Cím nélkül

Micsoda hétvége volt ez! Már előre tudtuk, hogy eseménydús lesz (Emmának meccs péntek este, Imónak felvételi szombat délelőtt, Zitának országos bajnokság egyéni szombat délután, csapat vasárnap délben, Klárinak judo-verseny vasárnap délben). Hú, gondoltam, mennyit fogok én izgulni, aggódni!

Mert hogy nagy aggódó hírében állok. Családom kedves élcelődésének gyakran vagyok emiatt kitéve. De vállalom. Én mindig aggódom valamin - Zoli szerint, ha éppen nincs min, akkor keresek - és találok valamit. Hát persze, hiszen szülő vagyok.

Ott van a sok verseny és meccs, ugye. Téttel vagy tét nélkül, mindig szorítok a gyerekeimnek, hogy jól menjen nekik, hogy elégedettek legyenek magukkal, hogy éljenek meg sikereket, mert az igenis kell. Sőt, sokszor úgy érzem, hogy "jár nekik", mert annyit tesznek/tettek érte. Meg azért, mert nyilván iszonyatosan elfogult vagyok. De ez a dolgom, nem? Szülő vagyok.

Aggódom a tanulmányi kihívások során. Rengeteget marcangolom magamat: hová lenne való egyik vagy másik? Mivel segíthetnék neki ebben? Segítek-e eleget? Á, dehogy, az biztos, hogy azt, amit én adtam, azt mindig keveslem. Lehettem volna jobb és több. Megértőbb és türelmesebb. És hát aggódom. Azért is, hogy túlhajtja magát, éjszakázik. Jó ez? Érdemes? Nehogy tönkretegye magát.... Elgondolkodom, hogy megéri-e, hogy hagyhatom-e? Nehéz dolog, szülő vagyok.

És akkor ott van a lelkük. Aggódom, hogy nehogy bántsák őket. Szavakkal, de ugye bárhogy máshogy sem. Ne essen nekik rosszul a többiek egy-egy mondata, gesztusa. És ne tegyenek semmit a poharaikba. Ne vegyék ki a pénztárcájukat a villamoson. Ne legyenek perverzek céltáblája. Ne használják ki őket. Álljanak a sarkukra. De ne legyenek undokok. Szeressék őket azért, akik. Hiszen annyira szeretnivalók! Nyilván, én így látom, így gondolom, hiszen szülő vagyok.

És hát.... Mindenféle utazás előtt és alatt rettegek. Ha repülő? Hát tényleg rábízom a magunk vagy valamelyik szerettem életét egy tök ismeretlenre? Tíz ezer méterre fent a levegőben?! Ha autó? Hát a legtöbb baleset autókkal történik! Vigyázhatok én/mi, ha a szemben lévő, melletünk/előttünk lévő meg nem..... Annyi az őrül!. A tenyerem izzad, ha autópályán megyünk, ha éppen fel- vagy leszállunk a  repülőn... És hát igen.... A buszos utak. Na, azok a legrosszabbak. Meg bármi, amikor nem velem utaznak. Mert megvan bennem az a szülői "beképzeltség", hogy én vigyáznék rájuk.... Nyilván, az utolsó véremig. De elég lenne-e az? Hiszen én is csak egy szülő vagyok.....

Mégis.... mégis elengedtem/elengedtük és elengedem/elengedjük őket újra és újra. Busszal, repülővel, más autójával. És igen, hívjuk őket óránként, a lelkükre kötjük, hogy hívjanak. És aggódunk, aggódunk a felszabadító telefonhívásig vagy az ajtóban betoppanásig. Akkor fellélegzünk, visszarendeződik a pulzusunk. Majd újrakezdjük az egészet legközelebb....

Történt egyszer, Zita ovis korában, hogy a csoport buszos kirándulásra készült. És nekem a buszos kirándulások voltak mindig is a legnagyobb félelmeim (a gyerekek utaztatása közül). Ezért aztán, azon szurkoltam titkon, hogy "csak egy picit legyen beteg Zita, csak egy nátha, hogy legyen kifogásom, hogy miért nem engedem el...". Nos, fohászaim túllőttek a célom, a náthából orrmelléküreg-gyulladás, kórház és tíznapos intravénás antibiotikum-kúra lett.... Ekkor megfogadtam, hogy soha többet ilyet nem kívánok, és nem teszek, nem próbálom befolyásolni - józan keretek között, nyilván - a sorskerék pörgését, mert kárt tehetek. Menjen, ha szeretne, támogatom, lelkesítem. És én meg majd nagyokat aggódok. Mert ez a szülő dolga, és mert én szülő vagyok.

Így is történt azóta is.

És igen, micsoda hétvége volt ez! Csak éppen mennyire más jelentőséget kapott minden és bármi....
A szombati baleset híre olyan volt, mintha egy szülői rémálom elevenedett volna meg. Az iszonyat, a belegondolás .....
Mekkora ár ez arra, hogy sok-sok szülő ismét rájöjjön, hogy a lényeg akkor is az, hogy ott van veled, és legyél is vele, úgy igazán. És emelkedj felül az innentől csak csip-csupnak tűnő dolgokon.
Mint felvételi, meccs, országos bajnokság vagy más verseny. Nem azt jelenti, hogy nézzél el neki mindent. Nem azt jelenti, hogy ne izgulj, ne szurkolj, mert mi ez ahhoz képest, ami történt. Sőt! Viszont azt jelenti, szerintem, hogy legyél tudatában a szerencsédnek mindig, minden nap. Adjál hálát a Sorsnak (vagy akinek akarsz) azért, ami megadatik. Hétfőn is. Szürke hétfőn is. Szürke januári hideg hétfőn is. Mert gyereke(i)d van(nak). Mert itt van(nak) veled. Mert élnek, hangosan, hőzöngve, táskát elölhagyva, a kádban a vizet le nem engedve, nem ötvenpontos felvételit írva, a dobogóról éppen lemaradva, a labdát a hálóba ütve, a tatamit sírva elhagyva, ÉL(NEK). Mert él(nek), nevetve, rád mosolyogva, téged átölelve, sütit sütve, amíg a másiknak szurkolsz egy versenyen, kedves üzenetet hagyva, az asztal körül ülve jókat vihorászva. És mert te szülő vagy.

És hálát adok én is, megköszönöm tényleg sokszor, és a hétvége óta még többször - és minden este akkor vagyok nyugodt, ha ott ülünk az asztal körül, a házunkban és mind a hatan együtt vagyunk. És zubog az élet. A boldog és nagyon törékeny élet.

És míg élünk, aggódunk.

u.i.: Természetesen, őszinte részvétem minden érintettnek. A megrendülés le nem írható. És látom a gyerekeimen, hogy őket is mennyire megérinti. Budapest egy nagy falu - szinte minden gyerekem ismer olyat, akinek barátja, osztálytársa, ismerőse ott volt a buszon. Hirtelen ők is átértékeltek sok mindent. És rajtuk is úrrá lett a döbbenet. Van, aki feketét öltött ma, van, aki szalaggal a sportfelszerelésén versenyzett, van, aki megy mécsest gyújtani a Szinyei elé. Szerintem sok minden más lesz sok-sok budapesti (és általában magyar) iskolás lelkében 2017. január 21. után. Másképpen élünk majd mi, a szerencsés élők.

Évnyitó

Amíg az ebédemért sétáltam és vissza a minap, azon merengtem, hogy milyen bejegyzést kellene írnom a 2016-os évről, annak végéről. Nyilván nem valami panaszkodósat, mert azt igazán nem kéne, nincs is igazából rá nyomós ok. De nem is olyan "nálunkmindigmindenolyanszépplánekarácsonykor" típusút sem, mert hát.... nem, na.
Mielőtt rátérnék az adventi időszakra - elmesélem még, hogy próbáltam egy összefogó képet alkotni 2016-ról. És ahogy végigondoltam az év menetét, hát, ráleltem némi ciklikusságra. Valahogy, mintha az év elején tele lennénk még lendülettel, utána a nyár, hát az nyár és ez önmagában jó, aztán valahogy az iskola-újrakezdéssel indulva kissé lejtmenetbe helyezi magát az esztendő - kifulladni látszik. Kipróbáltam az elméletemet, végigvéve párat az elmúlt évekből - és működik! Tulajdonképpen az ideire is áll - csak talán a legvégére újra nekidurálta magát egy picit.
Mert hogy az Advent ugyan kissé döcögősen indult (a hangulat sem volt a tetőfokon, sok vita volt a leánygyermekek között, meg aztán egészségügyileg sem voltunk a topon - Zita a fél decembert végig antibiotikumozta nem akárhogy, én elkaptam a jó kis gyomros vírust - meg zakatolt a szokásos évvégi rohanás, amit oly' nehéz megállítani), de aztán a végére valahogy kisimultak a dolgok.


Például - évek óta először újra, Zoli is részt vett a karácsonyi készülődésben elég intenzíven. Eljött velem egy teljes napra vásárolni. Ez csoda kategória. Egy decemberi hétvégi napon. S míg a tömeg hömpölygött mellettem/velem és sokan nyűgösködtek, én egy átszellemült mosollyal éltem meg ezt a napot, és Zoli is végig türelmes és lelkes (vagy annak tűnő.... :) ) volt. Sőt - a girlandot is hamar kirakta a bejárati ajtó köré (jó, a fények viszont nem kerültek köré egyáltalán, na de kicsire nem adunk... :) ). A karácsonyfát nagyon vidám körülmények közepette szereztük be - végül hármasban: Klára, Zoli és én (meg egy "gyerekbarát" forralt bor-utánzat termoszban). Zoli foglalt a szokásos családi előkarácsonyi ebédünkre a kedvenc olasz éttermünkbe. Ami ebéd szokás szerint pazar volt - és kiscsaládom összes többi tagja teljes egyetértésben vihorászott rajtam, ahogy szóba elegyedtem (és mindenki szerint igen sok információt osztottam meg....) a minket kikísérő pincérrel.... Dehát olyan érdeklődőnek tűnt!
A karácsonyi vásárok közül mindenképpen a Bazilikánál lévő vitte el a pálmát nálunk! Nagyon hangulatos, szép és remek ételeket és italokat kínálnak körülöttük. Ebbe a vásárba eljutottunk kettecskén is Zolival, két nappal karácsony előtt, amíg a lányaink a hőn áhított Diótörő előadást nézték és hallgatták az Operában....  Aztán voltunk hatosban is - a már említett előkarácsonyi ebéd után.
A fadíszítést már-már szinte "hagyomásan" kísérő testvérháborút is jól viselte Zoli, habár kissé nehéz volt utána "hangulatba" kerülni. De az éjszaka leple alatt érkező havazás segített benne!!!!
Mert igen - az is gyönyörű volt, hogy 24-én reggel hóesésre ébredtünk!!! Külön örültünk, hogy nálunk már reggel kezdődik Karácsony, mert így igazán jól kezdődött!!!
A karácsonyunk egy picit másképpen zajlott, mint eddig. Először is, idén a lányok vettek és készítettek ajándékokat egymásnak (és nekünk is). Ehhez úgy sikerült tapintatosan hozzájárulni, hogy az adventi naptár egyik napjára egy kis anyagi segítség jutott (mondjuk a két Nagynak már van saját számlája és Imola pl. nem zavartatta magát, hogy Emmát "ki is használja" e tekintetben....). A másik újítás az volt, hogy egyesével bontottuk az ajándékokat és hagytunk a reggeli utánra is. A reggelinél ezúttal került a kalács-muffin-kakaós csiga hármas mellé túrós kuglóf is, amit Zita sütött előző nap.
A karácsony "többi része" már inkább a megszokott módon zajlott. Néztünk filmet - azt mindig kell. Most a legnagyobb sikert (ahogy vártuk) azok a DVD-k aratták, amikre átmásoltattuk az utóbbi kb 8 év családi videóit. Elég sok sportos momentum van rajta, nem kevés iskolai (és zeneiskolai) esemény, több nyaralás és néhány itthoni, "spontán" őrjöngés.... na, ezek talán a leszórakoztatóbbak. Így visszanézve az elmúlt 8 év videós emlékeit és felelevenítve mellé az utóbbi idők családi vacsoráit, rá kellett jönnöm, hogy Imola kissé a család mókamestere. Nem a bohóca, mert nem feltétlenül bohóckodik. Csak roppant vicces tud lenni a megnyilvánulásaiban, annak módjában, valahogy az egész bájos lényében. És ezt élvezi is....
A két ünnep között nem utaztunk el - edzések és edzések követték egymást (sportmániás család, nincs ezen mit meglepődni...), de azért voltak nagyon jó családi és baráti találkozóink, annyira jól esett. Végül, 30-án leutaztunk Balatonfüredre és ott Vera barátnőméknél voltunk Újév napjáig. Már csak öten, hiszen szerelmes szívű nagylányunk már mással és máshol töltötte a Szilvesztert - de ez már csak a dolgok természetes rendje. Balatonon lenni mindig szuper, Veráéknál pláne, így természetesen nagyon jól éreztük magunkat (és Zita is :) ).
Az újévi "játékunkat" kis késéssel, de eljátszottuk idén is. Abból áll, hogy számot vetünk az évvel és leírjuk a kívánságainkat az új évre is. És persze elolvassuk a tavalyit is (meg az azelőttieket). Ez utóbbi mindig derültséget okoz; illetve mutatja, hogy mi minden megvalósult (és mi nem). Ami nagyon kitűnt, az Emma állatimádata és az, hogy annyira szeretne valamilyen kisállatot már évek óta.... És az is látszik, hogy a sportnak ugyan kitüntetett szerepe van nálunk, de azért nem homályosít el mindent. :)
Az iskolai szünet gyalázatosan rövid volt, lássuk be, így hamar fel kellett venni a fonalat mindenkinek. Ez Emmának nem nagyon ment - szinte azonnal beteg lett és jól "kielemezte" ezt az influenzát, több, mint egy hetet hiányzott a suliból.
Az első hétvégénken már versenyen voltunk, tehát pörgött minden tovább. De az már egy másik történet.