Zita születése után nagyon gyorsan arra az elhatározásra jutottunk, hogy szeretnénk megint gyermeket (hiszen olyan jól sikerült a "prototípus", jöhetett a sorozatgyártás....). Emma után én kissé megtorpantam az utódlási lendületben: egy részről, teljesen elteltem a két gyönyörű, aranyos leánykámmal, más részről, elég rosszul viseltem a kialvatlanságot. Emma ugyanis NEM aludt. Nem, és nem és nem. Amikor úgy éreztem, hogy akár már egy javasasszonyhoz is szívesen fordulok, csak aludjon végre (majd' másfél éves koráig nem aludt, sem éjjel, sem nappal...), hirtelen felindulásból elvittem homeopatához; és láss csodát: Emma nagyszerű alvóvá vált! No, ekkor mondta azt Zoli, hogy szerinte jobban tesszük, ha vissza sem szokunk az alvásra, hanem rögtön bevállalunk egy harmadik "porontyot". Egy darabig, és elég gyengén, még tiltakoztam, de igazából vágytam én is még egy kisbabára, bármit is zengedeztem fennhangon... Amikor anyukámmal megosztottam azon elképzelésünket, hogy akkor ismét bővítenénk a családunkon, először picit zsémbelt; igazából talán aggódott, hogy hogyan is bírom majd, bírjuk mi.
Ahogy kiderült, hogy ismét sikerült áldott állapotba kerülnöm, nagyon feldobódtam. No meg dolgoztam is éppen egészen sokat, így elég sokára sikerült a doktornőhöz eljutnom. Itt elsőre nem is, de másodjára derült csak ki, hogy a kissé kétes állapotú terhességem nemcsak, hogy igenis valós és erős, de ráadásul dupla....
No, fordult velünk egy nagyot a világ. Anyukám már régen nem az akármilyen családbővítés gondolata miatt aggódott, hanem értem és a bennem növekvő életekért.
Szerencsém volt, végig jól bírtam ezt a terhességet is, csak a 36. héten kellett kórházba vonulnom.
Klára és Imola születése csak számomra, számukra egyáltalán nem, volt viszontagságos.
Azon az őszi estén, kilenc évvel ezelőtt, egy gyökeresen új időszámítás kezdődött számunkra. Nemcsak nagycsaládosok, de ikresek is lettünk egyszerre, annak összes gyönyörűségével, és persze nehézségével.
Noha pontosan belémvésődött sok-sok pillanat a születésük óta, sok könnyes és rengeteg mosolygós emlék, valahogy mostanában kezdem felfedezni bennük az ikerségnek újabb és újabb vetületeit. És ezekkel együtt azt a különleges kincset, amit ŐK kaptak egymástól, azáltal, hogy együtt érkeztek.
Mintha most, kilenc évvel később, ismét fordulóponthoz érkeztünk volna. Látom köztük a szövetséget, az egyre erősödő összekötő szálakat, valami olyan különleges kapcsot, amit igazi csoda ilyen közelről megfigyelni. És csak megfigyelni tudjuk, ez a nemikreknek fel sem fogható, át nem élhető.
Nyilván volt, van és lesz annak sok hátránya is, hogy ikrek. Babakorukban például én nagyon megszenvedtem azt, hogy nem tudtam CSAK az egyikre figyelni teljes lényemmel, CSAK az egyiket vigasztalni, lelkifurdalás nélkül, csak egyet kényeztetni. Még akkor sem, ha a másik egy másik ölben érezte jól magát - mert az az öl nem az enyém volt. Most meg például gondés nehézség az, hogy túl könnyen összehasonlíthatóak (iskolai teljesítmény, társasozás, futás, bármi). De ezt mind-mind ellensúlyozza ez a megnevezhetetlen valami, ami egyre szembetűnőbb közöttük.
Tegnap hajat szárítottam nekik. Sok matricát kaptak a születésnapjukra (nagyon szeretik gyűjteni, cserélgetni őket), szerencsére (????) nem ugyanolyanokat, így próbáltak tárgyalni bizonyos tételek csereberéjéről. Lenyűgözve hallgattam őket - vitatkoztak, alkudoztak, nyávogtak és érveltek, de valahogy megint arra csodálkoztam rá, hogy mi ez a valami, ami ráveszi őket arra, hogy végül találjanak megoldást. Veszekszenek, de sosem bántják egymást.
A zsúrjukra, egyik játékként, készítettem egy kvízt, 25 kérdéssel, ahol a válaszok mindig azok lehettek, hogy Klára, Imola, mindkettő/egyik sem. Először a két csapat töltötte ki nagy viháncolások közepette, utána pedig leültettem a két Ünnepeltet egymásnak háttal, és felolvastam a kérdéseket. Értelemszerűen, vagy magukra, vagy a másikra hátrafelé, vagy mindkettőjükre kellett mutatniuk (vagy karba öltött kézzel ülni, ha az "egyik sem" volt a válasz). Jót szórakoztunk. Az utolsó kérdést szántam a sorozat "koronájának": "Ki a FŐNÖK?" És mindketten ugyanazt mutatták: Imola Klárát, Klára pedig saját magát!!!! Vicces volt. És tényleg úgy tűnik, hogy Klára a főnök, de jobban belegondolva, Imó tökéletesen megtalálja a számítását ebben a "kapcsolatban" (kötelékben? szövetségben?), és tulajdonképpen azért el tudja érni Kláránál azt, amit igazán akar. Tény, Imó könnyebben köt kompromisszumot. De az is igaz, hogy Klára egyedül vele szemben tud igazán megengedő lenni... :-)
Szóval.... Mostanában egyre többet gondolok arra, hogy túl azon a puszta nagy szerencsén, hogy van négy remek gyerekünk, igenis fel kell ismernem, hogy mennyire különleges az, hogy vannak köztük ikrek. Az Élet nagy palettáján egy nagyon különleges színfolt. Amitől többek leszünk mind a hatan.
És persze a Nagyszülők is. Anyukám például az aggódás mellé felvette a mérhetetlen nagy büszkeség mellényét is, amit az Élet talán úgy is köszönt meg neki, hogy elküldte neki a kicsinyített alter egoját Imola képében.... :-)
Nos, ilyesmik jutottak eszembe az újabb születésnap környékén.
Klára és Imola kilenc évesek lettek (október 17-én).
És én nem tudok "betelni" velük!!!! (sem... :-))
 |
Ezeket a pólókat még ők nézték ki maguknak.
Teljesen találó, meg kell hagyni. És hát, azért
vannak egymás nyakában (persze Zita hátulról
tartotta Klárát, nem Imóra nehezedett a teljes súlya),
mert ők így ketten már 18 évesek!!! :-) |
 |
Nálunk már hagyomány, hogy a szülinapos(oka)t reggel terített asztal
és ajándék várja. Most ilyen volt. |
 |
| ÖRÖM! |
 |
| Egy kis reggeli gyertyafújás muffinokon és kakaós csigákon |
