Hogy mi lelt, magam sem értem. De úgy érzem, hogy jó pár körülöttem, vagy kicsit távolabb élő, régi vagy egészen friss, baráti kapcsolatomról szót kell ejtenem a blogon. Valahogy "rögzíteni", hogy ki mindenki kedves és értékes vett körül, "anno 2011-ben".....
Rögtön az "I" betűnél kezdenem. No, nem azért, mert az előtte lévő betűknél nincs senki, akiről mesélni szeretnék. Hanem, mert az egyik "I"-betűssel friss az élmény, habár alapvetően, ez egy ősi barátság.
I-vel - mondhatnám, hogy már az anyaméhben úszkálva is összebarátkoztam, de ez így nem lenne "pontos". Ugyanis, tulajdonképpen már előtte, precíz kronológiai szempontból pedig csak jóval utána, mivel I. pár évvel fiatalabb nálam. Hogy mégis azt állítom, hogy már előtte, azért van, mert mi olyan tipikus barát-szülők összebarátkozott gyerekei vagyunk. A szülői barátság pedig önmagában is érdekes.
Valamikor, a hatvanas évek elején, Apu úgy döntött, hogy keres magának egy erdélyi levelező-partnert. Fel is ütött egy napi (heti? havi?) lapot és rábökött P. bácsi hirdetésére. P. bácsi, aki akkor még igen távol állt a bácsi státusztól, egy, Máramarosszigeten élő orvostan-hallgató könyvmoly volt. Elkezdtek levelezni, és gyorsan megtaláltak egy azóta is élénken élő összhangot. Hamarosan "találkozgatni" kezdtek. Hol a szüleim mentek ki, enyhén szólva is regényes körülmények közepette, Erdélybe, hol P. bácsi tudta megoldani a magyarországi kirándulást. Közben, P. bácsi még összeismertette Apuékat Cs.-vel is (akit viszont, rejtélyes okokból kifolyólag, nem bácsiztam soha), egy sepsiszentgyörgyi orgonistával. Ők hárman azóta is világraszóló barátok. Még úgy is, hogy P. bácsi, a kicsit később megismert felesége, B. néni, nyomására, végül átköltözött Magyarországra, Mórahalomra, ahol gyerekorvos lett, és noha ma már nyugdíjas, azért még mindig gyógyítja a gyerekeket. Akár néha az enyéimet is, telefonos segítség-nyújtás keretében. No, de ne szaladjunk előre.
Baráti kapcsolatukban beállt egy rendszeresség, amit sem az én, sem később I. barátnőm, majd végül I. húga, ugyancsak I. születése sem akasztott meg. Sokat jártunk Mórahalmon, ők is jöttek hozzánk. Apáink hatalmas gombfocicsaták közepette váltották meg a világot, én pedig "végzetesen" összebarátkoztam I.-vel. Annyira, hogy életem első erdélyi utazását velük tettem meg. Élénk emlékeim vannak róla, noha leginkább úgy, mint barátságunk végzetes megpecsételődéséről. Amikor kiköltöztünk Svájcba, oda is eljöttek hozzánk. Sőt! Volt egy időszak, amikor I. már Budapesten tanulgatott és dolgozgatott, igazán fiatal felnőttként, és az addigra már megözvegyült Nagypapámmal lakott a családi házunkban (mármint, "szállást" adtunk I.-nek, még mielőtt valaki félreértené...). Imádták egymást, I. ugyanis egy végtelenül bájos, kedves, gyönyörű hölgy, tele türelemmel és megértéssel, akár egy, a 80-as éveit taposó tündéri öregúrral szemben is, aki az én nagyapám volt. I. egészen addig lakott ott, amíg... ki nem ment Angliába, "szerencsét próbálni", baby-sitterként.
Innen fordult I. élete egy hatalmasat! Angliában hihetetlen gyorsasággal elsajátította a nyelvet, és ugyanazzal a lendülettel, szerelembe esett egy helyes dán legénnyel. Említettem már, hogy I. szépséges (manökenkedett is), kedves, mosolygós, okos és bájos?! Elsöprő szerelem volt az övék, de tényleg! Amikor összeházasodtak, a mórahalmi kis templomban, úgy éreztem, hogy ez a legszebb történet, amivel találkoztam! El is határoztam, hogy mégsem megyek férjhez az akkori vőlegényemhez, mert én is csak akkor akarom kimondani az igent, ha azt ilyen izzó szerelemben tehetem! Igazam volt, az eljegyzést felbontottam (ami még Svájcban, egy olasszal köttetett), és Zoli képében megtaláltam azt, akinek ilyen érzelmekkel mondhattam ki azt a bizonyos igent! Az esküvőnkön I. már az akkor egyéves kislányával vett részt.
Akkor már Dániában éltek. I. a dánt is rohamtempóban tanulta meg, és - sokak, többek között saját szülei, szívfájdalmára - dánul beszélt a kislányához is. A házasságuk kezdett megromlani, a férj idegi instabilitása kezdett kiütközni. Nehéz évek jöttek, aminek válás, csúnya válás, lett a vége. I.-nél maradt a kislánya, de nem hagyhatta el Dániát. Hiszen ő nem, a kislánya és az apja viszont dánok. De I. , aki időközben - dánul!!!- elvégzett egy (belső?)építészeti főiskolát (egyetemet?), talált magának munkát, vett egy házat, iszonyú hitellel, hogy lánykájának örömet okozzon, a természethez és lovakhoz közel. I. volt férje egyre furcsábban viselkedett. Először elvonult Grönlandra, "magára találni", és elvárta I.-től, hogy elküldje oda közös, akkor kb. 8-9 éves, lányukat havonta egyszer, repülővel. Majd visszajött, és új hölgyek után nézett. Volt közte saját unokatestvér is. Végül, megállapodott valaki mellett, majd nekiállt a közös gyermek teljes "elvadításának". Gyakorlatilag I. ellen hergelte, mindent elnézett neki, lovat vett neki, bármit kért tőle a kislány, megkapta, elvárásai (pl. tanulás, mosakodás, bármi) nem voltak vele szemben. A kislány, akkor már több, mint 10 évesen, azt kérte, hogy az apjával lehessen. A dán bíróság "gyerekpárti", azaz, a "gyerek szava szent". A kislány azt mondta a bíróságon, hogy az anyja túlságosan kontroll alatt tartja (értsd: elvárja, hogy tanuljon, esténként fürödjön, a ruháját a szennyesbe dobja, stb..), ő nem akar az anyjával élni, sőt találkozni sem akar vele. És a bíróság döntött: elvették I.-től a gyermekét, és két kerek éven át nem is látta őt. Csak a Facebookon.....
Tavaly decemberben tört meg ez a jég. Ennek okai is összetettek. I. volt férjének született egy újabb gyereke. Az új gyerek anyja átérzi, hogy milyen lehet egy anyának, hogy nem láthatja a gyerekét. Meg látja I. gyerekén is, hogy hiányzik neki az anyja. Meg, hogy a gyerek szégyenli magát amiatt, ahogy viselkedett. Tehát az új anyuka segített abban, hogy egy első, kissé sete-suta, de mégis biztató, találkozás létrejöjjön.
I. decemberben hazajött és szerencsére meglátogatott minket pár órára. I. még mindig gyönyörű, kedves, okos és bájos. Sokat mosolyog. Most bizakodik, hogy helyre tudja hozni a kapcsolatát a gyermekével. A most 13 éves gyerekével. Az egyetlen emberrel, aki miatt Dániában él (és aki nélkül két évet élt ott), ahol ő mindig csak egy idegen lesz, ahol az ő szava mindig kevesebbet ér, mint egy dáné...
Annyit töröm a fejemet azon, hogy miért ilyen a Sors vele. Még mindig fiatal. Kívánom neki, hogy ismerjen meg valakit, aki megbecsüli, akinek szülhet még egy kisbabát, és legyen kegyes vele ez a nagy Rendező, az Élet, és vezesse vissza ölelő karjaiba a kislányát.
Remélem I., ha olvasod, nem haragszol, hogy leírtam. Szurkolok, nagyon szurkolok neked.
