Mindazonáltal, egy kissé kevésbé kellemes témát feszegetnék, nagy bánatomra. Persze, a karácsonyra ajándékozott személyre-szabott könyvek állandó olvasgatása, és azoknak a lányok általi "lereagálása" komoly útmutatást ad nekem az ügyben, hogy mit és hogyan írhatok itt le. Tulajdonképpen, számomra is ajándék volt ez az ötletem. Rengeteg mindent "helyre tett" és helyre pakol még folyamatában is.
Szóval, nem tudom, hogy miért (illetve vannak tippjeim, majd mindjárt visszatérek rájuk), de mostanában elmélyülni látszanak az ellentétek bizonyos gyerekeink között. Tudom én, hogy a testvérek alapvető sorseleme a veszekedés; olyan nincs, hogy ne lenne ilyen. És azzal is tisztában vagyok, hogy a testvérek közötti féltékenykedés is velejárója a többgyerekes család-modellnek. De én úgy érzem, hogy most már néha túllépnek egy egészséges határt. Klára és Emma (a két főharcos) már eljutott ahhoz a bizonyos "ha sapka van rajta, az a baj, ha nincs, akkor az a baj" szindrómához, amiből nehezen találom a kiutat. Állandóan belekötnek a másikba, és hamar elfajul kiabálásba, egymás sértegetésébe, (ajtó)csapkodásba és nem ritkán "tettlegességbe". Persze, Zita (a maga megbolydult, noha mintha már kissé visszazökkenő lelkével) és Imola sem ártatlanok ám; és sokszor ők is harcolnak a többiekkel, vagy a két Kékszemű vitájába szállnak be - egyáltalán nem pártatlanul. Imola hajlamos Emma pártját fogni, Zita pedig sokszor túlzó módon száll Klára védelmére; még olyankor is, amikor Klára valami igazán hajmeresztőt művel (inkább nem is hozok fel példákat, merüljenek azok inkább feledésbe...).
Összefoglalva: az utóbbi időben nem egy olyan vacsoránk volt, ahol a gyerekek őrjítő módon viselkedtek - vagy akár előtte, és azt folytatták az asztalnál. Próbálkozunk mi szép szóval, könyörgéssel, fenyegetéssel, érveléssel, és - főleg: elkeseredéssel. Talán ez utóbbi hat a leginkább, legalább is bizonyos csemetékre. Valamelyik este már inkább elmentem sétálni egy kört, mert féltem, hogy "felrobbanok", vagy mérgemben olyat mondok/teszek, amit megbánnék... Zoli is rosszkedvű ezt tapasztalván, de néha még ez sem állítja meg őket....
Hogy miért van ez mostanság? Persze, illő lenne magunkban (is) keresni a hibát, és nyilván megtesszük, és próbálunk újabb és újabb (naggggyon megértő) technikákat alkalmazni az ellenségeskedések feloldására, de azért lenne egy egyszerű magyarázatom is. Úgy hívják: LEVEGŐ!!! Mintha a szünet alatt kimaradt egyhetes hegyi túra hiányozna. A "kiszellőztetés". Ráadásul a Mátra is kibabrált velünk, azóta meg Imó és a saját "tüdőlötyögésem" is megakadályozott minket a levegőzésben. Imola rögtön elkezdett köhögni, akár már egy szellőztetés során is. (Ma ment először suliba.)
Lehet, hogy már a hó puszta látványa is segített, mert tegnapra kicsit kisimultak a lányok idegrendszerei. És így a miénk is... Éppen jókor, mert már kezdtünk nagyon elkeseredni...
És már most megígérem magunknak, hogy amikor csak lehet, kiviszem a csipet-csapatot levegőre. Régen is mindig ezt a módszert alkalmaztam, ha már nem bírtam velük. Csak éppen sokkal könnyebb ovisokat kirángatni, mint elfoglalt iskolásokat... De látom, hogy komoly következményei vannak a hiánynak. Már ha nem tévedek, és tényleg ezért ásták ki a sáncokat egy állóháborúra....
Kissé szorongva várom mostanság a késő délutáni-esti létezést: vajon most is lesznek-e összecsapások? Keresem a kulcsot ahhoz, hogy ne fajulhassanak el a dolgok, de pillanatok műve alatt robbannak a bombák a testvérharc aknamezőin... És teljesen kiszámíthatatlanul...
Ezért "vicces" számomra az a kifejezés, hogy "testvériesen osztozni"....
8 megjegyzés:
Én is ki szoktam őket zavarni az udvarra vagy a szomszédos erdőbe. Mindig kisimulva jönnek vissza, kicsit lecsillapodott ellentétekkel.
Persze panaszok is akadnak: az egyik szerint a másik túl sok pocsolyába lépett bele, túl sok jeget próbált betörni. De alapvetően jót tesz nekik.
Igen, én is azt tapasztaltam, hogy a levegőn való mozgás jót tesz. Mi is hétvégén mentünk erdőbe sétálni. Én úgy látom, hogy nálunk a két nagyobb (7 és 5,5 éves) legtöbb veszekedésének a puszta unalom az oka. Unatkoznak. Viszont nem tudom minden percben lekötni őket... Mert rajtuk kívül van még egy 10 hónapos is, meg a férjem, lakás, vacsora, ez-meg-az...
Nem egyszerű, de szerintem nálatok is, meg nálunk is jobb lesz majd, mert ezek csak átmeneti időszakok. Szürke nagyon ez a tél, de mindjárt itt a tavasz. És az alap a fontos, amit adunk nekik. Az pedig nálatok sem a viszálykodás. Szóval kitartás!!!
(Bocsánat, kicsit hosszú lett így ismeretlenül is...)
Nálam a nagy 25 a kicsi 15 évesek. A nagy még így is sokszor belemar a kicsibe hol ezért hol azért. van hogy szólok van hogy nem. elég nagyok már hogy megoldják egymás között. Persze nálatok más a helyzet. csatlakozom az előttem szólókhoz, de egy apró ötletem lenne. a "centírozás". ezt a hugom barátnője alkalmazza hasonló esetekben. ha vacsira kerül a sor vagy nem egy időben etetni a háborús feleket vagy másik helységben teríteni addig amíg nem történik meg a fegyverletétel. belegondoltam, hogy én mit tennék. más ötlet nem jutott eszembe
Heni!
Kiküldeném őket én is... Nálunk nem erdő, de park van. Csak hogy, a Kicsiket nyilván nem engedem ki egyedül, de sötétben a többieket sem szívesen; pláne nem úgy, hogy a kutyasétáltató embertársaim úgy gondolják, hogy elég a "nembántnembánt!"-tal féken tartani az ebeket, póráz helyett...
Persze, mehetnénk együtt, de akkor meg minimum egy leckeírót hagynék itthon egyedül, no meg a vacsora-készítés lehetőségét... Nehéz, de majd kitalálok valamit...
Dominika!
Persze, az unalom sosem szül jó dolgokat, de vacsora közben unatkoznának?
És igen, szeretném hinni, hogy igazad van az alappal kapcsolatban...
Andicsek!
Nem nagyon szeretném ezt a külön, meg turnusos dolgot bevezetni... Van rá néha példa, hogy Zoli elküld valakit az asztalhoz, de ha ez Klára lenne, hát ő tényleg elmegy, és az sem jó, mert már olyan kis vékonka, hogy már vérvételre akarja őt elküldeni a doktornő...
Szitya! nem elküldésről beszéltem (volna) hanem külön asztalnál etetésre. és nem az idők végezetéig, hanem ameddig rájönnek, hogy a háborúzás nem jó senkinek.
Ilyen sajnos nálunk is van, okosat nem tudok mondani, talán majd elmúlik. Legalábbis remélem.
A testvériesen osztoznit viszont értem :
Mi a tesómmal mindig veszekedtünk, hogy ha eltört egy csokit akkor kié a nagyobbik fele, stb. Ebből alakult ki nálunk az a mondás, ha elosztunk valamit: testvériesen vagy fifty-fifty? Azaz a testvéries sosem 50-50%!
(Ja, és már ha osztozás: hogy ne legyen vita, nálunk az egyik töri, a másik választ. így aki töri nagyon odafigyel, hogy ne testvériesen sikerüljön, hanem fifty-fifty :)
Szilvi, a kommenteket nem olvastam el, így nem tudom, szóba került e a kert lehetősége, mint friss levegőn lét. Ti is azon szerencsés helyzetben vagytok, hogy van kertetek, van egy Scotty-tok is, aki pláne szívesen veszi, ha társasága akad... Vacsi előtt küldd ki Őket, hadd rohangáljanak, hadd élvezkedjenek egy picit. Hátha segít egy picit!
Egyébként nálunk is vannak napok, amikor többet kell velük vitatkoznom, mert piszkálják egymást, de ez fogható az időjárásra is, ami mindennek, csak nem normálisnak nevezhető, sajnos.
Érdekes, hogy megmaradtak az összetartó testvérpárok. "Régen" is így volt a felállás. Lehet, hogy nem fog elmúlni a veszekedés közöttük, de enyhíteni biztosan tudni fogjátok. Próbáld ki a kerti levegőzést, hátha segít! Ha igen, ha nem, örökítsd meg azt is! :)
Különben azt hittem, arra fogsz kilyukadni, hogy talán nem igazságos mennyiségben írtál a Lányokról és azt róják fel Neked, hogy egyikőjükről több van írva, mint a másikójukról, stb... De örülök, hogy legalább ez nem így van! :)
Fel a fejjel!!! És örülj a sok jónak, ami remélhetően vár rátok! :)
Puszi, főleg a 4 kis ördögfiókának! :)
Vivien
Megjegyzés küldése