Emma

Van az úgy, még egy megrögzött grafomán esetében is, hogy úgy dönt: most inkább nem rögzítene ezekből a hetekből semmit. Nem azért, mert úgy összességében rossz, de valahogy mégsem akar túl pontosan emlékezni, hátha az általános feledés elfedi a kellemetlenebb részleteket is.

Viszont mindenképpen meg kell örökíteni azt a visszatérő és mindig vidám eseményt, hogy egy gyermek, akinek mi adtuk a nevét, ezt a nevet ünnepli. Szerencsére ő is annyira szereti ezt a négytagú hangsort, mint mi, akik sosem tudnánk megunni: EMMA. Ezen a napon még jobban felnagyobbodik az, amit minden nap, minden pillanatban megfogalmazunk magunknak: ő olyan emmás. Nekünk. Úgy, ahogyan komótosan és roppant érzékenyen libben át a mindennapokon. Szemmel láthatóan élvezi az életet: szívesen ül le naponta sokszor a zongorához, örömmel és büszkén ragadja meg a teniszütőt (immáron minden hétköznap), teleszájjal mosolyogva közli, hogy ha most kapna bizonyítványt, kitűnő lenne (sőt, halkan megsúgja: most már szereti a matekot!), boldogan sertepertél a nyuszija körül, babusgatja, "nevelgeti"; az osztálytársak mind a nyakába ugranak, ha meglátják. És minden este varázslattal él: amikor elbúcsúzunk tőle, ránk néz azzal a bűvöletes kék, szintekerek, szemével, és azt kéri: "befekszel?". Sosem állunk ellen (miért tennénk?): aki éppen a "soros", úgyis megadja magát, és onnan kezdve nincs menekvés: megragadja a kezünket és mély álomba bűvöl minket.

Tehát, ennek a drága gyermeknek, a mi Emmánknak ünnepeltük tegnap a neve napját. Utólag is sok boldogságot neki!

Telik, múlik, röppen tova

Mármint mindezt a tavaszi szünet teszi. Annyira vártuk, és lám, már csak egy teljes napnak örülhetünk.
De eddig sem unatkoztunk, most sem tesszük azt (ezt a kis blogolós szusszanást is csak kiszorítottam valahogy).
Összefoglalnám, nehogy valami elfelejtődjön. Kár lenne.

Csütörtökön indult a szünet. Rögtön egy régen esedékes látogatást ejtettünk végre meg. Viviékhez, a régi babysitterünkhöz voltunk hivatalosak. Régen nem láttuk már ikerlánykáit, és ő is vágyott már arra, hogy élőben is újra élvezhesse a mi négyesfogatunk társaságát. Vivi, a két két és fél évese mellé újra vállal babysittelést. Valahogy úgy tűnik, nem kerülheti el a sorsát. Meg is értem. Én is bármikor újra rábíznám a gyerekeimet, és másnak is bátran ajánlanám őt. Ezt most azért is mesélem el, mert látogatásunkkor ott volt még két helyes kisfiú, akikre Vivi vigyázott. Így aztán nyolc gyerek zsizsegett Viviék lakásában! És, számunkra is meglepő módon, béke volt; még hangzavar sem támadt igazán. Minden gyerek hamar feltalálta magát, pillanatokon belül hatalmas játék kerekedett.
Vivi még meg is ebédeltette az így összegyűlt népes csapatot, és még arra is akadt időnk, hogy egy kicsit beszélgessünk. Jó volt, kellemes, remélem a következő találkára nem kell majd ennyit várnunk!

Nőuralom...

Csütörtök délután még edzettek a lányok: Zita vívott, Klára és Imó pedig atlétikára ment; egyedül Emma "lazsált" :-) . Péntek délelőtt egy össznépi fodrászatot rendeztünk: az én fejemre már alaposan ráfért egy nagyszervíz, a lányok pedig ilyenkor "élvezkednek" egy kicsit: volt ki bodoríttatni akarta egy kicsit a haját (Klára és Emma), volt, aki "vasaltatni" (Zita és Imó - én nem értem, hogy abban mi a jó...), Imola még egy nagy adagot le is nyisszantatott a loboncából, Zita pedig legszívesebben hajnövesztést kért volna - ha ilyet lehetne.... Péntek délután lazultunk - mármint az ifjabb generáció; én a teendőimmel igyekeztem több-kevesebb sikerrel haladni. Még beugrottak Juli barátnőmék is egy kis nyuszizós alibivel, némi játékra...
Pénteken próbáltam "böjtös" ételeket adni, azaz húsmentes ebédet (spenót és krumplifőzelék bundás kenyér feltéttel) és vacsorát (sárgarépa-krémleves pirított kenyérkockával és fahéjas expressz-torta) kínálni. Amikor azt mondtam a lányoknak, hogy ez most ilyen visszafogott, böjti nap volt, nagyon aranyosan azt válaszolták, hogy "Fel sem tűnt, Anya!" Most még ide gyorsan lejegyzem az olasz Marianna barátnőmtől tanult Jolly Joker fahéjas torta receptet, hátha valaki "megszorul", és jól jön neki egy ilyen ötperces süti. Tehát: egy kész leveles tésztát egy kerek tortaformába igazítunk (a fölösleget levágjuk - lehet belőle apró sajtos falatkákat összedobni). Felverünk villával három egész tojást, hozzákeverünk 4 evőkanál cukrot, 1,5 evőkanál fahéjat és kb. 2,5-3 dl tejszínt. Ezt beleöntjük a levelestésztás tálba és már mehet is 200°C-ra előmelegített sütőbe kb. 15 percre, amíg a tészta szép színt nem kap. Előfordulhat, hogy a töltelék felpuffad, de nem kell aggódni, majd "lelohad". Ezt a receptet Móni javaslatára úgy lehet még tartalmasabbá tenni, ha a tésztára terítünk pucolt almagerezdeket és arra öntjük a fahéjas löttyöt.

Szombaton Emmának volt egy versenye, oda rohangáltak el hol Zolival, hol az összes tesóval, én pedig a délutáni sonkás összcsaládi vacsorára sütöttem-főztem. Érdekes, úgy hallottam, hogy van, akinél csak hétfőn eszik a sonkát, tojást és kalácsot, hát ez nálunk már régóta úgy hagyomány, hogy szombaton tálaljuk ezeket. Általában mindkét nagyszülő-párossal szoktuk ezt a vacsorát fogyasztani, de most sajnos Zoli szülei nem jöttek, mert Zoli apukája gyengélkedett.
Azért leírom a menüt, mert sokat dolgoztam vele, és szerintem minden jól sikerült. Bevallom, a húsvéti ételsor összeállításánál továbbra is Lajos Mari a hű társam, az ő "99 ünnepi étel" című szakácskönyvével. Innen merítem az ihletet a kenyérben sült sonkához,

a húsvéti kalácshoz (ezúttal ugyan fontam, de utána egy tortaformába kerekítettem - gyönyörű lett),

a Mimóza-salátához (almás, reszelt sajtos, reszelt tojásfehérjés majonézes- tejfölös saláta, újhagymával rétegezve és a tojás sárgáját a tetejére reszelve - ezért mimóza!),

Hoppá! Idetévedt egy egér! Biztos a sajt miatt!

a majonézes kukorica és borsó salátához. Volt még persze sima főtt sonka is, főtt tojás is és sok friss zöldség. A süteményekhez már máshol kerestem inspirációt. Először is ott volt a Stahl alaprecept általam átvariált epres sajttortája (mascarponés finomság), és az idei újdonság, amit Zoli "Green-green grass of home - tortának" nevezett el, Tom Jones dala után szabadon. Egy kakaós piskóta alapba (amit én Móni receptje alapján készítek - úgy, ahogy azt a laptopkonyhán is megmutatja szívesen mindenkinek) egy vaníliapudingos-kókuszos krémet töltöttem (Nők Lapja Konyha recept kissé átírva, mert pl. nem tettem bele 25 dkg margarint, ahogy ott kérik...), a tetejére pedig a Timinél látott módon ételfestékes kókuszt szórtam, rá marcipán-virágokat, "guminyuszit" és tojás-drazsékat tettem. Csodás lett!(ja: és finom is!)

A szombatot egy családi bridzseléssel zártuk. A lányok gondosan kikészítették kosárkáikat - holmi húsvéti ajándékok reményében... :-) Hamar nyugovóra tértünk, mert ismerjük már annyira a csajokat, hogy tudtuk: korán lesz ébresztő!

Mondjuk, ennyire koraira nem számítottunk. Arra meg végképp nem, hogy az általunk tapasztalt ébredésüknél még jóval korábban fent voltak - ajándéklesőben. Az utolsó nyusziváró naptár sárgarépájában pedig az állt ráadásul, hogy kivételesen nem ők kapnak ajándékot, meglepetést, hanem ők lepjék meg a szülőket... Ezért nem furcsállottuk annyira a konyha felől jövő zajokat, valamikor hat (!!!) óra után. Pontosan hét órakor (ez egy általunk előre kialkudott, legkorábbi ébresztésnek megjelölt időpont volt) aztán kopogtak az ajtón, és azzal a lendülettel be is ömlött mind a négy leányzó. Ketten tálcát hoztak, rajta a reggelinkkel (még kávét is készítettek!) és mind egyszerre kezdtek el beszélni. Volt, aki a reggelikészítés apróbb baleseteiről adott azonnal számot, volt, aki az ajándékairól lelkendezett, és volt, aki folyamatosan azt kérdezgette, hogy ugye örülünk a meglepinek.... A reggel vidáman, ajándék-csodálósan telt. Aztán Zolit elengedtük focizni, mi pedig megejtettük az évi egy játszóházas kirándulásunkat.

A húsvéti vasárnapi ebéd hagyományosan anyukámé. Ő mindig készít bárányt is, amire én nem szívesen vállalkoznék. Sem a sütésére, sem az evésére. De pl. Zoli és Emma nagy kedvelői - így ők megörvendeztették Anyut a lelkesedésükkel, én pedig, a többi finnyás családtaggal, tobzódhattam az egyéb finomságokban.

Vasárnap délután az ugyancsak nyusziváró naptáras ajándékként "megnyert" mozilátogatást is megejtettük. "Tükröm, tükröm" - ez általunk megnézett film címe, és ez egy Hófehérke feldolgozás. Előzetesen nem olvastam túl sok jót róla, de nem igazán leltünk más "gyerekfilmet" (ez is 12-es karikás egyébként). Tulajdonképpen tetszett, noha az is biztos, hogy kisiskolásnál kisebb gyereket nem vinnék el rá. Fantasztikus képi világa van, lenyűgöző "díszlettel" és kosztümökkel, színekkel. Persze, vannak benne kissé ijesztő részek, de azért kiérződik az irónia azokból is, ráadásul az eredeti mese sem szűkölködik horror-jelentekben, ha jól belegondolunk. A legrémisztőbb talán Hófehérke szemöldöke, de Zoli szerint még az is "helyén volt". Szóval, végül is jó ötlet volt ezt megnézni.

Vasárnap estére már eléggé kókadt volt a csapat, így nem volt nehéz őket ágyba küldeni. Klára vidáman mormolta, miközben az ágyában helyezkedett: "jó kis Húsvétunk volt!".

Ma pedig meglocsoltak minket páran, el már nem hervadunk. De azért nem ez a Húsvét kedvenc momentuma számomra, így szemrebbenés nélkül vettem meg pár hete a ma délelőttre szóló színház-jegyeket a Rumini című gyerekdarabra. Emma, Klára és Imola élvezik éppen most az előadást - ezúttal Zoli kíséretében. Zitát már nem érdekelte, én pedig most pihenek egy kicsit. Mostanáig. Mert ezzel be is fejezem beszámolómat, és megyek összeállítani egy kis ebédet.
Holnapra még beterveztünk egy ugyancsak régen vágyott, ikres találkát; Emmát egy barátnője teljes napos állatkertes buliba (!!!!) hívta, Zita és az Ikrek pedig újra sportolnak majd délután...

És utána visszaáll minden a rendes kerékvágásba. Sajnos? Hát igen. Dehát kellenek a hétköznapok ahhoz, hogy ennyire tudjunk örülni az ünnepeknek, a szüneteknek, nem?

Húsvéti leánycsokor

Szép Húsvétot és sok locsolkodót minden kedves idelátogatónak!

Hangolódó

Nagyon várjuk már a tavaszi szünetet, és vele együtt a Húsvétot!
Végre, a tíznapos "befutóra" sikerült elkészítenem a Mónikánál ellesett húsvéti várakozós játékot. Nem győzök hálát adni Móninak, mert amióta húzogathatják naponta a répa-meglepiket a csajok, állandóan azt ismételgetik, hogy mennyire jófej anyjuk van :-). Készítettem még egy húsvéti asztali díszt, ami részben ehető, úgyhogy a lányok rendszeresen "bűvölik", de becsülettel "ellenállnak" a kísértésnek.

A megújulást átélve, VÉGRE rendet raktunk a pincénkben. Már olyan régóta szerettük volna, és láttam: Zolit nyomasztja a lenti kupi. Most szép rend lett, sőt még tiszta is a pince! Hiába, egy házasság tizennegyedik évében már elég meglepő dolgokkal lehet örömet okozni házastársunknak....

Eltűntek a sí- és nagykabátok, a rendezett pincében várják a következő évadot, a téli sapkákkal együtt. A kosárkákban tavaszi-nyári fejfedők vigyorognak, a fogasokon kevésbé bélelt kabátok lógnak. Azért még maradt fent pár igazán meleg darab, mert tréfásan kezdett ez az április is.....

És hát.... A lényeg, amitől minden családtagnak garantált jókedve van reggeltől napestig (és utána is!), az legújabb barátunk érkezése! Hozzánk már eljött A NYUSZI, ennek a kis gombócnak a képében. Aki végül a Bono nevet kapta - a lányok Apa kedvenc énekesének a nevével próbálják "vigasztalni" őt, amiért sajnos eladták az állatkereskedésből a kinézett "cuki" kaméleonját... (Komolyan aggódtam odafelé menet, hogy a végén majd KÉT állatot hozunk haza....).

Bono a világ legnyugisabb nyuszi-babája. Annyira levett a pár dekájával mindenkit a lábáról, hogy még atyai ellenvetés sem volt az ellen, hogy az éjszakákat bent töltse a házban egy "átmeneti" dobozban - "mert olyan pici még szegényke és olyan hideg van még éjszakánként".

De jó! Ezen a héten már elkezdődik majd a tavaszi szünet!!!! Tele vagyunk program-tervekkel, remélem, sok mindent meg is tudunk majd valósítani.

Ami még vár: ablakpucolás és ünnepi menü-tervezés. Ah! Remélem, ezek lesznek mostanság a legnagyobb problémáim! 

Hétvégénk

Pénteken kezdődött a Konyha Kiállítás, amelyiken minden nap "felléptünk" a laptopkonyha színeiben, (Buza) Sanyival és OZ-zal, egy kis "látványfőzéssel" és kóstoltatással. Miután most éppen egy új stúdiónk épül, így az utóbbi időben nem forgattunk - nagyon jól esett most egy kis laptopkonyhás megmozdulás.
A Konyha Kiállítás a csütörtök délutánomat, és a hétvége mindhárom napjának "derekát" csente el. Ezért nem kevés szervezést igényelt, hogy közben azért sikerüljön minden tervezett programot lebonyolítani.
Már péntek este és szombat reggel is a konyhában búcsúztatott és köszöntött a nap. Szombat délelőtt megérkezett Jutka mama, Zoli anyukája, akinek most segítségét kértem a kora-esti program miatt is. Én elmentem az Arénába, Imola és Emma készülődtek - kicsit később a többiek is.
Délben Emmának és Imolának a Zeneiskolában volt "fellépésük" - a zongora tanár nénijük egy kis tavaszi koncertecskét szervezett. Nagyon sajnáltam, hogy ezt most - nagyon kivételesen - kihagytam, de ez most nem lehetett másként, és a lányok is teljesen elfogadták a helyzetet. Azért nem maradtak szerető, rajongó közönség nélkül: ott volt két nagymama, egy nagypapa, "egy" apa és két testvér. És lélekben persze én is. Amúgy is.... Annyira tetszik, hogy Emma ilyen szívesen és sokat gyakorol zongorára, igazán felszólítás nélkül. Mivel már reggeli előtt, reggeli után, suli előtt, suli után, fürdés előtt, fürdés után, folyton felcsendült az induló és a menüett, amit a koncerten is játszott, már azon aggódtam, hogy "túlgyakorolja" magát. Imó nem izgatta ennyire magát - de persze azért ő is alaposan felkészült. A legszívmelengetőbb természetesen a négykezesük volt - ráadásul hasonló ruhában voltak, szinte mint Ikrek - mert felvételt persze láttam az eseményről.
Mire ők végeztek, már én is elérhető lettem telefonon, és vidáman hívtak fel. Ebéd végére már meg is érkeztem. És készülhettünk Emma családi ünneplésére. Amit az bonyolított kissé, hogy Verusék, Emma keresztanyukájáék, mégsem tudtak feljönni Balatonfüredről, mert a legkisebb gyermek nagyon lebetegedett. Viszont a középső, a másodikos Sári, annyira elkeseredett ettől, hogy kikunyerálta a barátnőmtől, hogy hadd jöjjön fel EGYEDÜL, Volán-busszal. Nos, lőn. A vagány kiscsaj megérkezett - és nekünk, illetve Zolinak, ott kellett teremnie. De csak miután Zitát meg elvitte egyik legjobb barátnőjéhez Pécelre, szülinapi bulira... Tud még valaki követni?
Délután öttől indult a kissé megcsappant létszámú buli (Dédi és János papa sem tudtak részt venni, Laci, a keresztapa meg még úton volt hazafelé a síelésből...). Ami azért nagyon jól sikerült. Még úgy is, hogy Zolinak közben még vissza kellett mennie Pécelre Zitáért. Emmát elhalmozták ajándékokkal. Amiből azért szerintem az a csúcs, amit Imótól kért és kapott (és esküszöm, hogy nem az én sugallatomra!): Emma ölelés-, puszi- és kedvesség-kuponokat kért Imótól. Mert a nyavalyás Imó, aki eddig második árnyéka volt Emmának, és sülve-főve együtt voltak, most már néha előveszi a kissé undokabb arcát, és esetleg nem viseli jól a szerető és ölelő nővéri karokat. Na, ilyen esetekre kérte Emma ezeket a kuponokat! :-) És meg is kapta. Kláritól egy saját készítésű és rajzolású füzetecskét kért - Klára rajz-tudománya a család összes tagját lenyűgözi. Szerintem még észveszejtő volt, hogy Gergő unokatestvére meg festett neki egy ilyen számos festős képet (meg van adva, hogy melyik számot melyik mellékelt színnel kell festeni - ez elég hosszadalmas és nehéz munka tud lenni, ha kicsit bonyolultabb a festmény, ahogy ez is volt). Nekünk is van pár ilyen tallonban, de még egyik lányunknak sem volt hozzá elég türelme.... Hát Gergőnek volt. Le a kalappal!
A családi buli attól lett ugye még színesebb, hogy éjszakára így öt lányunk lett - Sárival. És olyan flottul ment minden, hogy miért ne? :-)
Vasárnap délelőtt én vittem vissza Sárit a buszállomásra, Zitussal együtt, aki ezúttal a Konyha Kiállításra is eljött velem. Ügyesen tud szórólapozni... :-) No meg szereti az ilyen helyeket. Mondjuk ez tényleg nagyon klassz volt!
Amint végeztünk, repültünk haza, mert várt még ránk a hétvége legnagyobb kihívása: a születésnapi gyerekbuli. Emma nehezen tudja lefaragni a létszámot, nem is sikerült neki. A mieinkkel együtt 20 gyerekkel csináltunk végig három teljes órát, köztük néhány igen élénk fiúval is. Szerencsére, jó idő volt, így a buli egy része kint zajlott. Megint kitaláltunk pár játékot. Ami annyira bejött, hogy mindegyiket újra szerették volna játszani. Nem hagytuk: mondtuk, hogy majd ha a végén még marad idő. Annyira nem maradt, hogy még a betervezett játékok közül is maradt megvalósítatlan.
Próbálom röviden leírni a játék-ötleteket, hátha más is hasznosíthatja.
Volt még bent egy Emma-ismereti kvíz, de ez már nem hozta őket úgy lázba, mint az összes többi alkalomkor, amikor ilyeneket játszottunk a különböző zsúrokon. Azért persze lelkesen kitöltötték.
Aztán kieresztettük őket.... Csak még előtte két csapatra osztottuk őket.
Előzőleg Zita elrejtett 50 plüsst a kertben, azokat kellett először megtalálniuk. Hatalmas nagy rohangálás és viháncolás közepette gyorsan megtalálták őket.
Utána partizán következett. Hát, ott is jót "őrjöngtek".
Volt aztán egy pincér-verseny: egy tányéron kellett volna kölesgolyókat oda-vissza vinni egy bizonyos távon. Ebből végül csak egy sima sorverseny lett, mert már az első játékosok elhagyták az összes kölest.
Utána papírrepülőt hajtogattak és "távolba-reptető" verseny következett. Hát, van még mit tanulnia a mai fiatalságnak... Volt olyan, akinek annyira visszakanyarodott a repcsije, hogy hátrább végezte, mint ahonnan indította....
Ezután következett az utolsó kinti verseny. Amiről előre kértem a gyerekeket, hogy ha otthon elmesélik, mindenképpen pontosítsák, hogy ez Emma APUKÁJÁNAK volt az ötlete... Néhányan nem is vállalták, a többi imádta és "repetát" kért. Gyengébb gyomrúak ugorjanak egy bekezdést! Szóval kölesgolyó-távolbaköpő versenyt hirdetett az én "kreatív" uram. A hahota messze elszállt....
Jól átfagyva értünk be. Ahol még egy kicsit átmozgattuk őket. Mivel a narancs-körbeadós, öltözködős játék már az összes zsúrt bejárta nálunk, más öltözködős mókát vetettünk be. Nem emlékszem, hogy hol olvastam valami hasonlóról, elnézést, de nem tudok forrást megadni. Szóval: előkészítettem három zsák ruhát, ahol mindháromban ugyanolyan és ugyanannyi holmi volt: pl. paróka, focimez, lábszárvédő, szoknya, sapka, sál, stb. A feladat az volt, hogy ezt mind rá kellett adniuk az egyik csapattársukra - minél gyorsabban. Onnantól kezdve pedig még le is kellett venni a felöltöztetettről és ráadni egy másik csapattársra. Annyit nevettek!
Ezután Zita vette át a stafétabotot az "Ártatlanka" nevű játékkal. Leírni elég bonyolult lenne: olyan "nyomozós": van gyilkos, van rendőr, van áldozat, van sok ártatlan, és van egy narrátor, van gyanúsítgatás, van izgalom. Az eszközigénye nulla, csak fantázia. Zita nagyon ügyesen "kezelte" őket - és tetszett nekik a játék. Ezalatt sültek az általam még a héten begyúrt, összeállított és mélyhűtött pizzák. Az ártatlankás játék után "elküldtük" Emmát, és kiosztottam mindenkinek egy-egy papírt, rajta egy-egy előre megírt betű - amiből összeállt, hogy "Boldog szülinapot Emma!!!!!"
Elrendeztünk mindenkit, és bevezettem a csukott szemű Emmát. Olyan jó volt! Ráadásul, előzetes megbeszélés nélkül is eszükbe jutott egyszerre azt kiáltani, hogy "Boldog szülinapot Emma!"
Ezután már evés, ajándék-átadás és tortázás következett. Ez utóbbiról még pár szót azért... Általában én sütöm a tortákat. Emmánál ez mindig ugyanaz: csúsztatott palacsinta tortának "nézve". Kapott is ilyet, a családi ünnepségen. De a másikat most kifejezetten úgy kérte, hogy legyen rajta a fényképe. Én meg rosszul vagyok az olyan fényképes tortáktól, ahol a felszeletelésnél levágunk egy-egy darabot az ünnepelt füléből, orrából, stb... Olyan morbid nekem... Ezért egy olyan tortát rendeltünk, ahol Emmáról két kép is van, de egy-egy kis táblán (cukorból). A tortát Zoli unokatestvérének cukrászdájából rendeltük - igazán kedvesek voltak, és valami olyan csodát készítettek, hogy csak na!
Este Emma boldogan végignézegette az ajándékait, mi pedig "eltakarítottuk a romokat".
Fárasztó volt, de nagyon jó, ez a hétvége.

A családi buliról ezúttal Anyukám gépéről kell majd megkaparintanom a képeket; a gyerekbulin kint nem volt érkezésem fotózni, de íme néhány nem túl művészi fotó a benti létről.

 Zita a játékmester.

 A felirat összeállt (sajnos a képen nem látható túl jól)

Ajándékbontogatás.

A gyönyörűséges torta.

A megunhatatlan poén: újragyulladós gyertyák...

Tíz

Azt hiszem, minden alkalommal át kell élnem, végig kell mennem ezen a finom fájdalmon, amit a gyerekeim születésnapjának elérkezése jelent. A kerek évszám pedig már tényleg a legkegyetlenebb hab az amúgy édes életünkön "tortáján".
Emma, akit még mindig hajlamos vagyok "babázni" - mert korához képest kicsi, mert olyan bújós, olyan nagyon természetes és őszinte, ma tíz éves lett.
Természetesen, ő már nagyon várta ezt a különleges születésnapot. Nagyjából október óta emlegeti. Tegnap este, a jóéjt-puszi mellé meséltem neki egy picit arról, hogy hogyan éreztem magamat a születése előestéjén (indított szülés volt), hogy mennyire felbosszantott a születése napjának reggelén, amikor már régen igyekezni kellett volna a kórház felé, az apja még komótosan, újsággal a kezében vette célba a fürdőszobát; hogy milyen sok baba döntött aznap úgy, hogy meglesi a nagyvilágot; hogy kissé aggódtam, hogy nem is lesz hol megszülnöm; hogy aztán ő megoldotta a dolgot, mert olyan lassan érkezett, hogy addigra már az összes többi baba megszületett, és hogy amikor végre megérkezett, akkor mennyire-de-mennyire örültünk! Kérdezte, hogy fáj-e, ha a baba születik. Mondtam, hogy igen, de annyira, de annyira megéri a fájdalom! Meséltem, hogy miután megkaptam őt, immáron a kórházi ágyamnál, akkor csak letettem őt az ágyra és néztem, néztem, néztem, csodáltam őt. Alig hittem el, hogy ilyen csodálatos kisbabát kaphattunk az Élettől (ismét - hiszen volt már Zitánk is!!!!). Elmeséltem neki, hogy amikor megszületett, az apjával szinte egyszerre kiáltottunk fel: nézd, milyen szép füle van!!!
Amikor ma reggel ébresztettem, hogy jöjjön, had vegye kezdetét az ünnepség-sorozata, kissé álomittasan, körém fonta karjait és csak szorított....
Örült a neki terített asztalnak. Ott állt egy virág (tíz bimbóval!!!), egy tál aprócska kakaós csiga, amiből egy 10-es számot formáltam, a tízévesnek "kijáró", általam készített album (kicsit scrap, de inkább fotó), és egy helyes kis nyaklánc dobozocskája. (No meg egy halom fotó, amiket szabad felhasználására adtam át - mindegyiken ő van, vagy ő IS van.). Az album végén ezúttal is szerepeltek azok a titokban beszerzett jókívánságok, amiket az osztályfőnöke, az edzője, a barátnője, a keresztanyukája és a korrepetítora írt/rajzolt neki (a zongora tanárnő nem vállalta: azt mondta, hogy mivel orosz, nem tud rendesen magyarul írni, úgyhogy inkább ne).

Vigyorgott, minden tetszett neki.
És ma, ez a hét, és az elkövetkező hétvége csak róla szól!!!! Ahogy az egész életünk is (no meg Zitáról, Kláráról meg Imoláról!!!!!!).
BOLDOG 10. SZÜLETÉSNAPOT, EMMA!!!!!    

u.i.: Tudom, hogy ez tűnhet már túl csöpögősnek, de komolyan mondom, hogy tényleg így érzek ilyenkor, születésnapokkor, tényleg felépül bennem ilyenkor szép lassan, a rákészülés során egy emlékező-elmerengő-szeretetteljes érzés és folyamat, ami a köszöntéskor csúcsosodik ki. És még tart tovább is, hiszen a héten készülök rá arra, hogy olyan bulit és családi ünnepséget csapjak neki, amilyennek igazán örülne!

2012. február 27.- reggel - amikor Emma tíz éves lett.....

Volt ám farsang is

A betegség-hullám miatt ezt-azt nem tudtam eddig dokumentálni és elmesélni, most igyekszem pótolni néhány dolgot, mielőtt egy újabb hullám jön - remélem ezúttal csak a tervezett eseményekkel (úgy mint pl. egy bizonyos kerek születésnap és az azt körülvevő ünnepség-sorozat...).

Szóval, megtörtént a Tanodás farsang, három ifjabb leánykánk sulijában. Persze, hogy a hajfonáson kívül más izgalom is legyen, Imó előtte való este döntött úgy, hogy nekivág a hányós programnak... Aztán úgy megszeppent a lehetőségtől, hogy lemaradhat élete első sulis farsangjáról, hogy abba is hagyta ezt a rettenetes tevékenységet. Azért a gyomra még több napig lázadozott, de némi nehezen betartott diéta után végül helyrejött. Mondjuk, a néptánc-oktató Anna néni kissé nyugtalan lett, mikor közöltem vele, hogy figyelje Imót, és csak akkor engedje fellépni, ha úgy látja, nem tenné "túl" emlékezetessé a néptáncos produkciót...

Végül kissé sápadtan, de gyönyörűen font hajjal (amit igazából Jutka mamának köszönhetünk, aki végül nálunk maradt a farsangot megelőző éjszakára), részt vett az előadásban. Amiről csak áradozva tudok mesélni: ugyanez az Anna néni volt Zita néptánc tanára is, és már akkor lenyűgözött profizmusa és elhivatottsága. Nemrégiben azt is megtudtam, hogy ez az elhivatottság odáig viszi őt, hogy az összes fellépő ruhát (az összes csoportjának) ő készíti egy barátnőjével együtt. És olyan gyönyörűek!!! Úgy tudom, hogy ha összegyűlik egy kis pénze, újabb fellépő ruhák alapanyagába fekteti be. Mosolygósan szigorú és elképesztő dolgokat tud megtanítani rövid idő alatt sok pici néptáncosnak! A nagyobbakról nem is beszélve - az már egyenesen a szájtátós műfaj! Nyernek is mindig versenyeket - de szerintem nem ez a lényeg. Anna néni modernül tudja átadni azt, ami olyan szép a mi népi hagyományainkból, és amire egyre nehezebb rávenni a mi városi gyerekeinket. Sajnos, Zita is feladta (persze, nem lehet egy popóval annyi lovon ülni: a vívás és a fuvola bőven elég neki extra tevékenységként), és mostanság az Ikrek is mondogatták, hogy már nem mennének. Szerencsére, ez a fellépés visszaadta a lelkesedésüket, és remélem, hogy sokáig megmarad még.
Maga a farsang-farsang most kicsit összecsapottnak tűnt a számomra, Klára nem is volt mértéktelenül lelkes. Még a tanító nénik is bevallották: kicsit túlságosan is megkurtították és "lecsupaszították" a közös részt. De az osztályokban (állítólag) azért nagyon jót mulattak, és a kiszebáb égetés is igen viccesre sikeredett (azt mi, szülők, is megleshettük).
Végül, pár fotó, amit egy részt Anyu gépével készítettem, aztán feltettem facebook-ra , és most onnan szedtem le, mert nincs már nálam Anyu gépe; részben pedig Zita gépéről, aki még itthon, a "főpróbán" igyekezett fotózni párat.

Sajnos, csak a levetkőzés előtti pillanatokban sikerült "lekapnom" őket - Imón már nincs is rajta a nyakék. És talán látszik kissé, hogy nem volt csúcsformában. Klárának pedig kendőt kellett feltennie, mivel a rövidhajúaknak ez a sors jut ebben a néptánc-csoportban.

"No, gyerekek, most, hogy már csináltam elég csoportképet, gyertek ide elém egyenként, hogy így is lefényképezzelek titeket"-szólt Angéla néni, Klára és Imola tanító nénije.
Sok kis félénkebb osztálytárs után, Klára így penderült a tanító néni elé....
"Elnézést..."- motyogtam pirulva.
"Ugyan, dehogy, nekem tetszik, hogy így állt ide!"- válaszolt a vagány tanító néni...

Imó persze félénken járult a fényképezőgép elé. Ő festőnek öltözött - Zita javaslatát és pontos jelmez-ötletét követve. Érdekes, hogy "egyszerű" ötlet, mégis sokan odajöttek, hogy "De jó! De eredeti!" Mondanom sem kell: a jelmez-készítés során a nadrág, a póló és Apa ingének összefestékezése volt a fénypont.

Emma hippi lett (remélem, hogy Vilma-barátnőjét nem zavarja, hogy ő is rajta van a képen, a többi sajnos még ennyire sem sikerült). Ez is Zita erőteljes sugallata volt. Annyira, hogy először el kellett magyarázni Emmának, hogy ki is, mi is az a hippi. Ehhez, szemléltetésként megmutattam pár részletet a Hair-ből, pl., amikor Berger végigtáncolja az asztalt. No, ettől kedvet kapott. Először széles-szárú gatyát, meg virágos inget akartunk ráadni, némi "peace&love"-os kellékkel kiegészítve. De aztán eszembe jutott Anyu "tükrös" ruhája, ami egy autentikus darab a hetvenes évekből - azért tükrös, mert van a mellkasi mintázatban pár apró "tükörszerű" rész, és az nekem, gyerekként, nagyon tetszett. Szerencsére, Anyu megőrizte ezt az értkes ruhadarabot! Ebben volt tehát a leány, mezítláb, láncokkal, fejpánttal és némi "peace&love" felirattal (sőt! még zászlócskát is készítettünk, virágmintásra formálva  egy szívet és egy "peace&love" jelet).
És akkor jöjjön még pár, Zita által "ellőtt" kép. Zitának majd csak most jön a farsang, tehát: folyt. köv.!

Előszilveszter, szilveszter és utószilveszter

Nem vagyunk rutinos szilveszterezők, mert általában abban a szerencsében részesülünk, hogy még az év utolsó napján is síelünk, aztán este egy mennyeit és hatalmasat vacsorázunk a jól bevált osztrák szállodában, majd legkésőbb este 11-re kidőlünk.... Hogy aztán az új év első napján is síelhessünk (vagy hazautazhassunk...)
Most nem így történt, ugyebár.
A zavar csak ott keletkezett, hogy hirtelen legalább három helyen láttak volna minket szeretettel Szilveszter estéjén... Na, aztán kigubancoltuk a dolgokat - így aztán jutott nekünk előszilveszter is. Ahogy az sűrűn előfordul, az előbuli nagyobbra kerekedett, mint a napján rendezett.
Szóval, 30-án, három család gyűltünk össze Györgyiéknél, Emma osztálytárásnak szüleinél. Pizza-partít szerveztünk (én is begyúrtam a sajátomat, mert lányaim egyöntetűen kijelentették, hogy nekik az enyém még az eredeti olasznál is jobban ízlik - hízelgő, csak éppen lőttek a rendelős kényelemnek). Nyolc gyerek, hat felnőtt (Vali barátnőmék jöttek még), sok finomság, néhány üveg ez és az, egy szép nagy ház: minden adva volt ahhoz, hogy sehogyan se akaródzon senkinek sem hazamenni. Végül, fél 12 táján (délután 5-től csatlakoztunk a bulihoz!!!), az Ikreket a hónom alá csaptam, és legalább mi hazatértünk. Zoli és a két nagy még ráhúztak egy órát. Így történhetett meg először (de nyilván nem utoljára...), hogy a lányaim később értek haza egy buliból, mint én.... Nagyon jó volt, pedig semmi különleges dolgot nem csináltunk. Csak úgy egyszerűen kellemes emberek társaságában kellemesen éreztük magunkat.
Másnap jött Szilveszter. Természetesen akkor is kellemes társaságban voltunk, Mingi barátnőmmel, és "kis" családjával (három fia van), akikkel már többször nyaraltunk-teleltünk-őszöltünk együtt. Viszont, szegény Mingi egy lelkileg nagyon megviselő évet zárt, aggódtam is, hogy hogyan viseli majd az oly' sok jelképet hordozó évszám-váltást. De Mingi erős....
Szóval, a tizenegyesben töltött szilveszteri estének három fő fénypontja volt. Az egyik a tüzijáték, amit Mingiék hoztak, és amit a parkból lőttek ki együtt. Imola és én nem csatlakoztunk, mert mi már akkor is rettenetesen köhögtünk (azóta is azt tesszük, csak most még gyógyszert is szedünk rá).
A második a szerencsesütizés. Régóta piszkálta már a fantáziámat ez a dolog, dehát nem nagyon volt alkalmam kipróbálni, hiszen szinte sosem voltunk itthon december 31-én (habár: miért ne lehetne más jeles eseményekkor is?!). No, most kerítettem egy elég könnyűnek tűnő receptet; Emmának és Zitának kiadtam, hogy másoljanak le pár jópofa, vicces vagy elgondolkodtató idézetet, kevertem-kavartam, és már rejtegettük is az "üzeneteket" a nyers tésztahalmokba. Jó illatuk volt, és fahéjas cukrot készítettem még mellé. Hát, akkora sikere lett, hogy még én is meglepődtem!!! A gyereksereg szó szerint felhabzsolta mindet; szerintem csak azért, hogy olvasgathassák az üzeneteket.... Néhány elég fura is bekerült. Például: "Ha alszom, megéhezek. Ha eszem, elálmosodok. Az élet szép." Már idéztem párat pár bejegyzéssel ezelőtt az ilyesmikből: "Ha csak a tüskét látod a rózsán, nem érzed az illatát." Jót szórakoztunk. Habár nekünk, felnőtteknek nem is jutott; így végül nálunk Klára lett az, akinek szerencse ígérkezik az anyagiak terén... :-) Amilyen muris kis figura, hát majd beválogatják egy filmszerepre! :-)
A harmadik fénypont pedig a "beöltözős" játék volt, amit már játszottam velük az összes csajszi zsúrján. Ez úgy zajlik ugyebár, hogy körbeadnak valamit (bármit, mi narancsot szoktunk), zenére. Akinél van a körbeadott tárgy, amikor elhallgat a zene, annak fel kell vennie valamit, amit a játékvezető a korábban odakészített szatyorból kihalász. Ezek ruhadarabok és kiegészítők, az úszószemüvegtől, a nyakkendőn és a házi papucson át a vívóplasztronig és a parókákig minden. Picit féltem, hogy a fiúk majd azt mondják, hogy ők nem hajlandóak bizonyos dolgokat magukra húzni. Hát felesleges aggodalom volt... Annyira élvezték, hogy utána még cserélgették a ruháikat, parókáikat, és rengeteg fotót készítettek... Tomi, a fiúk apja, már kezdte összevonni a szemöldökét, hogy a legkisebb fia milyen jól és szívesen járkál a magassarkúmban... :-)
Mingiék éjfél után nem sokkal már el is búcsúztak: az otthon hagyott két kutyájuk miatt izgultak, hogy hogyan bírják a mértéktelen petárda és tüzijátékos durrogtatást.... (Scotty a füle botját sem mozdította, akkor sem, amikor sétáltunk vele egyet...)

Az újév napján megettük Anyunál a szokásos korhelylevest és persze a lencsét, majd visszajöttünk, és "játszottunk" egyet. A "megszokott" blogokat végigolvasgatva a délutáni punnyadásban, támadt egy ötletem. Készítettem egy "kérdőívet", amin olyan kérdések szerepeltek, hogy ki mit tartott 2011 legjobb és legrosszab pillanatainak, továbbá, hogy mik a céljai 2012-re, mik a vágyai; mit kíván a különböző családtagoknak, és mit kér tőlük (no persze, itt nem tárgyi kérésekre utaltam). El nem titkolt célom ezzel a kérdőívvel természetesen az, hogy idén december vége felé elővegyük, és -remélhetőleg- jókat derülve, megállapítsuk, hogy mit sikerült véghez vinni!
Nagyon lelkesen nekiálltak kitölteni, noha Emma elöljáróban morgolódott egy kicsit, hogy milyen sokat kell majd írnia... Persze, nem szándékozom kibeszélni az elárult vágyakat és az összes célt, de ha összegezve elmondhatom azért, akkor úgy tűnik, hogy mindenki annak szurkol, hogy Imolának mégse kelljen megműteni a fülét (erről még nem meséltem a blogban, de majd visszatérek rá). Továbbá, ha minden vágy teljesülne, akkor nyitnánk egy kisebb állatkertet, külön polcot készíthetnénk a sok megnyert tenisz- és vívóéremnek (és kupának); a három Kicsi végre szabad bejárást nyerne Zita szobájába; Zoli SOKKAL kevesebbet dolgozna, és rengeteget lenne velünk; körbeutaznánk országot-világot; a lányok kedvesek lennének egymáshoz, ráadásul rendszeretővé válnának; a totálisan kisimult és nyugodt anyjuk legnagyobb örömére... :-)
Nem, a világbékét egyik sem írta (még). 2012-ben még egyik sem célozta meg a Miss World címet... :-)

Jézuska esete a mobiltelefonnal

Tudom, hogy sok szülőnek okoz fejtörést a "mobilt a gyereknek vagy sem?" kérdés. Nem vallom, hogy nálunk a bölcsek köve ez ügyben, de leírom, hogy a mi gyerekeinkkel ez eddig miként alakult.

Zita negyedikben megkapta Zoli egyik levetett telefonját; és hetente egyszer használta, amikor az egész délutánját a zeneiskolában töltötte. Utána, amikor átkerült a gimibe, a szomszéd kerületben, állandósítottuk a készüléket. Nyilván kibírta volna nélküle is, de be kell látnom nekem is: sokkal praktikusabb így. Tud szólni, ha valamiért máskor végez, én is jelezhetem, ha nem érek oda időben, stb.  Időközben lecserélte a készülékét, kitalálva magának a 100 ötöst, és díjnak egy bizonyos modellt.
Ebben a tanévben pedig már buszozik is rendesen a Nagylány, tehát most már tényleg fontosnak tartom, hogy legyen nála telefon. Bár olyan óvatos a Drágám, hogy a buszon nem meri felvenni a telefont - nehogy valaki el akarja lopni...
Emma pedig... Nos, hát vele pedig úgy jártam, hogy megunva a többéves körömrágását, hirtelen felindulásból felajánlottam neki egy mobilt, ha le tudom vágni az összes körmét a kezén... Tíz nap múlva a kezében volt a telefon (igaz nem olyan, amilyet kinézett :-) ). Ez történt a nyáron... Tehát neki is van már. Ő sem hordja magával, csak hetente egyszer, amikor hazasétál.
Szóval van négy telefon a családunkban, ami nem kevés. No mindegy. Mondjuk, szerencsére ingyen hívjuk egymást, és ebbe beletartoznak a nagymamák is.

Amikor átfestettük-tapétáztuk a házat a nyáron, a szobafelosztást is megvariáltuk; aminek eredményeként a nappali a lányok "zónája" és a mi "új" szobánk közé került. És hogy ez miért fontos? Mert a karácsonyfát a nappaliban állítottuk fel idén is, pontosabban a "nemolyanrégenvolt" tavaly is. Na és ez miért probléma? Hát mert nálunk már 24-én reggelre odakészítenek mindent az angyalok a fa alá. És emiatt a csajok iszonyatosan korán képesek felébredni. De akkor hogyan oldjuk meg azt, hogy együtt érkezzünk a fa elé? Eddig csak beosontak hozzánk, és együtt indultunk tovább, de most hogyan legyen? Mert az nem volt opció, hogy mi hamarabb keljünk fel, mint ők; hacsak nem legkésőbb hajnali hatra húzom fel az órát... Szóval? Mi lett a megoldás? Ha már tényleg mindenki felébredt a gyerekcsapatnál, és már legalább hét óra van, akkor valamelyik telefontulajdonos poronty felhív minket...
No, hát így esett a nagy eset. Kicsit ciki. De ez van. Igyekszem valami meghittebbet kitalálni a következő alkalomra...
A karácsonyunk ettől függetlenül nagyon kellemesen telt. A számunkra kissé kába kezdet után, teljesen felvillanyozódva és kivételesen egészen "türelmes" ritmusban kibontottunk minden ajándékot (külön ovációt kapott a Scottynak és a teknősnek odakészített csomagocska is!). Az első szusszanáskor a reggelit is elkészítettük. Mivel most nem volt már időm konyhatündér-anyukát is játszani (bár 23-án még végső erőmből elkészítettem a bejglit, hogy legalább egy karácsonyi süti legyen az ünnep napján is azért), csak egy palacsintatészta pihent egy éjszakát a hűtőben. Zoli, mivel ez az ő specialitása, megsütötte, és már meg is volt az ünnepi reggeli, szépséges terítéssel!!! Jó volt! Utána pedig pizsamában folytattuk a világ legjobb dolgát: a közös játékot... Legóztunk, Carcassone-t játszottunk, "Találd ki extrá"-ztunk, mindenki beleolvasott a könyveibe (azokba is, amiket tőlem kaptak, persze...), és egyáltalán... Jó volt ez is, na!

Ebédeltünk is, Emma legnagyobb örömére lazacot is, és még folytattuk, amit addig is műveltünk. A délután második felében felöltöztünk végre, és átmentünk a szüleimhez. Újabb ajándékbontás, ezúttal 14-esben (Bátyámékkal), majd Anyu fenséges karácsonyi vacsorája következett. Milyen volt? Hát ez is jó, persze!!!
25-én Zoli szüleinél karácsonyoztunk, előtte Lacinál. Minden nyugisan és kényelmesen zajlott, ami a mi életvitelünkkel egy külön ajándék!
26-án pedig elindultunk "telelni" pár napra - de arról majd külön. 

Újév, újév....

Nos hát, már megint eljött, újra itt van a dátumváltás....
Sok-sok jót kívánok magunknak és mindenkinek, aki szívesen olvas! És tudjátok mit kívánok még? Reményt és bizalmat!!! Abból picit több teremhetne úgy nagy átlagban kis hazánkban, mint amennyit 2011 hozott...
Most pár vidám fotó még, utána meg majd folytatom elmaradásaim bepótolását...

És még pár idézet a végére, azok közül, amik a tegnapi szerencsesütikben lapultak: "Az életet a szélvédőn át nézd, ne a visszapillantó tükrön keresztül!" és: "Légy kreatív! Ha követsz valakit, akkor mindig hátul állsz." és hát: "Vigyázz, hogy mit kívánsz! Még beteljesül!"

Blogos ajándék

Néha-néha úgy gondolom: le kéne ezzel állni. Mert van abban valami fura, hogy az ember beleteregeti az éterbe a bensőséges gondolatait, a családja történetét, és ezzel kiteszi olyan szemeknek, olyan megítéléseknek, amikre nem is vágyna. Persze. De a másik oldal sokkal többet nyom a latba. Aminek csak egy része - és komoly, szívmelengető része, a sok olvasó (esetemben pl. nagy öröm a 180. rendszeres olvasó beregisztrálása). A lényeg ugyebár mégis az, amiért nekiálltunk ennek a bizarr internetes lelki gyakorlatnak. Én többször kihangsúlyoztam, hogy a négy lányról és a négy lánynak írom. Meg is ijedek néha, hogy nem térek-e el nagyon, amikor valami "közérdekűbb" vagy a saját személyemet jobban érintő témát vetek fel. De szerencsére nem ezek vannak túlsúlyban. Erről bizonyosságot leltem most, december során, amikor a lányok ajándékát készítettem.

Nálunk még mindig nem lejárt lemez az Anna-Peti-Gergő sorozat. Sőt! Most úgy kell olvasnom a végletekig kitartó Imónak, hogy átcserélem a neveket a sajátjaikra. És bizony, az elmúlt pár év APG-őrületében, sokszor reklamáltak mind, hogy én miért nem írok/készítek ilyet róluk. Mondogattam én, hogy írok blogot, de nem nagyon értették, hogy az miért jó nekik. Én meg nem nagyon akartam reklámozni, mert már így sem örültem, amikor Zita mostanában, hogy ő már tényleg rendszeres olvasóm, többször is felvetette, hogy "Ugye ezt majd megírod a blogodba?" Nem azért szeretnék megélni dolgokat velük, hogy utána rögzíthessem, hanem csak simán szeretek örülni a közös kalandoknak, és azokról szívesen írok. Tehát a három kisebb végképp' nem volt képben az internetes naplóval kapcsolatban, és Zitának is csak az utóbbi hónapok "vannak meg".

Tehát mi volt az ajándék? Hát egy-egy könyv a blogomból kivonatolva. Mégpedig úgy, hogy mindegyik személyre szóló lett. Lett egy Zita-könyv, egy Emma-könyv, egy Klára-könyv és egy Imola-könyv. Mindenkinek benne vannak a közös élményeinkről szóló beszámolók, és mindenkinek csak a sajátjában vannak a csak róla szólók (vagy akár párban is, pl.: Klára-Imó, Zita-Emma).

Tehát, decemberben éjszakánként újraolvastam öt(!) év családi történeteinket (mert a 2007-ben indított babaszobás blog napló bejegyzéseit is hozzávettem a történethez); és még 2011-hez nem is nyúltam! (majd jövőre). Szelektáltam aszerint, hogy egyáltalán nekik valók-e, hogy kinek is pontosan; továbbá itt-ott átírtam ilyen-olyan okokból. Aztán bemásoltam mindig a megfelelő "könyv" dokumentumába.

És hát.... Nem számoltam az oldalakat... Zolinak említettem, hogy készítek egy ilyet, és tőle majd az lesz a kérésem, hogy intézze el a nyomtatást és a lefűzést. Oda is adtam neki az elkészült anyagokat három nappal a céldátum előtt. Először döbbenten hívott: de hiszen ez darabonként jóval több, mint 300 oldal!!!! Ajaj! Akkor egy betűmérettel javítottunk az ügyön, így "nyertünk" könyvenként kb. 50 oldalt. Ekkor jött a következő gond: a színes nyomtatás iszonyatosan drága... Mert én úgy képzeltem, hogy majd kinyomtatják két oldalra, és akkor az úgy nem lesz olyan vastag, meg ilyenek... Jó, akkor az ő nyomtatójukkal. Hát, a patronok beszerzése is egy kisebb vagyonba került volna, a kétoldali nyomtatás meg így ugrott persze... 22-én este kilátástalannak tűnt a helyzet. Annyira, hogy olyan fordult velem elő, ami évek óta soha: egyszerűen nem bírtam aludni (végül fél éjszaka ágyat húztam, ajándékokat varrogattam, pakoltam, stb... - a lányok pont nem aludtak itthon). 23-án végül kinyomtatta Zoli az összeset - Imola könyvének felétől eltekintve, fekete-fehérben. És le is fűzette őket délutánra. Úgy megkönnyebbültem!!!

És hogy mit szóltak hozzá? Nos, tudtam én, hogy az azonnali élvezetet okozó ajándékok a fa alatt nagyobb lelkesedést váltanak majd ki, ott, abban a pillanatban, de majd később... És így is lett. Zita azóta is folyton ezeket olvasgatja (nem csak a sajátját), és jókat derül húgai (főként, Klára, a főbohóc) történetein.

Már vannak kedvencek, és a legnépszerűbbek a "viccesek". Sajnálom is, hogy nem kezdtem el hamarabb ezt az egész napló-vezetést, és hogy sokszor nem volt erőm leírni az aranyköpéseket. Mindenkit, aki blogot vezet, és még aprók a gyerekek, arra ösztönzök, hogy írják a mókás történeteket, mert annyit ad majd a főhősöknek pár évvel később!

Ez lett hát az én igazi szeretet-ajándékom nekik. Minden sorban olvashatják és érezhetik, amit irántuk érzek, és úgy látom, ez az "üzenet" átment.
Már előre mondtam, hogy lesz valami általam készített a fa alatt, és nagyon izgatta is a fantáziájukat (ők is készítettek pár dolgot, amit bekészítettek 23-án este a fa alá!). Nem csalódtak.

"Jaj de szép a karácsonyfa"

Szerintem minden fenyőfa, és minden abból lett karácsonyfa szép. A természet már eleve olyan jól találta ki ezt a növényt! És ehhez jön még mindaz, amit a karácsony hordoz magával és magában - tehát az egyenlet vége: minden karácsonyfa szép!
Ezt előlegeztük már mi is meg Emmával, egyik olyan pillanatban, amitől az adventünk igazi lett: akadt egy szabad félórácskánk, amely során végigjártuk a piac összes árusát, és végigcsodáltuk az összes fenyőfát. A kicsiket, a nagyokat, a világosabb zöld levelűeket és a sötétebbeket, a normand-okat, az ezüstöket, a nagyon egyszerűeket és az igen impozánsakat. Valahogy mindegyik elbűvölt minket: "Ó, ez a kicsi de édes, nekem ez is tetszene!" "Hú, Anya láttad milyen nagy és szép ez?! Ez sem lenne rossz!" "De szép formás ez!" "Micsoda illata van!" "Ó, ez szegény olyan kis csálé - remélem, valaki ezt is megveszi; én szívesen hazavinném!" Így jöttünk-mentünk, kéz a kézben, vigyorogva.
Végül, én nem vettem részt a fa kiválasztásában - inkább nem, mert én nem tudtam volna választani...
Amikor 23-án este "kibontották" azt, amit közösen, gyorsan, és vita nélkül, kiválasztottak, együtt kérdezték: "Na, szép?!" És én tudtam a választ, még mielőtt odanéztem volna....

Nos, a bejegyzésem elején kifejtett elmélet alapján, az az asztaldísz is a "mindenképpen szép" kategóriába eshet. Edith receptje és ötlete alapján próbáltam meg megvalósítani - lássuk be: több-kevesebb sikerrel. Ez egy keksz-karácsonyfa akart lenni, csak valahogy az egyre nagyobb karikák méreteit nem találtam el mindig. Nem baj, az összes csaj lelkesedett, ugyanúgy, ahogy én a fáért. (Bár a fa azért tényleg szép lett, szerintem...)

Régen volt...

.... de biztos, hogy igaz volt... a decemberünk, az adventünk, a Zita-szülinapozásunk, a karácsonyunk....
Ami még biztos: most Magyarország "tüdejében", azaz a Mátrában töltünk pár napot - pár igen ködös, borús napot...

Hogy történt és mint? Lesz-e erőm krónikási mivoltomban mindent végigvinni? Nem tudom, csak kicsit bízom benne.
Egy összegzésnek nekifutnék... Az advent sajnos rohanósabb és kicsit türelmetlenebb volt, mint szerettem volna. Vagy talán az a legjobb kifejezés, hogy feszített volt a tempó. Mert sok mindennek kellett beleférnie, sok vágy gyülemlett össze. És azon pedig sosem fogunk változtatni, hogy két szülinaposunk is van az advent alatt...
Még a hónap elején eljutottunk egy valódi Mikulás-túrára, ami főként Klárának volt egy komoly adventi öröm. Vigyorogva trappolta végig a kis híján 8 km-esre sikeredett túrát, amit ugyancsak eléggé mostoha időjárás közepette teljesítettünk Esztergom közelében. A hab a tortán persze az erdei Télapóval való találkozás és az azt követő gulyásos-palacsintás lakoma a 100 éves turistaházban volt.
Zita születésnapi ünnepség-sorozata is nagyjából olyan volt, amilyennek a Nagyhölgy megálmodta. Nem teljesen, mert egy részletet egy "kis" feltételhez kötöttem... Szóval, az volt Zita álma (amit már nyár óta szövögetett), hogy a Sugárban lévő Bowlingban tartja majd a buliját. Amit aztán majd tovább folytat nálunk, kajával-"piával" és X-faktorral. A további terve azt volt, hogy hat csajszi még nálunk is alszik majd, a nappalit elfoglalva, matracokon, felfújható ágyakon, kanapén, bárhogy.... Amikor kiderült, hogy a Bowling-bulihoz még egy mozijegy is jár, meghívott gyerekekként, még azt is tervbe vette, hogy másnap délelőtt közös mozi is lesz. Igenám, de az anyai szigor, amelyik azt vette észre, hogy Zitácska mostanság néha félvállról vesz egy-két tantárgyat és felmérőt; azt ötölte ki, hogy az ottalvós rész csak akkor teljesül, ha a meghívók szétosztásától a buliig, nem hoz rossz jegyet. Hát, ráfaragott egy "váratlan" biosz-dogával... :-)

 Azért a buli nagyon jó volt. Tényleg!!!! A bowling jól zajlott (sőt, hab a tortán ismét: Zita régi jó ovis barátnője a szomszéd pályán tartotta a saját zsúrját -mivel amúgy egy nap különbséggel születtek... :-) )
Az X-faktor-rajongó csajok inkább egymás és az én társaságomat élvezték, no meg a kutyáét... Így történt, hogy a "nagy culákkal" is játszottam.... Egy jót!

Hozzátenném még, hogy ezen a napon, Emma még két másik buliba is hivatalos volt; délelőtt meg a "szokásos" keresztapus program keretében Disney on ice-on járt mind a négy csaj (igen, még Zita is!!!).
Zita családi bulija is kellemes volt, szokás szerint - és mivel a kettő egymást követte, én elég fáradtan zártam a hétvégét...

 A bulis hétvége első napján, azaz 16-án; Zita reggeli köszöntése után (megkapta végre a hőn vágyott babzsák-foteljét!!), amit Vera után szabadon 12 muffinba szúrt gyertyával tettünk ünnepélyessé, a délután nagy program-sűrűséget kínált: Emma és Imola karácsonyi zongora-koncertjét Klára és Imola iskolai karácsonyi műsora követte. Szerencsésen álltak össze az időpontok, így mindenhol ott lehettünk, mindenkit megnézhettünk, élvezhettünk. Kedves délután volt. (Zita addig vívó-karácsonyon volt...)

Az adventi program egyik fénypontja a lányoknak a Diótörő volt, a Műpában, ahová szüleimmel mentek. Egy másik "elvárt" esemény a számukra a Vörösmarty-téri vásár meglátogatása. Ide együtt metróztunk: a négy lány, szüleim és én. Gyönyörű volt! Nagy forgatag, igényes árukínálat, kellemes étel és ital lehetőségek, a gagyit távolról kerülve. Lenyűgözött.

Itt megjegyezném, hogy Emma, Imó és Klára sulijában megrendezett karácsonyi vásár is igen bájosra sikeredett, és hihetetlen élményt nyújtott a lányok számára mind a portékák készítése, mind az eladásuk. Remek kezdeményezés ez, remélem folytatódik majd!



Zolival jutott nekünk kettes-program is: egy jó színház (Esőember) és egy kellemes baráti vacsora, nem messze a Bazilikától (így az ottani gyönyörűséges karácsonyi vásárt is láthattuk).


Otthoni adventünk pedig kreatívan telt: mi készítettük az adventi koszorúnkat, sütöttünk mézeskalácsot (meg millió miegymást, többek között a Luca-napi vásárra), megvarrtunk egy csomó szív-alakú, tűpárnára hajazó karácsonyfadíszt, amit innen néztem ki; készítettünk kandírozott narancshéjat és sok-sok csokigolyót. E két utóbbit, no meg a karácsonyfadíszeket a tanároknak, edzőknek ajándékoztuk.

Klárával Bibliát olvastunk, a hosszas reklamálás után, mindenki kapott a tízórai mellé kis viccest, és az adventi naptárba is igyekeztem belecsempészni egy-két adventi gondolatot.
Zoli és a lányok közösen sétáltak el a piacra fát választani, majd 23-án este, együtt is díszítették fel.
Volt hát sok kellemes, meghitt, adventi pillanat. De sajnos, legalább ugyanennyi veszekedős is. Valahogy a lányok most túlzásba vitték az acsarkodást, élen Klárával, aki ráadásul még egy héten át beteg is volt. Néha nekikeseredtem, hogy vajon miért ilyenek, és minek "strapálom" magamat... Sokszor leültettem ilyenkor őket, és próbáltam nekik megmagyarázni az egész lényegét. Lehet, hogy ez kellett ahhoz, hogy jobban átérezzék és átérezzük az advent igazi üzenetét, hogy aztán úgy tudjon telni a karácsony, ahogyan telt?

Mindenesetre, a hosszú decemberi éjszakák nagy részét igazán készülődéssel töltöttem, egy-egy igazi karácsonyi "szeretet-ajándékot" készítve a lányoknak....

Kissé kifulladva, és semmittevős együttlétekre kiéhezve érkeztünk hát el 24-e reggeléig - amikor is minden beteljesült. Erről majd legközelebb!