Miaúúúúú!

Próbáltunk rájönni, hogy mi történhetett, de nem nagyon értettük. Az eddig "legjobban működő" gyermekünk is "elromlott". Makacskodik. Ellenáll. Toppant. Csúnyán néz (ő olyan szépen néz ám csúnyán!!!) a nagy barna szemével. Ármánykodik az őt imádó nővér ellen. Meglehetősen kezdő amatőr módjára ármánykodik, de próbálkozik. Szemrebbenés nélkül rávágja, hogy igen, megmosta az arcát, miközben a szemöldökéig nutellás.
Éééééés. Nyávog. Elnyújtottan, nyafkán beszél. Keresi szünet nélkül a lehetőséget egy kis affektálós panaszra.

Aztán egyszer csak rájöttünk: Imola lenyelt egy macskát!!! Ez lehet az! Azóta próbáljuk kicsalogatni onnan. Hízelgünk, morgunk, mint egy kutya, cincogunk, hátha kipattan. Néha azt hisszük, hogy na, mintha, most már kiugrana az a macs', de nem. Még mindig ott nyivákol Imó torkában.

Jaj, mi lesz így velünk?!

(u.i.: Még mielőtt valaki félreértené: imádjuk a mi imádnivaló, "elmacskásodott" őzike-szemű tündérünket!!!!!)

Vallomás

Persze, minden szülő így van ezzel, tudom, és ez így van jól. Mármint, hogy azt gondolja: az ő gyereke olyan szép, olyan okos, olyan... olyan! Meg azt is, hogy "persze, mindenki így gondolja a sajátjáról, de az enyém TÉNYLEG olyan szép, és TÉNYLEG olyan okos, és TÉNYLEG olyan..... olyan!"
Hát, egyáltalán nem zavar, hogy nem képezek kivételt.....

Tegnap teljesen, még a megszokottnál is jobban, a varázsa alá kerültem. Olyan szívet melengető jelenség volt, ahogy jött, vigyorogva: szürke farmer, kicsit hosszú és bő (olyan most divatos) vékonycsíkos blúzban, felette a húga neki kicsit szűkös és (divatosan) rövid farmerkabátja, a (most divatos) magas-szárú vászontornacipőben, összefogott hajjal, magához szorítva a szolfézs-mappáját. Komolyan: tisztára Sophie Marceau a Házibuliban (csak kicsit vékonyabb verzióban...)!
És főleg! Ahogy csacsog, kérdez, minden érdekli, mindent tudni és érteni akar! Közben ragyog a szeme, meg az egész pofija. Ahogyan csak az ilyen korú bakfisoknak tud! Ott van a tekintetükben és az egész lényükben a bizalom: bennünk, magában és egy szép, kalandokkal teli, boldog jövőben!
Persze, büszkeséggel tölt el, hogy ilyen szép és ragyogó teremtés. Büszkeséggel tölt el, ahogy olyan vidáman és lazán veszi a suli-adta feladatokat; és nem zavar, ha néha ezen-azon fennakad. Mert tudom, hogy majd jobb lesz legközelebb. Büszkeséggel tölt el az a kitartás és elszántság, amivel a sportját űzi: most, verseny-szezonban, sokszor akár napi három órát is, minden hétköznap. Büszkeséggel tölt el az a könnyedség, ahogyan a zene és a hangjegyek világában mozog. Büszkeséggel tölt el, akárhányszor meglátom és meghallom őt fuvolázni.
Ugyanakkor úgy vélem: nem baj, ha nem lesz kitűnő. Nem baj, ha nem lesz vívóbajnok. Nem baj, ha nem lesz fuvolaművész. Mert érzem: a legfontosabb az, hogy ezt a csillogást, ezt a bizalmat, ezt a kicsattanó életörömöt minél tovább láthassam pofiján, érezhessem egész lényében. 

Persze, Zituskám, ha majd elolvasod ezt (mert el szoktad...), akkor ne gondold azt, hogy ezentúl nem kell sokat tanulnod, naponta gyakorolnod és "vért innod" (ahogy Gábor bácsi "tanácsolja" mindig :-) ) minden asszó előtt! Csak kívánom, hogy még sokáig maradj ennyire nagyon szerethető és szeretett lény!!! (Részemről mondjuk nem kérdés... :-) )

Esti puszi

A sulis menetrendben nálunk nem fér bele a hétközbeni tévézés. Viszont, a képernyőtől való teljes eltiltást túlzásnak tartanám a mai világban (noha álmodozom sűrűn róla...), így a lányok tévézhetnek a hétvégén. Ez nagyjából abból áll, hogy péntek este megnéznek egy dévédét, szombat/vasárnap reggel valami minimaxos és/vagy disneys rettenetet (addig mi még alszunk egy picit), és szombat este x-faktorozunk.

A péntek esténk általában teljesen "csajos" - Zoli ilyenkor focizni szokott. Most pénteken hamar képernyő elé csücsültünk. Az Ikrek, minden lelkesedésük ellenére is roppant fáradtak péntekre; pláne úgy, hogy bevezettük: a péntek délutánt-kora estét a parkban töltjük. Ott találkozunk frissen szerzett barátnőjükkel - no meg a fél kerülettel, sok ismerőssel.

Móni bageljét már napközben megsütöttem, az volt vacsorára, szendvicsként. Emmus, a háromnapos erdei iskolából nagyjából jókedvűen, ámde igen kipurcanva visszatért Emmus, az előző napi maradékot (pórékrémlevest és rakott zöldbabot) pusztította el, ő nem szeret hideget vacsorázni. 

Zita kérésére az Egri csillagokat néztük meg - már majdnem teljesen elolvasta, és kedve volt összehasonlító "tanulmányokat" végezni könyv és film között. Másnap reggel előadást is tartott....

Nekem rengeteg dolgom lett volna, mint mindig, de a csajok kérték: "Anya, ülj le közénk!" Nem tudok - és nem is akarok-  ellenállni a kérésének, pedig ezért a filmért igazán nem rajongok, bevallom. Beülök Klára és Imó közé, mindketten nekem dőlnek, finom frissen-fürdött illatot árasztva. Kicsi Imó, ahogyan ezt menetrendszerűen teszi, az első öt perc után elalszik és édesen szuszmákol a bal oldalamon....

Egy idő után, Klára is annyit fészkelődik már, hogy felajánlom neki, hogy bekísérem. Rááll. Ilyenkor összebújunk, megbeszéljük, hogy mennyire nagyon imádjuk egymást, úgy öleljük egymást, hogy az már fáj, és nagy vigyorokkal az arcunkon búcsúzunk el. Klára nem szereti, ha befekszem mellé, de szereti ha nagyon megszeretgetem.

A nappaliba visszatérve, a félig már alvó Emma is kászálódik: menjek be vele is. Ő más tészta: ahogy odahajolok jó éjt puszit adni, már ránt is magával: "aludj itt, Anya!" Átkulcsol, és nincs menekvés. Nem mintha nagyon próbálkoznék.... Megvárom, amíg egyenletesen szuszog, és erőt veszek magamhoz ahhoz, hogy kigabalyodjak az oly' drága ölelésből.

Egy a leány már csak a gáton, az örök fáradhatatlan leányzó, a 38-as lábú mindjárt-serdülő Zitus. Felpattan az elterülő pózból: üljek mellé. Naná! Az Egriek végre megnyerik a csatát. Zitus is cuccol befelé, viszi a könyvét - folytatja még az ágyban a saját harcát az oldalak száma ellen... Átölel a nagylány, nem rest puszikkal elhalmozni és vidáman kíván jó éjszakát.

Mennyi idő telt el azóta, amióta először olvastam el neki az egyik kedvenc gyerekmesémet, az "Apu, hová tűnt a puszim?!" címűt! Utána Emmának is elbohóckodtam sokszor a direkt ehhez a bájos történethez kitalált "koreográfiámat" és hangjátékomat. Mostanában Klára kéri még néha. Tudom, hogy már nem sokáig. De a melegség, ami átjár, ami után így búcsúztam el a négy leányzótól, örökké megmarad. 

Partnerség

Ha hazaér, mindegy mennyire fáradt, leül hozzájuk/hozzánk, mindenkinél érdeklődik a napjáról - legtöbbször falatozás közben.

Iskolaidőben szívesen kikérdez bármit. A verseket legtöbbször könyv nélkül - néha az az érzésem, hogy ezer verset tud pontosan, betűre, vesszőre. De jöhet angol, német, latin vagy matek, netán földrajz vagy környezet is. Bármi, bármikor.

Mindig ő vágja a körmüket. 

Elmegy minden műsorra, évnyitóra és évzáróra, versenyre és zongora- vagy fuvola-koncertre.

Melléjük heveredik, ha DVD-t néznek, és nagyokat kacag ő is a sokadjára látott Jégkorszakon.

Ha a lányok lovas túrára vágynak Toscanában, felpattan ő is egy pacira. Ha kell, még vágtázik is. Mármint a lóval... 

Nyaraláskor készséggel játssza el a víziszörny szerepét. Akár 246-szor is. Egymás után.

Teniszezik velük.

Síel is. Ha az az óhaj, akkor snowboardozik is.

Vízilabda mérkőzést is lebonyolít a Balogh-lányokkal és "ellen". Közben közvetíti is

.

Fut velük.

Kajakozik velük.

Biciklizik velük. Amíg úgy volt, egyet vitt ülésben. Hozzácsatolható vázzal is kerekezik.

Úszást oktat, fejest magyaráz, szaltót csodál...

Vívni még nem tud, de már egy csomó jó tanácsot tud adni.

Ország-városozik, hajócsatázik, szóláncozik, kinevetavégénezik. Meg minden más társast játszik, kívánság szerint. 

A malmozást is elmagyarázza. Meg a sakkot.

Mesél esténként. Fejből is. "Bölömbért", a csajok kedvencét, akit ő talált ki. De Aranyhajat is, ha arra van igény.

És lesi a Holdat Klárával és a távcsövével együtt.

Magyaráz a vulkánokról. Utána is néz.
Magyaráz bármiről. És utánanéz bárminek.

Épít legóból. Bármit. Általában házat vagy istállót.

Ha már nincs más megoldás, még barbiezásra is vetemedik. 

Diafilmet vetít.

Segít a tablóra ragasztgatni. Meg előtte nyomtatni.

Kutyát sétáltat az összes csajjal együtt.

Vigyáz rájuk. (ránk)

Szereti őket. (minket)

Értü(n)k dolgozik. 

Értü(n)k él.

Értü(n)k vigyáz saját magára is.

Nincs ennek most semmi konkrét apropója.

De le kellett írnom, hogy szerintem Zoli igazi partner a gyermekei számára. Fantasztikus APA. 

Zita, Emma, Klára és Imola nagyon szerencsések.

(és ez látszik is rajtuk... :-) )