Pages

2013. december 12., csütörtök

Ikres vívódás

Vágtatnak a hetek, én meg csak nem jutok oda, hogy lepötyögjem a lepötyögnivalókat, pedig sorakoznak itt, türemkednek, már-már szinte lökdösődnek a témák a fejemben: "én! én! én akarok az első lenni! de hiszem én fontosabb vagyok! de én meg aktuálisabb! na és? én voltam itt előbb!" Szóval ez zajlik itt bent, remélem, nem hallatszik ki...

Szóval, most kiválasztottam egyet (lesz nagy ribillió a "többiek" részéről... :-) ). Mert itten van ez a "kicsi bibi" (nagyobb sose legyen!!!!), amit valahogy okosan kellene kezelne, esetleg orvosolni.

Szóval, az van, hogy nehezen letagadható az a tény, hogy Klárának erős könnyebbsége van szinte minden területen. Imóval szemben, természetesen, de - persze büszkén vállalva az elfogultság vádját - úgy általános összehasonlításban is. Gyakorlatilag úgy néz ki a dolog, hogy amibe Klára belefog, abban ügyes, jó, jól teljesít, tehetségesnek bizonyul, rögtön "kiszúrják", stb... Így van a helyesírástól kezdve a zenélésen át a sporton keresztül a meseírásig mindenben. Kreatív, szorgalmas, gyors észjárású, jól koncentráló, versenyző alkatú gyermek.

Nos, ez persze mind szép és jó, és természetesen nagyon büszkék tudunk rá lenni. Csak Klára nem egyke... Olyannyira nem, hogy még egy saját különbejáratú ikertesóval is rendelkezik. Aki ugyancsak okos és ügyes, csak neki egy kicsit több erőfeszítés kell mindenhez, nem megy neki olyan könnyedén, nem megy neki minden olyan könnyedén.... És bizony, néha összehasonlításba kerül a Másikkal, azzal a lazán profin teljesítővel.

Mit tehet egy szülő? Természetesen igyekszik a lehető legjobban elkerülni minden összehasonlítást. Ez persze már ott gellert kap, hogy egy osztályba járatja mindkettőt. Dehát ez meg a "Mindkettő" kívánsága, és tulajdonképpen jó is ez nekik - bizonyos eredmények megismerésének pillanatait kivéve. De valahogy az iskolában még elsimulnak a dolgok. Pedig így, harmadik osztályban, már előfordulnak jelentős különbségek. És csak nagyon ritkán Imó javára (kivéve a magatartást! :-) ott ő az örök példás, Klára meg a "rosszcsont").

A zenélést szerencsére külön folytatják - a közös zongorázás sem ért volna jó véget, van egy olyan gyanúm... Klára most a vágyott gitárját pengeti egy fél éve, és mást sem hoz haza, mint órai munkára ötöst, netán csillagos ötöst és rengeteg dicséretet (egy szigorú hírében álló tanár nénitől). Imó és a zongora, nos.... hát őt nem dicsérik agyon. Pedig gyakorol. Amolyan imósan. Lazán, a maga szerencsésen nemtörődöm hozzáállásával.

Ez a laza, kissé Buddha-szerű természete mentette meg Imót eddig - meglátásom szerint - attól, hogy ne forduljon ez az érezhető kiegyensúlyozatlanság részéről valami ellenszenvbe Klára irányában. Mondhatnám, eddig jól tűrte a természetnek (sorsnak?) ezt a pici igazságtalanságát. De nemrégiben történt valami, ami már őt is kizökkentette ebből az elbűvölő zen-állapotból.....

A helyzet az, hogy ahogy már írtam korábban is, Imola beleszeretett a vívásba. Ennek nagyon örülünk, mert Imola eddig nem volt igazán mozgás- és sportrajongó. Most pedig az történik, hogy a gyermek megpróbál minden alkalmat megragadni arra, hogy edzésre mehessen. Pillákat rebegtet -természetesen ellenállhatatlanul - , hogy hétfőnként is járhasson, néha még a szolfézst is ellógja, hogy még csütörtökön is elzarándokoljon a BVSC-be.... És lubickol a vívóteremben! Vannak új barátai - Anyut néha megfűzi, hogy ne kelljen sietnie edzés végén, hogy "csacsoghasson" az öltözőben - és bizony, dicséreteket is kap az általa és Zita által nagyra tartott edzőktől (méghozzá úgy, hogy az egyik, aki megdicsérte, akkor még nem tudta, hogy Zita húga). Madarat lehetett volna vele fogatni azon a napon, amikor megkapta első iskoláját a Mestertől (azaz csak vele foglalkozik ilyenkor az edző, tanítja a fortélyokra - ez nagyon fontos része a vívóképzésnek). Szóval, úgy tűnik, Imola is a kardvívásban találta meg álmai sportját - persze még kérdés, hogy hogy megy majd neki, de miért is ne menne jól.

Ezzel szemben, Klára még a hezitálás stádiumában van. Ő nagyon megszerette a judót, az edzőjét, a hangulatát az egésznek - és jár is tisztességgel az őrületesen kemény edzésekre. "Persze" (lassan már természetesnek kellene vennem) itt is rögtön kipécéztek, az edzőnek "tervei vannak" vele. Mert éles eszén túl még egy hihetetlenül jó izomzattal is meg van áldva a "nyavalyás"... De Klára azért vívogatni is jár. Eleinte Imola "megtámogatása" végett kezdte el egy kicsit, no meg persze, hogy ebbe is belekóstoljon, mert még nem tudta pontosan, hogy melyiket is akarja csinálni. Jelenleg úgy áll a dolog, hogy a judo-edzéseket nem hagyja ki, de ha ugyanazon a napon lenne vívás és judo, akkor a vívásra inkább nem megy, "mert nem bírná"... Meg hát, tanulni is kell valamikor, ugyebár, és az számára nagyon fontos, hogy ott is a csúcson teljesítsen. Szóval, kb. fele annyiszor jut el vívni, mint Imola.

Múlt hétvégén volt a BVSC-ben egy kis házi "vívó" verseny az idén kezdőknek. Elég sokan, pontosabban rengetegen voltak (azt hiszem, a Szilágyi Áron hatás még tart, sok kisgyerek készül vívó olimpiai bajnoknak). Ez a verseny ügyességi és gyorsasági részből, vívó-lépés gyakorlásból és elméleti részből állt (meg kellett tanulniuk a felszerelés részeit, a vívó olimpiai bajnokok nevét, meg ilyenek). Imola már hetek óta a "tananyagot" bújta, és már előre kikötötte, hogy a verseny hetében nem megy szolfézsra, inkább gyakorol még az edzőteremben... Ezzel szemben, Klára csak belekukkantott a papírokba, továbbra is a judo-edzéseket helyezte előre a rangsorban, és a verseny napján NEM akart menni vívásra. Szent meggyőződésem, hogy azért, mert nem tanulta meg a "tananyagot", és ő azt nem viseli el, ha nem teljesít valamiben minimum 100%-on.... Én viszont azt mondtam neki, hogy márpedig megy és kész, ez olyan, mint egy zeneiskolai vizsga, nem hagyjuk ki, sőt, azt is hozzátettem, hogy szerintem megbánná utólag, ha nem menne. Hm.... Az iskolától az edzés helyszínéig Klára teljesen "kikapcsolta" a külvilágot, és a papírokat bújva magolt. Lenyűgözve figyeltem a visszapillantó tükörben, ahogy a semmibe meredve, némán mozgatva ajkait, mondja fel magának a megtanulandókat. Egészen meghatódtam ennyi elszántságtól és akarattól. És tudtam, hogy mire odaérünk, behozza majd a lemaradását, megtanul majd mindent. Így lett.

A versenyen mindketten vidáman vettek részt. Nagy örömömre, az ügyességi-gyorsasági részen hajszálpontosan ugyanúgy teljesítettek (remekül), azt tudtam, hogy az elmélettel sem lesz gond. Úgy tűnik, a vívólépések a kevesebb gyakorlás ellenére is Klárának mentek jobban...

Mert Klára dobogós lett, Imó nem. No, és itt eltört a mécses szegény Imolánál... Úgy elkeseredett szegénykém, ahogyan régen nem már. És nem lehetett őt megvigasztalni.... Egész este és másnap szomorkodott. A szívem szakadt szanaszéjjel. Klári meg... nagyon örült a kupácskájának, és egy idő után már kérdezgetett, hogy de ugye azért én örülök az ő sikerének? Hát persze!!!! De azért, hazafelé valahogy az cikázott át az agyamon, hogy lehet, hogy annak örülnék mégis jobban, ha a judot választaná....

Zoli szerint nem szabad ilyet gondoloni, nincs jogunk visszafogni Klárát, ha egyszer neki ilyen jól megy szinte minden. Bár persze, ahogyan a családban mindenki, ő is abban bízott, hogy Imó is legalább olyan jó eredményt ér el, vagy akár jobbat is, mint Klára. Ez persze leírva retttenetesnek tűnhet. Netán az egyiknek jobban szurkolunk, mint a másiknak? De olyan nehéz ez.... Zita, a maga kamaszos őszinteségével szokta mondani Imónak, hogy "legyen valami Imola, amiben te jobb vagy, mint a Klára!", és Zita egyébként azt szeretné, hogy csak Imola vívjon. Az ember persze minden gyerekének sikert és boldogságot kíván, bármit is jelent ez egyénre szabottan. De mit csinál és mond ugyanez az ember egy ilyen helyzetben? Hiba volt engedni, hogy együtt kezdjenek neki ennek is? De tiltani sem lehet...

Szóval. Imola azóta megnyugodott, és szerencsére ugyanakkora lendülettel jár vívni, mint eddig. Én viszont szorongva várom a következő megmérettetést. Azt hittem, annál nem lehet "rosszabb" már, mint izgulni a gyermekért egy-egy verseny alatt. Hát az Ikrek majd megcifrázzák: "jaj, nehogy az egyik (sokkal) rosszabbul végezzen, mint a másik, jaj, nehogy egymás ellen kelljen küzdeniük..." Egyébként Zita korosztályában van egy ikerpár; nemrégiben összebarátkoztam egy kicsit az anyukájukkal és kifaggattam őt e témában. Az a két lányka már úgy híresült el, mint "az ügyesebbik, meg a másik".... Az anyuka azt mondta, hogy ha tehetem, kerüljem el, hogy mindketten vívjanak... A legutóbbi versenyen elmesélte, hogy a két lánynak az előző napi versenyen egymás ellen kellett vívniuk, komoly volt a tét. Azt mondta, nagyon rossz estéjük volt... Bah.

Szóval, ezen "vívódom" mostanság - oly sok minden más mellett.
Ikrek és sportok "összecsapása" - csak békésen

Imola - Zita vívócuccában

Most inkább judosan

Egy iker...

...meg még egy iker,

... azért az egy továbbra is nagyon cinkos ikerpár!

10 megjegyzés:

MJ írta...

Próbáltam magam beleérezni, merthogy az én gyerekeim nagy korkülönbséggel és nem azonos nemmel nevelődtek. Azt hiszem sikerült kicsit beleállnom a gondolatba, hááááát, nem egyszerű a képlet, van min vívódnod!

Csicseriborsó írta...

A fiam és a lányom között két év van. A judo-t és a karate-t azért kellett abba hagyni, mert a kicsi( lány) sokkal tehetségesebb volt, mint a nagy. Belőle mindenki azonnal élsportolót akart faragni. A fiam lelkibeteg lett ettől. Aztán az élet megoldotta a problémát: a lányom beleszeretett a lovaglásba, a fiam meg a hosszútávfutásba. De a rivalizálás még mindig megy a sporton kívül mindenhol, pedig már nagyok.

Judit írta...

Ajaj, kitartás!
Én úgy gondolom, hogy hosszútávon úgysem menne együtt a judo és a vívás, finoman terelgetném Klárát az előbbi felé.

Mindenesetre nem nyugtattál meg a jövőre nézve...

Sili írta...

Imónak KELL valami, amiben ő a jobb, különben sérülni fog a kis lelke. Nem feltétlenül a sportban, akár másban. Vagy esetleg lehet, hogy nála jobban beválna, ha csapatban sportolna, ilyesmi nem merül fel? Jók ezek a versenysportok, de akinél nem jön össze mindig a dobogós hely, annál még a sportolás öröme is elvész... (ezért is "hiánycikk" a tömegsport még mindig...) Én személy szerint drukkolok Imónak, hogy találja meg önmagát valamiben, amiben csak ő tud elismerést és csodálatot kiváltani, amitől persze érthetően Klára sem fosztható meg... Nehéz ügy. Egy idő után valószínűleg a suliban is eljön az az idő, amikor elég lesz már abból, hogy mindig a testvéréhez hasonlítsák, főleg negatív értelemben... Szerencsére vigyázó szemeitek ezt majd időben észreveszik...

Szitya írta...

Visszafelé megyek...
Sili!
Elgondolkodtattál - már nem mintha nem ilyesmik kavarognának a lelkemben már jó ideje.
Tudod, ez nem versenysport vagy sem. Zoli pont a minap mondta, hogy lám-lám, milyen csodás, hogy Imó ilyen lelkesen és jól (! de tényleg, és ez fontos!)sportol. Ő, aki pici korában.... hát, nem mozgott túl koordináltan.
Ez arról szól, hogy Imola beleszeretett ebbe a sportba. És erről lebeszélni nem szeretném. Igen, ez egy versenysport - de ki tud majd kapni adott esetben, csak ne Klárától kelljen!
Emma ékes példája annak, hogy ilyesmikre tényleg ügyelünk. Nála más volt a gond - tehetség ide vagy oda, versenyhelyzetben lebénult a teniszpályán. Így aztán hagytuk, hogy ne versenyezzen - megtanult gyönyörűen teniszezni, és szintfenntartó és örömszerzési jelleggel jár most már - hetente egyszer. És közben rátalált a röplabdára, ahol - láss csodát! - még a versenyeket is szereti. Igen, nála a csapat jó ötlet volt. Imolánál azt tartom jó ötletnek, hogy így megszeret valamit. Egyre inkább formálódik bennem, hogy Klárát gyengéden lekapcsoljuk a vívásról - nála nem látom ezt a rajongást, és még mindig marad neki a judo...
A suli meg.... Hát ott még nem érzem, hogy Imónak ez gond. A felső tagozatot meg majd meglátjuk. Vannak ötleteink. :-)
Köszi a hozzászólást!

Szitya írta...

Judit!
Igen, azon vagyok/vagyunk, amit javasoltál. Én inkább, Zoliban még ott a volt-versenyző szelleme, aki vonakodik attól a gondolattól, hogy így esetleg Klára esik el sport-sikerektől. De jut neki más, szerintem meg....

Szitya írta...

Csicseiborsó!
Noha persze beleteszem, amit tudok, én is bízom benne, hogy ez a remek Rendező, az Élet is segít majd - ahogy nálatok is!
MJ!
Igen.... Mindennek megvan az előnye. Kis korkülönbséggel négy lány, kis korban remek... De ahogy nőnek, tartok tőle, hogy em ez lesz az egyetlen probléma-forrás, ha érted, mire gondolok....

Judit írta...

Pont azért gondoltam, mert azt írtad, hogy Klára mindenben ügyes, amibe csak belekezd, tehát ő vélhetően a judo-ban is megkapja majd a sikereket.

Nehéz ügy ez, az biztos, az enyémek jövőre kezdik a sulit, még nem döntöttük el 100%-osan a külön osztályt, de az ilyen írások is megerősítenek abban, hogy jó dolog lenne, a két teljesen különböző ikrecskémnek, ahol ráadásul az egyik erősen domináns.

Remélem megtaláljátok a jó utat, ahol mindkét csaj jól érzi majd magát és el tudja érni a saját sikereit!

Adibaba írta...

Amikor olvastam a bejegyzés elejét, hirtelen beugrott, hogy anyukáméknál is hasonló helyzet állt fenn, 4 lány, köztük egy ikerpár(csak ott volt még egy ötödik gyerek, egy fiú is). Na és a kétpetéjű ikerpár két tagja teljesen különbözőek. Hihetetlen, de tényleg mindenben! Az egyik tehetséges, szorgalmas és okos, a másik nem, de Ő meg a szép. Most már jóval 60 fölött vannak, de a lelki kötél folyamatosan erős a sok különbözőség ellenére is. Persze sosem kellett egymással versenyezniük...

Mert a bejegyzésed második részét olvasva meg kifejezett szívdobogás tört rám, és azonnal megformálódott a véleményem - amit bár nem kértél - nem bírok nem leírni: Klárát én biztosan kivenném vívásról. Hiszen neki annyi minden van még..
Imonak pedig jelen pillanatban ez az egy..ami joggal megalapozhatna akár még többet is azzal az önbizalommal, amit itt kaphat.
Tudod, azért is sajnálom Imot, mert saját bőrömön is tapasztalom, milyen a borzasztó folyton azzal szembesülni, hogy akármibe belekezd az ember, van valaki a közelében aki nála biztos hogy jobb, aki ráadásul kevesebb befektetéssel éri el az eredményeket egy-egy területen. És azzal a valakivel nem is biztos hogy mindig versenyezni akarunk mindenben, hiszen nagyon szeretjük. Két választás van ilyenkor: 1. alárendeltté válunk, a vágyak lemondása által azonban szomorúvá (esetleg depresszióssá is), 2. egy kicsit küzdünk hogy legalább egy terület legyen ahol meg sem tudja mutatni hogy Ő a jobb, ezáltal én kihozhatom magamból a legjobbat és ez a kizárólagosság rengeteg önbizalmat adhat.

Szitya írta...

Kedves Adibaba!

Köszönöm a hozzászólásodat. Azért is, mert amikor mindezeket leírtam, kicsit arra is kíváncsi voltam, hogy mások hogyan látják ezt az egészet. Főleg olyanok, akiknek személyes tapasztalatuk is van. Tehát köszönöm!