Gnocchi e salami

Apró séfek...

Milyen jó gyúrni, törni, szórni, keverni-kavarni, kóstolni, enni, enni, enni...
A junior főzőkurzus két fő fogása: gnocchi és "csoki-szalámi"!
Buon appetito!

Táboros

Még szinte az orromban érzem azt az illatot, ami a Balatonra robogó vonat jellemezte. Azon vonatot, amellyel, jó pár szerencsés társammal együtt, minden tanév vége után Balatonszéplakra tartottunk. Apukám Hivatalának volt ott üdülője, és a szünidő első két hete csak a gyerekeké, no meg néhány lelkes kísérő kollégáé volt.

Két hét, szülők nélkül, tele csodával. Négyen egy szobában - én mindig kisírtam a pótágyat. Szinte csak ilyenkor találkoztunk - no meg a Mikulás-ünnepségkor - de mégis barátnők voltunk. 

Nem volt egy nagy üdülő, talán ha hatszobás, a konyha hátul kint. Pingpong-asztal, csocsó, nagy kanaszta-partik. Az üdülő stégjéről nagy csobbanások, kisebb leégések a háton, amit, amikor már hámlott, a padlószőnyegen vakargattunk. Palacsintázó, fagyizó (zsebpénzből), szülői látogatás hétvégén. Ez utóbbinak örültem, de tulajdonképpen jól elvoltam nélkülük, már hatéves koromtól is. (És, szerintem, ez nem azt jelenti, hogy hanyag szülők voltak, hanem éppen ellenkezőleg...). 

Mindig erre az időszakra esett az évzáró is, amit legtöbbször így elegánsan kihagytam. Ezért aztán szegény Misi bátyám ment oda el (ő pont addigra nőtt ki ebből a nyaralósdiból, mire én belenőttem, talán csak az első alkalommal mentünk együtt), és hihetetlenül humoros levélben (!!!!) számolt be mindig a "diri" unalmas beszédéről, az éppen megkapott könyvemről (igen, nagyon jó tanuló voltam, akár szégyen, akár nem...), és biztatott, hogy ne ijedjek meg a jegesmedvéktől (valahogy mindig akadt egy hideghullám a két hét alatt), és egyek bátran fagyit, ha vacak a kaja.

Széplakról van az a határozott emlékem, hogy Brigi (?!) kissé bennfentes arckifejezéssel kifejti nekem, hogy bizony van Amerikában egy új sztár, egy bizonyos Michael Jackson, majd meglátom, fogok még róla hallani. 

Az évvégi gyerekes mulatozáson aztán mindig megnézhettük a Laci bácsi régimódi felvevőjével készített filmeket, és jókat kacaghattunk, ahogy viszontláttuk magunkat a füvön fetrengve az éhségtől, majd sorfalt állva a kis alumínium ételhordozók tömegét tartalmazó kiskocsit betoló embernek. Később csalódott fejjel indulunk a palacsintázóba, mert már megint vacak volt a kaja. Netán kilopózunk a konyhába este, hogy zsíros kenyérrel csillapítsuk megmaradt étvágyunk.

Komolyan, olyan jó volt!

Iskolai táborban is jártam, de ott már fennakadtam egy-két dolgon. Például magán a sátron - visszagondolva, igazi katonai cucc volt. Meg a zászlóőrzésen, éjszaka. Már akkor is azt gondoltam, hogy ez röhej.

Úttörő táborral is próbálkoztam, azt kifejezetten ki nem állhattam. Leginkább arra emlékszem, hogy belelógott mindig az a nylon piros nyakkendőm a kajába - mert azt mindig hordani kellett.

Legjobban az első svájci iskolai táboromat szenvedtem meg: elveszett, kelet-európai kisegérként, ráadásul télen, ezt a szörnyű körülményes síelést tanulgatva - utáltam. Utána sem szerettem meg a svájci táborozósdit. A síelést viszont igen.

A svájci kézilabda-táborunk volt egyedül kivétel, az szuper volt, a hegyek között, imádott edzőmmel és jófej csapattársakkal.

Talán a svájci élmények tehették, vagy csak a sors hozta így, de eddig valahogy nem voltak a lánykáim sem nagy táborozók. Zita alvás-mizériája nyilván közrejátszott ebben, de biztos az én hihetetlen ragaszkodásom is, no meg a csajoké is. Eddig nem nagyon tudtam azt elképzelni, hogy az én (vagy netán nagymamai) simogatásom és mese nélkül el tudnának nyugodtan aludni. Meg egyáltalán: akik évközben az oviban sem akartak délután is ottmaradni, hogyan akarnának most teljes napra - netán éjszakára is! - távol lenni tőlünk?

És aztán eljött ez a nyár, és úgy tűnik, fordulóponthoz értünk, szinte észrevétlen.

Kezdődött már ugye Laci "szinte-táborával". Mert Laci ugyan "szinte-családtag", de azért mégsem. És bár nem volt pontos "témája" vagy körülírt apropója, de azért mégis volt némi tábor-jellege (Laci és a gyerekek is annak tekintették), már csak a gyerek-felnőtt arány miatt is. Mondjuk, Laci vendégül látta őket, ami csökkentett számunkra a tábor-jellegen...

És még csak eszébe sem jutott egyik Kicsinek sem, hogy probléma lehet az éjjel-nappali anyátlanságból és nagymamátlanságból! Meg a Nagyoknak sem, pedig Emma sem esett még eddig át a tűzkeresztségen (egy-két barátnős ott-alvástól eltekintve).

Ezen a héten pedig napközis rendszerű tenisz-táborban vannak mind a négyen. Gyuri tartja (többek között), Emma edzője, igen baráti áron (mert ugye,négyet együtt elküldeni, az nem semmi). Nagyon tetszik nekik, jól lefáradnak - gyakorlatilag csak bambulnak maguk elé hazatértük után -, és végtelenül lelkesek. Így mindenkinek jó. Mondjuk, én ezt preferálom - jó azért, hogy délután négy után az enyémek!!!

És ez majd folytatódik: Emma augusztusban iskolai táborba is megy, négy éjszakára, a Balaton túloldalára (mi akkor Bogláron leszünk). Egy pillanatilag sem hezitált, amikor megkérdeztem, hogy van-e kedve hozzá, hiszen ott lesz kedvenc tanár nénije (Mariann, a torna tanárnő), legjobb barátnői az osztályból, és remek programokat helyeztek kilátásba (sport minden mennyiségben, veszprémi állatkert, kalandpark).

Még a nyár végére is beütemeztünk egy tábort, az sem lesz akármilyen. Judit néni, az Ikrek és néha Emma által látogatott torna foglalkozás tanárnője tart a tőlünk fél utcányira lévő szép házában "házi torna-tábort". A programban: "edzés" a parkban, fürdés a medencéjükben, kézműveskedés a teraszukon. Legnagyobb meglepetésemre, Zita azon fűz, hogy ő is menne..... Még meggondolom, de ha belefér a vívás-edzései mellé, talán nem is bánom. Úgyis annyi dolgom lesz akkor!

Így állunk hát idén a táborozás-nem táborozás kérdésében.

Persze, rossz szokásomhoz híven, most is arra lyukadtam ki, hogy milyen nagyok már, hogy mind táborba járnak...

Képek innen és innen

Képek és hírek Zamárdiból

Igen, első este Zita kicsit nehezen aludt el. Nem gond, almát rágcsáltak Lacival közösen, úgy éjféltájt.

Másnap este, fél 10 körül, már ezt az sms-t küldte Laci: "Már mindenki mélyen alszik. Sokat kivett belőlük a mai nap."

Következő este is kaptunk sms-t: "14 csirkecomb, 6 db tarja, nem kicsi, 2 kg ubi, rengeteg játék, és már alszanak is. Elfelejtettem még a rácsos sütit, meg a túró rudit." - ekkor volt kinti sütögetés.

És tegnap este is, arra az érdeklődésemre, hogy alszanak-e már: "Igen, mind, mélyen. 3 km séta és egy ugráló cucc megtette a hatást."

Napközben nem nagyon zargattam őket. Mert azért, nem csak aludtak ám.... :-) 

Laci küldött pár fotót. Mondanom sem kell: iszonyúan élvezik, mindannyian...

Ma este hazajönnek. Én alig várom. Ők, valószínűleg nem, habár, amikor kérdeztem Lacit, hogy szomorkodnak-e, hogy vége lesz, azt válaszolta: "Nem tudom, nem beszélünk róla, csak élünk bele a világba!"

 Lovardánál. Ők már ültek pacin - visszaöltöztek.

 Zita egy tapodtat sem mozdul az aktuális olvasmánya nélkül.

 Klára és Damien nagyon egymásra találtak a rendszeretetükben, pakolási stílusukban.

 Éhes gyerekek várják, hogy a tűz jó legyen a fentebb felsorolt "kicsinke" adag megsütése végett.

 Zita a gokartozást is kipróbálhatta. Saját bevallása szerint is meglehetősen óvatosan...

 Majomkodás.

Majomkodás még mindig... És pihegés kaja előtt vagy után, nem tudom.

A kalandparkos képeket nem tudom feltenni, sajna. Fürdőzőst pedig még nem kaptam.

Bár hiányoznak nagyon, sajnálom őket hazahozni a legnagyobb kánikula közepette. No de Zita ragaszkodik az első balassis évzárójához (szerintem jövőre már nem fog...), és az ma este van.