Ma reggel a kezembe keveredett egy Nők Lapja. Nem tudom, hogy mikori, de mindegy is. Zoli hordja haza hullámszerűen azokat, amiket megkap csak úgy.
Szóval, ebben volt szó arról a szomorú tényről, hogy valami kutatás szerint (persze a kutatások...), a Magyarok a legboldogtalanabb nép a fejlett világban. Mondjuk, ez annyit tesz, szerintem, hogy az egész világban, mert az ún. "fejlődő országokban" azért gyakran látni jókedvű embereket, még a nincstelenség kellős közepén, de ebbe most ne menjünk bele. Nem szeretnék olyan részletekben elveszni, aminek nem vagyok pontos ismeretében...
Szóval, hogy mi vagyunk a legboldogtalanabbak. És igen, sokszor van ilyen érzésem. Pl., nem tudom, hogy hányan tapasztalják azt, amit én nap-mint-nap, és ami nagyon zavar, hogy egy üzletben olyan beszélgetésnek vagyok fültanúja az ott dolgozók között, hogy már mennyire unják az illetők a munkát, mennyire várják a végét, és bezzeg az X.Y. már megint korábban végezhetett, stb... Emlékszem, még réges-régen, amikor még svájci gimnazista voltam, egy csoport évfolyamtársam Budapestre utazott, osztálykirándulás keretében. Nagyon tetszett nekik minden, csak arra panaszkodtak, hogy mindig unott, kedvetlen kiszolgálásban volt részük. Próbáltam azzal védeni honfitársaimat, hogy azért, mert kevés pénzért teszik ezt. Megütközve néztek rám: bármennyi pénzért is, de csak a jól végzett munka adhat örömöt! És hát, nem jobb vidáman és örömmel végezni, ha már úgyis muszáj?!
Az említett cikkben még azt is írták, hogy a magyarok hajlamosak "irigykedni", azzal megkeseríteni a saját életüket, hogy csak "felfelé" bámulnak, és a nagy vágyakozásban elfelejtenek örülni annak, ami megadatik nekik.. Az irigység témakörébe bele sem bonyolódok, mert hát... szóval, na, inkább nem...
A cikket olvasva, sok minden kavargott bennem. De leginkább beugrott két friss blogolvasmányom. Az egyik
Fodor Marcsié, aki arról mesélt abban a bejegyzésében, hogy miként állnak az Angolok a gyerekek teljesítményéhez. A lényeg: nem a hibákat hangsúlyozzák, hanem a teljesítményt értékelik. Ugye milyen egyszerű lenne? És milyen sok múlna ezen... Egy (itthoni) barátnőm mesélte, hogy a gyerekei sulijában büszkén hirdetik azt, hogy ők nem a hivatalos értékelőrendszert követik (pl: 91%-100%-ig ötös), hanem szigorúbbat. Azaz: két hibánál már akár 3-as is lehet szegény gyerek. És érezheti azt, hogy egy "közepes" valaki, aki nem érdemel jó jegyet. Hát gratulálok....
A másik olvasmány pedig
kikocsnál található. Aki arról ír, hogy mindig újra és újra rádöbben, hogy ő igenis boldog. Az apróbb bosszúságok és keserűségek sem tántoríthatják őt el ettől az alapérzéstől.
Ugyancsak Nők Lapjás mottója volt valamelyik cikksorozatnak (talán Schaffer Erzsébetének?), hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk" (lehet, hogy nem pontosan idézek, bocsi). Hát, valahogy ezt kéne megtanulnunk.És kikocs például tökéletesen megmutatja, hogy hogyan. Azt a részt is, hogy a boldogság nem állapot, hanem egy tevékeny lét!
Na de, vegyük unokaöcsém, Gergő ma délelőtti friss, "ropogós" példáját. Egy nagy agy és lelkiismeret az egész gyerek. A maga hibáival, persze, de kinek nincs. Bátyámék úgy is számoltak, hogy a magatartása miatt csúszik le a kitűnőségről (ötödikes). De nem, nem amiatt. Abból megkapta az ötöst. Hanem, a rajz miatt! Elmondanám, hogy Gergő gyönyörűen rajzol, és szeret is rajzolni. Aprólékosan kidolgozott, pontos művek kerülnek ki a kezei közül. Az év közben elért jegyei a következők: első félévben öt darab ötös, a másodikban kettő darab ötös és egy darab hármas. Hát, ez matematikailag is ötös, nemhogy lélektanilag...
Milyen üzenetet hordoz ez magában? Hány fényév távolságra van ez az angol hozzáállástól, amit Marcsi ír le? Hogyan lesz boldogabb felnőttünk a végén?!?!
Szóval. Szerintem ez a felmérés sokáig hasonló eredményt mutat majd, ha az alapoknál, azaz a Gergő-féle dolgoknál nem változik semmi.
No meg az irigység-faktort kellene valahogy összenyomni. Erről eszembe jut az a vicc, ahol a pokol bugyrait mutatja körbe egy idegenvezető. Az egyik üstnél megállva, láthatják a "turisták", hogy kint van egy tábla, hogy "Kimászni tilos!", no meg még egy őr is ott áll, hogy visszakergesse a fegyelmezetleneket. Mondja is az idegenvezető:
"Itt az Oroszok vannak. Kell a fegyelem, mert szökni akarnak, nem törődnek a táblával."
Mennek tovább, a következő üstnél csak egy tábla van kint ugyanazzal a szöveggel, őr sehol. Így az idegenvezető:
"Itt a Németeket láthatják. Ha nekik azt mondjuk valamire, hogy tilos, ők azt betartják."
Elérkeznek egy harmadik üsthöz. Se tábla, se őr. Csodálkoznak is a turisták. Hát itt kik laknak?
"A Magyarok! Itt nem kell tábla sem, meg őr sem, mert ha valaki megpróbál kimászni, a többi úgyis visszarántja!"
Nos, jó lenne minél többet tenni egyedi szinten azért, hogy az ilyen vicc ne rólunk szóljon, hogy az ilyen kutatás ne minket tegyen a lista végére, és hogy a Gergő-féle csalódásokat ne kelljen átélnie az itthoni gyerekeknek.
Magamról azt gondolom, hogy igazán igyekszem mindig szem előtt tartani és saját magamnak (is) hangoztatni, hogy micsoda szerencsés egy lény vagyok, és milyen boldog is. Hiszen minden megvan hozzá: szerető férj, társ, gyerekeim apja, és négy fantasztikus és egészséges gyermek, odaadó és szuper nagyszülők, van fedél a fejünk felett, van mit enni, van mit csinálni, van miről beszélgetni, stb...
Ebben a szellemben állok hozzá a most közelgő bizonyítványosztásokhoz is, amik abszolút értékben is zseniálisak lesznek, de legfőbb törekvésem az, hogy a gyerekek ezzel kapcsolatos boldogság-érzete csillagos ötös legyen!
És ebben a szellemben fogom leírni a kissé félresikerült, ámde mégis klassz villám-nyaralásunk történetét is.
Nektek milyen boldogság-trükkjeitek vannak?
