Pages

2011. augusztus 26., péntek

Méreg

Már másodjára történik ez meg velünk.
Először, úgy három és fél évvel ezelőtt, amikor Emma leendő és Zita akkori sulijában igazgatóválasztás volt. Az előző igazgatónak még lehetett volna egy évet hosszabbítani, de mivel nem a megfelelő színekbe öltözött, mennie kellett. Pályázatot írtak ki. A kiírásnak gyakorlatilag csak egy személy felelt meg: az akkori igazgató-helyettes. Igen ám, de aki nem megfelelő színű mellett dolgozik, arra átmosódhatnak a színek. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy hiába:
- szavazott rá egyhangúlag a tanári kar,
- szavazott rá egyhangúlag az alapítványi kuratórium,
- szavazott rá a szülők közössége,
- gyűjtött több, mint 200 aláírást a szülők egy lelkes csapata,
- szervezett - békés - tüntetést a Polgármesteri Hivatal előtt ugyanezen lelkes csapat, a döntés napján,
nem ő nyert. Hanem valaki más.
Az iskolánk azóta is működik, és most két újabb gyermekem indul oda. Ezért aztán nem is akarnám ezt jobban részletezni, vagy a jelen helyzetről bármit is mondani. Még hozzátartozik a történethez annyi, hogy az addigi igazgató-helyettes, aki persze már nem lett az utána, még egy évig ott dolgozott, és az első lehetséges alkalmat megragadta arra, hogy elmenjen. Búcsúnapján - minden túlzás nélkül - sírt a legtöbb tanár és gyerek, akit ő valaha tanított.

Tavaly új igazgatót választott a kerület méltán híres és roppant jól működő zeneiskolája. Itt az igazgató teljesen személyes okokból távozott; ha jól tudom, a hallása romlott meg annyira, hogy már nem bírta a munkáját úgy végezni, ahogyan azt szerette volna. Az új igazgató választás után (ahol azért ismét előtérbe lépett az öltözék színe, ha jól tudom), egészen megdöbbentő hangulat áradt az egész zeneiskolában.
Zita fuvola-tanárnője volt addig az igazgató-helyettes, és az is maradt. Mégis, úgy tűnt, ő nehezen viseli ezt az új helyzetet. 
Most már tudom, hogy így is volt. Pár napja hívott: búcsúzik. Ő ezt így nem bírja tovább csinálni. Megy Ausztriába, mindent kezd újra, a nulláról. 
Ez a tanárnő egy igazi kincs volt a számunkra: kedves, ámde határozott, Zitát az összes rigolyájával és huncutságával maximálisan elfogadó és bátorító, egy lelkiismeretes és jó fuvolatanár; segítőkész és kedves ember. És, noha megtudhatta azt is, hogy senki sem pótolhatatlan, azért mi mindketten sírtunk, amikor elköszöntünk, és az is kiderült, hogy a tíz tanítványa közül hat már biztos, hogy inkább abbahagyja a fuvolát....

Zita döbbenettel fogadta a hírt. És persze ő is rávágta, hogy akkor itt a vége. Szelíden, de igyekeztem meggyőzni őt - miközben a szívem hasogatott -, hogy adjunk egy esélyt még egy másik tanárnak, aki személy szerint úgysem tehet az egészről. Olyan jó gyerekem van, hogy belement. De azóta a kezébe sem vette a hangszerét, amin egész augusztusban gyakorlatilag napi szinten gyakorolt. És hogy örültünk előre, hogy majd mennyire örül a tanárnője!!!
Zita azóta is hajtogatja, hogy nem tudja elképzelni, hogy most már nem találkozik vele. És kérdezi: miért? És én nem tudom, hogy mennyire kell beavatni egy érzékeny serdülő leánykát abba, hogy a politika néha, és egyre többször, olyan helyekre is beszivárog és fájdalmat okoz, ahová igazán nem hívta és várta senki, és ahol helye sincsen.
Oh, mondanák erre azok, akik makro-szinten gondolkoznak: "De hiszen ez "csak" egy zeneiskolai tanárnő!"
Igen, és ez "csak" egy zeneiskolai tanárnő és tíz tanítványának a lelke.
"Ugyan már!"
Hát igen, ebben a most már kevesebb, mint tízmillió lelket számláló országban, csak egy "csepp". De ha körülnézek, mintha már vödörszám állnának ezek a cseppek.
Nem jó ez.

(A múltkor kirohantam Mónikának valami miatt. Akkor azt írta vissza, hogy milyen jó, hogy végre nem csak elfogadni, megérteni, más szemszögből is nézni próbálom a dolgokat, hanem egyszerűen dühös vagyok. Hát, Móni, kijár most is egy vállveregetés. Habár most inkább keserűt érzek a számban.) 

2011. augusztus 24., szerda

S(h)ort

Kellett már Zitusnak egy új rövidnadrág, sportolásra. Mondtam neki, hogy ügyintézéseim során nézek neki valamit. Magyarázza, hogy meddig érjen: "Ne túl rövidet, mert azt nem szeretem, látszanak a "csülkeim" " (jaj, édes lányom, hányan szeretnének ilyen "csülköket"...). "De azért érjen térd fölé bátran, mégiscsak sort kéne."
Jó.
A boltban leakasztok egy olyan darabot, amiről úgy érzem, jó lesz. Meg egy kicsit még "menő" is, talán. Ha jól értem. Megveszem, tisztázva, hogy ki lehet cserélni, ha esetleg mégsem értettem jól. 
Otthon odaadom, ujjong, felveszi. 
Igen, ez nagyon jó, szuper lesz edzésre. De talán még suliba is felveszi. És most pedig ebben is alszik.
Annyira imádom ezt a gyermeki lelkesedést, őszinte örömöt. Pedig csak egy "kisgatyáról" van szó....

2011. augusztus 19., péntek

Gasztronómia, kirándulások, kultúra, és egyéb balatonságok

Most, hogy sajnos hamarosan tábort bontunk, és itt hagyjuk a béke és a lazaság tópartját, be kell látnom, hogy sajnos egy csomó eseményről nem számoltam még be. És, ha belegondolok az előttünk álló két hét kihívásaiba: pakolás, takarítás és iskolakezdés előkészítése, rájövök, hogy nem is lesz időm részletekbe bonyolódni. A "betervezett" nevelési morfondírjaimat elhalasztom az ősz elejére, és most egy kicsit felsorolásszerűen rögzítem az eddig rögzítetlent. Konyha, kaland és kacagás van benne, jól összekutyulva.


Idén először, és rögtön nem sokkal később másodszor, ellátogattunk a Majthényi Présházba. Már tavaly "kacérkodtunk" vele, de valamiért mégsem jutottunk el. Kár. Mert egy igazán jó hely! Először is: az odavezető út is már igen vadregényes, aztán, a teraszról - ahol eszünk - elénk táruló látvány egyszerűen lenyűgöző, szinte befogadhatatlanul szép; a Konyári borok méltán híresek, mert az általunk kóstoltak csak növelték azon meggyőződésemet, hogy a magyar borok a világon a legfinomabbak; és végül, de nem utolsó sorban, a konyhája is igen megnyerő, szimpatikus ételsorral, őszinte ízekkel, ráadásként remek és megfelelő tempójú kiszolgálással. Az árak is korrektek. Csak ajánlani fogom; és visszatérünk még, az biztos!

Ha már gasztronómia, akkor azért megemlítem az idén "csak" egyszer meglátogatott, de továbbra is nagyon kedvelt kedvencünket, a szemesi Kistücsök éttermet. A kerthelyiség igazán hangulatos, az ételeknek már a címétől is elámulok, és teljesen zavarba jövök: melyiket válasszam, amikor (szinte)mindegyiket megkóstolnám; a kiszolgálás itt is osztályon felüli, a tálalás nagyon ötletes, az ízek harmónikusak, a tulaj-főnök szívélyes. Méltán kerül be a legjobbak közé bármilyen magyar éttermeket osztályozó felsorolásban. Csak így tovább!

Régóta betervezett, és sokszor elhalasztott, elkényelmeskedett célpontunk volt Sümeg. Az Orsinál olvasottak adták meg a végső lökést: márpedig odakirándulunk! Boglárhoz sincs közel, de tudtam: Pestről esélytelen, hogy "elugorjunk" csak úgy. Habár... A Nagyok kissé fintorogtak, amikor közöltem, hogy másnap "túrázunk", de mivel nem kérdésként szólt a mondat, és halkan hozzátettem, hogy "állítólag nagyon finom ott a kürtős kalács" - a gyenge ellenállás is megtört. És - úgy jöttünk vissza, hogy oda még sokszor szeretnének kirándulni! Minden tetszett nekik: a vár tövében tartott műsor (főleg az akkor tíznapos shetlandi pónicsikó...),
a vár látványa, a gyönyörűen helyreállított vár, a kürtős kalács persze, a "pénzverés", a kilátás, a kilátás, a kilátás. És az ebéd is. Szüleimmel mentünk; és mivel anyukám nincs most kirobbanó fizikai formában, felfelé "vártaxiztunk"; így még a felfelé caplatást is megúszta a lustája.... Nagyon szép napunk volt, épp a felmelegedés elején, pont jó időben, vidámságban, érdeklődéssel telve. Ennek egyébbként örülök: észrevétlenül megértek ezekre a dolgokra. Már nem csak eszeveszetten rohangásznak ilyen helyeken, hanem érdekli őket a vár története, a magyarázata annak, amit látnak, de esetleg nem értenek. Kérdeznek, figyelnek - és, talán, megjegyeznek. No meg: pózolnak - itt például rabként, a lüke anyjukkal együtt;

 vagy kalodában is, persze...

(Sümegről és a présházról Zita képeit tudtam betenni, az enyém sajnos lemerült - majd még megkaparintom szüleim képeit is...)
Kétszer szálltunk fel idén a boglári kikőtőből induló "élményhajóra", amit gyerekeknek találtak ki. Egyórás sétahajókázás, ami alatt "Tibi bohóc", illetve "Tibi kalóz" szórakoztatja a gyereksereget. De nagyon! Hálás vagyok Tibi kalóz-bohócnak, mert olyan önfeledt nevetésre tudta bírni az összes lányomat, hogy azt öröm volt nézni. Klára névnapján "kalózkodtunk" - akkor öt lánykával érkeztem a fedélzetre, mert velünk tartott néhány napra Emma barátnője, Eszter; máskor pedig "bohóckodtunk" - továbbra is Eszterrel is, de Zita nélkül, mert ő pár napot Pesten töltött (de erről majd máskor - remélem).

Szinte "kötelező" program már a Lellén táborozó cirkusz meglátogatása is. Idén valahogy nem nagyon volt kedvem hozzá (talán az időjárás miatt is), de mégis nekem jutott a "lehetőség". Hát, nem tudom. Voltak persze szép, aranyos, és lenyűgöző produkciók, ez tény. De valahogy "csökkentett" létszámmal (a megszokotthoz képest), emelt belépődíjjal, és összességében rövidebb és kevésbé színvonalas műsorral. Valahogy olyan "lenyúlós" érzést keltett. Nincs gyerekjegy, mindenki ugyanannyit (sokat!) perkál, de a wc-nél is kérnek még pénzt.... Nem beszélve azokról az orbitális összegekről, amit elkér(né)nek egy-egy körért a tevén (a műsor előtt) vagy egy fotóért az elefánton (ez utóbbit leírom: valaki felhajítja a gyerekedet az elefánt hátára, valaki más azon nyomban villantja a vakut, lepkapják a(z általában ijedt) gyermeket - és műsor végén megkaphatod a képet, 2000 Ft-ért.... - és bár nem láttam, hogy idén milyen, de szerintem még csak egy szerkesztett keret sincs hozzá...). Szóval, a cirkusz most nem annyira jött be nekem. Amúgy is csak a gyerekek ámulattól és örömtől csillogó szemeiért szerettem járni, de most ez a félig telt sátor, a fele társulat műsorával, leöntve a kapzsiság eme szószával eléggé elvette a kedvemet....

Idén végre felcaplattunk a boglári hírességhez, a "gömbhöz". Ezúttal ötösben voltunk: Anyu, Emma, az Ikrek és én. De a "gömb" továbbra sem látogatható. Azt viszont megtudtuk, hogy mégis megépül a lábához tervezett kalandpark. Ezzel nem is lenne nekem olyan nagy bajom (a közelben lakóknak valószínűleg annál inkább), csak azt nem értem, hogy ha EU-s és állami támogatottságot is élvez ez a projekt, akkor miért nem része (vagy ha része, akkor ez miért nem nyilvánvaló) a "gömb" helyrehozatala is? Ha már ott van, még Boglár jelképévé is vált, és onnan lenne igazán szép a kilátás, akkor miért nem teszik használhatóvá?! Na, mindegy; ezzel együtt, a csajok élvezték a minitúrát (amiből arra következtettem, hogy ebben a szezonban többet kéne csatlakozni túra-őrült barátnőmékhez, Juliékhoz...), még úgy is, hogy lefelé rohanvást az erdei ösvényen (mert egy erdei ösvényen lefelé rohanni kell!), Klára egy hatalmasat esett, és csupa karcolás és seb lett.... De nem sírt. Leérvén, még tettünk egy kört Boglár kis gyöngyszemén, a hatalmas fák árnyékában működő bájos piacon.


Kétszer vetődtünk el a lellei Napfény Strandra. Egyszer egyedül vágtam neki öt csajszival (akkor pedig Zita barátnője, Dóri, volt velünk), egyszer pedig Zolival, hatosban, családilag. Másodjára kicsit már túl sokan voltak, de amúgy kedvelem ezt a helyet - ha már strandról van szó. Normális belépő árak, szépen kialakított homokos partszakasz, néhány "élményelem", rendezett infrastruktúra. A csajok pedig azért imádják, mert hatalmasakat csúszdázhatnak...

Zita és Emma itt is voltak egy hétig bejárós tenisztáborban (pont július végén, a nagy hidegben, amikor jól is jött az, hogy ezzel kitöltik a napjukat), azóta is eljárogatnak a már jól ismert Klári-edzőhöz.

Tegnap este, a boglári "nagy" strandon, ahol mától már a "Boglári napok" zajlanak, egy elbűvölő előadást élvezhettünk. Boglár tetsvérvárosa az erdélyi Szentegyházas, a legmagasabb ponton fekvő magyar település. Ott működik egy száztagú (!!!!) gyermekkórus, kísérve egy negyventagú zenekarral. Ők énekeltek és zenéltek nekünk - és teljesen elbűvöltek. A lányok (ezúttal a három "kisebb") nem túl lelkesen kísértek el minket, de a zeneovis és máshonnan (még német óráról is) felszedett alapvető (nép)dalműveltségüknek hála, nagyon is élvezték, hogy ilyen módon csendülnek fel az általuk is is mert dallamok. Vastaps és több ráadás után hagyták csak abba az erdélyi daloskedvűek - látszott is rajtuk, hogy elfáradtak! Köszönjük nekik az élményt!

A legjobb dolog mégis az, amikor délután felcihelődünk (most már, hogy meleg van, főleg), leballagunk a partra, fürdünk, kártyázunk, kagylókat szedünk, vízsiklót lesünk, köveken mászkálunk, homokzunk, vagy csak egyszerűen ott ülünk és nézzük a Balcsit, a hattyúkat és a Badacsonyt.
Emma talán tegnap mondta: "Anya, olyan jó itt lenni a parton, úgy megnyugtat."
Hát tényleg. Már megint rossz lesz elmenni innen.

2011. augusztus 17., szerda

Valaki már megint kutatott...

Nemrég olvastam valahol, hogy már megint készült egy nagyon hasznos és roppant tudományos (angol? amerikai?) kutatás - hasonlóan korszakalkotó és hiánypótló, mint amelyik arra a következtetésre jutott, hogy a négylányos családok a legboldogtalanabbak. E szerint, a szülők (azt hiszem pontosítva úgy, hogy iskolás gyerekek szülei) napi 7, azaz hét, percet töltenek a gyerekeikkel való beszélgetéssel...
Ma este, miután a tizedmásodpercenként rám záporozó, "Anya!" felkiáltással kezdődő 13 426 kérdést megválaszoltam (ami a vízkéréstől a hurrikánok eredetének firtatásáig mindent lefedtek, ami az életben eszünkbe juthat), kissé kifakadtam Anyukámnak:
- Hol voltam én, miért nem találtak meg engem, amikor ezt a kutatást végezték, aminek a végén azt állították, hogy a szülők csak napi hét percet beszélgetnek a gyerekeikkel?!
Mire Anyukám:
- Mert éppen a gyerkeiddel beszélgettél!!!
De én rájöttem, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy kimaradt a hírből a kutatás eredményének másik fele: a szülők ugyan 7 percet beszélnek a gyerekeiknek, de a nap fennmaradó 23 óra 53 percében a gyerekek beszélnek a szüleikhez....
u.i.: Félreértés ne essék. Boldog vagyok, hogy velük tölthetem a napjaimat. Nagyon örülök, hogy van mondanivalójuk. Mindig. Mindegyiknek más, máshogy (de nem máskor: egyszerre!!!). Imádom a négy dumaládát. És nagyon fog hiányozni a cserfes pezsgésük, ha majd mind elmennek suliba. Csak ma este már egy hangyányit zsongott a fejem....

2011. augusztus 12., péntek

Ez az ő napja (volt)

Kezdődött egy nyugis, bicajos délelőttel. Folytatódott egy fenséges ebéddel a Majthényi Présházban, annak parádés kilátásával és nem kevésbé színvonalas gulyásával:


Utána (végre!) fürdőzés a Balcsiban - amit a kedvenc tevékenység követett: homokozás!!!

Estére kalózzá alakult a Balatonon ringatózva.

Majd még később, miután Apa is befutott, megkapta a meglepit is: egy szépséges furulyát!!!
Boldog névnapot, kedves Kláránk!!! Kívánunk még neked sok ilyen szép napot!!!

2011. augusztus 11., csütörtök

Nyerni vagy nyerni hagyni

Mostanság, egy-két nevelési irányelvünk helyességén, megalapozottságán töprengek. Mivel egy bejegyzésben túl hosszú lenne, így szétszedem őket.

Két jelenetecske.
1. Még az olasz nyaralás során, egy tízpercnyi időre, alkalmunk nyílt Zolival egymással is teniszezni. Zita nézte, közvetítette a meccset, és önkéntes - és felkérés nélküli - bíróként is közreműködött.
"- Öt négy Anyának, de Apa, te még mindig hagyod magad!"
2. Balatonbogláron már, pingpongozunk Zitával (elég sokat tesszük ezt idén - vele, és a többiekkel is). Zita egészen jól belejött a dologba, de lássuk be, nekem még mindig sokkal jobban megy. De azért "meccsezünk".
"-Naaaa, Anya, ne üssél már ilyen nehezeket!!!"

A nevelési merengésem tárgya tehát az, hogy meddig lehet és kell a gyerekeket nyerni hagyni?

Társasozni és kártyázni is sokat szoktunk mostanság - az átlagnál is jóval többet, hála a zimankós nyárnak. Imola például ragaszkodik ahhoz, hogy megtanuljon kanasztázni. Hát, már ott nehézségekbe ütközik, hogy megtartson ennyi lapot. Eléggé természetes tehát, hogy segítünk neki. Az Activitynél, a pingpongos forgóknál mindenféle könnyített feltételekkel játszhatnak a Kicsik. Ez normális, nem? A többi játékban is szinte nekik szurkolunk: nem feltétlenül ütjük őket ki a Kinevetavégében vagy a Boszorkányfutamban. De aztán néha mégis. Mert végül is, ez a játék célja.

Szóval, igyekszünk kor szerint beállítani a nyerési esélyeiket. Viszont akkor a Nagyok esetleg észreveszik. És reklamálnak. És vajmi keveset számít, hogy ha azzal érvelünk, hogy velük is így csináltuk... Pedig milyen jó azt látni, ahogy Imola jön vigyorogva, hogy "Megvertem Apát pingpongban!", miközben az asztalt is csak ritka esetben találja el....

No de, mennyire érdemes hagyni magunkat? Hiszen a kudarctűrő-képességüket is fejleszteni kéne. Nálunk például Emmánál, mert neki olyan nincs is. Imola is rafinált, mert ha vesztésre áll, akkor azonnal görbül lefelé a szája és csalással vádaskodik. Zita egészségesen áll ezekhez a dolgokhoz; viszont bosszantja - és felháborodásának hangot is ad-, ha kiszúrja azt, hogy valamelyik húgával szemben "hagyjuk magunkat". (Miközben, ugye, engem arra szólít fel pingpongozás közben, hogy azért egy picit kevésbé erőltessem meg magamat....)
Hozzátenném, hogy valószínűleg, nálunk ez a "nyerni vagy nyerni hagyni" dilemma azért nem olyan életbevágó, mert lássuk be: ők négyőjük között nem kímélik annyira egymást....
Hallottam olyan szülői véleményt, hogy egy gyereknek kell egy nagy adag kudarc ahhoz, hogy méltányolni tudja a nyereségeket. Ha mindig minden az ölébe hullik, nem is fog tudni annyira örülni. Más vélemény viszont úgy szólt, hogy az ő gyermeke rosszul viseli a kudarcot, ezért inkább nem viszi el bizonyos megmérettetésekre - gyakorlatilag csak azokra, ahol nagyon nagy az esély valmilyen fajta győzelemre. Sportkörökben mozogva, tipikus még a "hárító" szülő: a hiba a bíróban, az ellenfél "csalásában", a helyszínben és a felszerelésben keresendő (és találandó!), nem az ő gyermekében.
Ezt nem helyeslem. De nehéz ám összekaparni egy vesztes gyermeket!!! Akár egy tenisz- vagy vívóversenyen, akár egy balul elsült Kockapóker után!
Emma teniszedzője azt javasolta a minap, hogy néha játsszon Emma egy másik tanítványával. Igaz ugyan -állította az edző-, hogy nem olyan ügyes, mint Emma, de nem árt az, ha van olyan ellenfele, akin a magabiztosságát duzzaszthatja. Furcsálltam. Aztán Emma egy kis versenyen (ún. Play&Stay) összesorsolódott egy olyan, 12 éves kislánnyal, aki kategóriájában országos elsők között van, feljebb is versenyez már, sőt, csapatban a felnőttekhez is berakták. Emma szépen helyt állt ellene, de persze kikapott - és sírt. A 12 éves kislány eljött "gyakorolni", önbizalmat duzzasztani. Na, ekkor beláttam, hogy Emma edzőjének valószínűleg igaza van.

Szóval: kérdéseim, kétségeim arra vonatkoznak, hogy mennyire és meddig hagyhatjuk őket nyerni, és mennyire és meddig hagyhatjuk őket kudarcokkal szembesülni.
Próbáljuk megadni a magunk válaszait; már csak abban kell bíznunk, hogy a mi négyesfogatunk számára ezt helyesen tesszük.

2011. augusztus 9., kedd

Gondoltam, lejegyzem

Ma este, futás közben, rendszereztem csapongó gondolataimat. Már elég sok bejegyzés vár megírásra agyam egy-két poros zugában, de tudtam, hogy ma este már sem erőm, sem időm nem lesz hosszút írni. Viszont tudom, hogy itt, amikor a ház kiskorú népe már lenyugszik végre, erősen csábulok egy kis blogolásra. Szóval, arra jutottam, hogy rögzítem azt, ami mostanság sűrűn téma a leszármazottjaim között, és ami végül is igazán érdekes és tanulságos lehet számukra is - úgy tizenöt-húsz év múlva.
Ez a téma pedig a felnőttek kedvenc kérdésének megválaszolása. A kérdés így szól: "Mi leszel, ha nagy leszel?"
Íme lánykáim válasza, 2011. nyarán. (Már előre szólok, hogy a többlábon állás és a nap további 24-36 órával való bővítése nyilvánvaló célja mindegyiknek....)
Zita: miután elvégezte a lausanne-i vendéglátó főiskolát, szállodaigazgató (és egyben tulajdonos) lesz a Mátrában; mindezek előtt/közben olimpiai bajnok is lesz.
Emma: teniszező (pontosabban: teniszbajnok) lesz, és ha már, akkor teniszedző is, továbbá zongoraművésznő és borász.
Klára: noha szerintünk kommunikációs vonalon kellene mozognia, ő rajz(grafikus?)művésznek készül, esetleg rajzfilmkészítőnek. Opcionálisan judo-bajnok.
Imola: balerina lesz (öhm, öhm....), építészmérnök és az újrahasznosító design hazai ikonja (jó, ő ezt egy kicsit máshogy fogalmazza, de ez a lényeg).
No, ti, drága lányaim, 2028. táján, mit szóltok ezekhez a nagyratörő tervekhez? Mi valósult meg, mi készül megvalósulni?

Azt mondják

Amikor valaki megtudja, hogy négy lányunk van, felsóhajt: "hajaj, apukának lesz sok gondja!" Akik pedig ismerik is a lányainkat, azt is hozzáteszik, hogy komoly szükség lesz majd egy toronyra, ahonnan "Apa" lövészréseken keresztül pásztázhatja a hozzánk érkező hímneműek tömegét...
És noha ez az idő még nem teljesen érkezett el - kopp-kopp a fán -, az alábbi fotókat elnézegetve, kezdem azt gondolni, hogy az idén nyári kisebb házbéli átrendeződés keretében mégiscsak neki kéne látni egy ilyen építmény felhúzásának...

2011. augusztus 7., vasárnap

MCL

"Álmaim kéklő egén,
gyümölcsfáim tetején,
pálinka, szerelmem, légy az enyém!"
Ismerős? No, akkor mesélek egy picit.
Pár évvel ezelőtt, amikor Zoliék még hittek egy kicsit abban, hogy a közbeszerzési pályázatok közül legalább néhány nem előre lepacsizott történet, részt vettek egy tenderen. A kiírás szerint a magyar pálinkát és annak "bulizósabb", fiatalosabb fogyasztását kellett népszerűsíteni, és persze növelni. Mindenben, ami objektív, kiszámolható tényezőként jelentkezett a tenderben, Zoliék végeztek az élen. Igen ám, de volt egy mindent eldöntő, szubjektív rész is, naná! Ez persze az ún. kreatív részt érintette. Zoliék, Buza Sanyival karöltve ez ügyben is egy eléggé újító ötlettel álltak elő, ami ráadásul illeszkedett az egyébként igényelt "gerilla-marketing" elképzelésbe is (azaz, amikor nem klasszikus reklámeszközöket vetnek be, vagy nem klasszikus formában). Ez az ötlet pedig az volt, hogy megkértek egy akkor már eléggé ismert, de azért még a nevükkel ellátott tornazsákokat eladni nem képes (most már igen) együttest, hogy írjon egy dalt a pálinkáról. A koncepció az volt, hogy ez a dal majd akkor kerül a köztudatba, amikor a pálinka-népszerűsítő kampány is, de azért a dal független marad tőle, "élheti a saját életét" - de ha sláger, akkor nagyon jót tesz majd a pálnikának is.
Ez az együttes a Magna Cum Laude volt. És megírták a mostanra már országosan ismert és kedvelt nótát, a "Pálinka dalt".
Hogy megnyerték-e Zoliék a tendert? Nem. Mi volt az indoklás? Minden jó: a reklámkampánytervezet, az ára, a kreatív is, jó az ötlet a dallal, jó a dal, de sajnos benne van egy olyan sor, hogy "egy kupica reggelire, abból bajod nem lehet - a magyarnak csak ez adhat ihletet" - ők meg pont erről akarják elvinni a súlypontot a fogyasztásban - az esti bulizás felé.

Hányan emlékeznek egy pálinka-népszerűsítő reklámhadjáratra?.... És hányan tudnák velem dúdolni a fent idézett dalszöveget?
Pénteken Magna Cum Laude koncerten voltunk, Balatonlellén, a Szabadtéri Színpadon. Igen, árultak pálinkát. Dögivel. A publikum a Pálinka dalra tombolt a legjobban.
És a végén, a dedikált lemezünkön ez állt: "Balogh Zolinak, örök hála!"
Nnna.
Azóta nem indulnak Zoliék közbeszerzési pályázaton. Stílusosan szólva: ez volt az utolsó csepp a pohárban...

A koncert remek volt. Négyesben mentünk: Zita, Dóri barátnője, Zoli és én. (A többieket Jutka "mama" pesztrálta itthon.) Ez a négy gyulai legény csak szimplán kiállt a színpadra és jól érezte magát. Így aztán mi is. Én nagyon kedvelem az énekes meleg hangszínét; azt, hogy a rockosabb számaikból is kihallatszik egy kis "folk", pontosabban egy népzenés árnyalat. Tetszett, hogy nem vették halálosan komolyan magukat; tetszett, ahogy végigsétált Mező Misi (az énekes) a közönség soraiban, miközben az ellenállhatatlan "Vidéki sanzon" nananáját dalolta. Tetszik, hogy azt énekli "s ha utad egyszer a végére ér, ne felejtsd el, hogy honnan jöttél". Tetszettek az új dalaik is, köztük is leginkább a mélységesen megható "Szülj meg!" Persze, tetszett a környezet és a közeg is: a Balaton közelsége, a langyos nyári est, a nyaraló emberek kisimultsága és lepirult bőre; az, hogy Zoli is velünk tartott, és az is, hogy már a Nagylánnyal is "bulizok" (még akkor is, ha néha, amikor az énekes sugallatának szót fogadva, felpattantam és táncolva dalolásztam, ő megrántotta a nadrágomat, és olyan igazi "serdülősen" rám rivallt, hogy "Anyaaaaaa!!!).
Szóval, kellemes estét töltöttünk a Magna Cum Laudéval. Azóta csak őket hallgatjuk - és lassan Imó is megtanulja kimondani a nevüket.

2011. augusztus 5., péntek

A barátnőm szülinapja kapcsán

Már egy-két napja forgatom ezt a bejegyzést a fejemben. Zakatol rendesen, miközben a színkereső programmal szórakozva egyre elvetemültebb színkompozíciókat találok ki házunk különböző részleteibe. Kicsit kimegy a fejemből, miközben activity-zek, cluedo-zok, memory-zok (és én most elvileg magyarul írok blogot...) kockapókerezek, vagy zsüritagként működök közre a házi divatbemutatón és a tehetségkutató-versenyen. Mert hogy, kétnapos villámlátogatása után, ismét itthagyott minket a nyár. De tegnap, a biciklizés közben is ezen gondolkodtam. Hogy micsodán? Mindjárt jön.
Elöljáróban egy-két dolog. Az egyik az, hogy azért nem csaptam még bele, mert óvatosságra szeretném saját magamat is inteni. Semmi olyat nem akarok leírni, ami túlzó ahhoz képest, amit akarok mondani, és semmi olyat, amit valaki valamiért bántónak találhatna. Mert semmiképpen sem szeretnék megbántani senkit sem, még véletlenül sem.
A barátságról szeretnék írni. Arról, amit ez a szó tanított nekem az életben. És hát, csak a szépre szeretnék most emlékezni. No nem mintha nem kellett volna hozzá a kevésbé szép is, és nem mintha zavar, hogy volt olyan is - kinek nem?
Szóval, ott kezdeném, hogy a középiskolában (és kisebb részt az egyetemen) szerzett barátokkal van - többek között - egy olyan természetes közös nevezőnk, hogy nagyjából mindenkinek ez évben vagy környékén jön el a negyvenedik születésnapja. Hogy ez mekkora megrázkódtatás, vagy sem, az most más tészta, egy nemsokára fatálisan elkövetkező bejegyzés esetleges témája. De a kerek évforduló sokak számára azt a késztetést hozza, hogy alaposan megünneplje. Itt gyorsan leszögezném - ebben már nem vagyunk közös nevezőn a már fent említett barátok zömével....  Viszont van köztük több olyan, aki szinte "stikában" kötött házasságot, én viszont egy "világraszóló" lakodalom egyik "főszereplője" voltam. Ki mit tart bulira méltónak...
Szóval, voltam már Catherine barátnőm negyvenedikén; ő a rangidős a mi kis genfi lánycsapatunkban. Meglepetés bulija volt, a férje szervezte, és természetes volt, hogy engem is elhív. És "lényegtelen", hogy én Budapestről érkeztem. Remek hétvége volt, az már megint más kérdés, hogy milyen viszontagságos módon jutottam utána haza... Egyébként ugyanezen Catherine barátnőm leánybúcsúján is meglepetésként bukkantam fel - igazán megható pillanat volt az a találkozás (is): könnyes összeborulás egy fergetegesen vidám nap elején.
Tegnap volt az ugyancsak genfi Van barátnőmnek az a bizonyos negyvenedike. Felhívtam, hogy felköszöntsem. És ő azt mondta, hogy az a legszebb ajándék neki (tőlem), ha megígérem, hogy ott leszek a buliján. Mert ő készül megünnepelni ezt az eseményt. Igaz, kicsit később, pont az én hasonlóan kerek évfordulóm környékén. Megígértem neki, hogy akkor most már lefoglalom a jegyet...

No és, erre szerettem volna kilyukadni. Hogy mit is jelent számomra az a néhány nagyon közeli barát, akiket Genfben "hagytam", immáron tizenöt éve.
Azt mondják, a gimnáziumi évek alatt ismerjük meg az igazán mély barátságok alanyait. Én ezt osztom, bár nyilván történik ez másként is. Ott van például a Bátyám és az ő szegény megboldogult Jánosa, akivel az általános iskola első osztályától voltak jóban, és úgy is maradtak. Vagy ott van Zoli és Laci, akik ugyebár tanár-diák felállásban ismerkedtek össze. De ezek férfi-barátságok, és azt hiszem, hogy azok nagyon tudnak különbözni a nőitől. Megjegyzem, vannak nagyon kicsi-kori barátaim is, és nemrég kötöttek is. Velük is fantasztikus dolgokat éltem és élek meg. Mégis, valami, szinte mítikus, lengi körül "őket". Őket, akikkel együtt kamaszodtunk, és akikkel együtt váltunk felnőtté. Akikkel rengeteg kalandot éltünk meg együtt. Bulik, szerelmek, csalódások, tanulás és vizsgák, utazások és munkák. Meg persze végenincs telefonálgatások (sőt, Vannal még intenzíven leveleztünk is, a lehető legszabályosabban, miközben minden nap találkoztunk), pletykálkodások, elemezgetések, világmegváltások, iszogatások.
Szerintem, mi, akik végül is egy "kemény mag" maradtunk, a gimi és az egyetem után is, ha akartunk volna, sem lehettünk volna különbözőbbek - sok szempontból. Van, a vietnámi gyökereivel, és a svájci mentalitásával. Marianna, a délolasz lány, akinek annyi teher szakadt a nyakába az édesanyján elkövetett orvosi műhiba miatt, és akinek mégis olyan egetrengető humora és élet- és rendszeretete van. Catherine, aki hatévesen maradt félárván - hogy hogyan, arról még most sem tudjuk a biztos verziót, és akibe olyan hatalmas szív szorult! Lotta, a finn szeleburdi és őrületesen okos lány, a cápaimadátaval és kissé őrült kalandvágyával, a számos pasijával, most pedig már a görög férjével. Eva, a félig holland, félig svéd nagyothalló szépséges leányzó, aki apró "rendellenességének" hála a társaság legmegbízhatatlan "pletykafészke" lett - amúgy őrületesen eszes biológus. No meg én, a kelet-európai furcsaság - ne felejtsük el, hogy 1985-től éltem Genfben, és ezeket a lányokat-most már asszonyokat- én mind 1990 előtt ismertem meg. (És ők csak a lányok. Mert még ott van Peter, Patrick, Andréas, hogy csak hármat említsek az igaz-barát fiúkból.)
Tehát, az elmúlt egy-két nap, -többek között - Van születésnapjának apropóján, azon törtem a fejemet, hogy miként lehetne megfogalmazni azt, hogy miért tudott Genfben, és miért tud még most is olyan jól működni ez a pár barátság, ez a baráti társaság. És mindig ugyanoda jutottam: nincs nagy titok, csak annyi, hogy úgy kell elfogadni a másikat, ahogyan van. Valahogy ez történt és történik most is köztünk. Ez nem jelenti azt, hogy nem jelezzük a másiknak, ha valamit másként gondolunk, mint ő, ha úgy látjuk, hogy nem jó irányba tart. De talán azért, mert olyan mások, különbözőek vagyunk, ahhoz, hogy egyáltalán eljussunk a barátságig, már kellett egy nagy-nagy adag nyitottság és empátia. És hát, hiányt kellett mindenkinek szenvednie egy számomra meglehetősen visszataszító tulajdonságból: az irigységből! Lehet, hogy ez túlzónak, az idő távlatában megszépülőnek tűnő állítás lehet, de komolyan mondom, hogy nem! Hogy miért nem irigykedett senki senkire? Talán így találtuk meg egymást... Vagy egy általános jóllétben élve, kissé kikopik ez az érzés? Bár persze, nem csak anyagi irigység létezhetne, hanem sokminden más is. Nem tudom, de az biztos, hogy így volt és így van most is. A mai napig ugratjuk és cukkoljuk egymást - kihangsúlyozva mindegyikünk kissé eltúlzott jellemvonásait-, de ugyanúgy szeretjük egymást feltétel nélkül, segítünk, összefogunk, , szurkolunk egymásnak, aggódunk egymásért, pletykálunk és elemzgetünk, világot megváltunk és jól érezzük magunkat -együtt. Alig várom azt a hétvégét, amit hamarosan ismét együtt töltünk.
Van egy másik apropója is az én barátság körüli bicebóca filozofálgatásomnak. Mégpedig az, hogy pár napot nálunk tölt Zita barátnője (mintegy "pótolván" egy hiányzó gyermekemet - Emma táborban van, de erről majd máskor). Érdekes módon, Dóri nem volt vagy mostani osztálytárs, hanem vívótárs. És míg Zita előző és mostani osztályában is gyakoriak voltak az utóbbi két évben a lányok közti "hatalmi harcok", a ki kinek mikor a barátnője és mikor nem, a ki kiről mit mondott kinek típusú igen csak nőies ármánykodások, a sértődések és magyarázkodások, addig Dórival egy percig nem volt semmi ilyen. Már több, mint egy éve "legjobb barátnők", de még egy apró összezördülés sem volt köztük. Pont azt látom, ami számomra igazán szívmelengető: hogy egészen egyszerűen csak elfogadják egymást olyannak, amilyenek. Nincs irigység, és ez nagy szó. Dóri ugyanis nagy vívótehetség, kiugró eredményekkel. De eszébe sem jut ezzel kérkedni, vagy bármi hasonló; Zita pedig nem irigy rá. Komolyan: ez a két serdülő leány úgy tiszteli és szereti egymást, hogy az már megható. Nem tudom, hogy a vívás melyiknek meddig lesz élete része. És tény, hogy "földrajzilag" is kihívás az ő barátságuk; hiszen Dóri újpesti, mi sashalmiak, a vívó-klub zuglói, és Zita egy rákosmenti suliba jár. De, szerintem, ha valamiért ritkulnának is a találkozóik, a kötelék, a tisztelet, a barátság úgyis megmaradna.
(itt jönne egy kép, ha a gép hajlandó lenne feltölteni...)

2011. augusztus 1., hétfő

Ovisok

Őket aztán nem zavarta, hogy a biciklik kicsit később érkeztek a Balcsira, mint ők. Hiszen a "kisházból" előásták régi műanyag motorjaikat, és azzal száguldoztak Boglár utcáin. Apu többször is javasolta nekik, hogy inkább a térdükkel hajtsák, de csak kacagtak, és újabb "ugratókat" kerestek.Amikor végre eláll az eső, máris a játszóteret célozzák meg. Ott is főleg a homokozót. De a kertben is remekül tudnak sarazni. Elmerülni az alkotás ezen legelemibb örömében.... és nem törődni azzal, hogy úgy néznek ki a végén, mint két kismalac. Már miért is törődnének ezzel...
Hihetetlen boldogsággal tudják felfedezni az ide lehurcolt olyan játékaikait, amiket Pesten észre sem vettek már.
Babáznak, minden mondatot úgy kezdenek, hogy "mondjuk, hogy..." (vagyis inkább hadarva, főleg Klára, amitől úgy hangzik, hogy "mon'k!"). A lépcsőfordulóban plüss-sereg fogad minket - no meg minimum egy iker. Mert ott lehet a legjobban játszani.
Esti mese nélkül le sem feküdnének - habár, ha ez a mese kicsit késik, akkor Imó biztos, hogy belealszik az első oldalakba. Ahogy a tegnapi cirkuszi előadáson is tette, a második rész vége felé. Ha ő álmos, alszik. És ő szinte mindig ugyanakkor álmosodik el, és ugyanakkor kel.
Mindkettő az ölembe ül, és sok-sok babusgatásra vágyik.
Imó olyan, mint egy kismacska.
Klára pedig, mint egy vagány fióka.
Ovisok még.
És egy hónap múlva beülnek az iskolapadba...