Pages

2012. február 29., szerda

Van még kérdés?

Bizonyára láttátok sokan Móninál, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy engem is "meginterjúvolt". Nagyon tetszett kezdetektől fogva Móni ötlete. Azt gondolom (most az én "szereplésemtől" függetlenül), hogy igazán felkarolhatná a sorozatát valami "állami szerv", aki azt szeretné, hogy ne fogyjon tovább a magyar.... Úgy népszerűsíti a nagycsaládosságot, hogy nincs kiretusálva semmi rózsaszínnel, teljesen életízű - és szerintem mutatja azt, hogy még a mai világban is a legjobb ötlet a (nagy) család.
Szóval, izgatottan vártam, hogy mit fog tőlem kérdezni Móni. Főleg úgy, hogy mi azért elég jól ismerjük egymást, sokat beszélgettünk már, borozgattunk is, átéltünk egy-két "válságot", forgattunk közösen és hát napi rendszerességgel dolgozunk együtt. Kíváncsi voltam, hogy mit gondol, mire lehetnek kíváncsiak az olvasói, vagy mire kíváncsi ő? Az eredményt itt olvashatjátok.
Na most, Móni eme tettének köszönhetően (ez tisztán látható volt!), átlépte a blogom rendszeres olvasóinak száma a bűvös 200-at, sőt, jól tovább is futott. Az olvasottságom is jócskán meglendült, közelről nyaldosva a napi négyszámjegyűséget. Ezt mind köszönöm Móninak, és mindazoknak, akik eddig, vagy mostantól szavaztak nekem bizalmat.
Törtem a fejemet, hogy mit is ajánlhatnék, hogyan is játszhatnánk. És akkor a következőt találtam ki (belátom, létezik eredetibb ötlet...): nyereményjátékot hirdetnék, egy régi kedvenc illatom, Trésor, (nem régi üvegben!!! :-) ) és a mostani kedvenc kávém lenne a nyeremény, plusz, ha meg tudom oldani, egy kis saját készítésű meglepetés. Mit kell érte tenni? Nem sokat... Rendszeres olvasónak lenni. Kommentet hagyni itt. És örülnék, ha valakinek még volna olyan kérdése irányomban, amit Móni nem tett fel (és persze a jó ízlés határai között marad... :-) ), azt feltenné. Megteheti az e-mail címemen is: balogh.ficsor@gmail.com. (De azért kommentet is hagyjon!)
Ja! És ha valaki fővárosi, vagy gyakran jár ide, és a kávét egy közösen, személyesen elfogyasztott csészére cserélné, abban is benne leszek. De azt majd a sorsolás után tisztázzuk a nyertessel. A sorsolást március 8-ra, a nemzetközi nő- és Zoltán-napra tenném!!!
És remélem, hogy megérdemlem a bizalmatokat, és örömötöket lelitek továbbra is a blogban. Én köszönöm mindenkinek, aki időt szakít rám, hogy megteszi!
 kép innen

2012. február 27., hétfő

Tíz

Azt hiszem, minden alkalommal át kell élnem, végig kell mennem ezen a finom fájdalmon, amit a gyerekeim születésnapjának elérkezése jelent. A kerek évszám pedig már tényleg a legkegyetlenebb hab az amúgy édes életünkön "tortáján".
Emma, akit még mindig hajlamos vagyok "babázni" - mert korához képest kicsi, mert olyan bújós, olyan nagyon természetes és őszinte, ma tíz éves lett.
Természetesen, ő már nagyon várta ezt a különleges születésnapot. Nagyjából október óta emlegeti. Tegnap este, a jóéjt-puszi mellé meséltem neki egy picit arról, hogy hogyan éreztem magamat a születése előestéjén (indított szülés volt), hogy mennyire felbosszantott a születése napjának reggelén, amikor már régen igyekezni kellett volna a kórház felé, az apja még komótosan, újsággal a kezében vette célba a fürdőszobát; hogy milyen sok baba döntött aznap úgy, hogy meglesi a nagyvilágot; hogy kissé aggódtam, hogy nem is lesz hol megszülnöm; hogy aztán ő megoldotta a dolgot, mert olyan lassan érkezett, hogy addigra már az összes többi baba megszületett, és hogy amikor végre megérkezett, akkor mennyire-de-mennyire örültünk! Kérdezte, hogy fáj-e, ha a baba születik. Mondtam, hogy igen, de annyira, de annyira megéri a fájdalom! Meséltem, hogy miután megkaptam őt, immáron a kórházi ágyamnál, akkor csak letettem őt az ágyra és néztem, néztem, néztem, csodáltam őt. Alig hittem el, hogy ilyen csodálatos kisbabát kaphattunk az Élettől (ismét - hiszen volt már Zitánk is!!!!). Elmeséltem neki, hogy amikor megszületett, az apjával szinte egyszerre kiáltottunk fel: nézd, milyen szép füle van!!!
Amikor ma reggel ébresztettem, hogy jöjjön, had vegye kezdetét az ünnepség-sorozata, kissé álomittasan, körém fonta karjait és csak szorított....
Örült a neki terített asztalnak. Ott állt egy virág (tíz bimbóval!!!), egy tál aprócska kakaós csiga, amiből egy 10-es számot formáltam, a tízévesnek "kijáró", általam készített album (kicsit scrap, de inkább fotó), és egy helyes kis nyaklánc dobozocskája. (No meg egy halom fotó, amiket szabad felhasználására adtam át - mindegyiken ő van, vagy ő IS van.). Az album végén ezúttal is szerepeltek azok a titokban beszerzett jókívánságok, amiket az osztályfőnöke, az edzője, a barátnője, a keresztanyukája és a korrepetítora írt/rajzolt neki (a zongora tanárnő nem vállalta: azt mondta, hogy mivel orosz, nem tud rendesen magyarul írni, úgyhogy inkább ne).


Vigyorgott, minden tetszett neki.
És ma, ez a hét, és az elkövetkező hétvége csak róla szól!!!! Ahogy az egész életünk is (no meg Zitáról, Kláráról meg Imoláról!!!!!!).
BOLDOG 10. SZÜLETÉSNAPOT, EMMA!!!!!    
u.i.: Tudom, hogy ez tűnhet már túl csöpögősnek, de komolyan mondom, hogy tényleg így érzek ilyenkor, születésnapokkor, tényleg felépül bennem ilyenkor szép lassan, a rákészülés során egy emlékező-elmerengő-szeretetteljes érzés és folyamat, ami a köszöntéskor csúcsosodik ki. És még tart tovább is, hiszen a héten készülök rá arra, hogy olyan bulit és családi ünnepséget csapjak neki, amilyennek igazán örülne!
2012. február 27.- reggel - amikor Emma tíz éves lett.....

2012. február 23., csütörtök

Lift

A minap megtörtént velünk (Zolival és velem) a "nagy klasszikus" frász: beszorultunk egy liftbe, egy bevásárlóközpontban, a moziba igyekezvén. Mentünk felfelé, már éppen elértük elvileg a kitűzött szintet, amikor is nagy rázkódás, majd zutty: megállt. Először azt hittük, hogy csak kicsit erőteljesebben sikerült fékeznie. Igenám, de nem nyílt az ajtó! Vártunk egy picit, majd óvatosan megnyomtuk az ajtó-nyitó gombot. Semmi. Kezdtem berezelni, Zoli röhögött. Végül benyomtuk a vészcsengőt. Amire egy darabig nem válaszoltak. Végül igen, de olyan halkan hallottuk, hogy az is csak rátett a félelmetes érzésre.... Nagy nehezen kihámoztuk, hogy azt mondják: jönnek segíteni. Kis idő elteltével hangokat hallottunk a túloldalról.... Néha furcsa dörrenés, zuttyannás - pár pillanat, hogy még inkább rettegjek. Végül megláttunk két pár kezet, amelyik feszíti szét az ajtót. És hopp! Kiugrottunk gyorsan, megköszöntük, elrohantunk a moziba, és eldöntöttük, hogy soha többé nem használjuk azt a liftet.
Ezt a történetet persze elmeséltem a lányoknak, reggelinél, mire Klára kérdése:
"- És, csókolóztatok?!?!" (és vihorászott....)

2012. február 22., szerda

Ilyen lehet a kamaszkor

Azonnal leszögezném, hogy ami következik, az nyilván csak az elmém szüleménye lehet, és bármilyen egybeesés valós személyekkel vagy cselekményekkel pusztán csak a véletlen műve... :-) Hiszen nekem még nincs is kamasz gyerekem, legfeljebb egy serdülő - aki pl. a vívó-korosztályában még két évnyire van ettől a kategóriától, és most csak simán "gyerek"-ként fut. Meg különben is: nekem nem is lesz kamasz gyerekem. Vagy hát persze de, a kor szerint bizonyára, de nyilván észre sem vesszük majd a bennük dúló hormonális vihart, és végig ugyanolyan kezelhető, békés, szolid, szófogadó, segítőkész, szorgalmas és békés gyerekek maradnak, mint amilyenek most is....:-)

Tehát, ha mégis lenne egyszer egy olyan igazán kamaszodó gyerekem, azzal biztos megtörténhetnének ilyesmik:

1. A gyermek (mondjuk egy leány) fennakad egy matekpéldán, ezért segítségért fordul anyukájához. A feladat valami olyasmi, hogy egy kenyérhez a liszt tömegének 0,6 részének megfelelő mennyiségű víz kell, stb... A gyerek nem érti, naná, hogy nem, hiszen a legkevésbé a szöveget és a könyvét nézi; ellenben mindenért berzenkedik:
"Minek nekem tudni ezeket a tizedes törteket?!?! Sosem lesz rá szükségem! Hát mire lehet azokat használni?
Az anya kihívásnak érzi a kérdést, próbál válaszolni:
"Hát, mondjuk, fel kell venned hitelt svájci franc-ban, és figyelned kell az árfolyamot, ami sosem kerek szám... Vagy ki kell számolnod a kamatokat. Ott is lesz egy vessző..."
"Áh, én SOHA nem fogok felvenni hitelt felnőttkoromban, pláne nem svájci franc-ban!" - pöccinti le a védőbeszédet a kamaszlány.
"Jó, akkor mondjuk... Gyereked lesz, ugye? Az csak lesz?"
"Persze, persze - hadarja gyorsan a sarj - három lesz, az elsőt úgy fogják hívni, hogy..."
"Jó, jó, tudom - inti le a kissé fáradó anya, aki azért már menne vissza főzni, hogy az egyébként korgó gyomrú kamaszleány és annak testvérei étvágyát csillapíthassa, - szóval, mondjuk beteg lesz az a szegény gyerek, és akkor felírnak neki valami kanalas orvosságot, például 3,5 ml-es adagolással. Na, akkor is lesz vessző!!!"
A gyermek lazán vállat von, és semmit sem veszít harciasságából:
"Úgyis be van jelölgetve azon az adagoló izén..."
Ahogy halad a példa, a felháborítóan felesleges tizedes törtekhez betársulnak a sima törtek. És kitör az újabb lázadás:
"Na, és törtekre meg már tényleg mi szükség van?!"
"Hát, mi van, ha elmész szórólapot osztogatni két barátnőddel, és a fizetség egyharmadát kell kiszámolnod?"
"Majd jó matekossal megyek szórólapot osztani."
Anya itt feladja...

2. Ismét egy leánygyermeket/kamaszlányt tudnék elképzelni abban a jelenetben, amikor is az iskolába indulás már a késés szélén táncol, kint farkasordító -25°C-os hideg és szélvihar tombol. A leány komótosan fésülgeti szépséges haját a tükör előtt, és már sokadszorra rugaszkodik neki egy-két csatt beillesztésének. A kívülálló azt hihetné, hogy újra és újra teljesen egyforma frizurát hoz létre, de egy kamasz szeme ordító különbségeket láthat ám. Végre elégedett az eredménnyel, húzza a kabátját. Az apja, aki már hosszú percek óta ott topog, indulásra készen, szól neki:
"Sapka?"
"Dehogy veszek sapkát! Összeborzolja a frizurámat!"
"Na ja, - válaszolja az apja a szerintem ilyenkor klasszikusat - de ha kihullik a hajad, mert megfázik a fejbőröd, akkor utána már nem lesz, ami felborzolódjon!"
A gyermek (akarom mondani kamasz!) szikrázó szemekkel, ódivatú szülőket emlegetve, húzza fel a fejfedőt formás buksijára....

3. Ismét késés-közeli állapot, de ezúttal a másik oldalról: azaz, már biztos, hogy elkésett, mire odaér a zeneiskolába. Az anyja szállítja. Megérkeznek.
"Na, siess, ugorj, aztán ügyes legyél!"- hessegeti ki kedvesen, de sürgetve.
"Jó!" - a gyermek készséges.
Majd nyugisan, szinte lassított felvételben, hátranyúl a hangszeréjéért és kottájáért, felteszi a sapkáját, eligazgatja, felteszi a válltáskáját, gondosan a kapucnija alá rendezgeti... Eközben az anya értetlen:
"Nem érted, hogy sietni kell? Csak kapjál fel mindent a kezedbe, és szaladjál!"
"De Anya, az úgy nem kényelmes, és azt nem szeretem."- végre kezd kikászálódni az autóból, és nyugodt tempóban lépdel a zeneiskola felé.
Az anya csóválja a fejét, és felsóhajt.

Na, gondolom, hogy ilyesmi is lehet a kamaszkor.
Milyen jó, hogy nekem még nincs kamasz gyerekem. És ha majd lesz, akkor lásd a bevezető bekezdést...

2012. február 19., vasárnap

Téli séta (és fényképezkedés) a (fő)városunkban

Időről időre jól esik az ilyesmi. És elvárható, hogy megismerjük a saját városunkat. Majd újra és újra sétálgassunk a legszebb helyeken. Ezen a hétvégén a Lánchíd pesti hídfőjétől indultunk, át a hídon. Ahol a legtöbb leányzó eléggé berezelt....
A budai hídfőnél már vidámak voltak - örültek, hogy "megúszták"....
Utána a Siklóval mentünk fel a Várba. A Kisebbek ujjongtak - nem használták még ezt a járművet; vagy csak nem emlékeztek rá.
Ott aztán barangoltunk erre-arra. Sok fotó készült, kész sorozatok:


Körülbelül eddig volt nálam a gépem, innentől a lányok kattintgattak... Zita egész jókat...


Ja, igen: forralt bort is kerítettünk....
Imó úgy döntött, hogy minket örökít meg:
Klára kizárólag a hátsónkról készített egy sorozatot, derék-magasságban. Abból nem teszek fel egyet sem inkább. Végül sikerült visszakaparintanom a gépet...
(Most nem azért: szerintem ez egy díjnyertes fotó, ahogy a másik is Zitáról, a hídon...)
Ez a kép már Emma gépével készült... mert az is ott volt, de elég hamar lemerült. Addig még működött, amíg ellőttük a klasszikust: Zita engem, én őt, fotózás közben.
Szóval... Sétáltunk, viháncoltunk, Zoli és Klára magasröptűen értekezett, meleg italt szürcsöltünk; és amikor már teljesen megfagytunk (a Várban nagyon szeles idő volt), lesétáltunk.
Utána még családilag szereztük be anyukám mai születésnapjára az ajándékot - így nem csak Anyu "járt jól", hanem a lányoknak is csurrant-csöppent egy-két könyv és DVD...
Elárulhatom, hogy nem törtek ki örömkiáltásban, amikor közöltük, hogy sétálni indulunk a városba - de a berzenkedés még addig sem tartott, amíg beszálltunk az autóba. És a jókedv egészen késő estig itthon is kitartott. Én meg kifejezetten imádom a családi sétákat!!!

2012. február 18., szombat

Volt ám farsang is

A betegség-hullám miatt ezt-azt nem tudtam eddig dokumentálni és elmesélni, most igyekszem pótolni néhány dolgot, mielőtt egy újabb hullám jön - remélem ezúttal csak a tervezett eseményekkel (úgy mint pl. egy bizonyos kerek születésnap és az azt körülvevő ünnepség-sorozat...).

Szóval, megtörtént a Tanodás farsang, három ifjabb leánykánk sulijában. Persze, hogy a hajfonáson kívül más izgalom is legyen, Imó előtte való este döntött úgy, hogy nekivág a hányós programnak... Aztán úgy megszeppent a lehetőségtől, hogy lemaradhat élete első sulis farsangjáról, hogy abba is hagyta ezt a rettenetes tevékenységet. Azért a gyomra még több napig lázadozott, de némi nehezen betartott diéta után végül helyrejött. Mondjuk, a néptánc-oktató Anna néni kissé nyugtalan lett, mikor közöltem vele, hogy figyelje Imót, és csak akkor engedje fellépni, ha úgy látja, nem tenné "túl" emlékezetessé a néptáncos produkciót...

Végül kissé sápadtan, de gyönyörűen font hajjal (amit igazából Jutka mamának köszönhetünk, aki végül nálunk maradt a farsangot megelőző éjszakára), részt vett az előadásban. Amiről csak áradozva tudok mesélni: ugyanez az Anna néni volt Zita néptánc tanára is, és már akkor lenyűgözött profizmusa és elhivatottsága. Nemrégiben azt is megtudtam, hogy ez az elhivatottság odáig viszi őt, hogy az összes fellépő ruhát (az összes csoportjának) ő készíti egy barátnőjével együtt. És olyan gyönyörűek!!! Úgy tudom, hogy ha összegyűlik egy kis pénze, újabb fellépő ruhák alapanyagába fekteti be. Mosolygósan szigorú és elképesztő dolgokat tud megtanítani rövid idő alatt sok pici néptáncosnak! A nagyobbakról nem is beszélve - az már egyenesen a szájtátós műfaj! Nyernek is mindig versenyeket - de szerintem nem ez a lényeg. Anna néni modernül tudja átadni azt, ami olyan szép a mi népi hagyományainkból, és amire egyre nehezebb rávenni a mi városi gyerekeinket. Sajnos, Zita is feladta (persze, nem lehet egy popóval annyi lovon ülni: a vívás és a fuvola bőven elég neki extra tevékenységként), és mostanság az Ikrek is mondogatták, hogy már nem mennének. Szerencsére, ez a fellépés visszaadta a lelkesedésüket, és remélem, hogy sokáig megmarad még.
Maga a farsang-farsang most kicsit összecsapottnak tűnt a számomra, Klára nem is volt mértéktelenül lelkes. Még a tanító nénik is bevallották: kicsit túlságosan is megkurtították és "lecsupaszították" a közös részt. De az osztályokban (állítólag) azért nagyon jót mulattak, és a kiszebáb égetés is igen viccesre sikeredett (azt mi, szülők, is megleshettük).
Végül, pár fotó, amit egy részt Anyu gépével készítettem, aztán feltettem facebook-ra , és most onnan szedtem le, mert nincs már nálam Anyu gépe; részben pedig Zita gépéről, aki még itthon, a "főpróbán" igyekezett fotózni párat.
Sajnos, csak a levetkőzés előtti pillanatokban sikerült "lekapnom" őket - Imón már nincs is rajta a nyakék. És talán látszik kissé, hogy nem volt csúcsformában. Klárának pedig kendőt kellett feltennie, mivel a rövidhajúaknak ez a sors jut ebben a néptánc-csoportban.
"No, gyerekek, most, hogy már csináltam elég csoportképet, gyertek ide elém egyenként, hogy így is lefényképezzelek titeket"-szólt Angéla néni, Klára és Imola tanító nénije.
Sok kis félénkebb osztálytárs után, Klára így penderült a tanító néni elé....
"Elnézést..."- motyogtam pirulva.
"Ugyan, dehogy, nekem tetszik, hogy így állt ide!"- válaszolt a vagány tanító néni...
Imó persze félénken járult a fényképezőgép elé. Ő festőnek öltözött - Zita javaslatát és pontos jelmez-ötletét követve. Érdekes, hogy "egyszerű" ötlet, mégis sokan odajöttek, hogy "De jó! De eredeti!" Mondanom sem kell: a jelmez-készítés során a nadrág, a póló és Apa ingének összefestékezése volt a fénypont.
Emma hippi lett (remélem, hogy Vilma-barátnőjét nem zavarja, hogy ő is rajta van a képen, a többi sajnos még ennyire sem sikerült). Ez is Zita erőteljes sugallata volt. Annyira, hogy először el kellett magyarázni Emmának, hogy ki is, mi is az a hippi. Ehhez, szemléltetésként megmutattam pár részletet a Hair-ből, pl., amikor Berger végigtáncolja az asztalt. No, ettől kedvet kapott. Először széles-szárú gatyát, meg virágos inget akartunk ráadni, némi "peace&love"-os kellékkel kiegészítve. De aztán eszembe jutott Anyu "tükrös" ruhája, ami egy autentikus darab a hetvenes évekből - azért tükrös, mert van a mellkasi mintázatban pár apró "tükörszerű" rész, és az nekem, gyerekként, nagyon tetszett. Szerencsére, Anyu megőrizte ezt az értkes ruhadarabot! Ebben volt tehát a leány, mezítláb, láncokkal, fejpánttal és némi "peace&love" felirattal (sőt! még zászlócskát is készítettünk, virágmintásra formálva  egy szívet és egy "peace&love" jelet).
És akkor jöjjön még pár, Zita által "ellőtt" kép. Zitának majd csak most jön a farsang, tehát: folyt. köv.!

2012. február 17., péntek

Ennek a fele sem volt tréfa

Míg a legutóbbi bejegyzésem kissé viccesen jelezte volna, hogy a jó kis gyomros vírus már Klárát is leteperte, azt hittem, hogy neki is majd elmúlik úgy, mint a többieknek. Hát rosszul gondoltam. Legkisebb méretű és átmérőjű leánykánk alaposan lebetegedett, a kedd este elkezdett hányást csütörtök reggelig folytatja. Egyre bágyadtabb lett, szinte mindig csak aludt, csak keseregni ébredt meg, hogy fáj a hasa. Ivott, iszogatott, de nem eleget. Tegnap délelőtt hősiesen, ámde szótlanul, kókadtan ülte végig az orvosi rendelő végtelen sorát. A doktor néni pedig nagyon csóválta a fejét. Azt mondta, hogy nagy a baj - délután négyig minimum egy liter folyadék, utána este 11-ig további másfél liter elfogyasztása KÖTELEZŐ, különben kórház, mert már nagyon kiszáradt. Ha újra hány, akkor is kórház. Beutalóval a kezünkben köszöntünk el a doktor nénitől. De Klára is egyetértett abban bágyadtsága fátylán keresztül, hogy mindent meg kell tennünk a kórház elkerülése végett. És küzdött a Drágám. Amikor azt mondta nővérének, hogy "Jó neked, Zita, hogy nem kell egy hordónyi folyadékot meginnod!", akkor már tudtam, hogy kezd jobban lenni. Vacsorára odaült az asztalhoz. Állandó éhséggel kezdett el küzdeni, és eszegetett, jó sok kiflit.
Este hamar elálmosodott, és akkor már megállíthatatlanul aludt. Hiába próbáltam ébresztgetni még pár korty végett, esélytelen volt.
Én rosszul aludtam - ő jól. És csivitelve, mosolyogva ébredt. Úgy tűnik, ezt megúsztuk! Kopp, kopp, kopp!

Ennek a betegség-sorozatnak kapcsán kezdtem el újra töprengeni az egészséges étkezéseink mivoltáról. Ugyanis van egy kedves ismerősöm, aki azt állítja: semmiben sincs már elég vitamin. Azt mondja, hogy kb. másfél kiló répát kellene megennünk naponta ahhoz, hogy elegendő vitamint vegyünk magunkhoz. Sem az alma, sem a többi zöldség (pláne így télen!!!) nem tartalmazza azt, "amit régen". Minden szintetikus és "méreg", amit megetetünk a gyerekeinkkel, lesz is belőle bajuk elég, majd később. Nos azt sejtettem, hogy az üvegházban nevelt paradicsom-paprika nem tartalmaz annyi vitamint, ízt és jót, mint az, amelyik a mi konyhakertünkben nő, és amelyiknek "napillata" van, no meg zamata. De tényleg méreg? Tényleg nincs semmiben sem kellő tápanyag? És tényleg ártalmas? Ő azt mondja, hogy csak a termelőtől vesz mindent. És ő benne miért bízik meg jobban? Nekem mindig Nagyapám jut eszembe, aki azért jó alaposan lepermetezte a szőlőnket.... És a nagyobb üzletek, a piaci árusok és az ő forrásaik? Hát nekik nem kell bizonyos egészségügyi előírásokat betartani ahhoz, hogy eladható legyen? Induljunk ki abból, hogy mindenki csal?! Ez az ismerősöm azt mondja, az ő vitaminkészítménye (amit szed és árul) tuti, ő látta a gyárat, tudja, hogy ott minden organikus. Oké, rendben. De azt is mondja, hogy a "piacot elárasztották drága vacakokkal!" (most a vitaminokról beszélve). Hogyan lehet ebben olyan biztos? A többi gyárat is végiglátogatta? És tényleg jobb tablettákat beszedni, mint teszem azt mirelitből sütni-főzni? Vagy konzervből? Netán savanyúságot enni? Vagy a sápadtabb, melegházas termékeket?
Tényleg igyekszem. Variálom a húsokat (piaci hentestől vett húsokat), hozzá halat. Zöldséget főzelék és leves formájában, néha nyersen. Savanyúsággal bajban vagyok - nem szeretik a lányok, én igen, azt is a piacról hozom. Megy az alma, banán, mandarin. Most akkor ez tényleg nem elég? Tényleg azért lettek az utóbbi időben (az év első két hónapja) betegesebbek? Tényleg nem teszek velük jót, ha nem adok nekik ilyen vitamin-készítményeket? (C-vitamint szedünk)
Egy másik kedves ismerősöm azt mondta: ugyan, dehogy, nem kell olyanokat szedni.
Én szeretném jól csinálni.
Csak... Ez olyan, mint a vaj-margarin probléma. Mert én eddig mindkettőt használtam (margarinból ún. "bio"-t). Aztán egyszer kellett a laptopkonyha kapcsán utánaolvasgatnom (egy cikk miatt), és akkor azt éreztem: soha többé margarin, hiszen az szinte műanyag!!! Nemrégiben újra feljött a téma, és Móni-kolléganőm töredelmesen bevallotta, hogy még alaposabban utánajárva, ez a mai margarin már nem is olyan rettenetes....
Ott volt az influenza-oltás (H1N1). Majd belepistultam, mire úgy döntöttünk: oltunk. Az egész család. Azóta vannak bőrproblémáim. Lehet, hogy nincs köze hozzá? De lehet, hogy van. Akkor is voltak nagyon meggyőződéses emberek: ez kell, nem árt, viszont ha tömeges a megbetegedés, akkor kockára teszem a gyerekeim életét. Lehet, hogy nem nekik kellett volna hinnem?
Nem merem azt mondani semmiről, hogy az a tuti. Sejtem én, hogy sok olyan élelmiszer van, amit nem árt kerülni, de nem szeretném azt gondolni, hogy ha azokból fogyasztunk néha egy keveset, akkor szó szerint mérgezzük magunkat. De azt sem szeretném, hogy lelkifurdalásom legyen amiatt, hogy ezt vagy azt másként kellett volna tennem a gyerekeim egészsége érdekében.
Egyelőre, azt sugallja nekem valami legbelül, hogy a több friss levegő hiányzik nekik (és konkrétan az az egy hét, amit karácsony és újév között szoktunk volt a hegyekben tölteni, és ami ezúttal elmaradt). Ezért aztán szigorú leszek és "kihajtom" majd többet őket, mínuszok ide, hóvihar oda. De meggyőzhető vagyok élelmezés ügyben is, csak nem hiszem, hogy a teljes elfogadást vagy elutasítást vállalni tudnám.
Fura, mű világban élünk, az biztos. De vagy veszünk valahol egy darabka földet, ahol én (mi) csinálok (csinálunk) mindent (állat-tenyésztés és növénytermesztés), vagy kénytelen vagyok megbízni abban, amit végül megveszek. Különben belediliznék.

2012. február 15., szerda

Átirat

Sokan ismerhetik a mostanság népszerű Tóth Gabi "Elég volt!" című pörgős-dögös dalát.

Az utóbbi napok (de akár hetek, sőt hónapok!) vetületében, az alábbi "átirat" jutott az eszembe, amikor is már a negyedik gyermekemet is magával ragadta a gyomorinfluenza (vagy valami hasonló vírusos kórság) rettegett szörnye.
Érzékeny gyomrúak itt álljanak meg az olvasgatásban és max. az eredeti verzióval dobják fel a napjukat!

Én fogtam kezed,
amíg bírtam veled,
tudom beteges tánc,
a kezemben tál.

A házhoz kötve börtönödben untam már,tudhatnád.
Én ordítok mindig,
tudtad nem bírom egy helyben, szívem úgy
száll.
Ha nekem is jár egy cseppnyi mámor, egy percnyi száguldás.

Amikor az érzés hív, amikor a tál szólít, tudom azt:kérdés nincs többé már.

Elég volt, hogy folyton hánytok,
fáradt szemem csak lavórt lát, 
elegem lett: ágyat húzok, vécét pucolok és felmosok

Elég volt már: széntabletták, keksz, főtt rizs és hasfájás
Én leléptem, már másra vágyom, bár úgy fáj.


Vagy valami hasonló. Szeretném jelezni a vírus- és betegségosztó bizottságnak, hogy KÖSZÖNJÜK SZÉPEN, NEM KÉRÜNK TÖBBET!!!! Valami tévedés történt, mi nem kértünk ennyit, sőt egyáltalán nem!
Egészséges, egymással civakodó, ISKOLÁBA és EDZÉSEKRE JÁRÓ gyerekeket szeretnék!!!!!!!

2012. február 14., kedd

Ajtók

Cuki kis elsős "babák":




Szerény kis Középső, az alsó tagozat végén:
"Dilinyós" Nagylány - Kisgimis a "szomszéd kerületből":
Szülői "szigor":
Bónuszként: tündéri profilú zongorázó kisleány:

2012. február 11., szombat

Balekságom története és nemrégiben meglelt magyarázata

Nemrégiben történt egy kis affér, ami valamiért nem tud teljesen kikúszni az agyam leghátsó zugából, és néha elő-előugrik egy kérdés formájában: "mégis, mit kellett volna tennem?!" És noha nem nagyon szeretek morgolódni, meg apró-cseprő bosszúságokon rágódni a blogban (meg az életben sem), most úgy gondoltam, hogy  inkább leírom, hátha így "békén hagy".
Íme a történet (már ha annak lehet nevezni egyáltalán). A "Pöttyös Panni az iskolában" című előadásra mentünk Klárával és Imóval. Előre bocsájtom, hogy nagyon tetszett mindhármónknak.... Szóval ezt a Thália Színház stúdiószínpadján adták elő, ahová úgynevezett "rohampáhollyal" lehetett helyet foglalni, azaz érkezési sorrendben, aki kapja-marja alapon. Mondjuk az érkezési sorrend nem domborodott ki (pedig kivételesen kényelmesen és bőven időben érkeztünk!), mert megvárták, amíg mindenki megérkezik, és utána engedtek be minket "ömlesztve". A lányok aggódtak is, hogy lesz-e helyünk, én meg nyugtatgattam őket, hogy úgyis pont annyi jegyet adtak el, ahány ülőhely van. Nos, beérkeztünk, és megcéloztunk egy sort, ahol szépen ültünk lefelé, az első szabad helyre (középtől nézve, az utolsó foglalt széktől), és mondtam Imónak, hogy csücsüljön le, én is letettem a táskámat, majd hátrafordultam Klára felé, hogy ő is üljön le. Ekkor érkezett egy elszánt anyuka, akit nem érdekelt az, hogy már egy kislány ül le a székre, ő is rávetődött ugyanarra az ülésre.

Ekkor még azt gondoltam, hogy jaj, hát lehet, hogy rosszul látta, és azt hitte, hogy a másik székre próbál leülni Klárikánk. Ezért, teljesen udvariasan, szóltam neki, hogy elnézést, de hárman vagyunk, és arra a székre a "kislány" szeretne ülni. A hölgy, mint aki semmit sem hall, cihelődzködött tovább le Klára székére. Szegény szöszim ekkor már ült, de leszorult a szék egyik felére. Ekkor már kissé erélyesebben és hangosabban mondtam el ugyanazt a hölgynek, aki ekkor már felénk sem nézett, hanem a saját gyermekét igazgatta, no meg még egy anyukát és lányát (akikkel így tele is lett a sor). Klára szegény nagyon megszeppent, és két szék között üldögélt. A másik oldalunkon ülő hölgy (vélhetően a vele lévő kislány nagymamája) nagyon mérges lett, és fennhangon biztatta Klárát, hogy "Üljél csak rendesen le, drágám, a néni meg vegye már észre magát!" De nem, a "néni" nem vette észre magát, kitartóan elfordult tőlünk. Közben Imó mondta, hogy Klára mellé szeretne ülni, így ők tulajdonképpen ketten egy széken ültek. Persze, fontolgattam, hogy most akkor "botrányt" csinálok, de közben már sötétült is el a nézőtér, és hát igen, ilyen vagyok én, megsajnáltam a hölgy lányát, aki biztos nagyon rosszul érezte volna magát egy ilyen jelenettől. Az én Ikreim is hamar belefeledkeztek a darabba.

Csak engem nem hagyott nyugodni a dolog. Mit kellett volna tennem? Hangoskodni? Az igazság az, hogy iszonyatosan abszurdnak - és abban a pillanatban némileg zsibbasztónak - tűnt számomra, hogy egy felnőtt nő képes rezzenéstelen arccal megtenni ezt egy gyerekkel. Ilyenkor jön az én "felmentő" magyarázatom: aki ilyenre képes, hát az már saját maga büntetése.

Saját magammal is szembe kell néznem: ez lenne a balekság? Iszonyatosan utálom a veszekedést, a konfliktusokat, lehet, hogy túlzottan is. Ha mégis konfliktusba keveredek, nagyon gyorsan szeretnék túllenni rajta, és ismét megbékélni. Ezért aztán, könnyen kérek bocsánatot. És van, hogy nem kapok, és van, hogy ilyenkor azt gondolom: megérdemlem. És van olyan is - sőt, legtöbbször ilyen van -, hogy akaratomon kívül bántok meg valakit. Ha ez nyilvánvalóvá válik számomra, akkor rákérdezek, és természetesen ismét hajlandó vagyok bocsánatkérésre. Ez sok mindent elsimít, noha olyan is volt már, hogy a teljesen békés és őszintén érdeklődő kérdésemre egy hatalmas, és öncélú pofont (vagy belémrúgást) kaptam. Ilyenkor rossz, és értetlenül állok, de ekkor sem marad bennem harag, mert életbe lép az eredendő magyarázat: aki ilyen, az saját maga büntetése. És ha tőlem kérnek bocsánatot? Nos, hirtelen haragú vagyok, de talán még gyorsabban bocsátok meg - vagy találok megfelelő magyarázatot a viselkedésre vagy tettre. Ha a lányokkal harcolok, akkor van, hogy bocsánatot kérnek - és mindig ugyanazt felelem: én MINDIG és mindent meg fogok tudni bocsátani nekik, de nem ezzel teszem velük a legnagyobb jót, hanem azzal, ha jelzem, hogy mi szerintem (szerintünk) a helyes, és jelzem, ha ők nagyon eltérnek ettől :-) Nem vagyok haragtartó, az biztos, és nagyon rosszul viselem, ha velem szemben azok - de újra és újra azt gondolom ilyenkor, hogy biztos megérdemlem.
Sok mindenen felül tudok emelkedni, noha tele vagyok hegekkel a lelkemen. Ha rájuk nézek, eszembe jutnak dolgok és események, de nem szoktam őket sűrűn nézegetni.
Sokat gondolkozom azon, hogy ez balekság-e. Hozzáteszem: ha úgy érzem, hogy igazságtalanság ér engem vagy a családtagjaimat, előbb-utóbb lépek. De sokszor végigrágom tízszer is, mielőtt a tisztázásra sort kerítek.
Érdekes mód, noha nem szeretem a konfliktusokat, nem vagyok konfliktus-kerülő. Mert annál jobban már csak a feszültséget utálom. Tehát, elindítom a konfliktus-kezelést, hogy mihamarabb lezárjuk, túl legyünk rajta, keressünk és találjunk kompromisszumokat, hagy kérjek bocsánatot, ha kell, és aztán simítsunk ki mindent, oldjuk a feszültséget.
Talán ezért nem kezdtem el fesztiválozni a színházban: mert akkor még komolyabb feszültségben kezdtük volna el nézni a darabot. De lehet, hogy most úgy érzik a lányok, hogy Anya kicsit balek? Nem megy ez szembe azzal a nevelési alaptétellel, hogy biztassuk a gyereket arra, hogy álljon ki magáért?
Nem tudom...
Mostanában Schaffer Erzsébet egyik könyvét (A szőlővirág illata) olvasgatom. Ebben ő idéz egy verset, ami nekem nagyon tetszik, és talán kellően összefoglalja és magyarázatot is ad a hozzáállásomra...
Egy bizonyos Henri Boulad verse ez, akiről sosem hallottam még, bevallom... Íme az első, számomra legtalálóbb versszaka:
"Hiszem,
Hogy a jó erősebb a gonosznál
A szeretet hatalmasabb a gyűlöletnél
A megbocsátás erősebb a bosszúnál"

Íme hát az én balekságom...

2012. február 9., csütörtök

Szolgálati közlemény

.... főleg kedveslánynak, de mindenkinek, akit érdekel.
Fent van a laptopkonyhán a bagett receptje és videója, szerénységemmel. A filmhez csak annyi a hozzáfűzni valóm, hogy ismételten látszódik, hogy miért is nem lettem filmsztár - továbbá az (kulisszatitok!!!!), hogy a tészta egy picit tovább kelt a gépben, mint kellett volna. Így lett csak két bagett, ha ügyesen csináljátok, több lesz! Szóval, ha valaki már megint meg szeretne nézni engem "élőben", mozogva és beszélve, hajrá! A péksütemény rovatban egyébként - egyelőre - csak én szerepelek Sanyival; igyekszünk majd javítani ezen az arányon a jövőben! A filmeket inkább nem kommentálnám tovább, a receptek jók! :-)
Jó étvágyat!!!
(u.i.: A sminkesünket, Boda Gabit, bátran ajánlom mindenkinek!)