Tegnap délután a parkban (is) jártunk, hogy játszóterezzünk (is) egyet a három "kisebbel", vagy ahogy Emma megkövetelné tőlem: a "Középsővel" és a két "Kicsivel". Zita addig barátnőzött.
Most itt kimerevítem a képet, és visszakanyarodok péntek estéig. Vacsoráztunk teljes családi körben. Az étkezés alatt Klára az apjának is elpanaszolta azt, amit nekem már közvetlen ovi után, és utána többször is; nevezetesen, hogy az oviban bent volt egy közös barátnőjük nagytesója. Ez a közös barátnő, a testvére, és a köréjük vonzódott gyerekek, kizárták őt a játékból, és az ebédnél sem engedték őt az asztalukhoz. Nos, ez nyilván megesik minden óvodai csoport életében, nem is ez a lényeg. hanem az, és ezt Klára alaposan kihangsúlyozta, hogy Imola totálisan partner volt ebben a kizárósdiban. Tehát: nem Klára pártjára állt, hanem csatlakozott a "tömeghez". Ez fájt Klárának, fájt nekünk, szülőknek is, és, totálisan kiborította Zitát.
A vacsora fennmaradó részében, a két B.Z. monogrammú nem bírt napirendre térni e fölött. Zita teljesen "nekiesett" húgának (szóban), hogy mégis mit gondol ő, hogy nem áll ki a testvére mellett? Ez engem mindig megmosolyogtat, mert itthon megy a "hajtépés" Zita részéről is, de ha szurkolni, aggódni, vagy kiállni kell a húgaiért, egy percig nem hezitál... Zoli is eléggé elszomorodott ettől, és egy kicsit szándékosan is, vissza- visszatért a témára. Érdekes módon, Imó, aki ezelőtt még pár hónappal fele ennyitől is sírva fakadt volna, most szinte csak a vállát vonogatta, szentül állítva - miközben látszott, hogy ő maga sem hiszi, amit mond -, hogy "ő már nem emlékszik, hogy miként is történt ez az egész"....
Továbbpörgethetjük a vasárnapi filmet, amit ott merevítettünk ki, hogy a park játszóterére igyekeztünk. Klára és Imola, az én kíséretemmel, egyenesen a játszótér felé vették az irányt, Emma és Zoli még bringáztak "egy kört". Rengetegen voltak, ami persze nem meglepő. Szép idő volt, és ez most talán a kerület legfelkapottabb játszótere, teljesen érthető okokból kifolyólag.
Kissé távolabbról követtem a csajok mozgását. Egy darabig lecövekeltek egy mászókánál, én meg lecsüccsentem egy padra. Arra lettem figyelmes, hogy Klára egy ismeretlen kislánnyal beszélget, füllel hallhatóan nem túl kedves stílusban. Kicsit közelebb mentem, de eszem ágában sem volt beavatkozni, hiszen jobb az, ha a gyerekem az én segítségem nélkül is megállja a helyét. Pláne Kláráról gondolom úgy, hogy őt aztán nem kell félteni. A kislány valamivel piszkálni kezdte, aztán Klára gyorsan felvilágosította, kikérdezvén a korát, hogy lehet, hogy méretre nagyobb nála, de korra nem.
Nem tudom, hogy mi volt a konfliktus alapja, talán lényegtelen is. Az biztos, hogy tipikus óvodai "aki mondja másra, az mondja magára" típusú perlekedés kerekedett belőle. Ezt is szó nélkül hagytam. Majd ez a kislány elrobogott, megkereste a nálánál méretre, de talán korra is, kisebb barátnőjét, megfogta a kezét, megmutatta neki Klárát, mondott neki valamit, majd kézenfogva odamentek és tovább cukkolták az én kis Szöszimet. Ő pedig mosolyogva állta a sarat, nem hagyta magát, hiszen van rutinja veszekedésben... :-)
És ekkor jött a fordulópont. A két kislány még egyszer félrehúzódott, én pedig ekkor már még közelebb (de nem tudták a kislányok, hogy én Klára anyukája vagyok), így hallhattam, hogy azt mondja a nagyobbik a kisebbnek, hogy "Mondjuk neki azt, hogy hülye, hülye f...., meg azt, hogy k....". Odamentek még egyszer, ránézésre két cuki, rózsaszínbe öltözött kistündér, és elkezdte a nagyobbik:
"Te hülye, hülye, hülye, hülye f...! Nem is akarok a barátnőd lenni, nem is akarom tudni, hogy hívnak, mert te egy hülye, hülye f... vagy, hülye, f..."
Egyre hangosabban, és egyre inkább a csúnya szóra téve a hangsúlyt.
Nos, ekkor már nem vártam meg, hogy elővegye a kislány az egész "csúnyaszó-tárát", odaléptem és azt mondtam:
"Na jó, most már elég legyen! Lehet, hogy az én kislányom idősebb nálatok, de nem ismer ilyen szavakat, úgyhogy légy szíves ne tanítgasd neki!"
A kislány kezdte volna, hogy de Klára csúfolódott, stb. Mondtam neki, hogy persze, én is láttam, hogy vitájuk van, de akkor sem beszélünk így. A két kislány eloldalgott.
Még megjegyezném, hogy Klára volt azért olyan kisdinka, hogy közbeszúrja hogy "De ismerem, csak nem használom, mert én okos vagyok."... Hm.
Ekkor érkezett meg a játszótérhez Emma és Zoli. És ahogy mentem ki hozzájuk, hogy elmeséljem, szép lassan leesett: Imola végig ott volt, és egy szót sem szólt Klára védelmében.... Ez fájt. Mert persze rettentő sokkoló volt hallani két helyes kisgyerek szájából az ilyen csúnya szavakat, de szomorúan állapítom meg nap, mint nap, hogy a mai gyerekek iszonyatosan trágár módon beszélnek, és egészen fiatal kortól. Tehát még csak azt sem merném gondolni, hogy feltétlenül arról van szó, hogy a szülők beszélnek így otthon. Mert mi nem, de a lányok mindent ismernek, mind a négyen. És gyanítom, hogy a két Nagyobbik néha a suliban, a menőség kedvéért, esetleg... Még akkor is, ha komoly beszélgetéseim szoktak lenni Zitával a káromkodásról.
De az igazi sokk az volt, hogy rövid időn belül immáron másodjára tapasztaljuk azt, hogy Imó nem áll ki az ikertestvére mellett. (Csak zárójelben: Emma is bement utána a játszótérre az Ikrekhez, és onnantól kezdve a két kislány teljesen berezelt...) Miért van ez vajon így? Elege lett hat év Klára-féle elnyomásból? Tényleg Emma hatása ez, ahogy Anyu gondolja? Ugyanis Emma és Imola nagyon szeretnek együtt játszani, és könnyen kirekesztik Klárát a játékból. Mondjuk, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy míg Emma és Imó harmóniában elvan órákon át, ha bekönyörgöm Klárát a játékba, ő pillanatok alatt keresi és meg is találja a konfliktust, igyekszik átvenni az irányítást, és perceken belül három visító gyerek jön hozzám panaszkodni...
Szóval, nem tudom, hogy mi ez... Ahogy az is meglepett, hogy miután most szombaton, mintegy próbaként, külön ment a két Kicsi az iskola-előkészítőre (azaz, az egyik az egyik tanító nénivel kezdte, a másik a másikkal, félidőben tanító nénit cseréltek, de ők nem voltak együtt), Imola kerek-perec kijelentette, hogy ő nem akar Klárával egy osztályban lenni. És ez így, kimondva, fájt, meglepett, főleg tőle. Mert az egy dolog, hogy lehet, hogy jót tesz nekik, ha külön mennek, de azért, hogy ez egy kívánság legyen bármelyikük részéről....
Furcsa ez. Nem szoktam napi szinten hegyi beszédeket tartani a testvéri szeretetről, az el nem szakítható kötelékről, bár párszor már kifejtettem nekik, hogy ez örök: a barátok és barátnők jöhetnek-mehetnek, a testvér testvér marad mindig. Nem akarom ezzel túlterhelni őket, ahogy mindig is vigyáztam arra, hogy nehogy "kisanyukát" neveljek Zitából. Hát, talán túl is lőttem a célon bizonyos tekintetben, mert valószínűleg ő a legkevésbé önálló a korához képest, és egyáltalán nem az a "gondoskodó" testvér típus. De ha megkérem, hogy ellenőrizze le Emma leckéjét, akkor duzzog kicsit, de megteszi. Ha mindhárom húga nyafog, hogy hideg van, fáradt, vagy egyszerűen csak "most nem", akkor ő mérges lesz, "lelustázza" őket, de végül cipőt húz és kimegy megetetni a nyulat.... Emma is félretesz minden sérelmet, ha Zitának szurkolni kell, vagy gratulálni.. Klára is türelemmel végigülte és drukkolta a hétvégi vívóversenyt, mert érdekelte, mert persze, hogy hajrá Zita...
És azt is elfogadom, hogy létezhetnek szövetségek, négynél meg pláne. Ezt láttam Anyuéknál is, akik ugyancsak négyen vannak lányok. Emma és Imola hasonló lelki alkattal rendelkeznek, ők szinte barátnők. Ez rendben van. Ahogy a testvérek közötti viszályok is. Ebből is láttam eleget Anyuéknál, és persze, ez zajlik nálunk is, "gyerek-szinten" még. De azt is láttam Anyuéknál, hogy ha a sors úgy hozza, hogy családilag össze kell fogni, akkor elfelejt mindenki minden sérelmet.... Ez a reflex működik a másik háromnál. De mi történt a legjámborabbal, a legsimulékonyabbal, a legérzékenyebbel?!
Nos hát. Ez került egy egyszerű, vasárnapi játszóterezés margójára.....
u.i.: Amikor Zita meghallotta ezt a történetet, ha lehet, még jobban begurult, és csak sorolta, hogy mi mindent kellett volna Imolának mondania, tennie, no meg azt is, hogy ő mit csinált volna, ha ő is ott lett volna....
