Pages

2014. november 30., vasárnap

Tíz és tíz

Nos, ennek a bejegyzésnek a java része október 17-én született, azóta meg itt árválkodik szegény, a piszkozatok között, jobb sorsra várva. Hát akkor csak közzéteszem, de előtte megpróbálom befejezni.
10 évesek, Ikrek, a Legkisebb Gyermekeink

Eljött hát ez a pillanat - olyan hihetetlen. Persze, ez sablon-szöveg, de mit tegyek, ha tényleg rohan az idő?

Ahogy az gyakran megtörténik, vagyis szerencsés esetben mindig, egy születésnap előtt (mármint a gyerekek születésnapjai előtt), a készülődés hoz magával egy lelki ráhangolódást is. A 10. születésnapok még inkább ilyenek. Talán azért, mert a Zita 10. születésnapjára elkészített "több-mint-szimpla-fotóalbum" (de azért még nem egy scrapbook) azonnal hagyományt teremtett: Emma is megkapta a sajátját az ő tizedikjére, és így nem volt kérdés, hogy "jár" egy ilyen ajándék az Ikreknek is. Annyira, hogy már előre mondogatták, hogy biztos ők is kapnak majd ilyet, és alig várják, és még azt is tippelgették (főként Klára), hogy mik lesznek majd benne. Erre még "rátett" az is, hogy nemrégiben, a szülinap-várás hevében, megkérdezték Zitát és Emmát, hogy ők mit kaptak a 10. születésnapjukra. Nem mutattam ki nagyon, de igen csak szívmelengető volt, hogy mindkettő rögtön rávágta az albumot - más, vásárolt ajándék kapcsán kicsit kellett gondolkozniuk (aztán beugrott az is! :)).

Tehát nem volt kérdés: albumot "kell" készítenem, titokban, és ezúttal kettőt. Őszintén szólva, nagyon megijedtem a kihívástól. Akkor még szigorú 8 órában dolgoztam, a hétköznapjaink fél 6-kor kezdődtek és este 11h-ig be sem fejeződtek (értsd, hogy eddig tanultunk pl. franciát Zitával - mondjuk ez a munkaidőtől függetlenül most is gyakran előfordul) úgy, hogy a munkából hazaérve vagy különórás gyermeket gyűjtöttem be valahol, vagy főztem és "háztartottam" úgy általában, aztán vacsora, lecke-ellenőrzés, kikérdezés, fürdés, mese, még egy kis együtt-tanulás, na mindegy, nem panaszkodni "jöttem ide". Szóval, megrémültem: mikor fogok tudni észrevétlenül összeállítani rögtön két albumot?! (Azért az előző két alkalommal még nem tartott a lányok napja ilyen sokáig).

Azt hittem, hogy időben hozzákezdtem. Sőt, rettegésem csökkentendő és fizikai határaimat felismerve, arra jutottam, hogy "szakemberre" bízom a dolgot, "kiszervezem" a feladatot. Nekem "csak" a fotókat kell kiválogatnom, megnevezni a színvilágot és a stílust, és persze azt, hogy milyen témák szerint szeretném rendszerezni az egészet. Már ott felmérhettem volna, hogy ezek viszik el a legtöbb időt, ezek az oroszlánrészei a munkának.... Nem volt kérdés, hogy kit kérek meg: Editet, a négylányos anyukát már "ismertem" blogos és FB-os körökből; nagyon tetszenek a "művei", a stílusa, és nem utolsósorban, sorstársnak is érzem őt ezzel a négyszeres női áldással. Edit boldogan vállalta a munkát, valamikor szeptember elején, amikor először megkerestem ez ügyben őt. És mondta, várja a fotókat...

Na, itt kezdődött az én lelki felkészülésem - és a totális "megcsúszásom", a határidők gúnyos kicsúfolásával. Mert végignézni 10 év (digitális) fotóanyagát egyrészt hihetetlenül időrabló.... Más részt viszont felér egy időutazással is. Megrohantak sorra az emlékek, néha hangosan felkacagtam, néha gombóc lett a torkomban, de legtöbbször csak egy nagyot sóhajtottam.

És ezzel a hosszú folyamattal szép lassan bevéstem az agyamba, a lelkembe, a szívembe: Klára és Imola is felnövőfélben vannak; nem "kicsik" már igazán, hatalmas lendülettel törtetnek a kamaszkor felé, no meg ami utána van. Nem mondanám, hogy keseregtem volna emiatt, de azt sem, hogy elértem volna a belenyugvás fázisába. Úton vagyok. Ahonnan néha-néha (na jó, most még gyakran) visszanézek. És ilyenkor futotta el még a szememet a könny, például, amikor pár napja meghallgattam a "Valaki mondja meg" című amúgy is csontig hatoló dalt. "Valaki mondja meg, a hosszú évek miért tűnnek úgy, mint egy pillanat?!" Hát, valaki tényleg megmondhatná! És persze nem eltűntek ezek az évek, csak tova, de ha a jó tündér azt kérdezné, hogy mit kérek, biztos, hogy az lenne, hogy visszamehessünk 6-7 évvel ezelőttre legalább.....
 (eddig írtam először...)
Visszatérve az albumokra.... A fotók "megemésztése" olyan időmennyiséget vett igénybe (a nem létező "szabad" időmből elvéve - ráadásul ezt még közös képek (értsd: ikres) keresgélésével is fűszereztem, hogy egyszer csak azon kaptuk magunkat Edittel, hogy kifutottunk az időből. Mármint abból az időből, amikor ő még felelősségteljesen be tudta volna vállalni az album-készítést (plusz szállítás, hiszen nem egy városban élünk). Már csak magamra tudtam tehát számítani, meg az előttem álló (talán pont 10) éjszakára. Edit azért segített: megmondta, hogy honnan szerezzek be szép scrapbook-alapanyagot, és azt is elintézte, hogy azokat gyorsan megkapjam. Közben még tönkrement az összegyűjtött képeket tároló külső-winchesterem, így már az ideg-összeomlás szélén voltam azelőtt, hogy az első olló-nyisszantást megejthettem volna az albumok készítéséhez.

De végül összeállt minden: Alex-barátunk megszerelte a kütyüt, a képeket elő tudtam hívatni, az alapanyagok megérkeztek, és ott sorjázott előttem még hét teljes éjszaka....

..... amiből az utolsón már csak az érzés kedvéért dőltem le egy szűk órára.... De készen lett minden! (Jó, az utolsó pár oldalra a ház összes ragasztója elfogyott, de valami kis kreativitás még maradt bennem, úgyhogy áthidaltam a problémát. Bár ott már majdnem sírtam. Hozzátenném még, hogy Zita is derekasan besegített: miután kb. este 11h-ig tanult, még odaült mellém, és elkészített 1-2 oldalt. Zoli? Hát, ő utolsó éjszaka zuttyant le mellém nagy sóhajtozva, hogy akkor segít, de olyan náthás volt és torokfájós, és olyan mártír-arckifejezés ült ki rá, hogy úgy gondoltam: jobb, ha inkább aludni küldöm....)

Nem lettek profik ezek az albumok, de tényleg benne volt a szívem-lelkem, a velük töltött tíz év minden öröme.

Reggelre tehát ott várta őket a két album, a Zitus által szépen feldíszített étkező, az "ünnepi" muffinok és kakaós csigák  10-10 gyertyával (azokat is album-készítés közben sütöttem azon az éjszakán), és az ajándékuk (puha köntösök, puha papucsok és egy-egy puha plüss :) ).
Az öröm az arcon, ami mindent megér

Ünnepi reggeli: 10 + 10 gyertyával

Nos, az öröm az arcukon, amivel ezt az egészet, de legfőképpen az albumokat fogadták MINDEN fáradtságot megért. (És igaza lett Editnek és Zitának, hogy arra biztattak: személyesen készítsem el én, annak más üzenete lesz) Annyira boldogok voltak, és a mai napig annyit ujjonganak (főleg Klára, ő a lelkesedőbb típus), hogy igazán, mindenkinek csak ajánlani tudok egy ilyen ajándék-készítést!
Szülinapi kompozíció: albumok, plüssök, virágok, dekoráció

Imó "címlapja"

És Klárié





A szöveg: "Jössz velem barbiezni?"



Egyszámjegyes szülinapok emlékei


Aznap végig egy "10 éves szülinapos" feliratú kitűzővel sétálgattak, majd még megünnepeltük őket kétszer... Egyszer volt egy zsúr, amit most "kiszerveztünk" a Millipop Mosolygyár nevű remek kis helyre. Ez több, mint egy egyszerű játszóház, és nagyobbak is élvezhetik! Hát Kicsik és Nagyok egyaránt élvezték is.... :) A tortáik is különlegesek voltak: a Zila kávéházban rendeltük meg őket, a már általunk laptopkonyhás időszakunkból megismert Farkas Vilmos keze munkájából: volt egy tatami-formájú, rajta egy judogival (judo-ruha) Klári számára, és egy vívó-pást-formájú, rajta egy karddal és egy sisakkal Imónak. No, ezeknek is volt sikerük! Végül pedig megünnepeltük őket nagycsaládi körben is - még ekkor is került két torta az asztalra, ezúttal saját-készítésben, az Ünnepeltek által rendelt ízesítésben (volt egy csúsztatott palacsinta "torta" Imónak és egy sajttorta Klárának).
Ők találták ki ezeket a maghívókat, és persze ők készítették el

Juhúúúúúúú!

A játék mámorában

Harcias amazonok

Imó koncentrál....

És a Nagyobbak is beszálltak :)

Felirat hozzáadása


Mennyi gyertya!!!!

Kívánj valamit!

Te is, Klárikám!

Váljanak valóra a kívánságaitok és az álmaitok!

Szóval tízévesek. Szóval már nekik is két szánjegy kell a koruk megadásához. Szóval már tényleg nincs pici gyerekünk.