A pankrátor, a harcos, a zenész és a vetítő

Klára kapott Húsvétra egy foglalkoztató-füzetet. Az a címe: "Az én családfám". Klára imádja az ilyen megfejtendő, kitöltendő, beleírandó, kitalálandó, megfejtendő holmikat, így ennek is nagyon örült. Ahogy egyébként most mindennek. Jó passzban van a drága és igen vicces is mostanában. Mondhatni, hogy minden étkezésnél megnevetteti az egész asztaltársaságot....

Szóval, amióta megkapta ezt a füzetecskét, szorgalmasan töltögeti. Már beleírta a nevét, korát, címét, az ovija és sulija nevét és címét, a tesók számát és neveit, meg még pár dolgot. Aranyos, mert ha már megtanulta az adott (írott) nagybetűt, akkor helyesen használja, ha viszont nem, akkor nemecsekké válnak a pechesebb családtagok és földrajzi nevek.
Tegnap éppen azokkal a rubrikákkal küzdött, hogy hobbik, kedvenc időtöltések. Amikor belekukkantottunk a füzetébe, amit az étkezőasztalnál töltögetett, annál a bekezdésnél, hogy "Sportok, amiket szeretek - nézni vagy csinálni:", a következő felsorolás állt: "futó atlétika, torna, kardvívás, műugrás, pankráció és így tovább". Zitával együtt "kukucskáltunk" és együtt kaptunk egy kisebb röhögőgörcsöt.... Amikor kissé magamhoz tértem, azért elgondolkoztam. Pankráció?! Hát hol a csodában hallhatott-láthatott ilyesmit ez a drága gyermek? Mert hogy itthon sosem néztünk még ilyesmit, az tuti! Zita éles memóriája sietett a segítségemre: amikor Vera barátnőméknél voltunk Füreden, a Nagyfiú kapcsolgatott a csatornák között, és ő időzött el egy pankráció-közvetítésen. Klára is láthatta.

Zita három hete sírva ért haza. Tornaórán rendes fekvőtámaszokat kellett csinálni, számolták és osztályozták. A gond ott kezdődött, hogy addig csak térdtámaszos fekvőt gyakoroltak, most meg hirtelen a rendeset kellett produkálni. Az 5-öshöz 17-et kellett úgy csinálni, hogy a tanár (férfi, és a két osztály lányait tanítja!!!!!) egy teniszlabdát tart, amihez hozzá kell érni a mellkasnak (hm, hm....). Nos, Zita, aki napi 2-3 órát edz és tartja a kezében órákon át a kb. félkilós kardját, csak egyet tudott így csinálni. Ami, ugyebár, 1-est jelentene (eddig csak 5-öse volt tornából, beleértve az előző évét is). Annyi könyörületet gyakorolt a távolról kissé furának tűnő tesitanár úr, hogy a tavaszi szünet után újra próbálhatja. Na most, a mi elszánt, HARCOS leányunk éjjel-nappal gyakorolt; mindenkivel konzultált, hogy mi is a helyes technika. Tegnapra eljutott húszig, elég fura módszerrel, de én nem szólhatok semmit: ilyen mellkasos formában én egyet sem tudok csinálni (mondjuk, Zita édes volt, hiszen úgy is érvelt, hogy könnyű a kisebbeknek, akiknek rövidebb a karja, no meg a bögyösebb évfolyamtársak is szerencsésnek minősültek...). Én elismeréssel adózok a kitartása, a küzdelme és az eredménye előtt. Viszont izgul szegény, ami nem biztos, hogy a kritikus pillanatban jól jön.... Ezekben a percekben ér véget a tesióra, remélem, majd jelentkezik.... De annyira lenyűgözött, hogy elveimmel ellentétben (mely elv azt mondja ki, hogy a pedagógusokról soha nem mondok semmi negatívot, akárhogy is gondolom, mert a tiszteletet fontosnak tartom), azt ígértem Zitának, hogy ha esetleg becsmérlő megjegyzést kap (fogalmazzunk úgy, hogy hajlamos rá a tanár úr), vagy nem megfelelő jegyet, bemegyek a legközelebbi fogadóórára! (És mindenek előtt azt is megkérdezem tőle, hogy biztos, hogy nem sért-e semmi szabályt az, hogy a lányok MELLÉHEZ tart egy teniszlabdát....) Mert akárhogy is: egy jó pedagógusnak értékelnie kell a szemmel látható fejlődést, és fel kell tudni mérnie, hogy ez mekkora (rendszeres) erőfeszítést igényelhetett.

Zitáról még valamit: tegnap is nagy izgalmat élt át. Először mehetett a zeneiskola nagy fúvószenekarába, ami (bár nem szereti, hogy így emlegetem) igazán nagy megtiszteltetés. Ez tényleg egy komoly zenekar már, teljesen élvezhető és vállalható előadásokkal. Sokat lépnek fel, sokat utaznak. Zita félt, hogy nem fog neki menni. Nyilván nem is fog egyik napról a másikra, ez természetes. Mindenesetre vidáman, és megkönnyebbülve tért haza: kedvesen fogadták, segítőkészen, és a Rákóczi-indulót játszották. Ez azért is örvendetes fejlemény, mert ez azt jelzi, hogy túllendültünk a fuvolatanár-váltás okozta sokkon. Így a kezdeti hónapok eltökéltsége után (amely során szinte az összes létező hangszert felsorolta, amikre majd váltani szeretne), most már kitisztult: marad a fuvolánál és az időközben teljesen megszeretett új tanárnőnél. És ez jó.

Ha már a zenénél tartunk, mindenképpen meg kell örökítenem azt az igazán örvendetes tendenciát, amit Emma mutat be mostanság. Állandóan gyakorol! Zongorázik reggel, délben, este. Gyakorol, gyakorol és gyakorol. Szívesen, noszogatás szükségessége nélkül. Szemmel láthatóan élvezi, már néha be-bedől, mint egy "profi" zongorista - és hát, igazán nehéz darabokat ráz ki az ujjacskáiból. De számomra az a legnagyobb öröm ebben, hogy azt látom, hogy ő is örömét leli benne! És azt gondolom, pont ez a zenélés lényege!!!

Végül, de nem utolsósorban, essék szó a legifjabb is. Imóca, aki nemrégiben megszabadult haja hosszától, fura szokásokat vett fel mostanában. Simán, szemrebbenés nélkül, állít olyan dolgokat, amik mindenki számára (értsd ő és a beszélgetőpartnere) nyilvánvalóan ellentétesek a valósággal. Pl.: "Mostál fogat és arcot?" "Igen!" Bólogat vidáman, a pofiján barnálló nutellafoltokkal... vagy "Azt a rajzot Klára készítette?" (Be is kereteztem, egy nyuszivárós mű.) "Nem!!! Én!!!" És ezt úgy állítja, hogy a szeme is csillog a huncutnak szánt vigyortól. Nos, nem igazán tudom, hogy miként kéne ezeket a megmozdulásait kezelnem. Hiszen gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogy kiejti a csacsiságot, fény derül a turpisságra! Mindig megdorgálom őt ezekért a valótlanságokért, de nem tudom, hogy mennyire kéne erőteljesnek lennem. Ő ugyanis azt hiszi, hogy ez vicces, és bizonyos fokig az is. Mindazonáltal, veszélyesnek is tartom, ha túl sokat ingadozik az igazság mezsgyéjén. Hm.

Gyakorlás

Mind a négyen zenélnek. És ennek nagyon örülök. Ez azt is jelenti, hogy mind a négynek gyakorolnia kell. Ideális esetben minden nap. Azt is jelenti továbbá, hogy nem árt felügyelnem is ezeket a gyakorlásokat. Zitánál már nem annyira - ott inkább csak a mennyiségre figyelek - ha nem skálázik, rászólok (a fuvolánál ez olyan, mint a sportnál a bemelegítés), ha gyanúsan hamar kezdi pucolni a hangszert, kérdőre vonom.

Emmánál időszakosan kell odaülnöm - egy-egy új darabnál segítek neki néha kisilabizálni a hangokat, és lelket öntök belé, hogy próbálja kigyakorolni a húzósabb részeket. Mert Emma azért tud úgy gyakorolni, hogy az a zongorának (bocs: pianínónak) is fáj. Amire haragszom. Meg hajlamos arra is, hogy esetleg inkább nem gyakorolja azt, ami nehézségeket okoz neki. Ilyenkor kell egy kis dorgálás az amúgy végtelenül kedves, ámde azért szigorú, Larisza nénitől, és kell az is, hogy ott üljek mellette, amíg elsimítjuk a nehézségeket.

Klára nagyon könnyedén kezdte zenei tanulmányait: bámulatosan gyorsan megértette, hogy miként is kell kottát olvasni; tudja követni, a ritmussal sincs gondja. Néha a hangszert, azaz a furulyát, nem úgy tartja, ahogyan kellene, no meg az ujjacskáit, de nincs különösebb probléma vele. Hozzáteszem. a furulya talán a "leghálásabb" hangszer, hiszen könnyen és gyorsan ad sikerélményt - szinte azonnal el lehet fújni egy-két ismerős dalocskát.


Imóca nehezebben birkózott meg a zenetanulás kezdeti nehézségeivel. Neki szemmel láthatóan túl sok volt az, hogy egyszerre kellett a kéztartásra, a kottaolvasásra, a ritmusra, a jobb és a bal kézre, és a billentyűkre figyelnie. Larisza néni nagyon jó tanárnő, mint már jó párszor említettem. Azt mondta ráérünk, és más módszert alkalmazunk. Inkább hallás és látás után tanítgatta egy darabig. Itthon is kitartóan gyűrtük egymást Imóval és a zongorával - és láss csodát: egyszer csak összeállt a kép a kishölgy fejében! Most már megyeget a kottából való játék, a szép és kecses kéztartás is, és a ritmus kezd hasonlítani az előírthoz.


Ami mostanában elképesztő, az a mennyiség, amit gyakorlással töltenek a lányok. Klárának a múlt héten volt ugyebár a karácsonyi koncertje. Akkor már arra a szintre jutottunk, hogy kórusban könyörögtünk neki, hogy "MOST MÁR ELÉG!!!!!" Nem szép tőlünk, tőlem, de tényleg volt olyan pont, amikor úgy éreztem, hogy ha még egyszer eljátssza a darabját, akkor elmenekülök otthonról. Viszont teljes lelki nyugalommal és szépen, pontosan, adta elő a koncerten mind a sajátját, mind a barátnőjével közös dalocskáját. Imó és Emma a héten kerülnek "terítékre", és az a helyzet, hogy amikor itthon vannak, akkor a zongora (bocsi: pianínó) használatban van. Imó, ha felkel, lenyomja a halkító billentyűt, és szépen, szinte csendben pötyögi a darabocskáját. Aztán zongorázik, ha hazaér, zongorázik, ha megfürdött, zongorázik, ha Apa is beállít. Emma is odaül fogmosás előtt, fogmosás után, indulás előtt, érkezés után. Neki is van egy olyan darabja, ami majd egy négykezes lesz a tanárnővel - hát, ugyan már nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz ÚGY, de ÍGY már kezd felállni a nemlétező a szőr a hátamon, amikor Emmus nekikezd (szép, csak már annyiszor hallottam... )Viszont alapvetően imádom a tényt, hogy átkerült a pianínó a nappaliba - így egyre gyakrabban fordul elő, hogy a vacsorára való előkészületek során élő zenét hallgathatok... Nagyon jó érzés!!!!
Zitának nem lesz karácsonyi, hanem majd csak újévi koncertje. Nála az a helyzet, hogy én most a fuvola-tanulmányainak túléléséért szurkolok, hiszen ez a tanárváltás nagyon megviselte. Pedig nagyon kedves az új tanárnő is, az érzés mégis más így. Szóval gyakorolgat ő is, de nem azzal az intenzitással, mint a másik három.


És hát, úgy tűnik, egyik nagy vágyam kezd megvalósulni: két gyermekem együtt zenél majd: Imónak és Emmának van egy rövidke és egyszerű (főleg Imó része!!!) négykezese. Emma tündérien igazgatja hugicáját: miközben ő is játszik, számol Imónak és mondja, hogy melyik keze jön... Imó meg igyekszik....

Remélem, mindegyik sokáig zenél majd (bár titkon azt is bevallom, hogy bízom benne, hogy jövőre Klára valóban átpártol a gitárra, mert valahogy a furulya éles hangjával nehezen barátkozom meg...). És remélem, hogy alakítanak majd másféle duókat, triókat, netán kvartetteket....

Kilenc-tizenegy

Élénken él bennem az egész kép, helyzet, ahogy értesültem erről a borzalomról. A vonalas telefonon hívott Zoli, ami ott volt a nappaliban, a könyvespolc mellett. Besütött egy kicsit a nap. Emma már a hasamban rugdosott.

"-Kapcsold be a tévét!"

Nehezen fogtam fel, hogy mi történt.
Jeges félelem öntött el: milyen világba szülöm én ezt a gyereket?

Hát, egy nagyon más világba, az biztos. Noha személyes érintettségem nem volt, azért nagy fájdalommal éltem meg én is, és részesévé váltam én is annak a globális bizalom-vesztést, amit ez ébresztett. Bármikor, bárhol, bármelyikünkkel megtörténhet...

Ez az érzés iszonyatosan nyomasztó. És akkor még a repülőre szállásról nem is beszélve....

Minden tiszteletem azoké, akik ott és akkor úgy helyt álltak, ahogy. Így is túl sok volt az áldozat, de lehetett volna sokkal rosszabb.

Tegnap délután, ahogy a repülőtér felé hajtottam, ilyesmi gondolatok kavarogtak a fejemben. Aztán... A váróban ácsorogva bevillant kedvenc filmem (vessen meg érte, aki akar... :-) ), az "Igazából szerelem" képsora, ami alatt azt mondják, hogy a bajba jutott gépekről csak szeretet-üzenetek érkeztek... És amiben azt is állítják, hogy talán a reptereken a "leglátványosabb" a szeretet. És mutatnak sokféle megérkezést, ölelkezést, puszit, csókot, baráti kézfogást. Egyre többet, míg sok kicsi kocka nem lesz a képernyőn, és míg sok-sok könny össze nem gyűlik a szemben.... Most is láthattam sok boldog egymásra találást. És igen, hálát adtam az égnek, amikor megláttam Zolit és keresztfiamat Danit, ahogy vidáman, bár kissé fáradtan megjelentek a szétnyíló üvegajtóban. (Hogy hol jártak, majd azt is elmesélem.)

Továbbra is tartom, hogy repülni varázslatos dolog, és az eszemmel tudom is, hogy még mindig veszélytelenebb, mint a közúti közlekedés. Mégis.... Mindig szorongok, ha a szeretteim (vagy én), repülőre ülnek (ülök). Ez egy kicsit még inkább így volt tegnap, az ikertornyok rettenetes megsemmisítésének tizedik évfordulóján.

Zárásként jöjjön egy dal Bruce Springsteen "The Rising" című albumáról, amit szinte teljességében a 2002. szeptember 11-i események hatására írt, és igazán megrázó dalok szerepelnek rajta. Ott van a "My city of ruins" (Az én romvárosom vagy az én városom romokban) és a "You're missing" (Hiányzol). És ott van "Empty Sky" - üres ég, a cím már nagyon sokat elmond....

Ez egy élő felvétel. megrázó így is, de én szeretem az eredetit is, a nyers gitárral, így:

Meg egyáltalán, szeretem bárhogy.....

MCL

"Álmaim kéklő egén,
gyümölcsfáim tetején,
pálinka, szerelmem, légy az enyém!"
Ismerős? No, akkor mesélek egy picit.
Pár évvel ezelőtt, amikor Zoliék még hittek egy kicsit abban, hogy a közbeszerzési pályázatok közül legalább néhány nem előre lepacsizott történet, részt vettek egy tenderen. A kiírás szerint a magyar pálinkát és annak "bulizósabb", fiatalosabb fogyasztását kellett népszerűsíteni, és persze növelni. Mindenben, ami objektív, kiszámolható tényezőként jelentkezett a tenderben, Zoliék végeztek az élen. Igen ám, de volt egy mindent eldöntő, szubjektív rész is, naná! Ez persze az ún. kreatív részt érintette. Zoliék, Buza Sanyival karöltve ez ügyben is egy eléggé újító ötlettel álltak elő, ami ráadásul illeszkedett az egyébként igényelt "gerilla-marketing" elképzelésbe is (azaz, amikor nem klasszikus reklámeszközöket vetnek be, vagy nem klasszikus formában). Ez az ötlet pedig az volt, hogy megkértek egy akkor már eléggé ismert, de azért még a nevükkel ellátott tornazsákokat eladni nem képes (most már igen) együttest, hogy írjon egy dalt a pálinkáról. A koncepció az volt, hogy ez a dal majd akkor kerül a köztudatba, amikor a pálinka-népszerűsítő kampány is, de azért a dal független marad tőle, "élheti a saját életét" - de ha sláger, akkor nagyon jót tesz majd a pálnikának is.
Ez az együttes a Magna Cum Laude volt. És megírták a mostanra már országosan ismert és kedvelt nótát, a "Pálinka dalt".
Hogy megnyerték-e Zoliék a tendert? Nem. Mi volt az indoklás? Minden jó: a reklámkampánytervezet, az ára, a kreatív is, jó az ötlet a dallal, jó a dal, de sajnos benne van egy olyan sor, hogy "egy kupica reggelire, abból bajod nem lehet - a magyarnak csak ez adhat ihletet" - ők meg pont erről akarják elvinni a súlypontot a fogyasztásban - az esti bulizás felé.

Hányan emlékeznek egy pálinka-népszerűsítő reklámhadjáratra?.... És hányan tudnák velem dúdolni a fent idézett dalszöveget?
Pénteken Magna Cum Laude koncerten voltunk, Balatonlellén, a Szabadtéri Színpadon. Igen, árultak pálinkát. Dögivel. A publikum a Pálinka dalra tombolt a legjobban.
És a végén, a dedikált lemezünkön ez állt: "Balogh Zolinak, örök hála!"
Nnna.
Azóta nem indulnak Zoliék közbeszerzési pályázaton. Stílusosan szólva: ez volt az utolsó csepp a pohárban...

A koncert remek volt. Négyesben mentünk: Zita, Dóri barátnője, Zoli és én. (A többieket Jutka "mama" pesztrálta itthon.) Ez a négy gyulai legény csak szimplán kiállt a színpadra és jól érezte magát. Így aztán mi is. Én nagyon kedvelem az énekes meleg hangszínét; azt, hogy a rockosabb számaikból is kihallatszik egy kis "folk", pontosabban egy népzenés árnyalat. Tetszett, hogy nem vették halálosan komolyan magukat; tetszett, ahogy végigsétált Mező Misi (az énekes) a közönség soraiban, miközben az ellenállhatatlan "Vidéki sanzon" nananáját dalolta. Tetszik, hogy azt énekli "s ha utad egyszer a végére ér, ne felejtsd el, hogy honnan jöttél". Tetszettek az új dalaik is, köztük is leginkább a mélységesen megható "Szülj meg!" Persze, tetszett a környezet és a közeg is: a Balaton közelsége, a langyos nyári est, a nyaraló emberek kisimultsága és lepirult bőre; az, hogy Zoli is velünk tartott, és az is, hogy már a Nagylánnyal is "bulizok" (még akkor is, ha néha, amikor az énekes sugallatának szót fogadva, felpattantam és táncolva dalolásztam, ő megrántotta a nadrágomat, és olyan igazi "serdülősen" rám rivallt, hogy "Anyaaaaaa!!!).
Szóval, kellemes estét töltöttünk a Magna Cum Laudéval. Azóta csak őket hallgatjuk - és lassan Imó is megtanulja kimondani a nevüket.