(Elöljáróban, csak annyit, hogy mind a négy lányunk rendelkezik (szerencsére!) hótaposó típusú csizmával, síelésre is alkalmas kabáttal, és nem kis számú sapkával, kesztyűvel és sállal...)
Ma reggel mindenki ujjongva állapította meg, hogy végre elkezdett kifehéredni a táj. Ez még nem az az őszinte hóesés, aminek láttán már szánkózásban, hógolyózásban és hóember-építésben lehet gondolkozni, de azért máris sokkal vidámabbra hangolta lányaink mostanában igen csak zákányos kedvét.
Lezajlott a szokásos reggeli pörgés, még egészen békésen és tempósan - bizonyára mindenki vágyott ki, megtapasztalni közelebbről is a megkésett telet. Én is tettem a dolgomat. Ma két körben vitte Zoli a suliba indulókat (egy kis autós technikai gikszer miatt). Először indult Klára és Emma. Klárával már túl voltam egy olyan megbeszélésen, hogy ha lehet, ne azt a - vékony - pulcsiját vegye fel, ami már középső csoportban is a kedvence volt, de lábbeli ügyben csak későn kapcsoltam, hogy a bőr kiscsizmáját húzta fel. Csini, de szerintem a latyakot nem annak találták ki. Emma már kint örült a hónak, amikor visszalépett egy puszira - edzőcipőben..... Na, ezt azért már nem hagytam, azonnali csuka-cserét rendeltem el.... Nincs is jobb egy leány számára, mint jól felfázni alulról. (Mondjuk ezügyben már itthon is sokat tesznek: hiába a sok papucs-mamusz, valahogy mindig mezítláb flangálnak....). És nem, Emma szerint nincs szükség sapkára ("Van kapucnim!!!), sem kesztyűre (miért is?!?!), sálra meg pláne nem ("hát jól felhúzom a pulcsit is meg a kabátot is!").
Előbújt végre Zita is "barlangjából". Rajta egy szinte ujjatlan nyári póló, kezében egy igazán nem vastag pulcsi. Mondom neki, hogy így meg fog fagyni (pláne, hogy buszozik majd hazafelé). Erre kisebb vulkánként tör ki, magyarázván, hogy ő nem hajlandó több réteget felvenni, és kész.... Próbálok érvelni, hogy az elvek jó dolgok, csak fázni fog, de nagyon. Durrogva vonul vissza a szobájába, felháborodottan kijelentve, hogy na jó, a rövid-ujjú helyett felvesz egy hosszú-ujjút.
Amikor Zoli visszatér, és nem örül annak, hogy Zita még nincs kész, akkor a Nagylány duzzogva mondja, hogy "jó, de át KELLETT öltöznöm!". Próbálom magyarázni az Apának, hogy mit is akart felvenni a Hölgy; Zoli meg tovább zrikálja, hogy miért nem vett fel valami kis szoknyát inkább :-) Zita szeme szikrát szórt. Ő szerencsére vett sapkát. Bár a haja nagy részét kilógatja belőle (divat, mindenek felett!!!), de legalább a feje búbja nem ázik el....
(Nem, Imola még nem ment ma suliba.)
Ilyenkor mindig azt gondolom: "Ah, Uram, adjál türelmet, ha már ilyen sok (leány)gyermeket adtál!!!!"
2012. január 10., kedd
2012. január 9., hétfő
Sorsszerű?
Semmi forradalmiról nem szeretnék írni - csak életünk egy apró részletéről.
Zita még kiscsoportos volt, amikor kiderült, hogy újra bővül a családunk, ráadásul azonnal két taggal. Nagyon büszke volt a Nagylány, főleg a duplázásra! Ezért, a szenzációs hír bejelentése után pár héttel, azzal tért haza az oviból, hogy "Melindának is lesz ám kistesója - de csak egy!" Melinda - nem nehéz kitalálni - egyik csoporttársa volt. Az anyukájával, Anettal, jóízűeket beszélgettünk mindig; hamar összebarátkoztunk. A lányok ugyan nem lettek életreszóló cimborák, de jóban voltak, mindig meghívták egymást a zsúrjaikra, még az alsóban is. Mert hogy osztálytársak is lettek a későbbiekben. De ne szaladjunk ennyire előre!
Megszülettek hát az Ikrek, és úgy tűnt, Zita átvállalta tőlem a szülés utáni depressziót. Az előzetes lelkesedés ellenére, totálisan megzavarodott szegényke. Azóta már kezdem megszokni, hogy a változásokat kissé furán reagálja le. (Most például úgy tűnik nekem, hogy mióta hivatalosan is serdülővé lett, december 16-a éjjelén, valami titokzatos manó mindent felborogatott az okos agyában, hatalmas kupit hagyva, és sem az agy tulajdonosa, sem az agy tulajdonosának anyja nem érti, hogy most mi vaaan? Most igyekszünk "rendet rakni"...) No de, akkor még értetlenül és elkeseredve álltam a tény előtt, hogy szegény okos nagylányom kissé megkergült, az alig két és féléves Emmus meg teljesen elveszett az új helyzetben, a két Kicsi... nos, ők meg, normális kisbabaként, azonnal felcserélték az éjjeleket és a nappalokat. Ne kerteljünk: átváltoztam nagyon hamar zombi-anyává, és bevallom bátran, ámde nem büszkén, hogy abban a helyzetben már nem találtam magamban kellő energiát és akaratot, hogy fejjek, meg küzdjek a szoptatás minél tovább tartó fenntartásáig....
És bár januárra (az októberi születés után) hirtelen véget ért az őskáosz: a babák elkezdtek éjjel-nappal aludni, Zita kissé lenyugodott, Emma pedig ismét megtalálta a helyét, az anyatej már csak nyomokban volt jelen nálam.
December elején megszületett a már említett Melinda húga, Nóra. És az ő anyukájának rengeteg teje volt. Egy nap, Anett felajánlotta a felesleget, mondván, hogy neki tényleg annyi van, hogy nem tud vele mit csinálni. Én pedig elfogadtam. Így történt, hogy Klára és Imola még hónapokig juthatott anyatejhez. Hol mi ugrottunk be Anettékhoz, hol ők (!!!) hozták el; fantasztikus segítséget nyújtottak! (Ahhoz viszont túl jóban voltunk, hogy pénzt fogadjanak el, pedig igen szerény körülmények között éltek - így találtuk ki azt a kompromisszumot, hogy a nyáron eltöltöttek egy hetet nagycsaládostul Bogláron, szüleim nyaralójában.) Végül, a nyári allergia-szezon vetett véget ennek az anyatej-kánaánnak, mert Anettnek gyógyszert kellett szednie rá, és azt mondta, hogy így már nem szívesen ad más gyereknek is. Már így is túlcsordultam a hálától.
Ezek után, eltelt egy újabb év az óvodában, elballagtak a "Nagyok"; Zita és Melinda egy osztályban találták magukat, így továbbra is gyakran találkoztunk. De aztán negyedik után mindkét lány itt hagyta a Tanodát, így kissé megszakadt a kommunikáció - a kisebbek nem ugyanabba az oviba (illetve épületbe) jártak. Legközelebb az elmúlt tavasszal futottunk össze, a suli "barátkozós délelőttjein". Anett mondta, hogy Nóri megy a csoporttársai után, Angéla nénihez. Ekkor még úgy volt, hogy az Ikrek a másik tanító nénit választják. Aztán jött a nagy fordulat, így kissé meglepetve, de nagy örömmel állapítottuk meg szeptember 1-jén, hogy ismét osztálytársak lettek a lányaink.
A történet csattanója természetesen nem más, mint hogy Nóri és az Ikrek (de főleg Klára) nagyon jó barátnők lettek szinte azonnal. Onnantól kezdve pedig, hogy elmeséltem nekik, hogy milyen kapocs köti őket össze, elkezdték egymást "Tejtesónak" hívni.
Véletlen? Van olyan? Sorsszerű? Miért, olyan van? A közös anyatej későbbi barátságot ígér? Nem tudom, de gondoltam, rögzítem, mert érdekes kis fejlemény a mi kis családunk életében....
Zita még kiscsoportos volt, amikor kiderült, hogy újra bővül a családunk, ráadásul azonnal két taggal. Nagyon büszke volt a Nagylány, főleg a duplázásra! Ezért, a szenzációs hír bejelentése után pár héttel, azzal tért haza az oviból, hogy "Melindának is lesz ám kistesója - de csak egy!" Melinda - nem nehéz kitalálni - egyik csoporttársa volt. Az anyukájával, Anettal, jóízűeket beszélgettünk mindig; hamar összebarátkoztunk. A lányok ugyan nem lettek életreszóló cimborák, de jóban voltak, mindig meghívták egymást a zsúrjaikra, még az alsóban is. Mert hogy osztálytársak is lettek a későbbiekben. De ne szaladjunk ennyire előre!
Megszülettek hát az Ikrek, és úgy tűnt, Zita átvállalta tőlem a szülés utáni depressziót. Az előzetes lelkesedés ellenére, totálisan megzavarodott szegényke. Azóta már kezdem megszokni, hogy a változásokat kissé furán reagálja le. (Most például úgy tűnik nekem, hogy mióta hivatalosan is serdülővé lett, december 16-a éjjelén, valami titokzatos manó mindent felborogatott az okos agyában, hatalmas kupit hagyva, és sem az agy tulajdonosa, sem az agy tulajdonosának anyja nem érti, hogy most mi vaaan? Most igyekszünk "rendet rakni"...) No de, akkor még értetlenül és elkeseredve álltam a tény előtt, hogy szegény okos nagylányom kissé megkergült, az alig két és féléves Emmus meg teljesen elveszett az új helyzetben, a két Kicsi... nos, ők meg, normális kisbabaként, azonnal felcserélték az éjjeleket és a nappalokat. Ne kerteljünk: átváltoztam nagyon hamar zombi-anyává, és bevallom bátran, ámde nem büszkén, hogy abban a helyzetben már nem találtam magamban kellő energiát és akaratot, hogy fejjek, meg küzdjek a szoptatás minél tovább tartó fenntartásáig....
És bár januárra (az októberi születés után) hirtelen véget ért az őskáosz: a babák elkezdtek éjjel-nappal aludni, Zita kissé lenyugodott, Emma pedig ismét megtalálta a helyét, az anyatej már csak nyomokban volt jelen nálam.
December elején megszületett a már említett Melinda húga, Nóra. És az ő anyukájának rengeteg teje volt. Egy nap, Anett felajánlotta a felesleget, mondván, hogy neki tényleg annyi van, hogy nem tud vele mit csinálni. Én pedig elfogadtam. Így történt, hogy Klára és Imola még hónapokig juthatott anyatejhez. Hol mi ugrottunk be Anettékhoz, hol ők (!!!) hozták el; fantasztikus segítséget nyújtottak! (Ahhoz viszont túl jóban voltunk, hogy pénzt fogadjanak el, pedig igen szerény körülmények között éltek - így találtuk ki azt a kompromisszumot, hogy a nyáron eltöltöttek egy hetet nagycsaládostul Bogláron, szüleim nyaralójában.) Végül, a nyári allergia-szezon vetett véget ennek az anyatej-kánaánnak, mert Anettnek gyógyszert kellett szednie rá, és azt mondta, hogy így már nem szívesen ad más gyereknek is. Már így is túlcsordultam a hálától.
Ezek után, eltelt egy újabb év az óvodában, elballagtak a "Nagyok"; Zita és Melinda egy osztályban találták magukat, így továbbra is gyakran találkoztunk. De aztán negyedik után mindkét lány itt hagyta a Tanodát, így kissé megszakadt a kommunikáció - a kisebbek nem ugyanabba az oviba (illetve épületbe) jártak. Legközelebb az elmúlt tavasszal futottunk össze, a suli "barátkozós délelőttjein". Anett mondta, hogy Nóri megy a csoporttársai után, Angéla nénihez. Ekkor még úgy volt, hogy az Ikrek a másik tanító nénit választják. Aztán jött a nagy fordulat, így kissé meglepetve, de nagy örömmel állapítottuk meg szeptember 1-jén, hogy ismét osztálytársak lettek a lányaink.
A történet csattanója természetesen nem más, mint hogy Nóri és az Ikrek (de főleg Klára) nagyon jó barátnők lettek szinte azonnal. Onnantól kezdve pedig, hogy elmeséltem nekik, hogy milyen kapocs köti őket össze, elkezdték egymást "Tejtesónak" hívni.
Véletlen? Van olyan? Sorsszerű? Miért, olyan van? A közös anyatej későbbi barátságot ígér? Nem tudom, de gondoltam, rögzítem, mert érdekes kis fejlemény a mi kis családunk életében....
2012. január 7., szombat
Diónyi
Diónyi az a terület Imó tüdején, ahol gyulladás van. De azért van. Az egész első iskolahetet itthon töltötte, legnagyobb sajnálatára. Persze, amikor már harmadik reggel potyogtatta könnyeit, azt hüppögve, hogy "De én iskolába AKAROK menni!!!!", Zita és Emma már poénkodtak, hogy akkor tuti súlyos lehet a betegsége...
Aztán; három nap antibiotikum után, amikor szinte még csúnyábban köhögött (miközben én, aki rosszabb helyzetből indultam, valami erőteljes kanalas orvosságnak köszönhetően már érezhetően javulgattam), és még a hője is felment kissé, akkor már éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa. Ismét megjelentünk a doktor néninél, aki ezúttal elküldött minket röntgenre. Az arcürege szerencsére rendben van (ez a füle miatt nagyon fontos!!!), a hörghurutja a röntgenen is látványos volt, és hát, ott kukucskált az a diónyi, kötegelt infiltrátum, a tüdő jobb oldalán.
Még mielőtt a szívéhez (vagy tüdejéhez?) kap az olvasó, jelezném azért, hogy Imola egyáltalán nem elesett (jó, amikor felment a hője, akkor rádobott egy lapáttal az alap-nyafkaságra). Csak hát, ő, aki tényleg sosem volt egyedül, rosszul viselte ezt a bezárt egyedüllétet. Úgy várta haza a nővéreit, mint valami felmentősereget! Főleg Klárát, aki ugye híreket is hozott az osztályról, az osztályból. No meg a leckét. Amit minden nap, azonnal megírt, a pótolandót órai munkát bepótolta.
És míg Imó kesergett, hogy nem mehet suliba, hát én egy picit örültem annak, hogy egy kicsit kettesben lehetek azzal, akivel ez a legritkábban adatik meg. És, míg decemberben, amikor Klára betegeskedett pár napot, olyan sok dolgom és munkám volt, hogy nem tudtam vele annyit foglalkozni, amennyit szerettem volna, addig most, egy kicsit lazább időszakban, szinte állandóan együtt játszottunk: egy társasjáték sem maradt leporolatlanul! Persze, annak nem örvendek, hogy szegénykét elkapta egy ilyen csúnya vírus, félreértés ne essék! Csak, ha már egyszer így alakult, hát legalább kihoztuk belőle a legjobbat! És ezt a fajta anyai kényeztetést azért élvezte ám ő is! Hogy az történt, amit ő szeretett volna!
Elméletileg még hétfőn is itthon marad, meg még ki tudja meddig, de azért bízom benne, hogy újabb gyógyszerekkel megtámogatva, most már a gyors gyógyulás útjára lépett. Hétvége lévén, a hangulata is jobb, hiszen váltogathatja játszópartnereit!
Nos, ennyit dióhéjban arról, hogy mi is van Imókánkkal; és magyarázatképpen az újabb (blogos) szünetért. (A képen a már említett szilveszteri beöltözős játék után pózol - szerintem nem az eredetileg összeszedett holmiban, hanem ő utána még hosszasan próbálgatta a fellelhető ruhadarabokat, mintegy "élő Barbie-babaként", ahogy Zoli fogalmazott.)
Aztán; három nap antibiotikum után, amikor szinte még csúnyábban köhögött (miközben én, aki rosszabb helyzetből indultam, valami erőteljes kanalas orvosságnak köszönhetően már érezhetően javulgattam), és még a hője is felment kissé, akkor már éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa. Ismét megjelentünk a doktor néninél, aki ezúttal elküldött minket röntgenre. Az arcürege szerencsére rendben van (ez a füle miatt nagyon fontos!!!), a hörghurutja a röntgenen is látványos volt, és hát, ott kukucskált az a diónyi, kötegelt infiltrátum, a tüdő jobb oldalán.
Még mielőtt a szívéhez (vagy tüdejéhez?) kap az olvasó, jelezném azért, hogy Imola egyáltalán nem elesett (jó, amikor felment a hője, akkor rádobott egy lapáttal az alap-nyafkaságra). Csak hát, ő, aki tényleg sosem volt egyedül, rosszul viselte ezt a bezárt egyedüllétet. Úgy várta haza a nővéreit, mint valami felmentősereget! Főleg Klárát, aki ugye híreket is hozott az osztályról, az osztályból. No meg a leckét. Amit minden nap, azonnal megírt, a pótolandót órai munkát bepótolta.
És míg Imó kesergett, hogy nem mehet suliba, hát én egy picit örültem annak, hogy egy kicsit kettesben lehetek azzal, akivel ez a legritkábban adatik meg. És, míg decemberben, amikor Klára betegeskedett pár napot, olyan sok dolgom és munkám volt, hogy nem tudtam vele annyit foglalkozni, amennyit szerettem volna, addig most, egy kicsit lazább időszakban, szinte állandóan együtt játszottunk: egy társasjáték sem maradt leporolatlanul! Persze, annak nem örvendek, hogy szegénykét elkapta egy ilyen csúnya vírus, félreértés ne essék! Csak, ha már egyszer így alakult, hát legalább kihoztuk belőle a legjobbat! És ezt a fajta anyai kényeztetést azért élvezte ám ő is! Hogy az történt, amit ő szeretett volna!
Elméletileg még hétfőn is itthon marad, meg még ki tudja meddig, de azért bízom benne, hogy újabb gyógyszerekkel megtámogatva, most már a gyors gyógyulás útjára lépett. Hétvége lévén, a hangulata is jobb, hiszen váltogathatja játszópartnereit!
2012. január 5., csütörtök
Előszilveszter, szilveszter és utószilveszter
Nem vagyunk rutinos szilveszterezők, mert általában abban a szerencsében részesülünk, hogy még az év utolsó napján is síelünk, aztán este egy mennyeit és hatalmasat vacsorázunk a jól bevált osztrák szállodában, majd legkésőbb este 11-re kidőlünk.... Hogy aztán az új év első napján is síelhessünk (vagy hazautazhassunk...)
Most nem így történt, ugyebár.
A zavar csak ott keletkezett, hogy hirtelen legalább három helyen láttak volna minket szeretettel Szilveszter estéjén... Na, aztán kigubancoltuk a dolgokat - így aztán jutott nekünk előszilveszter is. Ahogy az sűrűn előfordul, az előbuli nagyobbra kerekedett, mint a napján rendezett.
Szóval, 30-án, három család gyűltünk össze Györgyiéknél, Emma osztálytárásnak szüleinél. Pizza-partít szerveztünk (én is begyúrtam a sajátomat, mert lányaim egyöntetűen kijelentették, hogy nekik az enyém még az eredeti olasznál is jobban ízlik - hízelgő, csak éppen lőttek a rendelős kényelemnek). Nyolc gyerek, hat felnőtt (Vali barátnőmék jöttek még), sok finomság, néhány üveg ez és az, egy szép nagy ház: minden adva volt ahhoz, hogy sehogyan se akaródzon senkinek sem hazamenni. Végül, fél 12 táján (délután 5-től csatlakoztunk a bulihoz!!!), az Ikreket a hónom alá csaptam, és legalább mi hazatértünk. Zoli és a két nagy még ráhúztak egy órát. Így történhetett meg először (de nyilván nem utoljára...), hogy a lányaim később értek haza egy buliból, mint én.... Nagyon jó volt, pedig semmi különleges dolgot nem csináltunk. Csak úgy egyszerűen kellemes emberek társaságában kellemesen éreztük magunkat.
Másnap jött Szilveszter. Természetesen akkor is kellemes társaságban voltunk, Mingi barátnőmmel, és "kis" családjával (három fia van), akikkel már többször nyaraltunk-teleltünk-őszöltünk együtt. Viszont, szegény Mingi egy lelkileg nagyon megviselő évet zárt, aggódtam is, hogy hogyan viseli majd az oly' sok jelképet hordozó évszám-váltást. De Mingi erős....
Szóval, a tizenegyesben töltött szilveszteri estének három fő fénypontja volt. Az egyik a tüzijáték, amit Mingiék hoztak, és amit a parkból lőttek ki együtt. Imola és én nem csatlakoztunk, mert mi már akkor is rettenetesen köhögtünk (azóta is azt tesszük, csak most még gyógyszert is szedünk rá).
A második a szerencsesütizés. Régóta piszkálta már a fantáziámat ez a dolog, dehát nem nagyon volt alkalmam kipróbálni, hiszen szinte sosem voltunk itthon december 31-én (habár: miért ne lehetne más jeles eseményekkor is?!). No, most kerítettem egy elég könnyűnek tűnő receptet; Emmának és Zitának kiadtam, hogy másoljanak le pár jópofa, vicces vagy elgondolkodtató idézetet, kevertem-kavartam, és már rejtegettük is az "üzeneteket" a nyers tésztahalmokba. Jó illatuk volt, és fahéjas cukrot készítettem még mellé. Hát, akkora sikere lett, hogy még én is meglepődtem!!! A gyereksereg szó szerint felhabzsolta mindet; szerintem csak azért, hogy olvasgathassák az üzeneteket.... Néhány elég fura is bekerült. Például: "Ha alszom, megéhezek. Ha eszem, elálmosodok. Az élet szép." Már idéztem párat pár bejegyzéssel ezelőtt az ilyesmikből: "Ha csak a tüskét látod a rózsán, nem érzed az illatát." Jót szórakoztunk. Habár nekünk, felnőtteknek nem is jutott; így végül nálunk Klára lett az, akinek szerencse ígérkezik az anyagiak terén... :-) Amilyen muris kis figura, hát majd beválogatják egy filmszerepre! :-)
A harmadik fénypont pedig a "beöltözős" játék volt, amit már játszottam velük az összes csajszi zsúrján. Ez úgy zajlik ugyebár, hogy körbeadnak valamit (bármit, mi narancsot szoktunk), zenére. Akinél van a körbeadott tárgy, amikor elhallgat a zene, annak fel kell vennie valamit, amit a játékvezető a korábban odakészített szatyorból kihalász. Ezek ruhadarabok és kiegészítők, az úszószemüvegtől, a nyakkendőn és a házi papucson át a vívóplasztronig és a parókákig minden. Picit féltem, hogy a fiúk majd azt mondják, hogy ők nem hajlandóak bizonyos dolgokat magukra húzni. Hát felesleges aggodalom volt... Annyira élvezték, hogy utána még cserélgették a ruháikat, parókáikat, és rengeteg fotót készítettek... Tomi, a fiúk apja, már kezdte összevonni a szemöldökét, hogy a legkisebb fia milyen jól és szívesen járkál a magassarkúmban... :-)
Mingiék éjfél után nem sokkal már el is búcsúztak: az otthon hagyott két kutyájuk miatt izgultak, hogy hogyan bírják a mértéktelen petárda és tüzijátékos durrogtatást.... (Scotty a füle botját sem mozdította, akkor sem, amikor sétáltunk vele egyet...)
Az újév napján megettük Anyunál a szokásos korhelylevest és persze a lencsét, majd visszajöttünk, és "játszottunk" egyet. A "megszokott" blogokat végigolvasgatva a délutáni punnyadásban, támadt egy ötletem. Készítettem egy "kérdőívet", amin olyan kérdések szerepeltek, hogy ki mit tartott 2011 legjobb és legrosszab pillanatainak, továbbá, hogy mik a céljai 2012-re, mik a vágyai; mit kíván a különböző családtagoknak, és mit kér tőlük (no persze, itt nem tárgyi kérésekre utaltam). El nem titkolt célom ezzel a kérdőívvel természetesen az, hogy idén december vége felé elővegyük, és -remélhetőleg- jókat derülve, megállapítsuk, hogy mit sikerült véghez vinni!
Nagyon lelkesen nekiálltak kitölteni, noha Emma elöljáróban morgolódott egy kicsit, hogy milyen sokat kell majd írnia... Persze, nem szándékozom kibeszélni az elárult vágyakat és az összes célt, de ha összegezve elmondhatom azért, akkor úgy tűnik, hogy mindenki annak szurkol, hogy Imolának mégse kelljen megműteni a fülét (erről még nem meséltem a blogban, de majd visszatérek rá). Továbbá, ha minden vágy teljesülne, akkor nyitnánk egy kisebb állatkertet, külön polcot készíthetnénk a sok megnyert tenisz- és vívóéremnek (és kupának); a három Kicsi végre szabad bejárást nyerne Zita szobájába; Zoli SOKKAL kevesebbet dolgozna, és rengeteget lenne velünk; körbeutaznánk országot-világot; a lányok kedvesek lennének egymáshoz, ráadásul rendszeretővé válnának; a totálisan kisimult és nyugodt anyjuk legnagyobb örömére... :-)
Nem, a világbékét egyik sem írta (még). 2012-ben még egyik sem célozta meg a Miss World címet... :-)
Most nem így történt, ugyebár.
A zavar csak ott keletkezett, hogy hirtelen legalább három helyen láttak volna minket szeretettel Szilveszter estéjén... Na, aztán kigubancoltuk a dolgokat - így aztán jutott nekünk előszilveszter is. Ahogy az sűrűn előfordul, az előbuli nagyobbra kerekedett, mint a napján rendezett.
Szóval, 30-án, három család gyűltünk össze Györgyiéknél, Emma osztálytárásnak szüleinél. Pizza-partít szerveztünk (én is begyúrtam a sajátomat, mert lányaim egyöntetűen kijelentették, hogy nekik az enyém még az eredeti olasznál is jobban ízlik - hízelgő, csak éppen lőttek a rendelős kényelemnek). Nyolc gyerek, hat felnőtt (Vali barátnőmék jöttek még), sok finomság, néhány üveg ez és az, egy szép nagy ház: minden adva volt ahhoz, hogy sehogyan se akaródzon senkinek sem hazamenni. Végül, fél 12 táján (délután 5-től csatlakoztunk a bulihoz!!!), az Ikreket a hónom alá csaptam, és legalább mi hazatértünk. Zoli és a két nagy még ráhúztak egy órát. Így történhetett meg először (de nyilván nem utoljára...), hogy a lányaim később értek haza egy buliból, mint én.... Nagyon jó volt, pedig semmi különleges dolgot nem csináltunk. Csak úgy egyszerűen kellemes emberek társaságában kellemesen éreztük magunkat.
Másnap jött Szilveszter. Természetesen akkor is kellemes társaságban voltunk, Mingi barátnőmmel, és "kis" családjával (három fia van), akikkel már többször nyaraltunk-teleltünk-őszöltünk együtt. Viszont, szegény Mingi egy lelkileg nagyon megviselő évet zárt, aggódtam is, hogy hogyan viseli majd az oly' sok jelképet hordozó évszám-váltást. De Mingi erős....
Szóval, a tizenegyesben töltött szilveszteri estének három fő fénypontja volt. Az egyik a tüzijáték, amit Mingiék hoztak, és amit a parkból lőttek ki együtt. Imola és én nem csatlakoztunk, mert mi már akkor is rettenetesen köhögtünk (azóta is azt tesszük, csak most még gyógyszert is szedünk rá).
A második a szerencsesütizés. Régóta piszkálta már a fantáziámat ez a dolog, dehát nem nagyon volt alkalmam kipróbálni, hiszen szinte sosem voltunk itthon december 31-én (habár: miért ne lehetne más jeles eseményekkor is?!). No, most kerítettem egy elég könnyűnek tűnő receptet; Emmának és Zitának kiadtam, hogy másoljanak le pár jópofa, vicces vagy elgondolkodtató idézetet, kevertem-kavartam, és már rejtegettük is az "üzeneteket" a nyers tésztahalmokba. Jó illatuk volt, és fahéjas cukrot készítettem még mellé. Hát, akkora sikere lett, hogy még én is meglepődtem!!! A gyereksereg szó szerint felhabzsolta mindet; szerintem csak azért, hogy olvasgathassák az üzeneteket.... Néhány elég fura is bekerült. Például: "Ha alszom, megéhezek. Ha eszem, elálmosodok. Az élet szép." Már idéztem párat pár bejegyzéssel ezelőtt az ilyesmikből: "Ha csak a tüskét látod a rózsán, nem érzed az illatát." Jót szórakoztunk. Habár nekünk, felnőtteknek nem is jutott; így végül nálunk Klára lett az, akinek szerencse ígérkezik az anyagiak terén... :-) Amilyen muris kis figura, hát majd beválogatják egy filmszerepre! :-)
A harmadik fénypont pedig a "beöltözős" játék volt, amit már játszottam velük az összes csajszi zsúrján. Ez úgy zajlik ugyebár, hogy körbeadnak valamit (bármit, mi narancsot szoktunk), zenére. Akinél van a körbeadott tárgy, amikor elhallgat a zene, annak fel kell vennie valamit, amit a játékvezető a korábban odakészített szatyorból kihalász. Ezek ruhadarabok és kiegészítők, az úszószemüvegtől, a nyakkendőn és a házi papucson át a vívóplasztronig és a parókákig minden. Picit féltem, hogy a fiúk majd azt mondják, hogy ők nem hajlandóak bizonyos dolgokat magukra húzni. Hát felesleges aggodalom volt... Annyira élvezték, hogy utána még cserélgették a ruháikat, parókáikat, és rengeteg fotót készítettek... Tomi, a fiúk apja, már kezdte összevonni a szemöldökét, hogy a legkisebb fia milyen jól és szívesen járkál a magassarkúmban... :-)
Mingiék éjfél után nem sokkal már el is búcsúztak: az otthon hagyott két kutyájuk miatt izgultak, hogy hogyan bírják a mértéktelen petárda és tüzijátékos durrogtatást.... (Scotty a füle botját sem mozdította, akkor sem, amikor sétáltunk vele egyet...)
Az újév napján megettük Anyunál a szokásos korhelylevest és persze a lencsét, majd visszajöttünk, és "játszottunk" egyet. A "megszokott" blogokat végigolvasgatva a délutáni punnyadásban, támadt egy ötletem. Készítettem egy "kérdőívet", amin olyan kérdések szerepeltek, hogy ki mit tartott 2011 legjobb és legrosszab pillanatainak, továbbá, hogy mik a céljai 2012-re, mik a vágyai; mit kíván a különböző családtagoknak, és mit kér tőlük (no persze, itt nem tárgyi kérésekre utaltam). El nem titkolt célom ezzel a kérdőívvel természetesen az, hogy idén december vége felé elővegyük, és -remélhetőleg- jókat derülve, megállapítsuk, hogy mit sikerült véghez vinni!
Nagyon lelkesen nekiálltak kitölteni, noha Emma elöljáróban morgolódott egy kicsit, hogy milyen sokat kell majd írnia... Persze, nem szándékozom kibeszélni az elárult vágyakat és az összes célt, de ha összegezve elmondhatom azért, akkor úgy tűnik, hogy mindenki annak szurkol, hogy Imolának mégse kelljen megműteni a fülét (erről még nem meséltem a blogban, de majd visszatérek rá). Továbbá, ha minden vágy teljesülne, akkor nyitnánk egy kisebb állatkertet, külön polcot készíthetnénk a sok megnyert tenisz- és vívóéremnek (és kupának); a három Kicsi végre szabad bejárást nyerne Zita szobájába; Zoli SOKKAL kevesebbet dolgozna, és rengeteget lenne velünk; körbeutaznánk országot-világot; a lányok kedvesek lennének egymáshoz, ráadásul rendszeretővé válnának; a totálisan kisimult és nyugodt anyjuk legnagyobb örömére... :-)
Nem, a világbékét egyik sem írta (még). 2012-ben még egyik sem célozta meg a Miss World címet... :-)
2012. január 2., hétfő
Három nap a tejfölben
A Mátrára esett a választásunk: közel van, nagyon szép, a gyerekekkel még nem jártunk ott, és hátha akad majd hó is....
Nos, a Mátra úgy döntött, hogy nem szeretteti meg magát a családunkkal. A lehető legtaszítóbb képét mutatta: nyálkás idő, folyamatos tejfölszerű köddel, és az érkezésünkkor még nyomokban fellelhető hó is eltűnt egy nap alatt.
Nem mondom, hogy kellemetlenül telt az ott töltött három nap, mert természetesen a rossz idő sem veheti el az együttlét örömét. De azért, nem azt terveztük, hogy időnk nagy részét az amúgy nem kellemetlen (sem túl szuper) szállodában töltjük majd. Sétáltunk persze minden nap (még a szitáló-málló ködben is). Sőt, az egyik séta inkább túra volt, hegyen-völgyön át, sárga jelzést követve, így Klára erdő-adagja is megvolt ismét, legnagyobb vidámságára (még most is mindig elámulok, hogy mennyire erősen hat rá ez a közeg: hibátlan jókedve kerekedik kivétel nélkül, és elöl "üget", diktálva a tempót, fáradhatatlanul). Kicsit sajnálom, hogy ezt az erdő-imádatot a többiek nem nagyon osztják... De az úgy túl egyszerű lenne, nem?
Átrándultunk szomszédos falvakba is, de csak ugyanazt a tejfölt tapasztaltuk mindenütt. Csak hogy érzékeltessem, a szobánk elméletileg panorámás volt a Kékesre. Nos, ez a "panoráma" tárult elénk három napon át:
Szóval, pihentünk, de kicsit "éhesen" jöttünk vissza (mármint nem a szó szoros értelmében...). Adunk majd a Mátrának egy második esélyt is, de ez igazán nem volt szép tőle...
Jézuska esete a mobiltelefonnal
Tudom, hogy sok szülőnek okoz fejtörést a "mobilt a gyereknek vagy sem?" kérdés. Nem vallom, hogy nálunk a bölcsek köve ez ügyben, de leírom, hogy a mi gyerekeinkkel ez eddig miként alakult.
Zita negyedikben megkapta Zoli egyik levetett telefonját; és hetente egyszer használta, amikor az egész délutánját a zeneiskolában töltötte. Utána, amikor átkerült a gimibe, a szomszéd kerületben, állandósítottuk a készüléket. Nyilván kibírta volna nélküle is, de be kell látnom nekem is: sokkal praktikusabb így. Tud szólni, ha valamiért máskor végez, én is jelezhetem, ha nem érek oda időben, stb. Időközben lecserélte a készülékét, kitalálva magának a 100 ötöst, és díjnak egy bizonyos modellt.
Ebben a tanévben pedig már buszozik is rendesen a Nagylány, tehát most már tényleg fontosnak tartom, hogy legyen nála telefon. Bár olyan óvatos a Drágám, hogy a buszon nem meri felvenni a telefont - nehogy valaki el akarja lopni...
Emma pedig... Nos, hát vele pedig úgy jártam, hogy megunva a többéves körömrágását, hirtelen felindulásból felajánlottam neki egy mobilt, ha le tudom vágni az összes körmét a kezén... Tíz nap múlva a kezében volt a telefon (igaz nem olyan, amilyet kinézett :-) ). Ez történt a nyáron... Tehát neki is van már. Ő sem hordja magával, csak hetente egyszer, amikor hazasétál.
Szóval van négy telefon a családunkban, ami nem kevés. No mindegy. Mondjuk, szerencsére ingyen hívjuk egymást, és ebbe beletartoznak a nagymamák is.
Amikor átfestettük-tapétáztuk a házat a nyáron, a szobafelosztást is megvariáltuk; aminek eredményeként a nappali a lányok "zónája" és a mi "új" szobánk közé került. És hogy ez miért fontos? Mert a karácsonyfát a nappaliban állítottuk fel idén is, pontosabban a "nemolyanrégenvolt" tavaly is. Na és ez miért probléma? Hát mert nálunk már 24-én reggelre odakészítenek mindent az angyalok a fa alá. És emiatt a csajok iszonyatosan korán képesek felébredni. De akkor hogyan oldjuk meg azt, hogy együtt érkezzünk a fa elé? Eddig csak beosontak hozzánk, és együtt indultunk tovább, de most hogyan legyen? Mert az nem volt opció, hogy mi hamarabb keljünk fel, mint ők; hacsak nem legkésőbb hajnali hatra húzom fel az órát... Szóval? Mi lett a megoldás? Ha már tényleg mindenki felébredt a gyerekcsapatnál, és már legalább hét óra van, akkor valamelyik telefontulajdonos poronty felhív minket...
No, hát így esett a nagy eset. Kicsit ciki. De ez van. Igyekszem valami meghittebbet kitalálni a következő alkalomra...
A karácsonyunk ettől függetlenül nagyon kellemesen telt. A számunkra kissé kába kezdet után, teljesen felvillanyozódva és kivételesen egészen "türelmes" ritmusban kibontottunk minden ajándékot (külön ovációt kapott a Scottynak és a teknősnek odakészített csomagocska is!). Az első szusszanáskor a reggelit is elkészítettük. Mivel most nem volt már időm konyhatündér-anyukát is játszani (bár 23-án még végső erőmből elkészítettem a bejglit, hogy legalább egy karácsonyi süti legyen az ünnep napján is azért), csak egy palacsintatészta pihent egy éjszakát a hűtőben. Zoli, mivel ez az ő specialitása, megsütötte, és már meg is volt az ünnepi reggeli, szépséges terítéssel!!! Jó volt! Utána pedig pizsamában folytattuk a világ legjobb dolgát: a közös játékot... Legóztunk, Carcassone-t játszottunk, "Találd ki extrá"-ztunk, mindenki beleolvasott a könyveibe (azokba is, amiket tőlem kaptak, persze...), és egyáltalán... Jó volt ez is, na!
Ebédeltünk is, Emma legnagyobb örömére lazacot is, és még folytattuk, amit addig is műveltünk. A délután második felében felöltöztünk végre, és átmentünk a szüleimhez. Újabb ajándékbontás, ezúttal 14-esben (Bátyámékkal), majd Anyu fenséges karácsonyi vacsorája következett. Milyen volt? Hát ez is jó, persze!!!
25-én Zoli szüleinél karácsonyoztunk, előtte Lacinál. Minden nyugisan és kényelmesen zajlott, ami a mi életvitelünkkel egy külön ajándék!
26-án pedig elindultunk "telelni" pár napra - de arról majd külön.
Zita negyedikben megkapta Zoli egyik levetett telefonját; és hetente egyszer használta, amikor az egész délutánját a zeneiskolában töltötte. Utána, amikor átkerült a gimibe, a szomszéd kerületben, állandósítottuk a készüléket. Nyilván kibírta volna nélküle is, de be kell látnom nekem is: sokkal praktikusabb így. Tud szólni, ha valamiért máskor végez, én is jelezhetem, ha nem érek oda időben, stb. Időközben lecserélte a készülékét, kitalálva magának a 100 ötöst, és díjnak egy bizonyos modellt.
Ebben a tanévben pedig már buszozik is rendesen a Nagylány, tehát most már tényleg fontosnak tartom, hogy legyen nála telefon. Bár olyan óvatos a Drágám, hogy a buszon nem meri felvenni a telefont - nehogy valaki el akarja lopni...
Emma pedig... Nos, hát vele pedig úgy jártam, hogy megunva a többéves körömrágását, hirtelen felindulásból felajánlottam neki egy mobilt, ha le tudom vágni az összes körmét a kezén... Tíz nap múlva a kezében volt a telefon (igaz nem olyan, amilyet kinézett :-) ). Ez történt a nyáron... Tehát neki is van már. Ő sem hordja magával, csak hetente egyszer, amikor hazasétál.
Szóval van négy telefon a családunkban, ami nem kevés. No mindegy. Mondjuk, szerencsére ingyen hívjuk egymást, és ebbe beletartoznak a nagymamák is.
Amikor átfestettük-tapétáztuk a házat a nyáron, a szobafelosztást is megvariáltuk; aminek eredményeként a nappali a lányok "zónája" és a mi "új" szobánk közé került. És hogy ez miért fontos? Mert a karácsonyfát a nappaliban állítottuk fel idén is, pontosabban a "nemolyanrégenvolt" tavaly is. Na és ez miért probléma? Hát mert nálunk már 24-én reggelre odakészítenek mindent az angyalok a fa alá. És emiatt a csajok iszonyatosan korán képesek felébredni. De akkor hogyan oldjuk meg azt, hogy együtt érkezzünk a fa elé? Eddig csak beosontak hozzánk, és együtt indultunk tovább, de most hogyan legyen? Mert az nem volt opció, hogy mi hamarabb keljünk fel, mint ők; hacsak nem legkésőbb hajnali hatra húzom fel az órát... Szóval? Mi lett a megoldás? Ha már tényleg mindenki felébredt a gyerekcsapatnál, és már legalább hét óra van, akkor valamelyik telefontulajdonos poronty felhív minket...
No, hát így esett a nagy eset. Kicsit ciki. De ez van. Igyekszem valami meghittebbet kitalálni a következő alkalomra...
A karácsonyunk ettől függetlenül nagyon kellemesen telt. A számunkra kissé kába kezdet után, teljesen felvillanyozódva és kivételesen egészen "türelmes" ritmusban kibontottunk minden ajándékot (külön ovációt kapott a Scottynak és a teknősnek odakészített csomagocska is!). Az első szusszanáskor a reggelit is elkészítettük. Mivel most nem volt már időm konyhatündér-anyukát is játszani (bár 23-án még végső erőmből elkészítettem a bejglit, hogy legalább egy karácsonyi süti legyen az ünnep napján is azért), csak egy palacsintatészta pihent egy éjszakát a hűtőben. Zoli, mivel ez az ő specialitása, megsütötte, és már meg is volt az ünnepi reggeli, szépséges terítéssel!!! Jó volt! Utána pedig pizsamában folytattuk a világ legjobb dolgát: a közös játékot... Legóztunk, Carcassone-t játszottunk, "Találd ki extrá"-ztunk, mindenki beleolvasott a könyveibe (azokba is, amiket tőlem kaptak, persze...), és egyáltalán... Jó volt ez is, na!
25-én Zoli szüleinél karácsonyoztunk, előtte Lacinál. Minden nyugisan és kényelmesen zajlott, ami a mi életvitelünkkel egy külön ajándék!
26-án pedig elindultunk "telelni" pár napra - de arról majd külön.
2012. január 1., vasárnap
Újév, újév....
Nos hát, már megint eljött, újra itt van a dátumváltás....
Sok-sok jót kívánok magunknak és mindenkinek, aki szívesen olvas! És tudjátok mit kívánok még? Reményt és bizalmat!!! Abból picit több teremhetne úgy nagy átlagban kis hazánkban, mint amennyit 2011 hozott...
Most pár vidám fotó még, utána meg majd folytatom elmaradásaim bepótolását...
És még pár idézet a végére, azok közül, amik a tegnapi szerencsesütikben lapultak: "Az életet a szélvédőn át nézd, ne a visszapillantó tükrön keresztül!" és: "Légy kreatív! Ha követsz valakit, akkor mindig hátul állsz." és hát: "Vigyázz, hogy mit kívánsz! Még beteljesül!"
Sok-sok jót kívánok magunknak és mindenkinek, aki szívesen olvas! És tudjátok mit kívánok még? Reményt és bizalmat!!! Abból picit több teremhetne úgy nagy átlagban kis hazánkban, mint amennyit 2011 hozott...
Most pár vidám fotó még, utána meg majd folytatom elmaradásaim bepótolását...
