Sikerekről, kudarcokról, izgalomról, Vekerdyről, és arról, ahogyan ez kavarog bennem

Nna. Ahogy leírtam ezt a nem túl rövid címet, úgy is gondoltam: akkor ennyi! A címben minden benne van.... De nem, azért nem. A kavargás nem teljesen.
Mert itt van ugye az izgalom. Hogy miért is? Az van, hogy szerdán megműtik Imola fülét. És akármennyire is szeretném, bármiképpen is próbálom, nem tudom kimozdítani ezt a tényállást a valóság mezejéről, sehogy sem tűnik el onnan. Túl már több orvosi véleményen, túl a kötelező előzetes vizsgálatokon majdnem-ájulós vérvétellel, túl az iskola értesítésén, túl a család logisztikai felkészítésén, ott áll kegyetlenül az életnek ez a felkiáltójele: szerdán délelőtt Imót betolják a műtőbe, elaltatják, és egy nagyműtét keretében "renoválják" (vagy kicserélik?) a dobhártyáját és környezetét. Nos, ugyan Zoli szerint én már hivatásszerűen űzöm az aggódást, és készségesen aggódom bárkiért, aki az utamba kerül, itt azért többről van szó. Talán azért, mert ilyen "ínyencségből" nekem is kijutott gyerekként és felnőttként is, talán azért, mert viszolygok a gondolattól, hogy egy szemlátomást egészséges gyereket kés alá küldjek, talán azért, mert minden műtét veszélyes, és ez meg még annál is jobban, nem tudom, de mindenesetre nem vagyok nagyon önmagam mostanság - elborít az aggodalom.

Sikerekről szólva, Zita január közepi nemzetközi versenyen való remek szereplését érteném most leginkább. Ahol túl azon, hogy élete legjobb eredményét produkálta, megcsillantott valamit abból, hogy mire képes, ha IGAZÁN akar valamit, ha IGAZÁN koncentrál, ha IGAZÁN küzd. Olyan ellenfeleket győzött le és úgy, hogy leesett az állam. Aztán, mikor már egy ránézésre "egyszerűbb" ellenfél jött volna, addigra szerintem mentálisan fáradt ki, illetve kicsit már talán elégedett is volt az addig elért eredménnyel, csökkent a tűz, a lángolás - és kikapott. De addig! "Igyál vért!" - szokta neki mondani az edzője, mert Zitusunk hajlamos a "bealvásra", a "nagyok tiszteletére". Hát, most - természetesen KÉPLETESEN szólva - szinte láttam a szája sarkánál lecsorgó vért. És persze.... Nem jósolható meg, hogy hová repíti őt el pontosan ez a sport, de azt már látom, hogy ez a gyermek fog tudni küzdeni a céljaiért az élet más területein is, ha majd akar.... Hogy miként jutott ide, az nyilván összetett. De azért valahogy azt sejtem, hogy a sportpszichológusnál való rendszeres látogatás is hozzájárult, ezért aztán így utólag megkönnyebbülve látom, hogy jó ötlet volt egy ilyen szakembert felkeresni. És milyen szakember!!! Már első alkalommal kialakult az összhang közte és Zita között, és Zita nagyon szeret elmenni hozzá, már várja az alkalmakat. Nem csodálom, számomra is egy nagyon megnyerő, hihetetlenül pozitív benyomást keltő hölgy ő. Csupa mosoly, amit ráadásul ráragaszt a környezetére is.

Kudarcokról szólva Zita legutóbbi (múlt hétvégi) versenyét is mondhatnám, ahol szemlátomást egyáltalán nem volt meg benne az előző heti akarat. De tét sem volt olyan nagy, fáradt is volt nagyon (félév előtti hajtás, ami nála az utóbbi hetekben több éjszakázást is jelentett - mivel a hétvégeken szinte mindig versenye van, erre kényszerült, és tette mindezt zokszó nélkül). De leginkább Emma csalódottságáról tudnék beszámolni. Nem nagyon vettük szigorúan a felvételire való felkészülést, mert még nem annyira voltunk arról meggyőződve, hogy el szeretnénk őt vinni, ő sem akar menni. De mindenképpen meg akartuk adni neki és magunknak az esélyt. Felkészítő tanfolyamra nem járt, de otthon sokat gyakoroltuk a felvételi sorokat. Utólag belegondolva, a megadott idő betartására nem fordítottunk kellő figyelmet. És bele is jött egy idő után, szinte mindig 40 pont felé került, ami nagyon jó. És hát, múlt hétvégén megírta a központi felvételit, ami után nagyon nekikeseredve tért haza: nem volt ideje befejezni egyiket sem a kettőből, és ráadásul nehéz volt, meg bedőlt egy csomó csapdának.

És akkor itt, a témánál maradva ugyan, de mégs rákanyarodhatunk Vekerdyre, akinek a kamaszkor körüli könyve után most a "Jól szeretni" című könyvét "fogyasztom" nagy léptekkel.... és, és, az igazság az, hogy néha már a könnyeim gyűlnek, a sorait olvasva, mert egy részt nagyon igazat adok neki abban, amit leír (ez nincs mindig így, a Nők lapjás cikkeivel sokszor nem tudok teljesen azonosulni), más részt pedig gyötör a bűntudat, hogy ha ezt én is így gondolom és látom (vagy inkább MI, a gyerekeink szülei), akkor miért nem merek mégis lépni?! Hogy mire gondolok itt? Például arra, hogy ez a felvételi sor tipikus példája annak, hogy azt próbálják egy gyerekből kiszedni, hogy mit NEM tud?! És teszik ezt nagyon fondorlatosan, ahol a matekpélda tulajdonképpen egy szövegértési gyakorlat, csapdákkal tele, és csak minimális mértékben igényel matematikai ismérveket. Max. komibinatóriát. Amit meg nem tanulnak a suliban. Ahogyan a szövegértési erőfeszítések is véget érnek az alsó tagozattal együtt. Most mit szóljak és mit várjak egy olyan oktatástól, ahol a felső tagozat első másfél évében egy könyvet sem kellett elolvasniuk, egy művet sem elemeztek (de, a Toldit, János vitézt....), és egy fogalmazást sem írtak?!

És tovább lépnék: Imola tanulmányi eredményei is romlottak. Egy részről azért, mert hihetetlenül szeleburdi, és még mindig azt hiszi, hogy egy bájos mosollyal elintézhet mindent (mondjuk nálam, nálunk igen), más részről pedig pl. azért, mert a minap olyan témából kellett kikérdeznem őt környezet tantárgyból, ahol kb. 15 meghatározást kellett neki szóról-szóra megtanulnia, tele olyan kifejezésekkel, aminek az értelmét ugyan elmagyaráztuk neki, de még nem is ismer igazán és pláne nem használ!!!! Mire is jó ez? Majd ettől megszereti az őt körülvevő természetet, környezetet? És szidjam le, ha nem sikerül neki ötösre? Hát nem fogom. De ugye, a környezetjegye a legsiralmasabb...

És íme, én is beidomulok abba, amibe pont nem szeretnék, amiről Vekerdy is olyan meggyőzően fejti ki a káros mivoltát. És ha még azt is elárulom, hogy Klára, aki nagy tanulási könnyebbséggel rendelkezik és mindenből (kivéve a magatartását) ötös vagy netán dicséretes ötös lesz félévkor, hát ez a Klára minden reggel úgy indul iskolába, hogy "nem akarok iskolába menni, utálom a sulit", akkor mit is kell gondolnom? Persze, a könyv alapján tudom.... De igen, én is rabja vagyok azért annak a koncepciónak, hogy verseny van az életben, és gyerekkorban kezdődik. Miközben azért érzem, hogy melyik gyerekemnél hogyan is kellene hozzáállnom a tanuláshoz, az ő hozzáállásához. És igen, azt is érzem legbelül, hogy melyik hová lenne "való", milyen típusú oktatásba.... De ahhoz nem biztos, hogy megvan a kellő "bátorságom", hogy ezt meglépjem. De legalább a hozzáállás már közelít ahhoz, amit elvárhatok magamtól (magunktól). Ennek talán jó "bizonyítéka" az a kedves levél, amit Emma írt nekünk a felvételi estéjén (kivételesen elszöktünk moziba, Walter Mitty titkos életére, ami ugyancsak arra késztetett, hogy felmérjem, hogy mit is érdemes akarni ettől az életnek nevezett csodától). Ebben a levélben az volt a nagyon szívet melengető, hogy érződött, hogy jól esik neki a támogató szülői "viselkedésünk", úgy tűnt, jó neki a mi szeretet-ernyőnk alatt. Persze, ez is meghatott, és akkor újraindítottam a "malmokat" a fejemben arról, hogy mit is és hogyan kellene lépni... majd tudósítok, hogy mit mertem (mertünk),  mit nem.

Egyelőre olvasom Vekerdy könyvét tovább, és remegek Imoláért.