Pages

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: testvérek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: testvérek. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. január 11., szerda

"Csak úgy, testvériesen"

Amikor elterveztem ezt a bejegyzést (úgy három napja), akkor valami durvább címet szántam neki, mint pl. "Állóháború" vagy "Testvérharc". Időközben azért kissé kitisztult az ég lelkem viharában, így a cím is leszelídült egy kicsit.
Mindazonáltal, egy kissé kevésbé kellemes témát feszegetnék, nagy bánatomra. Persze, a karácsonyra ajándékozott személyre-szabott könyvek állandó olvasgatása, és azoknak a lányok általi "lereagálása" komoly útmutatást ad nekem az ügyben, hogy mit és hogyan írhatok itt le. Tulajdonképpen, számomra is ajándék volt ez az ötletem. Rengeteg mindent "helyre tett" és helyre pakol még folyamatában is.

Szóval, nem tudom, hogy miért (illetve vannak tippjeim, majd mindjárt visszatérek rájuk), de mostanában elmélyülni látszanak az ellentétek bizonyos gyerekeink között. Tudom én, hogy a testvérek alapvető sorseleme a veszekedés; olyan nincs, hogy ne lenne ilyen. És azzal is tisztában vagyok, hogy a testvérek közötti féltékenykedés is velejárója a többgyerekes család-modellnek. De én úgy érzem, hogy most már néha túllépnek egy egészséges határt. Klára és Emma (a két főharcos) már eljutott ahhoz a bizonyos "ha sapka van rajta, az a baj, ha nincs, akkor az a baj" szindrómához, amiből nehezen találom a kiutat. Állandóan belekötnek a másikba, és hamar elfajul kiabálásba, egymás sértegetésébe, (ajtó)csapkodásba és nem ritkán "tettlegességbe". Persze, Zita (a maga megbolydult, noha mintha már kissé visszazökkenő lelkével) és Imola sem ártatlanok ám; és sokszor ők is harcolnak a többiekkel, vagy a két Kékszemű vitájába szállnak be - egyáltalán nem pártatlanul. Imola hajlamos Emma pártját fogni, Zita pedig sokszor túlzó módon száll Klára védelmére; még olyankor is, amikor Klára valami igazán hajmeresztőt művel (inkább nem is hozok fel példákat, merüljenek azok inkább feledésbe...).

Összefoglalva: az utóbbi időben nem egy olyan vacsoránk volt, ahol a gyerekek őrjítő módon viselkedtek - vagy akár előtte, és azt folytatták az asztalnál. Próbálkozunk mi szép szóval, könyörgéssel, fenyegetéssel, érveléssel, és - főleg: elkeseredéssel. Talán ez utóbbi hat a leginkább, legalább is bizonyos csemetékre. Valamelyik este már inkább elmentem sétálni egy kört, mert féltem, hogy "felrobbanok", vagy mérgemben olyat mondok/teszek, amit megbánnék... Zoli is rosszkedvű ezt tapasztalván, de néha még ez sem állítja meg őket....

Hogy miért van ez mostanság? Persze, illő lenne magunkban (is) keresni a hibát, és nyilván megtesszük, és próbálunk újabb és újabb (naggggyon megértő) technikákat alkalmazni az ellenségeskedések feloldására, de azért lenne egy egyszerű magyarázatom is. Úgy hívják: LEVEGŐ!!! Mintha a szünet alatt kimaradt egyhetes hegyi túra hiányozna. A "kiszellőztetés". Ráadásul a Mátra is kibabrált velünk, azóta meg Imó és a saját "tüdőlötyögésem" is megakadályozott minket a levegőzésben. Imola rögtön elkezdett köhögni, akár már egy szellőztetés során is. (Ma ment először suliba.) 

Lehet, hogy már a hó puszta látványa is segített, mert tegnapra kicsit kisimultak a lányok idegrendszerei. És így a miénk is... Éppen jókor, mert már kezdtünk nagyon elkeseredni...
És már most megígérem magunknak, hogy amikor csak lehet, kiviszem a csipet-csapatot levegőre. Régen is mindig ezt a módszert alkalmaztam, ha már nem bírtam velük. Csak éppen sokkal könnyebb ovisokat kirángatni, mint elfoglalt iskolásokat... De látom, hogy komoly következményei vannak a hiánynak. Már ha nem tévedek, és tényleg ezért ásták ki a sáncokat egy állóháborúra....
Kissé szorongva várom mostanság a késő délutáni-esti létezést: vajon most is lesznek-e összecsapások? Keresem a kulcsot ahhoz, hogy ne fajulhassanak el a dolgok, de pillanatok műve alatt robbannak a bombák a testvérharc aknamezőin... És teljesen kiszámíthatatlanul...
Ezért "vicces" számomra az a kifejezés, hogy "testvériesen osztozni"....