Mária, az Angyalok és a Remény

Az elmúlt tíz nap felért egy turnéval.... Mondhatni, körbeturnéztuk lánykáink intézményeit és különóráit is, a karácsony és az év vége jegyében.

Zitával indítottunk múlt hétfőn, és az ő zenekari karácsonyi koncertjével. Hihetetlen, hogy már harmadik éve tagja a "Perpetuum Mobile" kis fúvószenekarnak, és, saját bevallása szerint, csak ennek kedvéért hajlandó a szolfézs gyötrelmeit elviselni, továbbá, tulajdonképpen a fuvolázást is ezért műveli. Az előadott darabokat szépen  "elfújták", és külön örömükre szolgált, hogy az utolsó műsorszámukat a nagy fúvószenekarral (amelyik már 30 éve működik és komoly sikersorozat áll mögöttük, és reméljük, előttük is) adhatták elő. A koncert kerületünk legnagyobb színháztermében, az Erzsébetligeti Színházban volt, de mostanra már sem a leány, sem én nem izgultunk túlzottan. Maradt a büszkeség.... :-)

(Nos, itt el kell HINNI, hogy Zita is ott ül, a bal oldalon, de kép ebben nem nagyon segít, belátom...)

Kedden Emmát csodálhattuk meg osztálytársai körében. Itt is már a "megszokott" színvonalat élvezhettük; Réka néni, az osztályfőnökük (akit továbbra is nagy szerencsének tartok) ismét egy kedves, néha megható, néha vicces műsort állított össze. Énekeltek együtt, furulyáztak, szavaltak külön-külön, párban vagy hármasban és apró jeleneteket adtak elő. Sírtunk, nevettünk, adventi hangulatba kerültünk. Emmának nem jutottak hosszú sorok, amit ő maga is némi öniróniával jegyzett meg. Mégis, az a "kevés" a lehető legmegtisztelőbb volt. Ő köszöntötte a szülőket, elszavalta egy vers felét (párban valakivel) és.... övé volt az utolsó szó is, talán a legmeghatóbb. Ugyanis négyen álltak, gyertyának "öltözve", egy-egy égő gyertyával a kezükben. Szép sorban kezdték a többiek. Az első volt a Béke, aki elfújta a lángot, nem tud ő itt létezni. Jött a Szeretet, ő is "eloltotta magát". A Hit is feladta. Végül jött Emmus, mosolyogva, bájosan (bebodorított frizurával, kérem szépen... hiába no, a hajsütővas az igazi!!!) és azt mondta (nem pontos az idézet és már alszik, nem keltem fel ezért...) "Ne féljetek, amíg engem láttok! Amíg az én lángom ég, meg tudom gyújtani a többi gyertyát is! Én vagyok a Remény!" És szépen újragyújtotta társai gyertyáit. Magasztos jelenet volt.

Szerdán Klára és Imola néptánc-bemutatóját élvezhettük. Imádnak oda járni. Ez alapvetően a mi kis népi vonulatú Imónk kérése volt, de Klára is hamar belelkesült. Itt is gyertyás "produkciót" nézhettünk végig (gyertyával a kezükben táncoltak!). Anna néni (aki a Tanodában már Zitát is tanította) egy kedves és megrendítő táncot tanított be nekik Karácsonyra. Utána pedig aranyos kis játékokat játszottak, amibe bevonták az ott lévő testvéreket is. Emma ugyan vonakodva jött el a bemutatóra (a néptánc nem az ő "csésze teája"), de végül fergetegesen érezte magát! Örülök, hogy az Ikrek egy ilyen foglalatosságot választottak maguknak. Szép, hagyományőrző, és felér egy edzéssel!

Csütörtök "szünnap" volt. Péntek délelőtt pedig megnézhettem az utolsó ovis karácsonyi műsort... Iszonyatosan rossz érzés volt, hogy legközelebb majd nagymamaként élhetek meg majd ilyesmit.... Ezek után nem is nagyon kell részletezni azon lelki állapotomat, amit a rövidke, de kedves műsor alatt dúlt bennem.... Még szerencse, hogy utána a már megszokott közös adventi kézműveskedés következett és az valahogy bebugyolálta a lelkemet.

Olyan békés, meleg és kellemes volt az egész, amit még külön feldobott a sült fahéjas alma és a szegfűszeggel telenyomkodott narancsok illata, hogy végül is egészen beletörődtem a dolgok eme rendjébe...

Felnőnek, no... Most jobb lenne, ha kicsik maradnának?!?!  

A szombati nap jó zsúfolt lett! Délelőtt Emma zongorás karácsonyi koncertje volt. Elképesztő, hogy a mi félénk leánykánk milyen bátran merte előadni annyi ember előtt a darabjait. Amiket rengeteget és egészen szívesen gyakorolt. Az abszolút kedvenc az volt, amit négykezes formájában adhatott elő Larisza nénivel, a zongora tanárnővel, akivel így, a második év felére, már teljes "szerelemre lobbantak" egymás iránt....

Meg kell hagyni, Larisza néni, a tudásával és a maga "kedves szigorával" eléri azt, hogy szinte kivétel nélkül az összes tanítványa lenyűgöző produkcióval állt ki. Emelem kalapomat a tanárnő előtt! A koncert másik "fénypontja" (Emma szereplésén kívül) pedig az volt, ahogy a két Kicsi angyalkának öltözve, mézeskalácsot osztogatott a "szépen zongorázóknak", megadva ezzel - Larisza néni szerint -  a megfelelő karácsonyi hangulatot....

Szombaton még délután is várt ránk egy izgulnivaló.... A Balassi Bálint Nyolcosztályos Gimnázium karácsonyi koncertjét élvezhettük végig egy XVII. kerületi templomban, előtte pedig Zitáék évfolyama betlehemezett. Sokáig nem dőlt el, hogy ki lesz Mária, bár leányunk nagyon bízott benne, hogy majd ő. Mégis, amikor kiderült, hogy tényleg, akkor kissé megszeppent..... Főleg, hogy fájt egy kicsit a torka. Ennek ellenére, amikor eljött a pillanat, nagyon bátran, hangosan, pontosan és szépen énekelte el a szerepét, egy zsúfolásig megtelt nagytemplom előtt....

(Hát, a kép minősége itt sem az igazi...)

Az iskolai kórus előadása pedig egészen egyszerűen zsibbasztó volt! Tudtuk, hogy jó lesz, na de ennyire! Ismét egy bizonyíték - no nem mintha még szükséges lenne -, hogy nagyon jó helyen van a leány. Mert persze vágyódik ő ebbe a kórusba is (csak idén a szolfézsával egy időbe esett sajna).... Meg is értem.... Hozzátenném még, hogy ez egy "belépős" koncert volt, ahol a bevétel jótékony célokra megy (a kerület szegényeinek).

Tegnap délelőtt zárult a sorozat, avagy a "turné", Emma sulijának, avagy a Tanodának az évzáró koncertjével. Rendhagyó - vagy újító? - módon, most ezt is egy templomban, a Sasvár utcaiban tartották. Attól az apró részlettől eltekintve, hogy némileg megfagytunk, igazán javára vált a színvonalnak! Kicsit elhúzódott, ami nem biztos, hogy jó, mert pl. Klára és Imó tűréshatárán túlment, de nem baj, Emma kórusbeli tevékenységét végigélveztük azért. Ma végiggondoltam, hogy milyen jó, hogy mindegyik gyereknek igénye a közösségi dalolászás (illetve táncolás, a Kicsik esetében), amit teljesen megértek, hiszen szerintem is olyan vegyértékeket szabadít fel, amitől kisimultabbak, jobb kedvűek (és talán igen, jobb emberek is!) lesznek!

 (Az utolsó eseményről nincs képem, mert Klára végig az ölemben ült.)

Szóval, sűrű volt, de élvezetes és szépséges mindegyik. És soha rosszabb dolog ne történjen velünk, mint az, hogy egy egész héten át a különböző gyerekeink különböző műsorait élvezhessük!!!!

Báj, báj, báj, báj

Most csak rohanva, mert tetőznek az események és velük együtt a teendők, de valami belső kényszer arra tol, hogy gyorsan feltegyek eme napló hasábjaira pár elbűvölő képet, mondhatni egy portré-sorozatot legifjabbik leánykámról. Mert sikerült pár olyat kattintanom, amiről sugárzik az a báj, szépség és nőiesség, amit mi élvezhetünk nap, mint nap, az ő társaságában.

Szép, szép, szép és szép.

Nőies, őrületesen nőies (és esküszöm, hogy nem pózolt; azt sem tudta, hogy fotózom - mindenképpen figyelemreméltó az a válltartás!).

Félénk, ámde büszke (sajnos, a kreáció itt nem látszik)

Mintha a saját anyukámat látnám: gyönyörű, nőies és bájos!

Kakukktojásként egy néptáncos, arról, ahogyan figyel és igyekszik!

"Haverok, buli, mézeskalács"

A mézeskalács-sütés a mi családunkban már hagyomány (pedig Anyuval sosem készítettem, tehát felvett hagyomány). A dolog eddig nagyjából úgy zajlott, hogy én előző nap bekevertem a jó kis tésztát. Másnap kikészítettem a szúróformákat, tálkákba a díszítőelemeket, több-kevesebb sikerrel kikevertem a cukormázat, nyújtódeszkát raktam, kibéleltem sütőpapírral pár tepsit, majd szóltam a nyolc saját gyártmányú gyerekkéz tulajdonosainak, hogy jöhetnek! Megrohamozták az étkezőasztalt és hihetetlen hévvel álltak neki a tésztát nyűni, marcangolni, formázni. A díszítőelemeket a "minél több, annál jobb" alapon hasznosították, illetve Zita sűrűn kóstolgatta is. A lendület kb. öt perc után hagyott alább először - noha ezalatt az öt perc alatt még arra is szántak időt, hogy összekapjanak pár (úgy tíz-húsz) dolgon, pl. kinél van melyik forma, ki mit rak rá és mit nem, ki melyik tepsibe pakol és ki nem, stb...

Tehát, az első öt perc után, miután eléggé jóllakott már az aszalt gyümölcsökkel, igen csak higany természetű Zitánk unta meg általában először. Ő el is pályázott az asztaltól, cigánykerekeket vetni a nappaliban és jól széthordani az egész házban a talpára ragadt mézeskalácstészta részecskéket. Őt újabb pár perc eltelte után követte Klára, aki valamiért ezt nem szereti különösebben. Imó mondjuk az asztalnál ragadt, de kizárólag azért, hogy a mézeskalácsformákkal a kezében elmerüljön valami képzeletbeli játékban, amelyben ezek a formák hercegnőkké vagy lovacskákká alakulnak át.

A legkitartóbb, természeténél és gasztronómiai rajongásánál fogva, no meg az empátia által hajtva, Emma volt mindig. Ő sokáig szöszmötölt, de nála is eljött az a pont, amikor mély sajnálattal a tekintetében megkérdezte, hogy baj-e, ha még ő is otthagy? Dehogy!!!!

Ezután én még elszórakoztattam jó darabig, majd a sütések közepette nekiálltam a romeltakarításnak.

Nos, a hagyomány magányos részén szerettem volna változtatni. Társaságra vágytam.. Felnőtt, mosolygós társaságra. Rögtön Valira gondoltam - és az ő három gyerekére. Vali első szóra benne volt a buliban, meg is beszéltük a múlt pénteket. Időközben még Juli barátnőm is megemlítette, hogy neki nem lesz ideje sütni, viszont Dóri lánya zsémbel emiatt, nem csatlakozhatna-e ő is. Dehogynem! Hogy itt is aludna (mármint Dóri, nem Juli...)? Jó!!!

Szóval, csütörtökön ezúttal három adag tésztát gyúrtam be (kétfélét, biztos, ami biztos alapon). Pénteken, olyan öt óra felé már bele is vágtunk a munkálatokba. Szokás szerint kikészítettünk mindent, ahogy szoktam, csak Vali még hozott extra felszereléseket, hogy mindenkinek jusson.

Nos, a gyermeki lelkesedés lehet, hogy még öt percig sem tartott (talán Emma esetében). Utána féktelen játék és buli kerekedett, amibe az fért bele, hogy néha odakukkantottak hozzánk néhányan és "segítettek"! Viszont nem maradtam egyedül, hanem egy jót beszélgethettünk Valival. Aztán úgy találtuk, hogy ez "szárazon" nem az igazi, megkínáltam egy kis itallal.

Már egészen jó kedvünk lett és már egészen éhes lett a csipet-csapat, amikor Zoli is befutott. Ő úgy gondolta, hogy egy üveg bor csapra verésre sem rossz ötlet. Közben megfőztem egy nagy adag levest, így lett más étel is, mint a nyers mézeskalácstészta (amire igencsak rájártak páran), meg a rávalók. Valit biztattuk, hogy szóljon férjének, Ferinek is. Nem kellett kétszer szólni; Feri fociról jött, csak közben még "beugrott" egy nagy adag isteni sonkáért. Kell ennél több? Körbeültük hirtelenjében tizenketten az asztalt, zaj volt, vidámság és éhség! Annyira az a része volt ez az adventnek, ami a lényege!

Tele pocakkal a mieink (plusz Dóri) elszállingóztak gyorsan megfürödni, majd a kiskorú nyolcas betelepedett a tévé elé Megasztározni. Bár szerintem inkább csak játszottak tovább. Minket a Megasztár már amúgy sem érdekel, de különben is, kevés dologra cserélnénk le egy jó kis baráti beszélgetést! Így mi az étkezőben, az aprónép a nappaliban érezte jól magát - egészen a műsor végéig!!!

Nagyon jó kis mézeskalácssütés volt ez!!!! Megismételjük majd jövőre is, remélem!

Ja, mert kisült ám egy hatalmas adag mézeskalács, amiből jutott Valiéknak, Dóriéknak és mi meg két helyre vittünk-viszünk is!

Tizenegy

Ő már nagyon várta, természetesen. Egy remek buli mögötte (beszámoló egy picit később), egy családi ünneplés előtte, egy mai vívós karácsonyi-ámde-egy-kicsit-szülinapi délután mára és már tudta és remélte, hogy egy csomag fekszik majd a reggeli kakaója és kalácsa mellett. (Úgy is lett: a hőn áhított korcsolya lapult benne, rajta pedig egy apró és helyes vívósisak-kulcstartó.)

Ma lett 11 éves a mi elsőszülöttünk, a lehető legbonyolultabb lelkületű és személyiségű, ámde mindenképpen irtózatosan szerethető és szeretett lányunk!

Ismételhetném magamat, hogy milyen megdöbbentő, hogy már ilyen nagy és hogy mennyire túl gyorsan vágtat az idő. Ragozhatnám a végtelenségig, hogy mennyire de nagyon szeretjük őt, mert úgysem lehetne eléggé sokáig fejtegetni. De itt most csak az álljon, hogy szívem tele boldogsággal, hogy egy ilyen kis-nagylánnyal áldott minket meg a Sors és örömöm végtelen, hogy azt láthatom, hogy noha csírázik már a (kis)kamaszkor, mégis, egy vidám, kiegyensúlyozott, boldog lányka életét van szerencsénk megosztani!

Boldog születésnapot, Zita!

Sorsoltunk!

Úgy ígértem, hogy ma, azaz december 15-én sorsolom ki Zoli könyvének nyertesét. Mivel még sosem csináltam ilyet, törtem is a fejemet, hogy miként lehet ezt hitelesen lebonyolítani. Nos, "kapóra" jött a betegszabin itthon viruló Klára, akinek ugyan még nincs közjegyzői vizsgája, de már most az igazságosság nagy bajnoka.

Először nekiálltunk írni a neveket. Ebben egy darabig segédkezett Klára, de aztán megunta, mert úgy találta, hogy ezek a nevek "értelmetlenek". Úgyhogy én folytattam egyedül. Utána még leírtam újra azok nevét, akik a sorsolást meghirdető bejegyzéshez hozzászóltak, tippeket adva (egyébként, az ötletek megvalósításáról is tervezek egy bejegyzést). Tehát több név (bocsi, nem készítettem statisztikát arról, hogy pontosan mennyi) kétszer is szerepel. A neveket irkálva két dolgon merengtem: az egyik az volt, hogy annyi névnél gondoltam azt, hogy "de jó lenne, ha ő nyerné!", a másik pedig az, hogy ha egy ilyen nyer, akkor nem gondoljátok-e majd, hogy "bunda" volt? Így aztán meggyőződésem volt, a cetlik gyártása közben még, hogy csakis egy csendes, ámde hűséges "követőm" lehet a nyertes, akiről semmit sem tudok, csak annyit, hogy rendszeresen olvas. 

Összegyűlt tehát egy kis kupac:

A cetliket beletettük egy karácsonyi "zokniba" és megkértem Klárát, hogy húzzon egy nevet. 

Nos, amikor megláttam a kihúzott nevet, kacagnom kellett! Íme a cetli közelebbről:

(A cetlin ez áll: SKY)

Szóval.... Talán tényleg nincsenek véletlenek. Kingával annyi a közös bennünk és annyi mindenre rezdülünk egyszerre és együtt, hogy miért is lepődök meg, hogy fiacskája első születésnapján, a negyedik babájával a méhében, Kuala Lumpurban élve, pont őt húzzuk?

Tehát, drága Kinga! Eredetileg úgy terveztem, hogy a nyertes három napot "kap" arra, hogy az e-mail címemre (balogh.ficsor@gmail.com) elküldje az ő címét, de a te esetedben, aki a világ másik felén éppen költözködik, három pici gyerekkel maga körül és egy még apróbbal a szíve alatt, hát, Karácsonyig ráér a dolog.... A könyv úgysem érne oda ennyi idő alatt. Vagy mégis?

Hozzátenném, hogy még a sorsolás előtt eldöntöttem, hogy húzunk majd egy "pótnyertest" is, arra az esetre, ha az első nyertes nem jelentkezik majd. Annak ellenére, hogy nem hiszem, hogy Kingával ez ügyben gond lesz, húztunk még egy nevet. Lefotóztam azt is, a "közjegyzőm" a tanúm, de egyelőre még nem árulnám el, ki az. De ő is nagyon közel áll a szívemhez!!!! 

Szóval, érdekes dolog egy ilyen játék és egy ilyen sorsolás.... Nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik erre a felhívásra jelentkeztek be hozzám, mert ez Zoli számára is szívmelengető gesztus volt! Viszont... olyan fura volt, hogy csak egy nyertest húzhatok.... És mivel éppen a minap pottyant az ölünkbe egy olyan lehetőség, amit mi sajnos nem fogunk tudni kihasználni, viszont szinte mindenki örülne csak neki, el is határoztam, hogy újrakezdem majd a játszósdit - ha majd eléri a rendszeres olvasóim száma a mágikus 100-as számot!

Addig is! Kedves Kinga! Kérlek írj nekem egy rövid mailt, benne az új címetekkel!

Párizs legszebb elefántja

"Szityuskám, mit hozzak neked?" - szegezte nekem a kérdést Apu, sok-sok évvel ezelőtt, úgy 4-5 éves korom körül.

"Egy elefántot!"- vágta rá akkori énem.

"Milyen elefántot szeretnél?"

" Hát.... hová is mész most?"

"Párizsba."

"Akkor hozd el nekem Párizs legszebb elefántját, Apu!"

És Apukám elutazott egy konferenciára Párizsba (ahogy ezt igen gyakran tette), majd szabad idejében a boltokban bóklászott, hogy Anyu meglehetősen pontos kérelmeinek (úgymint, pl.: térd fölé érő halványlila szoknya, apró rózsaszín pöttyökkel, vagy: fekete talpú világosbarna magassarkú cipő, stb.), Misi valamelyik lemezóhajának (általában Rolling Stones, de azért rengeteg minden más is szóba jöhetett) és az én plüsselefánt-igényemnek eleget tegyen.

Haza is hozta nekem Párizs legszebb elefántját, "aki" nekem nagyon megtetszett. Rögtön el is neveztem: "Párizs legszebb elefántjá"-nak.... És valahogy úgy alakult, hogy ő lett az én elválaszthatatlan barátom. Ő jött velem minden utazásra, minden éjjel vele aludtam, ő nem maradhatott itthon, amikor kiköltöztünk Svájcba és visszafelé is velem tartott, tíz évvel később. Felnőtt életem során is elkísért mindenhová, és bizony, szégyen vagy sem, a hitvesi ágyban is volt helye. Egészen addig....

.... amíg egyszer csak el nem meséltem az elefánt történetét a gyerekeknek. Legfőképpen Klárát fogta meg a dolog. Nem csoda, hiszen sok mindent felismerek nála az én saját természetemből. Ő is tragikusan nosztalgikus, meglehetősen érzékeny, aki azért hajlamos néha a nyersebb fogalmazásra és az ügyetlenül megválasztott szavakra. Tündöklő eszét és lehengerlő memóriáját inkább az apjától és az én apámtól hozhatja, ráadásul összeadódva. Na de mindegy.... Szóval Klára elkezdte kunyerálni tőlem "Elefántit", mert ő már átnevezte (kóros elnevező, noha az élő és csak "mondjuk, hogy élő" lények túlnyomó többsége a "Picúr" névre hallgat nála...). Először csak egy-egy kivételes alkalommal vándorolt át "Párizs legszebb elefántja" Klára ágyikójába. De aztán egyszer csak bejelentette, hogy most már teljesen a sajátjának érzi.... :-) Hát jó anyja lennénk, ha megtagadnám tőle ezt a tényállási lehetőséget?

Úgyhogy egy-két hónapja, Klára két kedvencét ölelgeti elalváskor: "Elefántit" (lánykori nevén "Párizs legszebb elefántját") és "Babit", a világoskék puhababát, amit egyéves korában kapott.

A kétnevű elefántot szorítja ezen a képen is, amit valamelyik tehetségkutató alatt készítettem róla - Klárát érdekli a legkevésbé ez az egész (általában ő be is vonul inkább a szobájába, mesét kérve). Babi pedig csak azért nem látszik, mert az valahol a takaró alatt lapul.

Mivel nosztalgiában nagyon "erős" vagyok, ezek a dolgok engem jól meghatnak. Már azon fantáziálok, hogy unokáim kezében is "Elefánti- Párizs legszebb elefántját" fogom látni, vagy ha ő nem bírja addig, akkor legalább is "Babit". Ami azért fantasztikus lenne a fogyasztói társadalmi lét eme fokán.

Jó ötlet?!

Tavaly nyáron, amikor a HSM ("gyengébbek" kedvéért: High School Musical) őrület javában tombolt, úgy gondoltam, hogy megemlítem Zitának: a mi időnkben a "Grease" volt a High School Musical megfelelője. Sikerült felkeltenem az érdeklődését, kérte, hogy mutassam meg. Akik régebb óta olvasnak, talán emlékeznek rá: azon a nyáron, az egészen hosszúra sikerült olasz nyaralásunk és utazásaink során MINDIG a Grease-t kellett hallgatnunk az autóban. Sőt! Tulajdonképpen három számot az egész lemezről. Az már felüdülés volt, amikor rávettük a lányokat, hogy az EGÉSZ lemezt végigpörgessük.... Nos, ott először merült fel bennem, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt megmutatni nekik, mert így, az addig kedvelt zeneszámoktól egyenesen kiütést kaptam...

Idén nyáron Zita a foghullajtós korszakát élte. Egyik alkalommal, a fogtündérnek az az ötlete támadt, hogy a Zita által annyira kedvelt Shakira "Waka-waka" című nótáját hozta neki, maxicédén (azaz: csak ez a szám volt rajta, de rögtön két verzióban). Az amúgy a csapból is folyó foci vébés szám valami irdatlan nagy számban csendült fel szüleim boglári nyaralójában. Gyakorlatilag akkor is a fülemben zengett, amikor valami véletlen folytán nem is szólt igazából. Néha már felmerült bennem, hogy kicsit megdorgálom a fogtündért, kifaggatom arról, hogy miért is találta ezt jó ötletnek, de legalább is meghívom egy napra hozzánk, hogy kipróbálja milyen az, amikor valaki örül az ajándékának.... :-)

Az ősszel, Imolán tört ki Zita tavalyi HSM (a még mindig "gyengébbek" kedvéért: High School Musical) láz, előkotorta Zita cédéjét, elkunyerálta Emma lejátszóját és amint hazaért (oviból vagy bárhonnan), már szólt is a jó kis ámerikai ájlávjús muzsika. Ha azt mondom, hogy Zita és Emma kórusban visított fel: "Ne ezt már MEGINT!!!!!!", akkor talán el lehet képzelni, hogy mennyit hallgattuk....

A Mikulás is muzikális hangulatban potyogtatott a csizmákba, és engem ismét elöntött a kétség: jó ötlet volt-e a részéről?!?! Mert december 6-a óta úgy érzem, hogy még álmomban is azt hallom, hogy "Gágá umdádá, ájvantjorbedromensz".... Igen, Lady Gaga cédéje is bekerült otthonunkba.... és azonnal átvette a hatalmat, hiába az én próbálkozásaim a karácsonyi zenék különböző stílusaival (klasszikus, népi vagy jazz...).

El nem tudom mondani, hogy milyen szorongással tekintek Zita közeledő születésnapja és a Karácsony elé: mi lesz, ha ismét zenét kapnak a lányaim?!?! Jó ötlet lesz, tuti?!?!