Pages

2011. június 16., csütörtök

A szeleburdi család nyaralni indul

Még hideg volt, sötét délutánonként, latyakos csizmák száradtak a radiátor alatt, amikor felhívott Mingi-barátnőm, hogy akkor idén is, mint tavaly, mert olyan jó volt?!
Naná, gondoltam, és mondtam, hiszen ráadásul Klárának külön megígértük, mivel ő tavaly a pöttyei miatt lemaradt.
Szó szót, majd tettek követték, és már meg is történt a foglalás. Visszatérő vendégeknek extra mosoly és szép kedvezmény is járt. Szuper!
És már vágtuk a képzeletbeli centit. Emma már hetekkel előtte azt ismételgette, hogy nem, ő már nem bír ki annyit, menjünk most!
Iskolai kikérőket elintéztem (az utolsó kettő, vélhetőleg igen "kemény", "sok" pótolnivalóval járó, tanítási napról), mindent leszerveztem. A tervezett indulás előtti napon éppen a bevásárlásból jöttem hazafelé (hiszen ott önellátóak voltunk), amikor valami lassan, szinte az agyam hátulja felől, derengeni kezdett... Mire hazaértem, már jeges félelem markolászta a lelkemet: ugye neeeem?
Végiglapoztam az útleveleket, míg a leggyanúsabb, még kékhez nem értem! Vlá!!!! Érvényesség: 2011. június 13!!!!! Jaj, neeeeeeeeeee!!!! Hiszen mi június 15-ig szerettünk volna maradni!
Gyorsan telefonálgatni kezdtem, központi okmányirodába, ismerősnek, Zolinak, Minginek, mindenkinek...
A kérdés alapos körüljárása, és sok-sok kérlelés után is csak vállvonogatás volt a válasz: nem, nem lehet ennyi idő (azaz egy szűk nap) alatt elintézni... Annyi biztatást kaptunk, hogy kifelé úgyis kiengednek még, befelé meg majd csak lesz valahogy, négygyerekes családot tán csak nem fordítanak vissza. De nem kenyerünk a könyörgés. Ahogyan a lutri sem.
Úgy vágtunk neki az útnak, hogy megnézzük, mekkora a szigor a magyar-horvát határon - mert hogy az Isztriára igyekeztünk - és akkor majd eldöntjük, hogy akarunk-e rizikózni.
A határon kiszúrták Emma útlevelét - az övé volt a bibis -. Hát jó, akkor visszajövünk hétfőn, 13-án, még éjfél előtt....
Folyt. köv....

2011. június 15., szerda

Boldogság?

Ma reggel a kezembe keveredett egy Nők Lapja. Nem tudom, hogy mikori, de mindegy is. Zoli hordja haza hullámszerűen azokat, amiket megkap csak úgy.
Szóval, ebben volt szó arról a szomorú tényről, hogy valami kutatás szerint (persze a kutatások...), a Magyarok a legboldogtalanabb nép a fejlett világban. Mondjuk, ez annyit tesz, szerintem, hogy az egész világban, mert az ún. "fejlődő országokban" azért gyakran látni jókedvű embereket, még a nincstelenség kellős közepén, de ebbe most ne menjünk bele. Nem szeretnék olyan részletekben elveszni, aminek nem vagyok pontos ismeretében...

Szóval, hogy mi vagyunk a legboldogtalanabbak. És igen, sokszor van ilyen érzésem. Pl., nem tudom, hogy hányan tapasztalják azt, amit én nap-mint-nap, és ami nagyon zavar, hogy egy üzletben olyan beszélgetésnek vagyok fültanúja az ott dolgozók között, hogy már mennyire unják az illetők a munkát, mennyire várják a végét, és bezzeg az X.Y. már megint korábban végezhetett, stb... Emlékszem, még réges-régen, amikor még svájci gimnazista voltam, egy csoport évfolyamtársam Budapestre utazott, osztálykirándulás keretében. Nagyon tetszett nekik minden, csak arra panaszkodtak, hogy mindig unott, kedvetlen kiszolgálásban volt részük. Próbáltam azzal védeni honfitársaimat, hogy azért, mert kevés pénzért teszik ezt. Megütközve néztek rám: bármennyi pénzért is, de csak a jól végzett munka adhat örömöt! És hát, nem jobb vidáman és örömmel végezni, ha már úgyis muszáj?!

Az említett cikkben még azt is írták, hogy a magyarok hajlamosak "irigykedni", azzal megkeseríteni a saját életüket, hogy csak "felfelé" bámulnak, és a nagy vágyakozásban elfelejtenek örülni annak, ami megadatik nekik.. Az irigység témakörébe bele sem bonyolódok, mert hát... szóval, na, inkább nem...

A cikket olvasva, sok minden kavargott bennem. De leginkább beugrott két friss blogolvasmányom. Az egyik Fodor Marcsié, aki arról mesélt abban a bejegyzésében, hogy miként állnak az Angolok a gyerekek teljesítményéhez. A lényeg: nem a hibákat hangsúlyozzák, hanem a teljesítményt értékelik. Ugye milyen egyszerű lenne? És milyen sok múlna ezen... Egy (itthoni) barátnőm mesélte, hogy a gyerekei sulijában büszkén hirdetik azt, hogy ők nem a hivatalos értékelőrendszert követik (pl: 91%-100%-ig ötös), hanem szigorúbbat. Azaz: két hibánál már akár 3-as is lehet szegény gyerek. És érezheti azt, hogy egy "közepes" valaki, aki nem érdemel jó jegyet. Hát gratulálok....

A másik olvasmány pedig kikocsnál található. Aki arról ír, hogy mindig újra és újra rádöbben, hogy ő igenis boldog. Az apróbb bosszúságok és keserűségek sem tántoríthatják őt el ettől az alapérzéstől.

Ugyancsak Nők Lapjás mottója volt valamelyik cikksorozatnak (talán Schaffer Erzsébetének?), hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk" (lehet, hogy nem pontosan idézek, bocsi). Hát, valahogy ezt kéne megtanulnunk.És kikocs például tökéletesen megmutatja, hogy hogyan. Azt a részt is, hogy a boldogság nem állapot, hanem egy tevékeny lét! 
Na de, vegyük unokaöcsém, Gergő ma délelőtti friss, "ropogós" példáját. Egy nagy agy és lelkiismeret az egész gyerek. A maga hibáival, persze, de kinek nincs. Bátyámék úgy is számoltak, hogy a magatartása miatt csúszik le a kitűnőségről (ötödikes). De nem, nem amiatt. Abból megkapta az ötöst. Hanem, a rajz miatt! Elmondanám, hogy Gergő gyönyörűen rajzol, és szeret is rajzolni. Aprólékosan kidolgozott, pontos művek kerülnek ki a kezei közül. Az év közben elért jegyei a következők: első félévben öt darab ötös, a másodikban kettő darab ötös és egy darab hármas. Hát, ez matematikailag is ötös, nemhogy lélektanilag...
Milyen üzenetet hordoz ez magában? Hány fényév távolságra van ez az angol hozzáállástól, amit Marcsi ír le? Hogyan lesz boldogabb felnőttünk a végén?!?!

Szóval. Szerintem ez a felmérés sokáig hasonló eredményt mutat majd, ha az alapoknál, azaz a Gergő-féle dolgoknál nem változik semmi. 
No meg az irigység-faktort kellene valahogy összenyomni. Erről eszembe jut az a vicc, ahol a pokol bugyrait mutatja körbe egy idegenvezető. Az egyik üstnél megállva, láthatják a "turisták", hogy kint van egy tábla, hogy "Kimászni tilos!", no meg még egy őr is ott áll, hogy visszakergesse a fegyelmezetleneket. Mondja is az idegenvezető:
"Itt az Oroszok vannak. Kell a fegyelem, mert szökni akarnak, nem törődnek a táblával."
Mennek tovább, a következő üstnél csak egy tábla van kint ugyanazzal a szöveggel, őr sehol. Így az idegenvezető:
"Itt a Németeket láthatják. Ha nekik azt mondjuk valamire, hogy tilos, ők azt betartják."
Elérkeznek egy harmadik üsthöz. Se tábla, se őr. Csodálkoznak is a turisták. Hát itt kik laknak?
"A Magyarok! Itt nem kell tábla sem, meg őr sem, mert ha valaki megpróbál kimászni, a többi úgyis visszarántja!"

Nos, jó lenne minél többet tenni egyedi szinten azért, hogy az ilyen vicc ne rólunk szóljon, hogy az ilyen kutatás ne minket tegyen a lista végére, és hogy a Gergő-féle csalódásokat ne kelljen átélnie az itthoni gyerekeknek.

Magamról azt gondolom, hogy igazán igyekszem mindig szem előtt tartani és saját magamnak (is) hangoztatni, hogy micsoda szerencsés egy lény vagyok, és milyen boldog is. Hiszen minden megvan hozzá: szerető férj, társ, gyerekeim apja, és négy fantasztikus és egészséges gyermek, odaadó és szuper nagyszülők, van fedél a fejünk felett, van mit enni, van mit csinálni, van miről beszélgetni, stb...

Ebben a szellemben állok hozzá a most közelgő bizonyítványosztásokhoz is, amik abszolút értékben is zseniálisak lesznek, de legfőbb törekvésem az, hogy a gyerekek ezzel kapcsolatos boldogság-érzete csillagos ötös legyen!
És ebben a szellemben fogom leírni a kissé félresikerült, ámde mégis klassz villám-nyaralásunk történetét is. 




Nektek milyen boldogság-trükkjeitek vannak?

2011. június 14., kedd

Búcsú

Pénteken mentek utoljára oviba. Csütörtök estére készült el a nagy művük, amit már hetek, hosszú hetek óta készítettek. Hol lelkesebben, hol néha lankadva. Igazán emelem kalapomat Klára és Imola előtt, akik ezt a számukra nagyszabású tettet végrehajtották.
Az ötlet - mint általában - tőlem származott. A megvalósításhoz - mint általában, ha kézügyességet igényel az "ötlet" - segítséget kellett hívnom. 
Úgy történt, hogy még sok évvel ezelőtt, lassan 11, amikor Gergő unokaöcsém megszületett, Bátyámék Jánosékat (az én pótbátyámat, aki olyan tragikusan fiatalon hunyt el majd' három éve) kérték fel a keresztszülőségre. Zsuzsi, János felesége, nagyon készült a feladatra. Így, amikor Gergő végül megérkezett, a keresztelőre már készen is volt a szépséges ajándék: keresztöltéses hímzéssel Gergő teljes neve, születése időpontja, egy kis díszítéssel, keretbe foglalva. Ez már engem akkor is, és azóta is, nagyon lenyűgözött, mert igazán szívhez szóló ajándéknak tarto(tta)m. Kint is van Gergő szobájának falán azóta is.
Amikor azon törtem a fejemet, hogy milyen igazán személyre szabott és kedves ajándékkal búcsúzzunk el a kilenc éven át látogatott óvodánktól, és főként a Kisvakond csoport óvónénijeitől és dadusától, hirtelen ez ugrott be. Megkérdeztem az Ikreket, hogy vállalják-e. Nagyon lelkesek lettek, noha addig alig-alig hímezgettek Jutka Mamával. Közben felhívtam Zsuzsit is, vállalná-e az általam kieszelt minta és szöveg megrajzolását a kongréra (ha így írják ezt az anyagot...). Mindenki vállalt mindent. Elvágtattunk a Rőfösboltba (imádom ennek a boltnak régimódi hangzású nevét!), ott kiválasztották a hölgyek a "színeiket", megvettük a kongrét. Vettem egy IKEA-s keretet. Eljött Zsuzsi, méregetett, beszélgetett a leendő "művészekkel", elvitte a cuccot, majd gyorsan visszahozta, és már indulhatott is a munka!
Lévén, hogy én egy gombot is alig tudok felvarrni, az egészet még az is nehezítette, hogy a munkálatok egy nagymama folyamatos jelenlétét is igényelték, de azt is megoldottuk. Ezúton is külön hála mindkettőjüknek!

És hát, a végére már egyedül is ment (különösen Imónak, aki még Klára hibáit is ki tudta javítani), és varrtak-hímeztek bőszen, kitartóan. A szöveg az lett, hogy "sok szeretettel" úgy, hogy felváltva hímezték a betűket a saját színükkel, majd jött egy "kétszínű" (ámde nem álságos) szív, a két színükkel, majd a szív alatt Klára és Imola felirat, mindenkinek csak a saját színével, az alatt középen pedig 2011 állt, ismét váltott színekkel. Időközben a szívecske kissé elcsálésodott, mert Zsuzsi olyan tollal rajzolta fel, ami egy idő után felszívódik, így a lányok kicsit a saját fejük után menve hímezgették, de ez szerintem még külön bájt is kölcsönöz az egésznek!

Amikor átadták, sajnos csak az egyik óvó néni és a dadus voltak ott, a másik óvó néni puszijáért majd még "visszaugrunk" az oviba (épp' ballagott a fia aznap, csak erről mi nem tudtunk). Ibolya néni szeme megtelt könnyel és hirtelenjében az szaladt ki a száján, hogy még soha nem kapott ilyen gyönyörű ajándékot....
Fel is került a csoport falára (bár Ibolya néni fájlalta, hogy nem készült több belőle, hogy hazavihesse...), és kiderült, hogy utána az egész ovi a csodájára járt.
A lányok ragyogtak a büszkeségtől és lógatták az orrukat a mű elkészültének jelentésétől....

Viszontlátásra Sashalmi Manoda!




2011. június 9., csütörtök

Négy az iskolás lány

Különböző előnyösebb anyagi megfontolások miatt már elvégeztük a két legfrissebb iskolásunk iskola-táska beszerzését.A két Kicsi holnap megy utoljára óvodába. És most csak azért sem kezdek el sírdogálni, mert... Mert nem. Helyette, íme a négy táska:



Játsszunk!
Melyik kié?
(Az igazság az, hogy nem tudom, hogy mennyire látványos, hogy melyik a korosabb és melyik az újabb tatyó...)

2011. június 8., szerda

Hajas

Vagy pontosabban: "hajtalan",,,

A minap hajat mostam. Klára végigasszisztálta a hajam törölgetését, kifésülését és szárítását. Megdöbbenve tapasztalta azt, ami engem is elkeserít minden hajmosásnál, nevezetesen, hogy erősen hullik a hajam.
Csak ő, a maga lakonikus tudásszomjával, megkérdezte, a világ legtermészetesebben kíváncsi hangján:
"És Anya! Akkor te most kopasz leszel?"

Hát, nem szeretnék. Csak tudnám, hogy mitől jött ez most?! Vashiány, biztos, dehát rendszeresen szedek vasat. Lehet, hogy Apu régi-régi ötletét kellene megvalósítanom, és elrágcsálhatnék végre egy bicikliláncot?!

Nagyon szívesen fogadnék minden tippet azzal kapcsolatban, hogy mitől hullhat, de főleg arról, hogy mivel lehetne megállítani a hullást, illetve visszanöveszteni az eltávozott tömeget! Előre is köszönöm!  

2011. június 7., kedd

Ajándék Dorcának

Dorca Klára és Imola országos barátnője. Akitől, sajnos, búcsúzniuk kell, mert Dorca más iskolába megy, mint ők.
Vasárnap volt Dorca születésnapi zsúrja, amiről már említést tettem az előző bejegyzésben. Klára és Imola egy fantasztikus ajándékot készítettek neki: egy személyre szabott memory-t!

Kinyomtattam a kedvenc csoporttársak és hármójuk, illetve az óvónénik fényképeit (még szerencse, hogy én vállaltam a csoport fényképezését az évkönyvhöz), no meg egyet még az oviról és a "jelvényéről" is. Egy nagy kartonlapot felvágtam apró téglalapokra. Addig ők kivágták a kinyomtatott fotókat, majd felragasztgatták a kartonpapír-darabok nem színes felére. Természetesen mindegyikből kettőt. Utána, a többi kartonlapocskára rajzokat készítettek. A pár egyik felét Imola, másikat Klára. Lett kislány, szívecske (Klára jele), házikó (Imola jele), pöttyös bögre (Dorca jele), cica (Dorca nagy kedvence), kislány, virág, stb.. Vettem egy kis kartondobozt. Kinyomtattam Kláráról, Imóról és Dorcáról egy közös, nagyobb formátumú képet, ezt ragasztották rá. Köré pedig felírták, hogy "Memory Dorcának Klárától, Imolától". A doboz szélét is ki akarták díszíteni. Azt találták ki, hogy fűznek apró gyöngyökből egy girland-szerűséget. 
Csodás lett!
Volt is nagy öröm, meg hű meg há, amikor Dorca kibontotta a csomagolást!
Örülök, hogy van a lányaimnak kedvük saját készítésű ajándékokat adni, és örülök, hogy olyannak adhatják, aki örül neki!




Party arcok

Eléggé bulis hétvége áll mögöttünk. Pénteken este-éjszaka Zoli bulizott a Balatonon, a szokásos "kanbuliján", vagy - ahogy én hívom - az "Öreg fiúk találkozón"... Én pedig Anyuéknál tettem látogatást, mert náluk járt az erdélyi színésznő barátnőjük, Balázs Éva, akit nagyon szeretek, és akivel olyan jókat tudunk beszélgetni. Most is megváltottuk egy kicsit a világot...
Szombaton kora délutántól, Emma "medencés évzáró bulin" volt egy osztálytársánál... Mi pedig, délután 4-re egy meglepetés szülinapi bulira mentünk, ami aztán gyakorlatilag az évtized "partyjává" alakult a számunkra. Jó volt, mert egy összeszokott csapat most már a gyerekeivel együtt érezte jól magát, egy fantasztikusan jól megszervezett és lebonyolított eseményen! Mivel ez ilyen fergeteg volt, Zoli el is ment Emmáért, hogy akkor most már nyergeljen át erre a bulira... Nem kellett őt este ringatni, és hát, a másnapi teniszversenyén sem élete legjobbját hozta. De úgy gondolom, hogy kilenc éves korban még nem kérdés, hogy mi a fontosabb: kár lett volna bármelyik megmozdulást kihagynia... A tenisz meg megvárja... :-)
Vasárnap délután az Ikrek legjobb barátnője tartott szülinapi zsúrt, ahová Zita is elment, mert a kislánynak van egy Zitával egykorú nővére, akivel igen jóban van (Zita hihetetlen barátkozós!!!!). Emma csak azért nem ment, mert őt áthívta egy barátnője....
Szóval, ezen a hétvégén igazi party-arcok voltunk....


Az említett zsúron pedig arcfestés is volt....