Utolsó hét a Paradicsomban

Azt hiszem, idén még nem lelkendeztem a blogban a Balatonért, és konkrétan Boglárért. Pedig a szerelem tart, és amint ideérünk, mindig úgy érzem, hogy csak erősödik.

Szeretem, hogy itt ismerjük a fél utcát, és nagyon örül mindenki, amikor meglát minket felbukkanni. Aztán szép lassan megismerjük az utca másik felé ist. És mindenki jófej és mosolygós. Meg ráadásul tele olyan korú gyerekekkel, mint a miéink... És persze összebarátkoznak. Például azért, mert mindegyik teniszezik, de legalábbis eljár Klári, a legaranyosabb teniszedző, táborába, vagy óráira.

Szeretem, hogy itt, ahogy a mi Kláránk fogalmazott "minden könnyebben megy". Ezt ő arra értette, hogy belejött a pingpongozásba és a tollasozásba is. Én meg sok minden másra is... :-)

Szeretem, hogy itt van idő. Tollasra, pingpongra, kanasztára, olvasni, aludni, biciklivel piacra menni, a kevésbé lelkesekkel kötelező olvasmányt felolvastatni, éttermeset játszani, beszélgetni, magyarázni, tervezgetni, álmodozni.

Szeretem, hogy közelebb a természet. A mókus, aki visszajár, a hattyúk, akik szinte értik a beszédünket, a seregély-rajok, akik akkora ricsajt csapnak, az árvaszúnyogokat habzsoló, hálókat villámgyorsan szövő pókok, a víz, a kellemesen langyos, ámde tiszta Balaton-víz.

Szeretem, hogy a sport itt lételemmé válik. Bicikli az alap, hozzá a futás a parton, a tenisz Magyarország leghangulatosabb klubjában, kosármeccsek a szomszéd srácokkal a játszótéren, úszás (ha van türelmünk begyalogolni pár km-t), és a végeérhetetlen ping-pong és tollaspartik. Néha egy kis foci.

Szeretem a boglári piacot, az autentikus termelőkkel, a lassan ismerőssé váló árusokkal, a nyári hangulattal.

Szeretem a Balatont. Szeretem Boglárt. Szeretem itt a nyarakat.

NYÁÁÁÁR!

Innen, ebből a paradicsomi állapotból és helyről kell lassan visszaindulnunk a rohanó Fővárosba. És egy merőben új életritmusba. Legközelebb most már tényleg erre térek vissza.

(Klárival, a boglári teniszedzővel)

Ambíciók

A helyzet az, hogy Imola személyisége egyre jobban kinyílik. Szó szerint (I)mókás lett a hölgy; valami egészen sajátságos, természetesen bűbájos, humort fejlesztett ki. A család dől a nevetéstől, ő meg néha műfelháborodást mímel, hogy "kinevetjük", de látszik rajta, hogy egyébként élvezi a figyelmet. Egyszerűen lenyűgöz mindenkit, kivétel nélkül, tulajdonképpen a komplett család rajongójává vált. Nem mindig poénnak szánja, de egyszerűen úgy sül el. Bohókásan gesztikulál hozzá - utánozhatatlanul. Minden napra tartogat valami leleményességet, párat le is jegyeztem nemrégiben - bár azok inkább bájosak, mint viccesek, de azért ott is fellelhető egy gyengéd humor. Jöjjön tehát egy újabb gyöngyszem, amin hatalmasat kacagtunk mind. Arról beszélgettünk, hogy ki milyen sportot készül űzni. Klára listája igen hosszú, nem tudom, hogy lesz elég 24 óra arra, hogy ez mind beleférjen a napjába... Imola is tervezget, természetesen. A vívás, futás és egyebek mellett, egyszer csak felragyogtatta a tekintetét: "Tudom már! Én vízilabdázó leszek!!!" Próbáltam közbevetni, hogy "De Imó! Olyanok nem vízilabdázhatnak, akik nem is tudnak (rendesen) úszni! Vagy te leszel az első karúszós vízilabdázó?!" Mire Imó közelebb jött és hevesen kalimpált a kezeivel: "Dehogyis! Én CSEREJÁTÉKOS leszek!!! A többiek játszanak, nyernek, és az enyém is lesz a kupa!!!"
Hah. Fifikás, mi? (Meg elementárisan, ámde tulajdonképpen egészségesen lusta....)

Ragyogóan intelligens szőke

Klára imádja a neve napját. És a nevét is, szerencsére. Én is imádom! Klárát és a nevét is.
Ragyogva, ahogyan azt neve jelentése is diktálja, várta a Nagy Napot! Vigyorgott fültől fülig, és nagyon elégedett volt, hogy ügyeltünk arra is, hogy kérésének megfelelően gyerekpezsgő is kerüljön a poharakba az ünnepi ebéden.

Tegnap Klára-nap volt. Megköszöntöttük őt a világ egyik legjobb helyén: Balatonbogláron!

Koalíciók és kedvességek

Négy gyermek esetében egészen természetes, hogy különböző egységek, kötődések alakulnak ki; és az sem meglepő, hogy ezek változnak. Gondoltam, összefoglalom most a mi utunkat, szerintem érdekes.
Az Ikrek születésekor eléggé evidens kapcsolódások alakultak ki: a "Nagyok" és a "Babák". Ekkor szövetségessé vált Zita és Emma - a két "betolakodót" közösen kellett elviselni... :-) Aztán Klára és Imola kicsit felcseperedett, és szép lassan játszópartnerré váltak Emma számára. Az ovis korszakban Emma és Imola, a két jámborabb kishölgy szinte összenőttek; amikor Zita már sulis lett, ő büszkén viselte "nagyságát", és kifelé barátkozott már nagy lendülettel, Klára pedig előbb-utóbb otthagyta a két békésen barbiezó testvérét, és más utakon járt. Ezalatt az időszak alatt legfőképpen Zita és Emma konfliktusaitól volt hangos a ház, Zita egy erősen kötekedő korszakát élte, legidősebb húgát véve célpontul. Klára és Imola is civakodtak azért, de valahogy kevésbé lélekölő módon.
Amikor Emma is iskolába ment, Imola nagyon bánatos lett: "mikor ér már haza Emma?" kérdezgette, miután ő már megérkezett ebéd után az oviból. Nem találta a helyét, és amint betoppant az imádott nővér, húzta a szobájába játszani. És eléggé duzzogott, ha Emmának házi feladata is akadt...
Egy nagy fordulat akkor állt be, amikor már az Ikrek is iskolába indultak. Ekkor valahogy Imola, akit eddig Emma simán irányítgatott, rájött,hogy hoppá, már ő is nagy. Hirtelen visszahúzott ikertestvéréhez, nagyobb sorsközösséget érezve azáltal, hogy egy osztályban, együtt "kell" megfelelniük az új és immáron komolynak vélt kihívásoknak. Klárával vállvetve meneteltek végig az első osztályon, és kicsit eltávolodott Emmától, aki így, elveszítve legfőbb szövetségesét (akit kicsit "uralhatott is"), kissé elveszettnek tűnt a családi kapcsolatrendszerben. Hiszen ő arra készült, hogy majd ő pátyolgatja az Ikreket az iskolában, és nekik erre szemmel láthatóan nem nagyon volt szükségük...
A helyzet ott bonyolódott tovább, hogy az Ikrek számára első iskolai év vége felé, Klára valamiért megmakrancosodott, és mindenért Emmának esett. Sajnos, tipikusan "ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, az a baj, ha éppen felveszi az a baj, ha éppen leveszi, az a baj"-módon. Nyíltan és burkolva mindenért Emmát tartotta hibásnak, nem létező problémákat kreált, és hergelte fel magát. Rossz volt látni, mert Emma kiborult, értetlenül állt a dolgok előtt, Klára pedig általában hajthatatlan volt, és mindig egy kicsit túl hosszú idő telt el a bűnbánatig, és az is inkább irányomban semmint Emma felé. Ezen sokat dolgoztunk, talán van valami eredménye, de ez egy összetettebb probléma (volt) Klára esetében, amit most nem taglalnék nagyon; nem is biztos, hogy valaha megteszem ezen a blogon. A két kékszemű konfliktusát a két "kívülálló" érdekesen szemlélte. Imola szemmel láthatóan igyekezett kívül maradni az egészből, nem kívánt állást foglalni. Zita viszont Klára védőügyvédjévé nőtte ki magát, néha már abszurd módon. És Klára vidáman állt be Zita védőernyője alá. Határozottan cimborák lettek, és a közösen eltöltött angoltáboros hetük ezt meg is erősítette.
Jelen pillanatban tehát körülbelül az a felállás, hogy Zita és Klára erős véd és dacszövetségben léteznek; Imola mindenkivel jóban van, és mindenki mosolyogva tűri az esetleges nyivákolásait (bizonyára közrejátszik ebben az is, hogy mégiscsak megműtötték a Drágát, ami miatt mindenki aggódott), Emma pedig keresi a helyét és sokszor elkeseredik az őt érő támadások miatt (amit a többiek kihasználnak, hiszen könnyen eltörik nála a mécses, és emiatt is csúfot űznek belőle).
Ehhez a koalíció-térképhez aranyosan kötődik Imola két tegnapi megszólalása.... Most az az alvó-felállás, hogy Zita Dórival, az LB-vel (Legjobb Barátnőjével, aki a helyi tenisz-tábor idejére nálunk van), egy kétszemélyes szobában, Emma, Imola és Klára pedig egy háromágyasban.
Klára és Imola már fent pihegtek az ágyukban tegnap este, éppen Klárának meséltem az itt-felfedezett és általa nagyon megkedvelt "Én, te ő" című könyvből, amikor Emma is megérkezett. Kedvesen odabújt egy picit Imóhoz, és adott neki egy puszit. Imola már kissé kábán felnézett, és azt motyogta az orra alatt: "Na, most lássam, ahogy egy ugyanilyet adsz Klárának is!" Én teljes mértékben elolvadtam ettől a mélyből, ösztönből jövő kedvességtől, békétől és szeretettől, de Emma is mosolygott - és persze szót fogadott!

Tegnap este történt egy másik eset is. Emma kissé lógó orral jött-ment, és ez feltűnt Imolának. "Mi baj van, Emma?"- kérdezte tőle Imola kedvesen. "Semmi!"-legyintett Emma. "De én érzem a szívemben, hogy van valami baj!"- replikázott a mi kis sajátgyártmányú tündérünk. No, erre Emma is elmosolyodott - szívből!
Hát, "szövetségek" így vagy úgy, egy ilyen testvérért mindenki összeteheti a két kezét!!! Persze, zárszónak ez mégsem jó... Mert végigpörög a fejemben jópár jelenet, történés, amikor kiálltak egymásért, egymás mellett, ahogy aggódtak egymásért, szurkoltak egymásnak. Úgyhogy... Jó testvérek ők. Ami nem zárja ki a koalíciókat és az összezördülésket. Sőt, talán ezek a konfliktusok segítenek is összekovácsolódni...

Az Ikrek Zita szemével

Miközben rettenetesen öregnek érzem magam azzal, hogy ezt leírom, nem tehetek másképpen: a mai gyerekek viszonya a fényképezéssel gyökeresen eltér attól, amit anno mi ápoltunk. Nem titkolom, hogy már beikszeltem a negyediket, és bizony,az én gyerekkoromban mi még elmentünk a fényképészhez, és bepózolt az egész család, vagy esetleg a fényképész jött el hozzánk. Később, saját géppel, már a szüleim készítettek egy-egy tekercsnyi képet; majd jött a dia-korszak, aztán vissza a papírképekhez, immáron színesben is. Jó pár év tükör-reflexes csodával, aztán lassan beköszöntött a digitális éra - a mi családunk az elsőt az Ikrek születésével kapta, Zoli német partnereitől. Nos, ha én ezt így elmesélem Zitának, gyakorlatilag úgy képzeli a gyerekkoromat, hogy bizonyára kőpattintással csiholtunk tüzet.... Mert most már lassan a tolltartóba is beépítenek egy fénykép-készítő szerkezetet - amin természetesen RÖGTÖN vissza lehet nézni a frissen készített művet. Instant fotózás folyik - "muti, muti!"- szól a kérés egy másodperccel a kattintás után, és már lehet is értékelni. És ritkán kerül kinyomtatásra a kép. Viszont repül a közösségi oldalra, fénykép-bűvölő programokra, és jöhetnek a like-ok...

Szóval, Zita, mint a generációja sok tagja már ebben környezetben felnőve, teljesen másképpen viszonyul a fotózáshoz. Sok volt és mostani osztálytársa (edzőtársa, stb.) képét látom a neten, és megállapíthatom, hogy ez kortünet. Nem szeretnék megfogalmazni kritikát, mert pont ellenkezőleg, egy új önkifejezési forma alakul ki - szerintem. És sokszor rengeteg ötletet, egyéni látásmódot, tőlem nagyon eltérő észlelési készség is megmutatkozik. Zitánál is látom, hogy máshogy kezeli a fényképezés adta lehetőségeit, mint én; és mindig lenyűgöz, hogy mit és hogyan fotóz. Úgy vélem, van hozzá érzéke, de azt is érzékelem, hogy nem csak neki. Sokaknak az ő generációjában. 

Rengeteg "önarcképet" készít, ami engem meglep. Sokszor elég majomkodós, meg megjátszott, de néha meg olyan jól elkap valamit saját magából... Mostanában sokat fotózta az ikerhúgait (Emma kimaradt egy picit a szórásból, aminek most nem szeretnék túl mély lelki okokat nyilvánítani). Gondoltam, beteszek pár képet azok közül, amiket ő készített. Hogy rögzítsem, hogy hogyan látta ő őket most, 2012. nyarán.

KLÁRA

IMOLA

KETTEN

A művésznő és az egyik "modell"

A művésznő és a másik "modell"

A nap képe

FARKASSZEM

Két mosolygós kék szempár. Balatonon. Békében. Szeretetben. Családban. Vidáman. Nyugodtan.

Mi is a legjobb és a legrosszabb?

Ezen a nyáron úgy alakult, hogy sokszor van öt gyerekünk, a "megszokott" négy helyett. Még Pesten, a jobb agyféltekés rajztábor alatt, Zita barátnője, Dóri, is nálunk "lakott" - így egyszerűbb volt mindenkinek, és persze "bulisabb" a gyerekeknek. Most meg, mióta a Balatonon vagyunk (lassan két hete), "turnusokban" váltják egymást a "bónusz" gyerekeink. A sort unokaöcsém, Gergő kezdte, aki csak egy hétvégét volt itt, majd jött Eszter, Emma barátnője, és őt pedig ismét Dóri, Zita "LB"-je (Legjobb Barátnő) vagy inkább "BFF-je" (Best Friend For ever) követi, aki megint táborozik az összes saját lányunkkal: ezúttal az olyan nagyon szeretett boglári teniszedző által szervezett sport- vagy, hivatalos nevén, tenisztáborba járkálnak majd el a mi "bázisunkról".

Szóval, az ötgyerekes lét nagyon tetszik ám nekünk; és élvezzük az olyan pillanatokat, amikor feltesszük a pincérnek azt a kérdést, hogy vajon kitalálja-e, hogy az öt gyerekből melyik az ikerpár (nem, nem találja ki: Emmát és Esztert gondolja annak), vagy a kompnál elkerekedő szemmel néz ránk a pénztáros: ÖT GYEREK?!?! Az eggyel több gyerek (főleg, hogy az az extra nem egy pólyás) még vidámabbá, zajosabbá, élettelibbé teszi az amúgy is élvezetes nyári balatoni napjainkat. Nyilván, hogy ismét érkeznek az öcsikére való kérelmek...

Az örök balatoni kedvenc, a Kistücsök előtt (kissé túlexponálva...)

A kompon, szélben, Tihany felé

Ami miatt "klaviatúrát ragadtam", az valahogy ehhez kapcsolódik, noha közvetve, és valamiért fontosnak tartom lejegyezni, mert megragadja a Lényeget.

Egyik nap, Eszter itt-tartózkodása során, mindannyian elkísértük Zitát és Emmát a teniszre (mert ők már a tábor előtt is eljárnak gyakorlatilag napi szinten). Klára, Imola és Eszter egy darabig nézték őket, aztán Kláritól, az edzőtől, kaptak egy-egy ütőt, és elmentek kicsit ütögetni a pici pályához és a falhoz. Aztán megint visszajöttek. Mindvégig, amíg ott voltunk, körülettünk legyeskedett egy legény, akiről később kiderült, hogy húsz év körüli, de sajnos a szellemi szintje jóval, sokkal alacsonyabb volt. Egy vicces, kedves és szorgalmas értelmi fogyatékos volt ő, aki segít a pályák karbantartása körül, akit lefoglal a teniszklubban való "fontoskodás", és akivel mindenki kedvesen, ámde határozottan bánik. A lányok elég jól vették a néha meglepő viselkedését, talán csak Klára ijedt meg egy kicsit - Zita és Emma már régi ismerősként kezelték.

Ahogy kísértem vissza a lányokat a pici pályáról, Eszterrel is róla beszélgettem, magyaráztam, hogy mi is a helyzet vele. Majd csak úgy hozzátettem: "Ez talán a legrosszabb dolog, ami egy szülővel történhet: hogy nem egészséges gyermeke születik...." Mire Eszter rám nézett nagy barna szemével, meleg tekintettel: "Én azt hittem, hogy a legrosszabb, ami történhet az, ha valakinek nincs gyereke!" Eszternek négy testvére van. És igaza. Nagyon igaza.