"Egyedfejlődés az anyaságon belül", avagy: egy névnap margójára

"Volt idő mikor még nem voltál,

S nem éreztem, hogy fájna majd, ha nem volnál;

és most látod, féltelek, őrizlek, védelek;
Mert lesz idő, meglehet, hogy nem leszel már."

Szóval, a helyzet az, hogy tulajdonképpen Balázs Fecó dalának sorai mesélik el sokkal szebben azt az érzést, amit beazonosítva rájöttem, hogy Zoli lesz az igazi. Mert őt már féltettem! :) És ezzel a féltés, az aggodalom és ezeknek minden alfaja beköltözött örökre az életembe. :)

Mert Zoli "után", Zolival jöttek a gyerekek.... :)

És megérkezett Zitus.... Unalomig mesélem neki, hogy születése másnapján (itt már nyilván felsóhajt: "már megint ezt hozza fel Anya... :)" ) felhívtam Anyukámat, neki szegezve a kérdést: "Hogy tudtál te engem egy teljes hónapra elengedni egyedül Ausztráliába 21 éves koromban?! Én ezt a gyereket soha, sehová nem engedem majd el egyedül, még a szomszédba sem!!!!" (Ilyenkor Zita meg szokta jegyezni: "Na, a szomszédba nem is mentem soha, Anya, sem veled, sem egyedül :)").

Teltek az évek. Zita óvodába ment 3 éves korában (ő kérlelt engem - én még otthon tartottam volna a rá következő szeptemberig, de ő közösségbe vágyott). Nagyon élvezte, persze csak délig maradt ott. :) Aztán eljött az első ovis kirándulás ideje - busszal és anyukák nélkül. Jaj! Rögtön lepörgött előttem az évtized összes buszos balesetéről szóló rettenetes hír. És ekkor jött az első érdekesség. Mert egy picit azt kívántam, hogy legyen inkább egy pöttyet náthás Zitus, csak ne kelljen őt elengednem. Na! Ilyet soha többet nem kívántam, és mindenkinek azt tanácsolom, hogy eszébe ne jusson! Ugyanis Zita egy "kicsit" náthás lett - amiből egy akkora betegség kerekedett, hogy a kórházban kötött ki (orr-melléküreg gyulladással, ami az arcüreg-gyulladásnak egy olyan fajtája, ami könnyen agyhártya-gyulladásba fajulhat.....).

Ekkor eltökéltem: ahová szeretne menni, oda el fogom őt engedni (és titkon már csak abban bíztam, hogy sosem érez majd késztetést bungee-jumpingra.... :) ).

És lőn. Zita megtanult biciklizni, síelni, lovagolni (na, ez már komoly fokozat!!!! én is lovagoltam a terhességeim előtt, de utána már nem mertem rá visszaülni - magamat féltettem a gyereke(i)m miatt), elment minden ovis és iskolai kirándulásra.

Aztán egy nap azzal jött haza, hogy akkor ő most menne iskolai szervezésben Angliába. Busszal. Esti indulással. Családoknál lakva. Hú.... Fújtam nagyot magamban (erről írtam is :) )  És elengedtük!

Közben már külföldi versenyeken is vív. Eddig mindig Zoli vitte/kísérte őt: autóval vagy repülővel. Én minden ilyen útnál végig izgulok. De nem akadályozom meg....

Amikor múlt ősszel Zitus azt mondta, hogy megint lesz egy jó kis út a sulival: Belgium, Anglia, Párizs, akkor már-már rutinosan, rezzenéstelen arccal csak a(z anyagi...) részletekről érdeklődtem....

És Zitus el is utazott a húsvéti szünet alatt. Elintegettük őt a busz mellől - én persze összeszorult gyomorral. Zoli csúfolt. Mert szerinte én MINDIG találok valami aggódni- vagy izgulni-valót. Jó, ez egyébként kb. így van. Számomra az tud megnyugtató lenni, ha mind ülünk a vacsora-asztal körül vagy a nappaliban, tévét nézve, ez tény... Akkor egy picit, pár percre ellazulok :)

Szóval Zita elment az európai körútra, jól érezte magát, átkompoztak Angliába, visszafelé az általam különösen rettegett Csalagúton is végigjöttek, kaptam tőle az sms-eket és nagyon örültem, amikor megláttam a buszt bekanyarodni a sulijuknál.... Ő meg sajnálta, hogy véget ért a kaland.

De azért még mindig tudja fokozni.... Április legelején felhívott Zitus edzőjének fia, hogy van itt egy lehetőség Zita számára: fizetett repülőjeggyel és ott-tartózkodással egy hét Kanadában, edzés és verseny. Na.... Hát azért erre már igen komoly erőfeszítésembe került, hogy azt vágjam rá: hát persze, mehet!!!!

De végül persze oda is elengedtük. Jó páran a szívükhöz kaptak - még Zita is!!!! - , volt, aki azt mondta, ő nem engedné. Mi meg azt mondtuk: milyen alapon tagadhatnánk meg tőle egy ilyen fantasztikus lehetőséget?! Azért, mert féltjük?!

És Zita, az igazán bátor, remek, ügyes és okos lányunk nekivágott. Teljesen egyedül. És mindent megoldott: átszállást, ottani megérkezést, az őt váró hölgy meglelését, az ottani kommunikációt. Nem volt szívbajos, bátran edzett. A versenyzésnél lehetett csak egy kicsit megérezni,  hogy nagyon magányos volt, míg minden más versenyzőnek "volt ott valakije". De azért ügyes volt persze, és nem jön haza üres kézzel. :)

Itthon nagyon lassan telt ez a hét. Az odaútját végigizgultam, aztán persze éjszaka kommunikáltunk a wifinek hála, aztán távolról izgultunk érte a versenyeken, távolról vigasztaltuk, ha kellett és távolról gratuláltunk, amikor lehetett. És végig úgy hiányzott!!!!

És ma, a névnapján, végre hazajön. Jaj, annyira várom! Olyan büszke vagyok rá!!!! (És egy kicsit magamra is, hogy sikerül leküzdenem az aggódásom-szorongásom-izgulásom, vagy legalább is annyira, hogy segíthessem őt abban, hogy éljen a lehetőségeivel!!!!) Azt mondta, jövőre is szeretne menni. De ha lehet, nem egyedül....

Boldog névnapot, Zita!!!!

Zita ezt a képet küldte el Londonból nekünk...

 Innen is izgalmas utazások indulnak...

(fotókkal majd frissítem, ha majd ad :) )