A kissé furán, de legalább is érdekesen alakult nyaralásunkra meg majd visszatérek. Remélem...


2012. július 6., péntek

Életjel

Szóval vagyunk mi, egészen jól, csak valahogy nem vesz rá a lélek, hogy a számítógép előtt legyen nagyon melegem...
Azért most összefoglalnám az elmúlt heteket, mert hiába születnek bejegyzések a fejemben, és hiába vélem sokszor úgy, hogy "na ezt biztos le kell írnom", általában elmarad. Hol ezért. Hol azért. Hol meg, nem fogjátok kitalálni, amazért.

A szünet első hetében táborozás folyt: Klára és Imola tornatáborban voltak, aminek legeslegnagyobb vonzereje (a táborvezető, Judit "néni" személyén kívül) a medence volt. Hiszen már akkor, időszámításunk előtt pár évvel, azaz június közepén, is meleg volt... Ezalatt, Zita és Emma jobb agyféltekés rajztáborban voltak, és nagyon élvezték. A rajzaik pedig lenyűgözőek lettek, tényleg!
Aztán a következő héten már Zita számára is kitört hivatalosan a vakáció. Ő is kézhez kapta bizijét, ami ugyan nem lett kitűnő (mondtam is neki, persze viccesen, hogy ő a család "fekete báránya"), de szuper lett azért, és csak így tovább, és szétvet a büszkeség. Ja? Hogy ő jövőre azért kitűnő szeretne lenni? Ha gondolja, engem nem zavar....
A jutalomkönyveket már nem bírták megfogni... .-)
Ennek a hétnek a végén teljesen szétoszlott a család. Emma megkapta fantasztikus nagyszüleitől a tízéves szülinapi ajándékát: egy párizsi utat. Emma választhatott magának társat, és ő volt olyan jófej, hogy az Zita lett. Így Zitus boldogan ment velük - úgy látom, hogy komoly rajongást érez eziránt a város iránt, és egyáltalán: nagyon szeret utazni és felfedezni. Emma számára talán a Roland Garros-on tett vezetett túra volt a legnagyobb élvezet, no persze, azért ő is örült, hogy felmászhatott az Eiffel-torony tetejére, hajózhatott a Szajnán, sétálhatott a Champs-Élysées-n, megkereshette Győr nevét a Diadalíven, stb...
Örülnek, hogy ott lehetnek!!

Emma kiválasztotta az öltözőszekrényét... :-)
Kicsi lány a NAGY pályán
Zita rengetegszer lefotózta a megunhatatlan Eiffel-tornyot.
Nekem ez a kép tetszik a legjobban.
Amíg a Nagyok nagyszülői kényeztetés alatt álltak, én hasonló céllal utaztam el a két Kicsivel, Magyarország leghíresebb "gyerekbarát" szállodájába. Azt szerettem volna, hogy minden úgy legyen három napig, ahogy ők kívánják. Angyalokkal laktam hát ezalatt az idő alatt, az idegek kivasalódtak, a szájak folyamatos mosolyra húzódtak. Volt sok pancsolás, meg kézműveskedés, meg játszóterezés, meg ugrálás, meg megint pancsolás, meg megint és megint. Jó móka volt, vidáman tértünk haza. Zoli mostanában sehová sem tud eljönni, így ide sem tartott velünk. Félő, hogy lassan megszokjuk.
Iker-bohóckodás
Iker-pancsolás
Iker-majomkodás
Egyéni jégkrémezés á la Imola
Egyéni fagyizás á la Klára
Gokart-mámor
Ezen a héten pedig baba-mama-barát nyaralás folyik... :-) "Mama" és persze "Papa" pesten főhetnek a levükben, dolgozhatnak, ügyintézhetnek, kettesben vacsizhatnak, mozizhatnak, sétálhatnak és vendégeket fogadhatnak (sőt! csak zárójelben, titokban jelzem: lekvárfőzés is zajlott ezen a héten!!!), a "babák" pedig Zamárdiban, "Laci-táborban" "senyvednek". Kényeztetés magas fokon: Balcsi, sütögetés, kertmozi, ugrálás, pingpong, tollas és foci (ja mert még két legényke is velük tart), kalandpark, lovaskocsizás, kerti jacuzzizás, éjszaka légkondis pihi, őrületes étrend (inkább nem is részletezem), nyugi, vidámság, semmilyen elanyátlanodás... Nos, itt tartunk, ennek "vetünk ma véget"....