Pages

2015. december 18., péntek

Négyesben

Az, hogy hatan vagyunk, remek variációs lehetőségeket ajánl fel annak tekintetében, hogy milyen felállásban menjünk el nyaralni. Ott van például a "kettesben" típusú. Régen, valamikor a ködös múltban, mondhatni hajdanán, ez még azt jelentette, hogy Zoli meg én. Volt ilyen is idén, persze, pontosan körbe tudom határolni: egyszer, amikor ő már jött ki a Balatonból, én meg mentem be, akkor csak ketten voltunk. Már eléggé késő este volt. Zoli kicsit visszakísért a mélyebb vízbe, úsztunk egy kicsit és aztán ketten gyalogoltunk ki a partig. Amikor elindultam a háztól, hogy fürdök még egyet vacsora előtt én is, volt olyan ötletem, hogy kiviszek egy üveg Proseccot és egy kis Aperolt a partra, de aztán féltem, hogy ez túl sok lenne a jóból - ennyi időre nem maradhatunk kettesben. :)



Na jó, szóval visszakanyarodva az eredeti indításhoz: tehát lehet menni kettesben (pl. tavaly így voltunk Zitussal Barcelonában), hármasban (egyszer így mentem el pár napra Alsópáhokra az Ikrekkel), meg négyesben (pl. amikor még nagyon kicsik voltak az Ikrek, Zitával és Emmával meg Zolival voltunk Münchenben), meg ötösben (na, az a kényszerűség volt, amikor szegény Klári bárányhimlős lett pont a családi nyaralás előtt - ilyet nem szeretnék többet), meg persze hatosban. És hát a kettesbentől az ötösbenig ugye lehet aztán variálni a szereplőket (na, egy ötös matekos mondja meg nekem gyorsan, hogy pontosan hány variáció létezik?????!!!! ).
A nagy kaland! :)


Kedvenc híd Anyával

Kedvenc híd Apával

Néhány "ismerős"....

Drágáim....

ET-vel bringázó

Elnök Úr jó társaságban....

Egyike az olasz étkezőhelyeinknek

Metróban Apával

Metróban Apával




Végre egy fotó NÉGYESBEN!!!!

Ikrek a magasban - alattuk a Big Ben és a Parlament

Leértünk.... :)

Jóban vannak

Kötelező klasszikus

Kötelező klasszikus B verzió

Irány a palota -Klárival


Hármasban megint

Mókusetetés a Hyde Parkban

Ez a vonat nagyon tetszett

Egyik kedvenc képem

Az Abszol Úton

"A" makett előtt

Nekik is tetszett ez a gőzös

Klára igazán élvezte ezt a túrát

Reggeli a szálláson
Idén, a négyes felállást "vettük át" ismét - ezúttal Klára-Imó-Apa-Anya összeállítással. Mert ilyen még nem volt. Meg azért, mert amikor tíz évesek lettek, szüleim megkérdezték tőlük, hogy ők hová szeretnének menni a "hagyományos" tízévesunoka-túrára. De ők két helyszínt is mondhattak, hiszen annyi "jár". Az már csak egy adottság, hogy kísérőként automatikusan a másik ikret "kapták", míg az egyedül született unokák esetében volt választási lehetőség. Szóval Klára és Imola nem sokáig gondolkoztak, és rávágták: Párizs és London. Eredetileg szerették volna összekötni a két várost, de azt már akkor is látta mindenki, hogy túlzás lenne. Az anyagiakon túl fizikailag is. Két ekkora nagy város rövid időn belül... Ráadásul, pont tavaly májusban jártam Londonban Emmával és Vera-barátnőmékkel, elég friss volt az élmény a szinte már-már nyomasztó tömegről, meg az erőt próbáló turistáskodó napokról. Ezért én azt szorgalmaztam, hogy "elég lesz" egy város, és az legyen Párizs. És hát..... nagy duzzogva, de akkor mi, szülők, "átvállaljuk" majd Londont a következő évben. :)

Tavaly tehát Párizsban jártak a Drágáim szüleimmel, és eljött hát ez az év is - és az ideje annak, hogy betartsuk, amit ígértünk.



Igen hamar hozzáláttam a szervezéshez, ami azért volt jó, mert még egészen elfogadható áron találtam repülőjegyet és - ami az igazi kihívás Londonországban! - szállást. A dátumot a nyári vakáció legelejére ütemeztük be. Még a bizi-osztás előtt!



Eljött hát a nagy nap, és utána repült sajnos az a másik három is, amit ott töltöttünk! Egészen érdekes volt így négyesben világot látni, és nagyon jó. Természetesen minden Kláráról és Imoláról szólt - oda mentünk, és azt néztük meg, amit ők szerettek volna. A legnagyobb turisztikai látványosságokat, nyilván, és mindazokat, amik élményt okoznak két tizenegyévesnek.



Élmény, ez a legjobb szó, ami Londonnal kapcsolatban eszembe jut. Az, hogy tehetségük van élményt nyújtani kicsiknek és nagyoknak egyaránt. És az élmény része az is, hogy jól szervezett minden: a tömegközlekedés, a látványosságok megközelítése és megtekintési lehetősége, minden. Mindez úgy, hogy hangulatos tud maradni. Még úgy is, hogy elég nagy a tömeg és roppant nagy a város.


Végigjártuk hát a "kötelező gyakorlatokat": Tower, Tower Brudge, Big Ben, a Dockok, Buckingham palota, Oxford street, London Eye, Madame Tussaud's, stb. ééééééés, igazi ikres extraként, a Harry Potter land-et is! No, ez utóbbi volt a hab a tortán, vagy talán a cseresznye a habon? Persze erre készültek a legjobban, de azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon lelkesedtek a látványosságokért is - a Tower Bridge-zsel alig tudtak betelni....




Jókat ettünk is - többnyire olasz éttermekben; ez ügyben elég "maradiak", nem akartak holmi Steak House-okat kipróbálni - amikor bementünk egy szépséges hagyományos pub-ba, akkor is csak fintorogtak.... Rengeteg fotót készítettünk, vidámakat metróztunk, a repüléseket is nagyon élveztük (főleg a többiek), sokat majomkodtunk, és egyáltalán, nagyon jó volt így (is), négyesben. De azért közösen megállapítottuk, hogy ugyan szeretnénk még visszatérni, de csakis hatosban!




Az Ikreknek volt idén egy másik "négyesben" útjuk is (ez igazán az Ikrek éve volt, azt hiszem...). Mert szüleim nem nyugodtak abba bele, hogy "csak" egy utat adtak kettőjüknek, így  végül csak nekivágtak még egy túrának legifjabb unokáikkal. Velence ugyan nem sokkal pihentetőbb, mint London vagy Párizs, de talán pont annyival, hogy még mindenki számára élvezhető legyen. Az iskolából is kihagytak egy-két napot, májusban, ennek a kirándulásnak a kedvéért, és - Anyu elmondása szerint - teljes harmóniában töltötték el azt a három napot. Gondoláztak, ahogy kell, kergettek galambokat a Szent Márk téren, ahogy kell, vizibuszoztak jó párszor, sóhajtoztak a megfelelő hídnál és még Murano és Burano szigeteire is ellátogattak. Felváltva ettek pizzát és bolognait (itt legalább több létjogosultsága volt az olasz alapkajáknak.... :) ), ettek finom fagyikat és felmásztak pár toronyba. Azt gondolom, hogy igazán jó "levezető" volt ez szüleimnek, akik ezennel befejezték a "tízéves lett az unokánk" világ-(na jó: Európa-)járó projektjüket, mert "elfogytak" a tíz év alatti unokák. Persze, felfrissíthetik a hagyományt húszévesekre kiterjesztve, vagy várhatják a dédunokák tizedik születésnapját is (habár még egy aprócska, iciripiciri sincs... :( ).
Klasszikus....

És fentről is

"Kötelező gyakorlat": gondola

Dolce vita egy cafféban

Dolce vita egy ristorantéban

Dolce vita egy gelatoval

Mondjátok: "vízibusz"!!! :)

Ikrek - a kilátásnak háttal

Murano


Szóval, ez volt - amennyire röviden csak lehet - a "négyesben 2015-ben" rovatunk. És akkor így, december derekán is túl, végre elmeséltem nagyjából a nyarunkat (legalább is a publikus részeket :) ).

2015. november 13., péntek

Mielőtt kiszaladna a fejemből


Bár még adós vagyok az utolsó felvonásból a nyári beszámolókat illetően (már félig kész...), gyorsan ideírnám pár szóban az őszünket, mert az sem eseménytelen.

A szeptembert nagy izgalommal kezdtük. Egy részről, mert ismét új felállás alakult ki. Otthon is, ugyanis közel 11 év (plusz a pocakban eltöltött idő) szoros együttélés után, most már az Ikrek is külön szobába kerültek; nem kis átrendeződést okozva és kissé beszűkítve a mi terünket Zolival (dehát, mint már annyiszor leírtam, a gyerekeink "vendégek" nálunk, "kergetjük" mi majd egymást eleget Zolival szomorúan (?!) a kiürült szobákban.....). És az iskolában, hiszen Klára kisgimnazista lett: Zita "lábnyomait követve", ő is a Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnáziumba jár ezentúl.

Tehát az Ikrek elszakadása egymástól két síkon is megtörtént. Ezt persze a nosztalgikus énem kissé megsínylette, viszont ha objektíven nézem a dolgok alakulását, üdvözítő megoldás volt ez mindkettőjük számára. Klári is és Imó is kiegyensúlyozottabbak (bár ez Imolánál nehezebben észrevehető, hiszen eddig sem volt labilis, de azért látni a különbséget), kettőjük kapcsolata is átalakult kissé, de abban is segített, hogy a Zita-Klára és az Emma-Imola kötelékeket is megerősítse. Imola álmai osztályfőnökét kapta meg és nagyon szereti őt is és az osztályt is, meg a felső tagozatot is (persze panaszkodik, hogy sokat kell tanulni, de nekem nem tűnik fel, hogy többet gyötörné magát, mint eddig...), Klára pedig egy határozott és ugyancsak nagyon jó osztályfőnököt kapott, egy férfi személyében, ami szerintem külön jó (mármint Klárának, hogy egy férfi a "főnök" a suliban). A kezdeti feszengés után, ami az imént említett ofő jóvoltából hamar feloldódott, Klári is nagyon megszerette az új osztályát. Imóéknál kissé megborult az ivararány, ami nem feltétlenül jó - a lányok vannak többségben, de talán esetében ez nem lesz túl zavaró. Kláránál viszont kifejezetten előny, hogy fele-fele arányban vannak a fiúk és a lányok és ráadásul talán azért, mert új a  közösség és még nincs berögzült kapcsolatrendszer, a fiúk és a lányok egymással is barátkoznak, jóban vannak.

A szeptemberi izgalom másik oka az, hogy Emma nyolcadikos lett. Azaz: ebben a tanévben felvételizik. Erre egyszer külön ki fogok térni, mert rengeteget foglalkozunk a témával: felvételi gyakorlatsorokat gyakorolunk nyakra-főre, nulladik órákban felkészítőkre jár Emma a suliba, annyit tanul, mint az előző hét évben összeadva (kihangsúlyoznám: magától!!!!), gimnáziumokat nézegetünk, mérlegelünk, és igen, közösen szorongunk.... Mondom, majd leírom, de a lényege mindenképpen az lesz, hogy nagyon megvisel minket, hogy most majd kétszer 45 percen fog igen sok minden múlni. És ennek nem kéne így lennie. Sem az egyszeri és rövid időbe beszorított megmérettetésnek, sem annak, hogy ezen ennyi mindennek kell múlnia, hogy ennyire nem mindegy már 14 éves korban, hogy melyik iskolába veszi az irányt.

Sport-fronton a helyzet kb. változatlan. Mindenki nagy lelkesedéssel űzi a sajátját, Zita versenyez talán a legtöbbet, hiszen nemzetközi vonalon is mozog már (habár eddig ezek sajnos nem úgy sikerültek neki, ahogyan szerette volna), de Emma is eléggé "rákapcsolt": a röplabda-csapattal sokat játszanak különböző tornákon és bajnokságokban. Egyébként elég érdekes, hogy Emmánál ez hogyan alakult: amióta több idejét elveszi a sport, azóta többet - és jobban - tanul. Csak ki ne fáradjon.... De majd figyelünk. És azokon a napokon, amikor nem röplabdázhat, "szenved", a házban röpizik mindennel, ami a kezébe akad (lufi - most az Ikrek bulijából megmaradva-, Angry Bird plüss - az jó kerek -, puha labda, zokni, bármi... :) ). Klári judo-edzései még nem vesznek el túl sok időt tőle, így neki lett még egy extra-elfoglaltsága, aminek nagyon örülök: eljár rajzolni a Varázsműhely nevű kerületű csodaintézmény foglalkozásaira. Azért jár oda, mert ő eddig is sokat rajzolt, festett, stb., és itt megismer különböző technikákat. Eredetileg azt javasoltam neki, hogy nézze meg, ha tetszik, és azokon a napokon pont van kedve hozzá, akkor elmehet, ha éppen nincs kedve kimozdulni a szabad délutánján, akkor meg nem megy. Hát... a minap mondta nekem, hogy ki nem hagyna egyet sem. Csak azt sajnálja, hogy csak másfél órás a foglalkozás. Szerintem eltöltene ott szívesen három-négy órát is. Igazán kellemes környezetben, nagyon aranyos oktatóval (???? tanárral???? nem is tudom hogyan nevezni, hogy az ne legyen túl "szigorú"), elmélyül az alkotásban és kivasalt idegekkel jön el onnan. :)

Őszi szünetünk is volt ám. Szerencsére végig szabadságon lehettem, nagyon jól esett.... Jutott idő sokmindenre. Például faragtunk egy komplett töksorozatot.... Meg végre kidekoráltuk az átrendezett, átszervezett, néhol átfestett szobákat. És még el is utaztunk. A mesés, ősszel meg különösen mesés Bakonyba. Gyönyörű időnk volt. Kirándulgattunk is - amelyek során kipróbáltuk a sziklamászás egy "könnyített" verzióját, az ún. Via Ferratát (vagy vasalt utakat) Cseszneken. Ez részemről volt különösen nagy tett, hiszen erős tériszonnyal és folyamatos aggódáskórral küszködök. De végigcsináltam, és ennek következtében a következő napokban olyan helyen is izomlázam volt, ahol nem is tudtam eddig, hogy van izom.... Meg persze "lazultunk is". A szállásunknál volt egy golfpálya, a gyerekek (Mingi-barátnőmékkel és az ő három fiúgyermekükkel voltunk) ki is próbálták, hosszan próbálkoztak.  Volt egy kis fürdő-részleg is, azt is alaposan kihasználtuk, és aztán a vacsorát követően pedig folytak a véget nem érő kártyapartik....

És még.... Szüleimnek lett egy új kutyájuk, miután nyár eleje óta már az égi terelőmezőkön ugatja a vihart imádott pulijuk, a szép kort megélt tündéri Császár. Az új kutty' egy energiabomba, egy ellenállhatatlan rosszcsont, egy golden retriever, akinek sikerült az inkább "komondoros" Betyár nevet adni.... És még.... Zitus harmadjára is elnyerte a kerületi tehetségek pályázatát, ami a megtiszteltetésen túl még némi támogatást is jelent. És még.... Klári rögtön egy Bolyai matek területi harmadik hellyel indította tanulmányi versenyzői pályafutását a suliban, és Emmának pedig kétszer sikerült a csapatával a legjobb tízbe kerülni (matekból ÉS magyarból is!)



Szóval, így vesszük most a kanyart az év finisében. Rengeteg program vár ránk (versenyek persze, bulik, színház és hát a nagy kedvenc: Advent, a karácsonyi készülődés)....


2015. október 17., szombat

Az egyik és a másik

Az egyik korán elalszik és korán ki is dobja az ágy, a másik később tér nyugovóra és az ébresztőóra nem a barátja.
Az egyik vív, a másik judózik.
Az egyik folyton olvas, a másik folyton rajzol.
Az egyik maradt a Tanodában, általánosban, a másik kisgimnazista lett a Balassiban.
Az egyik a barna bakancsot választotta, a másik a feketét.
Az egyik jól érzi magát a saját rendetlenségében, a másik jóval pedánsabb.
Az egyiknek még mindig rövid a haja, a másik már így is, úgy is fonja, hajpántozza és össze- összefogja.
Az egyik egész nyugodt, a másik.... hát, mondjuk,  hogy izgága.
Az egyik kedvence a Violetta, a másiké a régi Volkswagen busz.
Az egyik Réka (is), a másik pedig Szilvia (is).
Az egyik a banánt imádja, a másik inkább a szép piros almát rágcsálja. Az egyik rizs nélkül nem tudna élni, a másik sült krumpli hívő. Az egyik a paradicsom rajongója, a másik bele nem harapna....

Mindkettő szereti a palacsintát, a Harry Pottert és a Szent Johanna Gimit, a Garda-tavi nyaralásokat, az ünnepnapokat, a közös mozizásokat pattogatott kukoricával, Scottyt, a kutyánkat, és a szülinapjukat. Mindkettő kórosan retteg a késéstől. Mindkettő ma lett 11 éves. Mindkettőt nagyon, de nagyon szeretjük!!!

Isten éltessen, drága Klára! Isten éltessen, drága Imola!

Az "egyik"

A "másik"

Jaj, de nagyok!!!

Az "egyik" és a "másik"

Imola 11

Klára

2015. szeptember 16., szerda

A "nagy" kaland

Zoli már "ezer éve" rágta a fülemet vadvízi evezés ügyben. Hogy az mekkora élmény, és hogy ő milyen szívesen menne újra. Bevallom, csak bólogattam, de nem éreztem erős késztetést. Aztán idén tavasszal elgondolkoztam azon, hogy milyen nyári élmény villanyozná fel a lányokat. És az tiszta sor most már, hogy az "aktív" nyaralást kedvelik. Meg a kihívásokat és az újdonságot - vagy valami nagyon jól bevált kalandot. :) Ráadásul, mint minden évben, idén is szerettünk volna Mingi barátnőmékkel együtt tölteni pár napot. Náluk pedig három nagyfiú van (ugyanaz a korosztály-bontás, mint nálunk, csak egy évvel elcsúsztatva - ők az idősebbek). És hát nekik is kell az ilyen típusú program.

És akkor gondoltam először azt, hogy miért is ne próbálnák ki ezt az evezősdit. Gondolatot tett követte, azt pedig szervezés ugyebár. Közben kiderült, hogy Mingiék jóban vannak egy olyan úszásoktatóval, aki amúgy ilyen túrákat is szokott szervezni, és mondták, hogy nagyon jófej. Utólag azt mondanám, hogy a túra sikerének kulcsa volt az ő személyisége: nagyon kedves, roppant jó humorú, a hangot mindenkivel azonnal megtaláló és közben teljesen profi szakember Feri, a túravezetőnk.

Így aztán egyszer csak eljött június utolsó (hosszú) hétvégéje, amikorra is szerveztük ezt a túrát. A célpont Ausztria volt, a Salza folyó. Kijutásunk körülményei és az első ott-töltött nap, a vízesések megtekintésével, ami egy iszonyú meredek hegyi túrát vont magával is megérne egy bejegyzést (ha misét nem is), de ezt most átugrom, mert volt benne bosszúság meg ijedtség is, és koncentrálnék magára a NAGY KALANDRA!

Tehát szombat reggel ott dideregtünk mind a tizenegyen (na jó, csak a csajok dideregtek, a férfiak nem olyan puhányok, hogy fázzanak 15 fokban június derekán!), és hatalmasakat derülve hallgattuk Feri bevezető oktatását - még csak az autóink mellett állva, a túrát fűszálakkal és egyéb segédeszközökkel modellezve. Mikor már kellően elszórakoztatta az aprónépet és rámhozta a frászt annak kapcsán, ami ránk várt, összecihelődtünk és áttettük - átmeneti - táborunkat a Salza folyó partjára. Ott aztán Feri kiosztotta nekünk az igen csak mókás külsőt kölcsönző felszerelést: felvettük a neoprén "gyíkbőrt" (Feri elnevezése), meg a hozzá passzoló neoprén cipőt, no meg még egy szél(eső?)dzseki szerűséget, továbbá mindezekhez kiválasztottuk a megfelelő méretű mentőmellényeket is. Közben Feri összerakta vízhatlan dobozba az élelmiszercsomagot ("vizet nem viszünk! iszunk majd a folyóból!") és a túrához nélkülözhetetlen "kellékeket", felpumpálta azt a hat csónakot, amivel nekivágtunk később a túrának: egy egyszemélyes, három kétszemélyes és két háromszemélyes (Ferin kívül volt még egy ugyancsak szimpatikus segítő). Már csak az volt hátra, hogy Mingi férjével, Tomival, és Feri élettársával, ki-ki a maga autójába szállva, elvezessünk a becélzott evezős végállomásunkig, ott letegyük az autókat és visszajöjjünk Feri élettársával a kiinduló ponthoz.

Addigra már mindenki lent volt a folyónál, a csónakok is, és Feri már mindenféle "bemelegítő" (mégjobbanlehűtő...) gyakorlatot tartott a többieknek. Végre vízre szállhattunk! Hát, mit mondjak.... belelépni a kb 6-7 fokos vízbe a 15 fokos, szeles, szemerkélő esős levegőn, majd órákon keresztül vizes "cipőben" létezni, ez volt minden álmom....

Aztán persze az is, hogy azon aggódjak, hogy a kétszemélyes hajóba ültetett két nagylányom mit is fog kezdeni ezen a terepen együtt. Ja, meg persze én, nulla fizikai erőnléttel, egy zúgókon átvágtató gumicsónak orrában.

De aztán.... mint a dalban: "elszállt minden gondom" - és kiderült, hogy ezt az élményt TÉNYLEG kár lett volna kihagyni!!!! Ahogy telt az idő, úgy lendültem bele egyre jobban, úgy élveztem egyre jobban a sodrást, úgy szökött az égbe az endorfint szállító adrenalinom (lehet, hogy ez biológiailag egy képzavar, de bocs...) egy-egy zúgó leküzdése után, úgy tudtam jókat derülni a folyton más variációban hajózó gyerekek vakmerő vagy véletlen túlkapásain, úgy tudtam örülni annak, hogy szemlátomást mindenkit elvarázsol ez a kaland. És nem zavart, hogy fázom, hogy vízben állok órák óta. Az sem, ha fennakadtunk egy sziklán - mindig megoldottuk, és mindenki más is megoldotta. Igen, néha borulással, de az sem volt probléma. És nem éreztem éhséget vagy szomjúságot -habár a folyó vizét persze meg-megkóstoltam. Az meg külön lenyűgözött, hogy a lányok mennyire bevállalósak voltak: leugráltak egészen magas helyekről (főleg Zita, de azért a többiek is), senki nem nyavalygott semmin, sőt, mosoly ült végig az arcokon. Még akkor is, amikor a vége felé közeledve már lila lett a szájuk és össze-összekoccant a foguk. Megjegyzem: senki nem lett beteg!!!

Feri végig profin figyelt ránk; ismerte jól a folyót, tudta, hogy mikor kell vigyázni (akkor úgy variálta a csónakokat, hogy mindenki biztonságban legyen); hogy mikor kell "egymás után indulósat és bevárósat" csinálni; igazán vezette a kalandot, jópofa helyeken kötve ki, viccelődve - és ellentmondást nem tűrően - osztva az ételt, belevezetve a csapatot minden vagányságba, mindezt megértően, mindenkit biztatva, mindenkire mosolyogva. Receptre kellene őt felírni. A végére kitalált egy egészen sajátságos csónak-felosztást (úgy tűnik, pszichológia szakot is végezhetett... :) ). Összeültette a négy lányunkat egy hajóba. Meg a három legényt egy másikba. Zolit és engem egy kettesbe és Mingi egyedül evezhetett, mert Tomi, a férje, gerincproblémákkkal küszködve, félúton kiszállt a buliból és a szárazföldön várt minket a végénél. Hát, vicces volt a befutónk....

Ahogy átöltöztünk újra "emberruhába", csak azt hallhattam minden résztvevőtől, hogy már másnap újrakezdenék. És én is.... :)

Azóta is a következő túrát tervezzük. Mert ebből egy nem elég.
A nagy csapat és Apukám, aki a bonyolult odajutásban játszott
igazán fő szerepet

Feri (háttal) a túrát "modellezi" fűszálak, botok és egy nagy adag
humor segítségével

Próbáljuk felvenni a "gyíkbőrt" :)

Vízhatlan fényképezőgépünk nem volt, így csak a befutóról van még
pár gép - itt mi érkezünk, Zolival

Jól tudtunk egy hajóban evezni :)

Túravégi örömködés - avagy: evezőtánc