Esti puszi

A sulis menetrendben nálunk nem fér bele a hétközbeni tévézés. Viszont, a képernyőtől való teljes eltiltást túlzásnak tartanám a mai világban (noha álmodozom sűrűn róla...), így a lányok tévézhetnek a hétvégén. Ez nagyjából abból áll, hogy péntek este megnéznek egy dévédét, szombat/vasárnap reggel valami minimaxos és/vagy disneys rettenetet (addig mi még alszunk egy picit), és szombat este x-faktorozunk.

A péntek esténk általában teljesen "csajos" - Zoli ilyenkor focizni szokott. Most pénteken hamar képernyő elé csücsültünk. Az Ikrek, minden lelkesedésük ellenére is roppant fáradtak péntekre; pláne úgy, hogy bevezettük: a péntek délutánt-kora estét a parkban töltjük. Ott találkozunk frissen szerzett barátnőjükkel - no meg a fél kerülettel, sok ismerőssel.

Móni bageljét már napközben megsütöttem, az volt vacsorára, szendvicsként. Emmus, a háromnapos erdei iskolából nagyjából jókedvűen, ámde igen kipurcanva visszatért Emmus, az előző napi maradékot (pórékrémlevest és rakott zöldbabot) pusztította el, ő nem szeret hideget vacsorázni. 

Zita kérésére az Egri csillagokat néztük meg - már majdnem teljesen elolvasta, és kedve volt összehasonlító "tanulmányokat" végezni könyv és film között. Másnap reggel előadást is tartott....

Nekem rengeteg dolgom lett volna, mint mindig, de a csajok kérték: "Anya, ülj le közénk!" Nem tudok - és nem is akarok-  ellenállni a kérésének, pedig ezért a filmért igazán nem rajongok, bevallom. Beülök Klára és Imó közé, mindketten nekem dőlnek, finom frissen-fürdött illatot árasztva. Kicsi Imó, ahogyan ezt menetrendszerűen teszi, az első öt perc után elalszik és édesen szuszmákol a bal oldalamon....

Egy idő után, Klára is annyit fészkelődik már, hogy felajánlom neki, hogy bekísérem. Rááll. Ilyenkor összebújunk, megbeszéljük, hogy mennyire nagyon imádjuk egymást, úgy öleljük egymást, hogy az már fáj, és nagy vigyorokkal az arcunkon búcsúzunk el. Klára nem szereti, ha befekszem mellé, de szereti ha nagyon megszeretgetem.

A nappaliba visszatérve, a félig már alvó Emma is kászálódik: menjek be vele is. Ő más tészta: ahogy odahajolok jó éjt puszit adni, már ránt is magával: "aludj itt, Anya!" Átkulcsol, és nincs menekvés. Nem mintha nagyon próbálkoznék.... Megvárom, amíg egyenletesen szuszog, és erőt veszek magamhoz ahhoz, hogy kigabalyodjak az oly' drága ölelésből.

Egy a leány már csak a gáton, az örök fáradhatatlan leányzó, a 38-as lábú mindjárt-serdülő Zitus. Felpattan az elterülő pózból: üljek mellé. Naná! Az Egriek végre megnyerik a csatát. Zitus is cuccol befelé, viszi a könyvét - folytatja még az ágyban a saját harcát az oldalak száma ellen... Átölel a nagylány, nem rest puszikkal elhalmozni és vidáman kíván jó éjszakát.

Mennyi idő telt el azóta, amióta először olvastam el neki az egyik kedvenc gyerekmesémet, az "Apu, hová tűnt a puszim?!" címűt! Utána Emmának is elbohóckodtam sokszor a direkt ehhez a bájos történethez kitalált "koreográfiámat" és hangjátékomat. Mostanában Klára kéri még néha. Tudom, hogy már nem sokáig. De a melegség, ami átjár, ami után így búcsúztam el a négy leányzótól, örökké megmarad.