Négy az iskolás lány

Különböző előnyösebb anyagi megfontolások miatt már elvégeztük a két legfrissebb iskolásunk iskola-táska beszerzését.A két Kicsi holnap megy utoljára óvodába. És most csak azért sem kezdek el sírdogálni, mert... Mert nem. Helyette, íme a négy táska:

Játsszunk!

Melyik kié?

(Az igazság az, hogy nem tudom, hogy mennyire látványos, hogy melyik a korosabb és melyik az újabb tatyó...)

Hajas

Vagy pontosabban: "hajtalan",,,

A minap hajat mostam. Klára végigasszisztálta a hajam törölgetését, kifésülését és szárítását. Megdöbbenve tapasztalta azt, ami engem is elkeserít minden hajmosásnál, nevezetesen, hogy erősen hullik a hajam.

Csak ő, a maga lakonikus tudásszomjával, megkérdezte, a világ legtermészetesebben kíváncsi hangján:

"És Anya! Akkor te most kopasz leszel?"

Hát, nem szeretnék. Csak tudnám, hogy mitől jött ez most?! Vashiány, biztos, dehát rendszeresen szedek vasat. Lehet, hogy Apu régi-régi ötletét kellene megvalósítanom, és elrágcsálhatnék végre egy bicikliláncot?!

Nagyon szívesen fogadnék minden tippet azzal kapcsolatban, hogy mitől hullhat, de főleg arról, hogy mivel lehetne megállítani a hullást, illetve visszanöveszteni az eltávozott tömeget! Előre is köszönöm!  

Ajándék Dorcának

Dorca Klára és Imola országos barátnője. Akitől, sajnos, búcsúzniuk kell, mert Dorca más iskolába megy, mint ők.

Vasárnap volt Dorca születésnapi zsúrja, amiről már említést tettem az előző bejegyzésben. Klára és Imola egy fantasztikus ajándékot készítettek neki: egy személyre szabott memory-t!

Kinyomtattam a kedvenc csoporttársak és hármójuk, illetve az óvónénik fényképeit (még szerencse, hogy én vállaltam a csoport fényképezését az évkönyvhöz), no meg egyet még az oviról és a "jelvényéről" is. Egy nagy kartonlapot felvágtam apró téglalapokra. Addig ők kivágták a kinyomtatott fotókat, majd felragasztgatták a kartonpapír-darabok nem színes felére. Természetesen mindegyikből kettőt. Utána, a többi kartonlapocskára rajzokat készítettek. A pár egyik felét Imola, másikat Klára. Lett kislány, szívecske (Klára jele), házikó (Imola jele), pöttyös bögre (Dorca jele), cica (Dorca nagy kedvence), kislány, virág, stb.. Vettem egy kis kartondobozt. Kinyomtattam Kláráról, Imóról és Dorcáról egy közös, nagyobb formátumú képet, ezt ragasztották rá. Köré pedig felírták, hogy "Memory Dorcának Klárától, Imolától". A doboz szélét is ki akarták díszíteni. Azt találták ki, hogy fűznek apró gyöngyökből egy girland-szerűséget. 

Csodás lett!

Volt is nagy öröm, meg hű meg há, amikor Dorca kibontotta a csomagolást!

Örülök, hogy van a lányaimnak kedvük saját készítésű ajándékokat adni, és örülök, hogy olyannak adhatják, aki örül neki!

Party arcok

Eléggé bulis hétvége áll mögöttünk. Pénteken este-éjszaka Zoli bulizott a Balatonon, a szokásos "kanbuliján", vagy - ahogy én hívom - az "Öreg fiúk találkozón"... Én pedig Anyuéknál tettem látogatást, mert náluk járt az erdélyi színésznő barátnőjük, Balázs Éva, akit nagyon szeretek, és akivel olyan jókat tudunk beszélgetni. Most is megváltottuk egy kicsit a világot...
Szombaton kora délutántól, Emma "medencés évzáró bulin" volt egy osztálytársánál... Mi pedig, délután 4-re egy meglepetés szülinapi bulira mentünk, ami aztán gyakorlatilag az évtized "partyjává" alakult a számunkra. Jó volt, mert egy összeszokott csapat most már a gyerekeivel együtt érezte jól magát, egy fantasztikusan jól megszervezett és lebonyolított eseményen! Mivel ez ilyen fergeteg volt, Zoli el is ment Emmáért, hogy akkor most már nyergeljen át erre a bulira... Nem kellett őt este ringatni, és hát, a másnapi teniszversenyén sem élete legjobbját hozta. De úgy gondolom, hogy kilenc éves korban még nem kérdés, hogy mi a fontosabb: kár lett volna bármelyik megmozdulást kihagynia... A tenisz meg megvárja... :-)

Vasárnap délután az Ikrek legjobb barátnője tartott szülinapi zsúrt, ahová Zita is elment, mert a kislánynak van egy Zitával egykorú nővére, akivel igen jóban van (Zita hihetetlen barátkozós!!!!). Emma csak azért nem ment, mert őt áthívta egy barátnője....

Szóval, ezen a hétvégén igazi party-arcok voltunk....

Az említett zsúron pedig arcfestés is volt....

Kütyük

Sokszor cseng a fülembe egy kedves rokon által megismert kínai mondás, ami körülbelül így hangzik: "Az utódaid nem a te gyerekeid, hanem koruk gyermekei." Biztos szebben van ez eredetileg megfogalmazva, de most nem ugrik be.

Szóval, igyekszem ezt az alapvető bölcsességet elfogadni. Sokszor nehéz ugyan eldönteni, hogy valamit a "koruk" számlájára írjak-e, vagy úgy gondoljam, hogy neveléssel azért lehetne kissé irányítani őket. Még pár év és kiderül, hogy jól mértük-e fel vagy sem....

Komoly generációs szakadékot érzékelek a lányaink és saját hozzáállásunk között a különböző technikai eszközök, "kütyük" és a számítógéppel kapcsolatos ténykedések terén. Ugyan nagyjából mind a négyen képesek az egér és pár dolog kezelésére a számítógépen, azért még alapvetően csak Zita az, aki be- bejelenti igényét a gépezésre. Ha nem tudjuk neki átadni, akkor sem borul ki (nagyon). De pl. facebook-ozni még nem engedjük, és ezt eléggé vonakodva fogadja el. Főleg a csordaszellem miatt, mert "már mindenkinek van, csak nekem nincs"....
Eddig szerencsére sikerült a "nyomkodós" sima, számítógépes vagy tévés játékokat is távol tartani otthonunktól (Nintendok, Play Station, X-box, Wee és még ki tudja micsodák...), de nem tudom, hogy még meddig (bár ezért annyira nem sikít a nép...).

A másik borzalom, számomra (de Zoli számára is) a telefon-őrület. Az, hogy egy mobil már annyira mást jelent, mint azt az eszközt, amelyikkel "felhívhatjuk egymást". Próbáltunk küzdeni a "túlmisztifikáció" ellen elég sokáig. Például, Zitus "csak" idén, ötödikben kapott egyet állandó használatra. Olyat, amivel ingyen hív minket és a nagymamákat, és olyan igazi "fapadost", minden extrától menteset. Emmának még nincs, bár már néha jelzi, hogy szeretne. Leginkább ő is azért, mert a harmadikos osztályában már csak elvétve akad olyan, akinek nincs. 

Zita egyébként azért kapott tőlünk, mert már "messzire jár" suliba, bármi közbejöhet neki is, nekünk is. És -bevallom - egészen bizsergető érzés az, hogy a tanítás végén már szól is a telefonom, villog az ő fényképe (persze ő állította be nekem) és a felirat: "Zita", és már alig várom, hogy meghalljam fiatalságtól csilingelő hangját, ahogy reménykedőn beleszól: "Te jössz értem, Anya?".

A telefontól eléggé tartok. Sok olyat lehet hallani, olvasni, hogy ilyen-olyan káros kisugárzások kísérnek minket a készülékkel együtt. Mivel nekem rögeszmém lett, hogy azért lett az a hatalmas cisztám a bal államnál, mert én is (túl) sokat használom a telefont és a bal fülemen használom, így Zitának pl. "megtiltottam", hogy a nadrágzsebében hordja a készüléket, hogy megóvjam "nőiességét", de a nyakába se nagyon csüngjön, mert az meg a szíve fölött zavar. Így aztán a táskájában van. És kitartóan győzködtem s győzködöm arról, hogy a telefont használati tárgynak kéne tekinteni, mint a hajszárítót vagy a turmixgépet. Segít a könnyebb létezésben, de nem ő az úr.

Mindezekkel együtt, mégis engedtünk ennek az őrületnek. Valamikor, tavasz elején talán, Zita mondogatta, hogy mennyire szeretne egy bizonyos - érintőképernyős készüléket. Ezért, jó érzékkel, valamilyen megfelelő pillanatban megkérdezte az apját, hogy ha összegyűjt 100 ötöst, akkor megkaphatja-e. Zoli pedig rávágta, hogy igen. Na tessék! Így aztán nehéz a helyén kezelni az ilyen alkalmatosságokat!

Mindenesetre, Zita hajtott. Nagyon számolgatta, nagyon várta már. Mi, közben, egy több, mint előnyös akció keretében, (csak azért nem írom le, hogy mennyire nagyon előnyös, mert néha Zé kisasszony is olvasgatja ám a blogot!) már beszereztük a szerkenytűt, mert bíztunk a csajban. És pénteken végre kikerekedett százra az ötösszám, így Zita repült haza, és hát.... igen, azóta csak erélyes szülői mordulásra teszi le a kezéből...

Annyi előnye van a dolognak, hogy megküzdött érte. Felmérte, hogy érdemes egy célért sokat küzdeni, mert akkor a sikernek is más íze lesz. Ha ezt a telefont most "csak úgy", első szóra, vagy névnapi ajándékként adtuk volna, másként kezelné, talán nem becsülné meg annyira. Persze, most fennáll a veszélye, hogy "túlbecsüli".

Mindegy. Az öröm az övé. És a következtetés is, hogy jó az, ha megküzdünk valamiért.

Remélem, korunk eme gyermeke is így gondolja....

Két régi, két új és egy békepipa

Amikor még kicsi voltam és együtt éltünk a nagyszüleimmel, délutánonként azzal nyaggattam a nagymamámat, hogy meséljen a régi időkről, apukám gyerekkoráról, az ő fiatalságukról. Voltak kedvenc meséim, mint például, amikor a talpig díszbe és így aztán fehérbe öltözött apukám (apró gyermekként) beleesett a pöcegödörbe, meg amikor nagyapámat, aki hentes volt, megtaposta a bika, de mégis elvitte nagymamámat a bálba, mert nem akarta, hogy szomorú legyen, meg amikor nagymamám megmentette nagypapámat a fronttól, mert szólt valami felettesnek, hogy de hiszen ő hentes, ő látja el a sereget (mert erről nagypapám, aki nagymamám szerint "túl tisztességes" volt, hallgatott, nem akart kivételezést...) Szóval, voltak a nagy klasszikusok, de egy idő után mindig azt hánytorgattam fel a nagymamámnak, hogy ez legfeljebb csak két-három év az életéből, pedig ő annál már sokkal többet élt. Jusson eszébe még más is!

Ez a bevezető csak azért állt itt, mert eszembe jutott azzal kapcsolatban, amiről most tulajdonképpen írni készültem. Nevezetesen az, hogy az én gyerekeim is szeretik a régi sztorikat, de annál még jobban azt, ha az ő pici korukról regélek nekik. Egyik este, egy igazán lányos vacsora során (Zoli olyan rettenet későn ért haza, hogy az egészen öreg időpontra áthelyezett vacsorát is lekéste), a nagy viháncolások közepette, eljutottunk a "sztorizáshoz". Nyaggattak is rendesen, hogy ássak elő mindenféle érdekes vagy vicces történést azokból az időkből, amikor ők már voltak és léteztek, de amire még/már nem emlékeznek.

Két történet váltott ki komoly reakciókat, azokat írnám most le.

Az elsőt hallva, Zita sikongatott, hogy "jaj, inkább ne is mondd tovább!", de azért feszülten figyelt.... Szóval Emma két-három hónapos ha volt, és azon ritka pillanatok egyikét töltötte, amikor aludt (ez élete első másfél évében minden túlzás nélkül nagy ritkaságnak számított, pláne nappal), méghozzá édesdeden a babakocsiban, a télikertünk bejárata előtt. A télikert előtti teraszrész lépcsőzetes volt, ő az ez első szinten aludt, lefékezett babakocsiban. Zita anyukáméknál töltött egy kis időt, onnan érkezett meg Emma alvása alatt. A bejárati ajtó és a télikert ajtaja pont egymással szemben vannak, köztük egy hosszú folyosó és az étkező kiöblösödése. Zita belépett, mit belépett, berobbant a bejárati ajtón és lendületből végigfutott a folyosón és az étkezőn. A télikert ajtajánál sem fékezett. Noha én rémült tekintettel néztem végig a jelenetet, és sikítottam, hogy "Zita, állj meg!!!!!" - már nem tudtam megakadályozni azt, hogy Zita nekiütközzön a babakocsinak, amelyik szépen felfordult, egy szintet le is bukva, és igen, Emmuska kirepült belőle!. Nagy szerencsénkre, éppen csak a babakocsi napfénytetőinek redőibe, így nem koppant közvetlenül a kövön. Tulajdonképpen alig sírt... Én, majd később, tettét felmérve és megértve, Zita annál inkább.... Nem lett baj, de ezt sosem fogom elfelejteni. Ezt most meséltem el először, Zita rendesen szörnyülködött és sűrűn elnézést kért az amúgy most is csak szélesen vigyorgó húgától....

A második az Ikrekről szólt. Már tudtak jönni-menni, tehát a teljesen veszélyes korszakukban voltak. Viszont egészen szófogadóak is. Ezért mertem arra vetemedni, hogy csukott fürdőszobaajtó mögött próbáltam folyó ügyeimet intézni. Mondtam nekik, hogy "Anya mindjárt jön, addig legyetek jók!". Hát, azok voltak... Nagy csend honolt a fürdőszoba ajtaja túloldalán, pedig ilyenkor inkább annak örültem, ha valami kis csetepatét hallhatok, mert legalább tudhattam, hogy ott vannak, megvannak. Kíváncsian és óvatosan nyitottam ki az ajtót. Jól is tettem... Bár egyáltalán nem erre számítottam. Az egyikük (már nem emlékszem melyikük) sikeresen letornászta magáról a pelusát, ami tele volt. Majd hirtelen megörülve a megkaparintható "gyurmának", nekiálltak módszeresen szétkenni - "szétgyurmázni" - mindent a, mondanom sem kell, hogy fehér, kövön...
Egyszerre volt kedvem sírni és nevetni. Inkább az utóbbit választottam, mert annyira viccesek és helyesek voltak ott, nagy egyetértésben....
Na, ez a sztori nagyon tetszett nekik....

Hát, ilyenek voltak, pár éve....

És most a mostaniak közül, hogy megörökítsem nekik:

Imolát kísértem reggeli után a fürdőbe, hogy úgy segítsek lemosni róla a Nutella eszméletlen nyomait (valahogy mindig az az érzésem, hogy több végzi rajta, mint amit egyáltalán a zsömlére kentem...), hogy közben ne terjedjen át a villanykapcsolóra, mosdóra és mindenhová. Mosogatja kis kezeit, elégedetten és jóllakva, majd egyszer csak, minden előzmény nélkül, azt mondja: "Nekem olyan jó életem van!" Teljesen elgyengültem...

Emmával pereltem az autóban, mert ő olyan "vagány", hogy mindig próbálja elbliccelni a biztonsági öv használatát. Márpedig ezért "harapok"! Ezúttal is észrevettem, hogy nincs bekötve, rá is szóltam, csak kicsit másként:
"Emma, légy szíves kösd be magadat, mert vigyáznod kell magadra, mert szükségem lesz rád még sok évtizeden át! Hát ki fogja majd az én remegő, öreg kezemet, ha neked itt bajod esik?!"
Emma elkomolyodott, majd ennyit mondott:
"Olyan nem lesz , Anya! Te örökké fiatal maradsz!"

Végül a békepipa
Klára és Emma folyton összevitatkoznak. Klára előszeretettel idegesíti Emmát, Emma pedig előszeretettel irányítja úgy a játékot, hogy az csak Imónak és neki nyújtson élvezetet.... Ezért aztán sokszor összefeszülnek. Zita már néha mondja is Imónak: "Jaj, Imó, ezek a kékszeműek már megint veszekednek!"
Tegnap is ment a visítozós, perlekedős, hangerős harc. Már eléggé unom, de legtöbbször hiába papolok, könyörgök, fenyegetőzöm. Hirtelen eszembe jutott valami. Leültettem őket egymással szemben. Először is jeleztem nekik, hogy majd' három hónapot fognak most eléggé intenzíven egymás és az én társaságomban tölteni. Tehát, az lenne a cél, hogy ez mindenki számára a lehető legélvezetesebb legyen. Majd meséltem nekik az indiánokról, a törzsfőnökökről, a törzsi harcokról és arról, hogy sokszor előfordult, hogy hosszas összecsapások után, leült a tűz mellé a két főnök, és elszívtak egy békepipát. Itt elővettem egy Mini Kit-Kat-ot, kettétörtem és mondtam nekik, hogy harapjanak bele felváltva. Itt már vihogtak, fújoltak, hogy abba, amibe a másik? De megeszegették és ünnepélyes ígéreteket tettek. Amikben persze sem ők, sem én nem hittünk igazán, de legalább tegnap délutánra lecsitultak egy kicsit a kedélyek....

"Kedves óvodám,..."

"....

Sok szép nap után,

Itt a búcsúnap,

Indul a csapat.

Nem vár ide már

Játék, mesevár,

Tollam, ceruzám

Kísér ezután."

Elénekelték hát. És, ezen mindig meglepődök, nem állt meg a Föld a forgásban, valahogy ugyanúgy haladt az idő és az élet tovább, mint addig.

Az óvónők a könnyeikkel küszködve konferálták fel a pici kis műsort, amit évzáróként és ballagásként adtak elő a Kisvakond csoportosok (eredetileg nem is lett volna semmi, csak mi kértük, mert a búcsúzó gyerekek vágytak rá). A legmeghatóbb mégis az volt, amikor a társak ráadták a tarisznyát az iskolába indulókra, és egy Zsófi nevű kislány, aki nagy barátnője az Ikreknek, el is sírta magát... Anyukája mesélte, hogy otthon is sírdogál, hogy mi lesz vele Imóék nélkül. Hát, a vegyes csoport egyik komoly hátulütője ez. Szerintem, egyébként, a vegyes csoport nem annyira jó találmány.

Az ünnepség és az eszem-iszom és fagyizás után még elsétáltunk a parkba, hogy Klára és Imó keresztanyukájával, aki tiszteletét tette a műsoron kislányával, játszhassunk egy jót. 

Meleg volt, szépek voltak, imádták a kis csokrot, amit adtunk nekik, ballagókhoz méltóan. Boldogan pakolták ki hússzor a tarisznyájukat és lapozgatták végül az évkönyvüket, amiben ott díszelgett az ő fotójuk is.

Nagyon furcsa érzés, bevallom. Szerettem oviba hordani a kislányaimat. Szerettem a kis padocskán üldögélni, amíg ők, a saját tempójukban, csivitelve, átöltöztek. Jó volt bekukucskálni a liliputiak számára méretezett fürdőszobába, miközben fogat mosott az egész csoport. Jó volt megcsodálni a napi szinten készített rajzos vagy egyéb csodákat. Jó volt számon tartani az olyan fontos eseményeket, mint az ovis anyák napja, vagy a szokásos ovis húsvéti kirándulás a csömöri lovardába. Váltócipőt átvenni, alvós állatot vagy babát bevinni, integetni az ablaknál, ebéd után értük menni, együtt kézműveskedni a nyílt napon, hosszan búcsúzkodni, néhanapján nem elmenni, óvónénikkel beszélgetni. Óvodás életet élni.

Rossz, hogy ennek vége. Valami lezárult végleg. "Vendég a háznál"  - volt egy ilyen műsor a Kossuth Rádióban. Anyukám mindig hallgatta, de folyton felháborodott a címén, "mert a gyerek nem vendég". Hát de. Én értem, hogy miért adták ezt a címet. Eljön hozzánk, babaként, mi szívesen fogadjuk, kényeztetjük, jól tartjuk, de hipp-hopp felnő, egyre önállóbb lesz, el kell egyre jobban engedni, meg kell őt érteni. Akkor is, amikor majd összecsomagol, megköszöni a jóltartást, és mindazzal a csomaggal, amit "összekészítettünk" neki kb. két évtized során, elindul az ő útján.
Hogy még csak az ovis éveknek mondtunk búcsút? Persze, de azért ez egy nagy ugrás. A teljes gondtalanság kora befejeződik Klárának és Imolának is. Az összes vendégünk lezárta már az első nagy bőröndjét.