Pages

2013. január 31., csütörtök

Ilyet sem csináltam még

Most kifejezetten az olvasókhoz szeretnék szólni - nem a blog naplójellegét erősíteném... Ah, ha belegondolok, hogy mi mindent szeretnék elmesélni.... De nem. Inkább nem. Most nem. Lehet, hogy semmikor sem.

Szóval. Az úgy volt, hogy van egy nagyon aranyos és lelkes olvasóm, a gyakran kommentáló Juli, aki úgy gondolta, hogy benevez engem a most futó "Bloggerina" versenybe, amit az nlcafe.hu indított. Már maga a gondolat meghatott, hát még az, hogy végül meg is tette!

Szóval. Nincsenek illúzióim. Mondhatni, egyre kevesebb, úgy általánosságban. Mindazonáltal "harcos" vagyok, nem szeretném előre feladni, sőt, egyáltalán nem szeretném feladni. Tehát! Kedves, aranyos olvasóim! Legyetek olyan drágák, és szavazzatok rám!

A helyzet az, hogy technikai analfabétaságom megakadályozott abban, hogy kitegyem a blogom oldalsávjába a felhívást (de szívesen fogadok segítő kezeket ezügyben....), úgyhogy ott mutatom meg a linket, ahová el kéne vándorolni szavazás végett; illetve kérném, hogy ezt népszerűsítsétek, ha szívesen teszitek!
Szóval. Íme:
http://bloggerina.nlcafe.hu/termek/negy-a-lany?v=a1
Szóval. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki megteszi ezt értem, Juliért, a többi olvasóért! A legjobb negyvenbe kell bekerülni, azt hiszem, ahhoz, hogy a zsüri foglalkozzék a bloggal. Az nem lehetetlen! És mindezt, február 17-ig kell teljesíteni!!! Még egyszer: előre is köszönöm!!!!

2013. január 29., kedd

Őrlődés

Elnézést minden kedves olvasómtól, aki hoppon maradt az előző bejegyzésnél. Az igazság az, hogy nagyon viszkettek az ujjaim, hogy kiírjak magamból dolgokat, de gyorsan rájöttem, hogy jobb, ha egyelőre nem teszek publikussá ezt-azt.
A lényeg azért mégis az, hogy amióta a munkahelyemen vagyok, azaz szeptember 1-je óta, szinte csak a változás állandó. Bekerültem egy helyzetbe, ami azonnal elkezdett átlakulni, amint lehuppantam a székemre. Régi főnök elment, jött egy "inter-regnum", majd érkezett, január elsejétől egy merőben új főnök. Azért "merőben" új, mert a stílusa, a dolgokhoz való hozzáállása teljesen eltér az előzőétől. Nem titkolom, nagy örömömre. Könnyen megtaláltuk a hangot. De a változások próbálnak továbbra is bekúszni az életembe. És most egy lebegtetett állapotban úszom, különböző döntéseket várva,és közben rendezni kell magamban a saját vágyaimat, fel-feléledő ambícióimat, lehetőségeimet, anyai mivoltom új vetületeit. Fura időszak, annyi szent. Mondjuk, a torkomon nem sok minden csúszik le mostanság, és alvásban sem vagyok túl jó - de annyi minden rág belül, hogy ezen nem is csodálkozom. Az biztos, hogy ismét ráéreztem arra, hogy milyen jó bizonyos munkákat végezni, milyen jó egy ilyen aktív állapotban pörögni. Hogy mi lesz a folytatás? Kevésbé rejtjelezve, nyilván majd kiírom azt is magamból.
Közben pedig a lányok ügyei sem álltak meg. Klárával jártunk homeopatánál, beszélgettem a tanító nénikkel (mit ne mondjak: csuda nagy szerencsénk van velük!), készülünk egy másik vizsgálatra. Persze, a helyzet még nem sokat változott, de nagyon partner abban, hogy utánajárjunk a dolgoknak. Pláne, hogy pl. a homeopata előtt bent járhatott nálam a munkahelyemen egy félórácskára; mindenkivel jót csevegett, mindenki kényeztette - és jó iriggyé tette a testvéreket, amikor minderről beszámolt nekik.
Imolával is orvosnál jártam - sajnos. Bár nem volt panasza, vissza kellett mennünk kontrollra a fülorvoshoz. És az ítélet: bár nem akut, de mindenképpen meg kell ejteni a dobhártya-plasztika műtétet... Na, szuper. A doktor úr a nyári szünet legelejét javasolta, de Imó azt kérte, hogy ne rontsuk el a vakációját, így valószínűleg Húsvét körül ejtjük meg a dolgot. A tanítónők ebben is partnerek.
Emmával is az egészségügyet "szórakoztatjuk" - neki visszatérő fejfájása van. Kezd bennem nőni a gyanú, hogy pszichés, így reagálja le a családi feszültségeket (amiket Klára okoz legtöbbször és nagy részben irányában). Azért még neurológiára is elmegyünk, de szerintem inkább Klára lecsillapításán át vezet majd az út....
Zita... Nem, Zitával nem jártunk orvosnál. Zita naponta tíz percet kamaszodik - amíg ez az arány, hálás vagyok a Sorsnak... :-) Megint versenyzett egy jót, megint ügyes volt, megint új "skalpokat" gyűjtött be. Olyan jó látni, hogy végre hozzánőtt az önbizalma a tudásához (vagy legalábbis kezd hozzánőni). Számára az utóbbi időszak legnagyobb éménye az volt, hogy eljutott a Voice nevű tehetségkutató döntőjére, és élőben, a színpad mellett állva, élvezhette végig az egészet, ráadásul a legjobb barátosnéjával! El is hiszem, hogy nagy élmény volt, szerintem mindeképpen érdekes egy ilyen csúcsminőségű stúdióban követni egy ilyen nagyszabású showműsort. Napokig csak erről mesélt, és jajgat, hogy de kár, hogy már elmúlt....

Hogya gyerekeimen túl, kedves Férjemet is megemlítsem - hát, elég ritkán látom, ki sem lát a munkából. Hogy miért lett neki még a megszokottnál is több elfoglaltsága, azt hamarosan elárulom.

Zárnám ezt az összefoglaló-mentegetőző bejegyzést azzal a dallal, ami mostanában a legnagyobb kedvencem. egyszerűen ez több egy "számnál", ez - szerintem - egy komplett zenemű. És méltó bizonyíték arra, hogy a tehetségkutató műsorokból kerülhetnek ki igazi nagy zenészek. Mint Caramel.

http://youtu.be/naRaeT33DMQ

Sajnos, valami nem jó a beágyazási kódban, így mindenki kattintson!

2013. január 20., vasárnap

És ez is Klári....

"általános tantestületi dicséretben részesül" Azaz: minden tantárgyból, kivétel nélkül, dicséretes ötös. (ilyet mi még nem láttunk közelről... :-) )

És azt kell, hogy mondjam még ezzel kapcsolatban, hogy Imola dicsekedett el először Klára ilyen teljesítményével, míg Klári volt az, aki azt mondta, hogy Imónál viszont azt emelte ki (szóban) a tanító néni, hogy milyen jó hatással van a közösségre.
Tipikus Klára az is, hogy még ilyen "aláhúzós", szöveges értékelés van, és a sok-sok csupaötös ellenére, van két hely, ahol nem a legeslegjobbat húzták alá. Mert ugyan gyöngybetűkkel ír, azt írták, hogy az írástempója megfelelő, nem pedig gyors - no, itt hőbörgött először, hogy most vagy szépen ír vagy gyorsan... Aztán a környezetismeretnél van még az, hogy a tájékozottsága korának megfelelő, és nem pedig átlagon felüli. Ezen is fennakadt, mert szerinte ő igenis többet tud, mint az átlag, pl. a csillagokról.... Titokban megmosolyogtuk a felháborodását, de azért ez is hozzátartozik az ő túlzottan maximalista hozzáállásához, ami már egészen sok ráncot rajzolt a szemünk köré....

Amúgy, a bizikről általánosságban.... Úgy látjuk, hogy Zita nagyjából tartja a szintet, csupán csak az történt, hogy a félévi értékelésnél a feles jegyeknél lefelé kerekítettek (4,5-nél 4-re), de az évvégén már valószínűleg ötös lenne/lesz. Emma sokat rontott - ettől tartottam, őt eléggé megviseli az én "életmódváltásom" és az abból fakadó időszűke. De nála mindig februártól áll be a fellendülés, így ezek a rontások még javíthatóak. Ha meg nem, akkor sem dől össze a világ. A négyes is jó jegy, abszolúte! Imóci is rontott, de ez csupán annyit jelent, hogy a színkitűnőről most lett két négyese. Nagy ég! A helyesírásán simán lehet egy kis gyakorlással javítani. A szövegértés keményebb dió lesz, de messze nem reménytelen. És megint... Kit érdekel egy-két négyes?!

Szóval, a félévi bizonyítványok azt mutatják, hogy jófej kislányaink vannak!!!! 

(És a következő bejegyzések most egy kicsit nem Kláráról szólnak majd - de visszatérünk a témára.)

2013. január 17., csütörtök

Kemény dió

Sokszor eszembe jut mostanában, egy, a tágabb baráti körben lévő, hölgy számomra aranyat érő megjegyzése. Három gyereke van, hétévente adta a fejét szülésre. Ő mondta azt, hogy anyasága első tizennégy évében, addig két kezelhető leánygyermekkel az oldalán, ha látott egy hisztis, akaratos gyermeket, mellette tehetetlennek tűnő és csak tűrő szülőkkel, mindig úgy gondolta, hogy "hú, de megnevelném ezt a "kölköt"!" Aztán megszületett a fia, és rájött, hogy nem lehet semmit így, kívülről nézve, ítélkezni.... Mert tényleg vannak olyan gyerekek, "akikkel nem lehet bírni". Ilyen volt az ő kisfia is, és ő maga is belátta,hogy valószínűleg, most őket nézve gondolhatják mások, hogy "hú, de megnevelnék azt a "kölköt"!" Tehát, ő utólag is megkövette azokat, akikről, ismeretlenül úgy gondolkozott, ahogy...
Szerencsére, ezt a megjegyzést jól az agyamba véstem... Persze, gyarló az ember, és "kívülről" mindig okosabb. Nekem is néha eszembe jut egy-két gyermekről ez-az. De azért rászoktattam magamat arra, hogy túl mélyen ne ítéljek ilyen esetekben sem.
Mindez a hosszú bevezető ahhoz, hogy igen, nálunk is van egy ilyen "kemény dió" gyerek. Akiről esetleg gondolhatnának mások ezt-azt... :-) Sőt, én magam is némileg "nevelési kudarcként" élném meg... De azért a képlet ennél természetesen sokkal bonyolultabb.
Hogy kiről van szó? Akik már olvassák egy ideje a blogot, már rájöhetnek, hogy Kláráról lesz szó...

Ugye, a képlet bonyolultsága ott kezdődik, hogy nála rögtön van egy "kontrollcsoport" - Imola személyében. Akivel az ég adta világon semmi gond sincs - hacsak nem az, hogy néha nem törli meg rendesen a pofiját Nutella-fogyasztás után.

A képlet összetettségét a genetikai hozomány is gazdagítja - nálunk ez igen, hogy is mondjam csak, érdekes; és úgy tűnik, hogy ezeket az "érdekességeket" Klára gyűjtötte be....

Most már akkor el is mesélem konkrétabban...

A múlt tanév vége felé, májusban, Klárán hirtelen nagy változás állt be. Ennek elején egy gyomorinfluenza típusú betegség volt, amiből nehezen gyógyult. Talán beléállt egy félsz, hogy ha eszik, akkor megint fájni fog a gyomra, nem tudom... A lényeg, hogy tényleg lement a saját súlyminimuma alá is, leginkább egy horpadt mellkasú fiókára emlékeztetett. Ezzel egyidejűleg - és ezért kötöm össze a két dolgot kezdettől fogva - hihetetlen rosszkedvű lett, és nagyon keményen hisztis. Szinte egyik naptól a másikra kezelhetetlenné vált. Eléggé megijedtem. Már egy hete tartott kb. az újonnan jött őrület, amikor összefutottam a tanító nénijével, és kérdeztem, hogy tapasztal-e változást Kláránál. Mire azt válaszolta, hogy éppen akart nekem szólni, hogy beszéljünk, mert hirtelen látványosan rosszkedvű lett Klára, és őt aggasztja az evéshez való hozzáállása is.

Hamarosan sort kerítettünk egy hosszabb beszélgetésre, melynek során a tanító néni kezembe nyomta a telefonját, a vonal túlsó végén gyermekkori barátnője, a területének egyik legelismertebb szakemberével (nem mellesleg hét gyermek boldog édesanyja). Nos, jártunk párszor a hölgynél, kettesben is Klárával, meg hármasban is Zolival. Rengeteget beszélgettünk, több mindent kibogoztunk, rá is csodálkoztunk egy két összefüggésre, néhol szinte "megvilágosodtunk". Klárának minél kevesebb esetben kell teljesítmény-kényszerbe helyeznie magát. A probléma az, hogy, pontosan a lelki alkata és a genetikai csomagja miatt, ő eleve belehelyezi magát a saját teljesítménykényszerébe. Hihetetlenül jól teljesít az iskolában, de egy fél pont elvesztésén is sokat tud rágódni. Pedig mást sem hall, mint hogy nem baj, ha nem mindig tökéletes, amit csinál. És mielőtt még azzal "vádolnának" meg, hogy persze, ezt csak mondom, de nem így van; kitűnő ellenpélda Imola, aki valóban könnyedén elfogadja, ha valami nem sikerül teljesen, és egyébként sosem kap dorgálást. Ha szeretné, segítünk és gyakorolunk, de ha nem szeretné, még csak nem is fenyegetőzünk, hogy akkor majd nem lesz jobb jegye. Viszont Kláránál már az is gondot okozhat, közvetve, hogy van a családban versenyző (illetve volt, az apja is...), és hát az őt is versenyzésre sarkallhatja, bármilyen területen, és általában - és leginkább - magával szemben.

Sok mindent tisztáztunk, több célt kitűztünk, változtatni valókat megbeszéltünk. Szerintem sikerült is a legtöbbet betartani, megvalósítani, annak ellenére is, hogy Zoli bizonyos dolgok ellen morgott, de a felszín alatt nyilván dolgoztak benne az elhangzottak.... Persze, vannak alapvető kiindulási pontok, amik megváltoztathatatlanok. Klára például a késő tavaszi "megborulásában" Emmát vette célpontul, mindenért Emmát okolta. Klára az a gyerekünk, aki látványosan rosszul viseli a nagycsaládos létet - ezen nyilván nem szándékozunk változtatni a kedvéért... És Zoli munkaideje sem tűnik rövidülni, ráadásul még én is elkezdtem dolgozni; nos ezek olyan feszültségforrásokhoz vezetnek, amelyek Kláránál hatványozódnak. A hatórás munkaidőm még így is nagy eredmény....

Szóval, egy megviselő tanévvég után a nyár relatíve békésen telt Klára szempontból is. Tényleg lecsupaszítottunk mindent még az elvárás, vagy megfelelés-kényszer gyanújától is. Klára vidáman ficánkolt hónapokon át. Az újabb tanév viszont hozta magával az újabb elvárásokat (az iskola részéről főleg), mindezt megfejelte az én visszatérésem a munkába, ami miatt a délutánba vagyok kénytelen besűríteni azokat a dolgokat, amik eddig elfértek a délelőttben.

Klára fokozatosan jutott el újra arra a szintre, mint múlt májusban, de mostanra talán túl is ugrott rajta, sajnos. Mindezt étkezési hozzáállásától függetlenül. Nem mondom, hogy zabál, de otthon legalább eszik. Mondjuk az is igaz, hogy a suliban délben valószínűleg nem.... Lehet, hogy ennyi mondjuk elég is nála.

A mostanra kialakult helyzet előtt eléggé tehetetlennek érzem magamat. Mert mi is történik? Gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra kezd el Klára haragoskodni, kiabálni, parancsolgatni, visítva veszekedni. Az őt ért - többnyire - vélt vagy valós sérelmek miatt. A veszekedés célpontja általában Emma vagy én vagyok, de most már szinte egy családtagot sem kímél. Elég, ha annyit mondok, hogy sikerült már a szüleimet is kihozni a sodrukból.... Ő a legkisebb probléma miatt is visít és kioszt mindenkit. Sokszor azon pörög fel, hogy mondjuk azt panaszolja, hogy Imola - VÉLETLENÜL!!!! - szétrúgta az általa épített Lego-repülő tetejét, mire én úgy kezdem a mondatomat, hogy "Jól van, Klára, mindjárt segítek neked újraépíteni, ha akarod...." Mármint ezt szeretném mondani, de ő a "jól van" résznél elkezd velem - szó szerint - kiabálni, hogy "Nincs jól, Anya!"
Nem tolerál semmit és senkit, és képes annyira nyakas maradni, hogy komplett családi programokat lehetetlenít el, vagy tesz olyan hangulatúvá, amitől már a program is feleslegessé válik.... Mivel egyre eszesebb, félelmetesen érvel - és ezt a szó minden értelmében gondolom. Kegyetlen dolgokat is tud mondani, roppant elgondolkodtatókat és célirányosan bántóakat is (főleg nekem és Emmának).

Az a szerencsénk van még meg, hogy Zita valamennyire felvállalta magára a megértő nővér szerepét, így néha ő az, aki képes hatni Klárára. Én pedig kifejezetten támaszkodok is erre a "mankóra" - jót tesz ez Zitának is, bár néha túlzásba esik, meg néha csak a megvesztegetést használja eszközül (bár tény, hogy velem már ez sem működik nagyon Klárával...). De sokszor, Zita is konfliktusba keveredik harcias kis Húgával; bár kifejezetten elnéző irányába (míg Emma irányában zéró toleranciával bír a Nagylány...).

Szóval, nehéz most. Mert itt van egy amúgy kifejezetten zseniális kiscsaj, aki eszméletlen dolgokat művel (színdarabot ír és rendez, csak úgy poénból megtanul egy-egy verset, egy nap alatt elolvas egy rendes könyvet, úgy ír, mintha gyöngyökből állnának a betűi, vicces, kreatív, egyedi, nagyon egyedi minden megmozdulása, stb.), ugyanakkor pedig minden délután úgy érek haza, ahogy egy vert asszony teheti (kis túlzással): ma vajon milyen passzban lesz?, kiabál-e?, veszekszik-e?, kiborít-e majd engem vagy mást?

Próbálkozunk a probléma kezelésével, de iszonyú nehéz. Amikor Zita ilyen korú volt, és vele sem volt egyszerű, mindig azt hajtogattam, hogy ő csak a bemelegítés, a meccs Klára lesz. Igazam volt. És, sajnos, ahogyan Apu frappánsan megfogalmazta, amikor egyszer a szüleimmel beszéltük meg a nehézségeket Klárával kapcsolatban, ebben a meccsben most keményen vesztésre állok.
Mert mit lehet tenni? Őszintén mondom, hogy a lehető legnagyobb türelemmel viseljük mindannyian Klára kirohanásait. Zita, ugye sokszor védelmébe veszi, Emma sajnos nagyon el tud keseredni, Imola pedig őrületesen diplomatikusan kezeli a konfliktus-helyzeteket. Én is igyekszem nyugodt maradni, nyugodtan válaszolni, nem kiabálni úgy, ahogy ő teszi velem. Persze, kérdés, hogy ezt nem tekinti-e úgy, hogy hagyom magamat.... De mit tehetnék? Visszakiabáljak? Sosem lesz nyugalom. Verjem? Nyilván nem. Egyetlen egyszer, amikor már eszméletlen pimasz és bántó dolgokat eresztett ki a száján elég hosszasan, na, egyetlen egyszer, rácsaptam egy kicsit arra a szájra. Nem használt, csak engem furdalt sokáig a lelkiismeret - tulajdonképpen még most is. Próbálkoztam olyanokkal, hogy lelkendeztem neki, ha egy nap békében telt el. Akkor egy darabig ez inspirálta őt, és számoltuk a békében eltelt napokat. Aztán megszűnt ez. Akkor vettem "I love you" gyertyákat, amiket a többi köré tettem (mi minden reggel gyertyafényezünk), és mondtam neki, hogy ez azért van, mert szeretném, ha szeretetteljesen telne a nap. Nem sikerült. Most éppen gyerekpezsgővel tankoltam fel (Klára imádja), és úgy tervezem, hogy az első konfliktus-mentes napon kibontom az elsőt, utána meg már tudni fogja, hogy mire vár a többi üveg... Még nem tudtam kibontani egyet sem.

Lehet, hogy ismét szakemberhez kell fordulni? Nem szeretném. Már csak azért sem, mert kétélű a fegyver: tudatosítja benne, hogy gond van, esetleg hivatkozhat is rá, felmentheti magát általa... De azért ismét kértem fogadóórát a tanító nénitől, hogy vele is megbeszéljem a dolgokat. A suliban nagyon jól tanul (szerintem csupa dicséretes ötös lesz félévkor), de a magatartása már egy ideje nem példás. Tudom, hogy mi Klára "szeretet-nyelve" (nála az ajándékok, a megfogható apróságok), de ezt sem használhatom napi szinten. A szeretetemről mindig biztosítom, minden összeveszés-lenyugvás/kibékülés után. Igyekszem ráérni, ha meg akar mutatni valamit, játszani akar, vagy ilyesmi. Igyekszem az ő logikáját követni sokmindenben, kicsit "megfelelni" neki. Ugyanakkor, gyötör az is, hogy ez miként hat a többi gyerekünkre. Meddig és mennyit kell nekik elfogadni, eltűrni azokból a - napi szintű - bántásokból, amit Klárától el kell viselniük?

Tisztában vagyunk azzal, hogy ez a viselkedés egy üzenet részéről, és igyekszünk megtalálni az üzenet kódját. De ha meg is leltük picit (ahogy fentebb írtam), bizonyos dolgok továbbra is adottak maradnak, ezért a válasz az üzenetre sem könnyen megadható.

Remélem a hosszabb nappalok, egy kicsit intenzívebb "hízlalás", és még valami kis csoda majd túllendít minket. Mert ez így most nem  jó.

(Sokáig írtam ezt a bejegyzést, és sokat gondolkoztam, hogy megírjam-e, közzétegyem-e. De mivel ez a négy lányunkról szóló internetes napló, és mivel ez most nagyon rányomja a bélyegét a mindennapjainkra, mégis megírtam, mégis közzéteszem. Remélem, nem bánom meg.)

2013. január 16., szerda

Egy hétvégi verseny emlékei

A múlt hétvégénk megint meglehetősen sportosra sikeredett. Zita is vívott - méghozzá meghökkentően jól, pedig jóval idősebbekkel mérte össze az erejét. De kivételesen most nem róla szólna a bejegyzés, meg nem is igazán a sportteljesítményre magára szeretném a hangsúlyt fektetni.

Szóval, Klára-lány is részt vett egy versenyen, méghozzá terematlétikain. Már eleve nagyon örült, hogy mehet, mert most bekerült a csapatba - legutóbb nem. És miközben ezt a hírt fogadtam múlt csütörtökön, azonnal ki is osztottam Imolának a "legjobb, legaranyosabb testvér díjat". Ugyanis ő volt az, aki, kirobbanó örömmel, közölte velem, hogy Klárát beválogatták. És ebben az örömben nem volt semmi üröm, pedig lehetett volna, hiszen Imó NEM került be a csapatba. Örültem Klárával és nagyon-nagyon megdicsértem Imolát.

Maga a verseny leginkább egy fesztiválra hasonlított. Sok-sok gyerek, sok-sok csapat, sok ügyességi feladatot teljesített fantasztikus hangulatban. Utólag, Klára többször is azt mondta, hogy azért is tetszett neki nagyon, mert nem is lehetett érezni, hogy ez egy verseny. Igazi buli-hangulat volt végig. Klára nagyon igyekezett. Voltak számok (pl. medicinlabda-dobás), amelyeknél alkatánál fogva, nem lehetett csodákat várni tőle, de ahol meg kimondottan előnyös volt pipaszár, ámde izmos lába, ott nagyon ügyes volt - és kellőképpen büszke is magára.... Távol voltak ők még a dobogótól (az is igaz, hogy 10 évesekkel is versenyeztek), de ez egy pillanatig sem zavarta őket. Klára már másnap azon lamentált, hogy milyen kár, hogy nincs megint verseny.

Amiért elmesélem, az csak az, hogy az eseményről rögzített dokumentumok igen mókásra sikeredtek.
Eleve, én sikeresen otthon hagytam a fényképezőgépet, de szerencsére Imolánál ott volt a sajátja (karácsonyi ajándék, egy szép, rózsaszín, víz- és ütésálló kütyü...). No, mondta, majd ő filmez és fotóz. Hát... a képek egytől-egyig homályosak lettek, Klára jelenléte nélkül. Node a videó! A verseny után, Klári elkezdte nézni az egyik váltószámról készült Imola-féle műremeket... Egy idő után felvisított:
"- De Imola! Miért van az, hogy az előttem lévő csapattagokat lefilmezted, amikor meg én jöttem, már csak a plafon látszik?!"
(Gondolom, Imó figyelni akarta szabad szemmel Klárát, és elfeledkezett a gépéről....)
Na, már ezen jót derültem (persze csak titokban, mert Klári jó mérges lett...).

Aztán pedig végignéztem az Ági néni, az edző, által elküldött linken a képeket a versenyről. Ennél a képnél (ami a nagy Ikarus-tábort mutatja) hangosan felnevettem:

Mert ki az egyetlen, aki háttal áll a képen?! Hát Klára, természetesen....

Szóval, erre a versenyre így is, ezekkel a fura emlékekkel emlékezünk majd - lehet, hogy alaposabban rögzül, mintha klasszikus értelemben vett jó képek/filmek készültek volna. De azért tulajdonképpen olyan is akadt... Íme:
Klára vár a váltóversenynél, csapattársa, jó barátnője már rajtra kész
 
Szóval, vidám volt a verseny, vidám volt a dokumentáció, és reméljük, még sok ilyenen vesz majd részt ugyanilyen lelkesedéssel Klára (és Imola...). Én meg majd viszek fényképezőgépet.

2013. január 2., szerda

Aprócska részletek, mozzanatok

Eszembe jutott sok-sok apróság, amik miatt emlékezetessé és varázslatossá vált az elmúlt időszak. Kicsi kis dolgok másoknak talán. Nekem ezek bélelik ki a lelkemet puhasággal...

Ott van rögtön éppen csak egy mozdulat, ami ösztönös volt, és olyan kedves a számomra. A három zongorista évvégi koncertjére érkeztünk. Zita is velük tartott, hiszen a műsor végén az ő fuvolázása tette fel a koronát az addig is szép előadásra. A kezdés előtt majd' egy órával ott kellett lenni a fellépőknek. Ezért én még "játszóruhában" rohantam el velük a zeneiskolához (és utána hazavágtattam szebb gúnyát ölteni). A bejárat előtt tettem ki a csipet-csapatot. Emma és Imola az autó mögött ment el, és már sikeresen beléptek a kapun; Zita és Klára viszont kicsit később, az autó előtt áthaladva igyekeztek az úttest túloldalára. Zita megragadta Klára kezét, kicsit visszafogta, jól körülnézett, és utána átkeltek. Annyira jól esett ezt látni...

Egyik este, még karácsony előtt, kissé megfáradtam valami testvérharc nyomán (de az is lehet, hogy Klára, legújabb szokásához híven, velem pörölt élénken valamiért). Nem volt nagy gond, folyt is a beszélgetés tovább, és a hangulat sem kereste a béka alsó fertályát, sőt. A vacsora utáni elpakolás során, Emma papírt és tollat ragadott, majd valamit szorgosan körmölt. Végül ragyogó arccal felolvasta és átadta nekem. Ez állt rajta:
"S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
O Zituskám, Klárikám és Imolám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég..."
Éppen pár nappal előtte kellett Emmának megtanulnia Petőfi István öcsémhez című versét...

Klára őrületes dolgokat művel mostanság. Igazából ezt a szó mindenféle értelmében kell venni, sajnos. Néha úgy kikel magából, hogy azon gondolkozom, hogy leöntöm egy pohár jeges vízzel. No mindegy, most nem erről szándékozom beszámolni, nem erre akarok majd emlékezni. Szóval. Például, december közepén, amikor egy erősebb megfázás miatt pár napot otthon töltött, egyik délelőtt egész végig az íróasztalánál ülve körmölt. Mint később kiderült, egy bábszínházi előadást tervelt ki, annak a "szövegkönyvét" fogalmazgatta. Én csak később döbbentem rá, hogy túl azon, hogy egy teljesen kerek, tanulságos, követhető és hosszú (8 oldalas!!!) történetet írt le, még arra is ügyelt, hogy a rendelkezésre álló bábokat is számba vegye, és aszerint kerüljenek szereplők a sztoriba. Este aztán mindenkinek felolvasta nagy büszkén a művét, és be is zsebelt jó sok dicséretet. Később aztán elő is akarta adni nekünk. Ehhez bevonta Imolát is, aki főként bábkezelőként működhetett közre, meg aprócska szerepeket kapott csak. Azokat roppant mókásan művelte... például az elcsattanó csóknál ő kezelte a királylányt, és utána  úgy tett, mintha megtörölné a báb száját... :-) Klára nehezen viselte a figyelemelterelődést, de attól még az előadást mind nagyon élveztük...

Klára karácsonyi ajándékot is készített a családnak, nagy odaadással, gonddal... Olyankor mindig megtiltotta a belépést a szobájukba, és lelkesen dolgozott. Aztán egyszer zokogva jött, hogy odaveszett az egész munkája, mert használt valami üvegfesték-szerű folyós eszközt, ami még nem száradt meg, amikor is véletlenül rátolta a székét, vagy mi is történt. És akkor elkenődtek olyasmik, amikkel már nem tudott mit kezdeni, nem lehetett újraszínezni... Úgy sírt, jó hosszan babusgattuk Zolival közösen, mert ugye ez az egész jelenet is olyan aranyos volt...
Aztán karácsonykor odaadta azért... Hát ezen dolgozott annyit!
Ugye milyen szép és kedves? És látszik, hogy sok munkája volt vele: vágott, hajtogatott, ragasztgatott...

És Klára szórakoztatott minket azzal is, hogy eléggé véres átkölteményeket kreált karácsonyi nótákra, kezében az új, azonnal megszeretett és azóta is anyatigrisként óvott-védett feles gitárjával.... No meg, ő az, aki a legbiztonságosabb fogmosást tudja bemutatni... :-)

Imola.... Hát, ő aztán tényleg bearanyozta ezt az időszakot! Örök jókedvével, utánozhatatlan humorával, szelídségével, határtalan tűrőképességével (főként az ikertesó irányában...). Valamelyik nap, Zita úgy szállt ki az autóból, hogy nem figyelt oda, és a biztonsági öve csattja nekicsapódott Klára orrának. Amit Klára erősen sérlmezett. Hát azt látni kellett volna, hogy Imola mit rendezett körülötte. Simogatta Klárát, ráripakodott Zitára, kisegítette Klárát az autóból, nyugtatgatta, majd Klárát átölelve mentek be...
Imolának nehezen ment az első komolyabb sípálya. Mivel az úgy lett kialakítva, hogy az első kb. 50 méter jó meredek, és még buckás is, ezt a szakaszt csak nagysokára tette meg, az apja türelmes segédletével. Ugyanis annyira óvatos próbált lenni, hogy pont az ellenkezőjét tette annak, amit kértünk tőle: popsiját lelógatta, és nem dőlt előre... így aztán el is esett többször, a lécei is leoldottak. Mi, Zitával, Emmával és Klárával, lentebbről figyeltük. És, valljuk be, egy idő után már jót szórakoztunk. Imola a sokadik esésnél már mérgesen maga mellé vágta a botjait, mint egy piros kockás kabátos síelő Micimackó.... Annyira aranyos volt!!! Ahogy egyébként az is, hogy a kezdeti nehézségektől nem ment el a kedve, és addig próbálkozott ezzel a nehezebb pályával, amíg végül ő jött ki "győztesen". Persze, sokszor megkérdezte, hogy ugye ő milyen ügyes....
Imó egyik nagy poénja az volt, amikor az új társasukkal, a Dixit-tel játszottunk.... Nehéz lenne most elmagyarázni ennek az egyébként roppant szórakoztató játéknak a menetét, de az a lényeg, hogy egy "mesélőnek" mondani kell egy mondatot vagy szót, vagy filmcímet, amihez a többi játékos valamilyen módon kötheti egyik, kezében tartott kártyáját. Én voltam a mesélő, és azt mondtam: "a remény hal meg utoljára". Imola nagyon büszkén adott a kezembe egy lapot.... Majd nem értette, hogy miért nem szavazott valaki arra, hiszen azon "legalább volt két hal".... Na ja, a reményhal... Ez sokáig visszatért a beszélgetéseinkbe....
Végül még két dolog...
Az egyik, hogy hazafelé jövet, a jövő-menő ködben, nagyon érdekes képet nyújtottak nagy kedvenceim, a szélerőművek (ha nagy leszek, lesz egyszer egy sajátom!!! :-) ).


A szuper fényképezőgépek pedig azért néha ugyanúgy tudnak vicces eredményt adni, mint a hagyományosabb elődjeik. Íme apukám egyik remeke rólunk, Zolival:
Tulajdonképpen előnyös, nem? Emlékeztett arra a filmre, ahol Robin Williams egyre jobban elveszíti a kontúrjait... :-)

2013. január 1., kedd

Friss levegővel teli, boldog új évet kívánok!!!!

Némileg megtévesztő, hogy ami az elmúlt évtizedben az én síruhám volt, most Zitán van


Bár nem vagyok nagy Szilveszter-rajongó, a 26. és 31. között eltöltött havas üdülés, és a sípályákról Mingi barátnőmékhez való bulizós landolás most nagyon feltöltött, így még az évváltás sem visel meg annyira...
És azt gondolom, eléggé közhelyszerűen, belátom, hogy jön az új, jön a jobb, jön a tisztább, jön minden, ami eddig is olyan klassz volt, és kevesebb jön abból, ami meg nem annyira volt az.... Kedvem lenne minden ismerősöm arcára egy mosolyt rajzolni, és erőt adni, hogy ott is maradjon - őszintén. Kedvem lenne bocsánatot kérni azoktól, akiket esetleg megbántottam, és tiszta lapot kérni - amit szeretnék többé össze nem piszkolni. És kedvem lenne sok-sok új lapot megnyitni, megismerni, átélni, felfedezni új dolgokat, új helyeket, új barátokat szerezni. És ah! Egész nap csak tervezgettem, tervezgettünk, álmodoztam, varázslatos honlapokat nézegetve már előre utazgattam....
Tehát, mindenkinek csak csupa jót kívánok! Én pedig arra vágyok, hogy sokat adhassak mindazoknak, akiknek szeretnék - időt, figyelmet, gondoskodást, szeretetet, ételt, kalandot és varázslatot, és magamnak is, mert úgy jobban tudok majd adni... Gyerünk! Kívánjon, tervezgessen, reméljen mindenki!!! Ennek itt az ideje, itt a lehetőség!!!
És a megvalósításra is....
És hol jártunk, mit csináltunk eddig? Nos, két év szünet után síelni voltunk!!! Tirolban jártunk, a régi, kedvelt helyünkön! Ahol mindig megállapítjuk: a családi működtetésű szálloda igazi példamutató intézmény: kemény, szorgos és tisztességes munkával vezeti immár három generáció együtt - és ennek megvan az eredménye! Az ottani alkalmazottak - köztük mostanra igen sok magyar - is ebben a felfogásban végzik a munkájukat: kedvesek és serények.
Az időjárás többé-kevésbé volt kegyes velünk: az úton végig jól haladtunk, kivéve a szilveszteri hazatérés utolsó 50 km-ét, amikor is hatalmas ködben kerestük az utat, és Budapest is tejfölösen fogadott... 
Három gyönyörű síelős napunk volt, egy nap viszont esett és fújt a szél; így akkor nem mentünk fel. Viszont az a nap is jó volt: társasoztunk, sétáltunk, koriztunk, fürdőztünk. Aaaaah! Szüleimmel, és nekik hála mehettünk, és mindig lenyűgöz, hogy mindketten 70 felett, túl ezen-azon, még milyen fittek. Hiszen jó sokat síeltek ők is...
Jó volt az is, hogy már az Ikrek is szereztek annyi tudást, hogy feljöjjenek velünk nehezebb pályákra is. Először csak a két Naggyal (és Apuval) térképeztük fel a helyzetet.
Fent, a "csúcson"...
Remekek voltak a pályák, nagyon jó hóval
A maszkom elég sokat kitakar belőlem, de tényleg én bújok oda Emmához
Aztán Klára is csatlakozott nagy vagányan.
Profi nagytesók a bevállalós kistesóval
Apa is bepózolt - jó volt, hogy most ő is tudott velünk lazítani!
Emma eldőlt a kacagástól - de jó is az finom hóban!!!
Végül, utolsó nap már Imó is felmerészkedett.
Imó is fel akart jönni a piros pályára!

A felvonó tetején - Imola is visszakapta a léceit... :-)
Ikrek és az anyjuk - a sípályán
És neki eléggé kalandosra is sikeredett... Első alkalommal, a székes felvonónál, ahol mind a hatan egyszerre szálltunk be, Zita, aggódva azon, hogy Klára és Imó "kipotyognak", annyira gyorsan csapta le a székes záró-részét, hogy leverte szegény Imola síléceit is... Úgy hozták utána a mögöttünk jövők, és szegény pára meg szaladva szállhatott le az alkalmatosságról, no meg némileg szipogva a megilletődöttségtől... Zita legközelebb inkább nem velünk jött, és Imó már "csak" egy lécét hagyta el... :-) Becsületére váljon, hogy harmadjára is feljött, és akkor már két síléc is rajta maradt... :-) És míg az első nehezebb pályája igen döcögősen és lassan indult, másodjára és harmadjára már ugyanott magabiztosan lejött. Szép, hogy nem adta fel, nem riadt meg, és magának (is) bebizonyította, hogy ügyes ő!!!!
A síruhában, maszk, szemüveg és sisak mögött is olyan nőiesen édes!!
 Szóval, oxigéndús, pihentető, vidámságban eltöltött pár nap van mögöttünk, ami már nagyon ránk fért... Csak hát... evés közben jön meg az étvágy. Ismétlés után kiált a "nép"!!!!
Hóangyalok (hm, vagy ördögök?!)
Unokák és a fitt nagyszülők - a könnyebb pályák egyikén
Aki szép, az a hegyen is szép... :-)

Bájzsák - síszerkóban

A foghullajtós főhuncut

Kékszeműek összebújva

Tenyér-összemérés á la Imola

Zita lesipuskás fotója rólam
 No, majd meglátjuk!
Addig is: friss levegővel teli új évet!!!!
(És ha igaz az a babona, hogy azt csináljuk egész évben, amit az év első napján, akkor lesz sok közös társasozás, elég alvás, családi séta és sok mosás.... :-) )