Utolsó hét a Paradicsomban

Azt hiszem, idén még nem lelkendeztem a blogban a Balatonért, és konkrétan Boglárért. Pedig a szerelem tart, és amint ideérünk, mindig úgy érzem, hogy csak erősödik.

Szeretem, hogy itt ismerjük a fél utcát, és nagyon örül mindenki, amikor meglát minket felbukkanni. Aztán szép lassan megismerjük az utca másik felé ist. És mindenki jófej és mosolygós. Meg ráadásul tele olyan korú gyerekekkel, mint a miéink... És persze összebarátkoznak. Például azért, mert mindegyik teniszezik, de legalábbis eljár Klári, a legaranyosabb teniszedző, táborába, vagy óráira.

Szeretem, hogy itt, ahogy a mi Kláránk fogalmazott "minden könnyebben megy". Ezt ő arra értette, hogy belejött a pingpongozásba és a tollasozásba is. Én meg sok minden másra is... :-)

Szeretem, hogy itt van idő. Tollasra, pingpongra, kanasztára, olvasni, aludni, biciklivel piacra menni, a kevésbé lelkesekkel kötelező olvasmányt felolvastatni, éttermeset játszani, beszélgetni, magyarázni, tervezgetni, álmodozni.

Szeretem, hogy közelebb a természet. A mókus, aki visszajár, a hattyúk, akik szinte értik a beszédünket, a seregély-rajok, akik akkora ricsajt csapnak, az árvaszúnyogokat habzsoló, hálókat villámgyorsan szövő pókok, a víz, a kellemesen langyos, ámde tiszta Balaton-víz.

Szeretem, hogy a sport itt lételemmé válik. Bicikli az alap, hozzá a futás a parton, a tenisz Magyarország leghangulatosabb klubjában, kosármeccsek a szomszéd srácokkal a játszótéren, úszás (ha van türelmünk begyalogolni pár km-t), és a végeérhetetlen ping-pong és tollaspartik. Néha egy kis foci.

Szeretem a boglári piacot, az autentikus termelőkkel, a lassan ismerőssé váló árusokkal, a nyári hangulattal.

Szeretem a Balatont. Szeretem Boglárt. Szeretem itt a nyarakat.

NYÁÁÁÁR!

Innen, ebből a paradicsomi állapotból és helyről kell lassan visszaindulnunk a rohanó Fővárosba. És egy merőben új életritmusba. Legközelebb most már tényleg erre térek vissza.

(Klárival, a boglári teniszedzővel)