Keresem a szót

Le kellene írni. Mit is? Valahogy azt a teljes relaxációs, kikapcsolódós, igazán pihentető létet, amibe belebonyolódtunk az utóbbi időben. Erre egyébként csak Balatonboglár, a nyaraló alkalmas.
De hogyan írjam le?! Szavak, légyszi, segítsetek!!!

Nagy alvások. Ráérősen.
Lekvárfőzés. Még hőségben is. Gyönyörű színű lekvárok főzése. Élvezet, ahogyan a ribizli sötétrózsaszínből pirosra vált. Szemet is pihentető érzés, ahogyan az üvegek megtelnek, csinos kis címkék felkerülnek. Eper és barack még Pesten készült (nem ilyen nyugalomban, inkább konyhát lekvárral összevissza kenősen - most már tudom: akkor még nem voltam a megfelelő állapotban...). Bogláré a málna, a ribizli és a ringló. Áfonya-igényt benyújtott Zita. Csábít a paradicsom-eltevés is. Meglépjem? Ah, micsoda édes dilemma!!!

Három szörf-vitrola, három lánykámmal

Olvasás. Sok-sok olvasás. Nyugalomban. Balaton-parton, a vízbe vezető lépcsőn ülve, lábat, derekat a vízben tárolva. Távolban néhány vitorla... :-) Szörfös vitorla. A gyerekeim szörföznek, siklanak, ha van egy pici szél. Élvezik. Jó őket nézni, ha felpillantok a regényből. A hőségben, a Balaton-parton, nyugalomban, ráérősen, pihenten. Jó, nagyon.

Hiányérzet azért van. Zoli most Pesten, dolgozik. Hétvégeken a miénk. Meg Zita is ritkás most a Balatonon. Anglia, vívó-vébé... Ah, de jó a Lánynak! Londont azonnal megszerette, hála és köszönet érte a nagyszülőknek! És a szurkolás! Vívó-barátnőkkel, harci díszben, arcfestve! A csalódás, (a férfi-csapatnál) ugyan erős, már-már sírós, de a büszkeség is telefonon át érzékelhető, amikor a klubtárs a legjobb magyar női kardvívó!!! A közös edzővel, akit micsoda vidámság viszontlátni a tévé-képernyőn! De aztán Zita is felfedezhette a szörf-paradicsomot Boglár szívében... Viszont már mindjárt megy is tovább egyhetvenes valójában, edzőtáborba, nehéz idényre készülve. Addig is jól megnézem magamnak... :-) És addig is hallgatom szavai végtelen folyamát.

A lányok nyugalomban. Persze néha veszekednek. Formában tartják magukat. A színük, az már ropogós barna! Szúnyogcsípések és apró baleset-nyomok (bicikli és egyebek) tarkítják gusztusos bőrüket. Voltak ugyan táborban is, de a kert, a part, a nyaraló, elég az! Pihennek ők is sokat, és játszanak, ahogy kedvük tartja. Vakáció van. Még.
A kánikula is tetszett, az való ilyenkor. Az éjszakák is már olyan melegek, hogy az ablakok tárva, jön be a sok balatoni zaj hajnalban, az egyetlen enyhítő fuvallattal együtt. Nem zavar. Elringat végre. A fuvallat és a balatoni zaj.

És a futás. Végre újra visszataláltam hozzá. Végre sikerült elérni a katarktikus félórát. Most már jó. Visz már a lábam. Meg a szívem. Jó futni a Balaton-parton. Melegem van, nagyon, de az is jó. Utána még egy kis hasazás és egyéb a kertben - lassan ismét úgy érzem, hogy van valami alakom.... :-) A baj csak az, hogy én csak a Balatonon szeretek futni.

A Balatonon van idő. Van idő futni. Van idő semmit-tenni. Van idő mindent elrendezni. Van idő mesét olvasni és felolvastatni. Van idő észrevenni a pihenő cicát egy veranda lócáján. Van idő beszélgetni. Az utcában is. És van kivel beszélgetni az utcában. Meg a Balatonban, kánikulában, a vízben csücsülve. Csak tudnám, hogy hová szökik az a fránya idő, mire felérünk Pestre?! Lehet, hogy ő is csak a Balatonon szeret lenni?

A Balaton, a finom boraival, jó ízeivel, a boglári piaccal (semmi extra, csak olyan helyes és színes és ott van a lekváros és mézes, akit kedvellek), a sok biciklissel és kutyással, a felfújható mindenfélékkel, az egymást ismerő mesteremberekkel, a szelektív szemétgyűjtésével, a hőséggel, a lángossal, a hideg vízzel teli hűtővel.

Jaj, szavak! Elégedetlen vagyok! Úgy érzem, nem segítettetek eléggé abban, hogy leírjam, mi a jó ebben az időtlenséget nyújtó, izzón meleg pár hétben, amit Balatonbogláron tölhetek, tölthetünk....
Hát, tettem egy próbát. De úgyis: átélni a legjobb!

Szana-széjjel, egészen furán

... teljesen új felállásban leledzünk ezen a héten. Mármint családilag. Mert ugye olyan még nem volt, hogy egy gyermek egyedül eltávozzék külhonba (ha leszámítom azt, hogy idén Zita osztálykirándulása is Szlovákiába vezetett). De olyan sem, hogy Zoli maradjon egyedül a gyerekekkel több napra, ráadásul a Balcsin! (Igaz most már van erősítése is, anyukája személyében). Én meg - kizárásos alapon - a fővárosban, dolgozóban.
Hát. Nem én élvezem a legjobban, az biztos. Zoli annyira jól elvan a csajszikkal, hogy alig-alig hív. Csinálnak maguknak programot. Zoli még tanítani is tud valamit a tenisz terén a lányoknak. És legújabb balatoni szenvedélyüknek is hódolhatnak: mostanában kezdenek elmerülni a szörfözés rejtelmeibe. Bizony! Végre van ilyen oktatás a nyaraló közelében (ja, mert persze ismét Bogláron, szüleim nyaralójában telik a nyár ezen része), méghozzá igen kedves és lelkes fiatalok. És végre a lányok is belenőttek abba, hogy ezt is megtanulják, kipróbálják. Teljesen belehabarodtak - kíváncsi vagyok, hogy meddig tart a lobogás....
A kertben van pingpong-asztal, lehet tollasozni, a Balaton vize nem csak kellemes, de elképesztően tiszta és a tavalyi lábáztatóhoz képest határozottan mély. Kártyáznak is, Zoli kisebb bánatára Imola kanasztázni szeret mostanság... Az ételt nem bonyolítják túl: lángos és palacsinta, meg otthon ez-az (főleg mióta a Mama főz rájuk). És amúgy meg Zoli engedi, hogy az legyen, amit akarnak: akkor mennek oda, ahová akarnak, amikor ők szeretnék és akkor maradnak otthon egy jó nagy játékra, amikor ők szeretnék. Laza-Apa. Jó Apa.

Zita pedig Angliában igyekszik kiélvezni eme remek lehetőség minden pillanatát. Elmondása alapján nagyon jópofa, kreatív nyelvsuliba járnak, és a kirándulások is olyan helyekre vezetik el őket, ahol eláll a lélegzetük (és ahová én is szívesen elmennék..) A családtól most éppen nincsenek annyira elragadtatva: panszkodnak, hogy nem nagyon beszélgetnek velük. Zita zokon veszi, hogy jobbára az egész család csak a tévét nézi és/vagy valami iPadet, iPhone-t vagy más i-akármit nyomkodnak. Nem mondom, hogy örülök, de lehet, hogy nem baj, ha látja külső szemmel, hogy milyen ez. És külön jól esik, hogy azt mondja a telefonba, hogy "Anya, én azt hittem, hogy majd ők is olyanok lesznek, mint mi: beszélgetnek egymással meg játszanak." Talán arra is jó lesz, hogy időnként, mikor kissé összenő a telefonjával és én rászólok, és ő méltatlankodik, na szóval, hogy ilyen helyzetekben majd emlékeztethetem, hogy ez hová vezethet.


Egyetlen képem eddig Zitáról Angliából:
a klasszikus, telefonfülkés, barátnőjével

(Erről jut eszembe, bár ez most témán kívüli, de mégis egy picit nem. Sokkolva láttam a Garda-tónál egy családot vacsorázni úgy, hogy a három gyerek mindegyikénél egy-egy iPad volt, amit néztek/nyomkodtak, a szülők meg úgymond "nyugodtan" beszélgettek. Könyörgöm!!! Miért viszik el a gyerekeket, ha nem akarnak velük foglalkozni?! Ha meg elviszik, akkor meg miért nem élvezik ki a gyerekek társaságát?! Valami nagyon félrement. A családi nyaralás már nem a családról szól?! Mert persze, ez okozta a sokkot, de aztán megállapíthattam, hogy igen elterjedt gyakorlat ez. Nem akarok én demagóg lenni és kizárni az életünkből ezeket a kütyüket. Na de hogy ezek uralják a nyaralást, az együtt töltött időt?! Hozzáteszem, nekünk nincs se iPad-ünk, sem iPod-unk, sőt, a telefonjaink sem mind "okosak"....)

Szóval, az élet egy folyamatos változás (ó tényleg, azt már meg sem említem a blogban, hogy a munkahelyemen már az x-edik változáson vagyok megint túl; még nem tudom, hogy örülök-e neki...), és ez így van jól. A nyár, a gyerekek nyaralása pedig továbbra sem unalmas. Senki, vagy írhatnám inkább úgy, hogy SENKI nem várja, hogy újra elkezdődjön a suli....

Még messze van, szerencsére. Addig még jön egy világbajnokság, egy vívó-világbajnokság, amire Zita el szeretne menni szurkolni, és persze el is megy (ráadásul tiszteletjegyet is kapott, eredményeire tekintettel). Lesz majd még edzőtábor is, amit kb. annyira vár, mint a sulit (viszont becsületére váljék, mozog, fut sokat.) Lesz még egy Klára-nap, aminek megünneplésére még nem tudom, hogy hogyan fogunk tudni sort keríteni: az Ünnepelt nagy ünneplést szeretne, a Balatonon... Még nem látom át, hogy ez hogyan fog összejönni. Lesz még zenei tábor is. És leszek még én is szabadságon (jó sokat! :-) ). Lesz még újabb "felállás", lesz még móka, kacagás, lesz még jó sok nyár....

Huhhh....

Zita születésének másnapján, felhívtam Anyut, és teljesen "feldúltan" megkérdeztem tőle:
"Anyu, te hogy tudtál engem elengedni Ausztráliába egy teljes hónapra egyedül?!?! Én ezt a gyereket soha, sehova, még a szomszédba sem, nehogy baja essék!!!!"
Táncot jártak bennem a hormonok, az anyaság cunami módjára öntött el. Kissé bepánikoltam a gondolattól, hogy egy ilyen csepp ember életéért mostantól én vagyok a felelős (és persze Zoli). Már azt kizártnak tartottam, hogy én képes leszek NEM elejteni, meg NEM elrontani mindenfélét, nemhogy még valaki másnak, IDEGENNEk a "kezébe" adjam....
Zoli egyébként már-már csúfolva (de csak úgy kedvesen... :-) ) jegyzi meg, hogy én mindig találok valami aggódnivalót. 1999. december 16. óta tényleg. Egyre többet, egyre több mindenkivel kapcsolatban.... Pénteken, miután én összeszorult szívvel, Zoli pedig azzal, hogy "először mindig jobbra nézzél, ha átmész az úton" elbúcsúztunk busszal Angliába induló Nagylányunktól, és Zoli kissé viccelődve állt az egészhez, és főleg az én fancsali fejemhez, kissé zokon véve megkérdeztem tőle:
"Miért, te nem izgulsz?"
Mire ő elmagyarázta, hogy de, persze, aggódik ő is, de ő jól körbejárta a buszt, megnézte, hogy milyen állapotú gumik vannak rajta, végignézte, hogy a buszsofőr milyen határozottan és jó logisztikai érzékkel paterolta be a csomagokat a buszba, és úgy gondolota, hogy minden körülmény derűlátásra ad okot; különben is, most vagy beletörődik abba a gondolatba, hogy a lánya nélküle szeli át egész Európát gyakorlatilag két napon át egy buszban, kompon, meg mindenen, vagy szorosan követjük a buszt az autóval, és folyamatosan felügyeljük, hogy minden megfelelően zajlik-e... Jó, igaza volt, de azért kicsit kupán vágtam...

Mert hogy ez történt tehát. Én, aki a kezemből sem akartam kiadni még 1999. decemberében a bő három és fél kilós emberi csomagunkat, 13 és fél év elteltével, múlt pénteken, hajlandó voltam arra, hogy összepakoljam az azóta már-már az én méretemre megnőtt leányzót, és önszántamból felengedjem egy buszra, hogy tőlünk távol, nagyon távol, egy idegen nyelvet beszélő idegen családban töltsön egy kis időt - már ha odaér egy ilyen gyötrelmes buszút végén....

A hétvégét egy révületben töltöttem, a telefonomat lesve, hírek után áhítozva. Amik jöttek, szépen sorban. A buszsofőr tényleg rutinos lehet, mert mindig akkor és ott jártak kb., ahogyan azt előre megtervezték, és míg Zitának végül csak sikerült egy kicsit a buszon is aludnia, addig ez szerencsére a sofőrrel nem történt meg... :-) Második éjjel egy tranzit-szálláson aludtak egy keveset - keveset, mert még hajnal előtt ébresztették őket: indultak a komphoz. A La Manche csatornán, mint mindig, fújt a szél, ficánkolt a tenger, de azért klassz volt, és hát Angliában már a vasárnapot némi turizmussal egybekötve szelték át - pl. Zita láthatta azt, amit én még nem, pedig már de régóta szeretném: Stonhenge-et.
Vasárnap este végül megcsörrent a telefon, Zita vidám hangjával: megérkeztek, a családnál vannak (ő és egy osztálytársnője-barátnője, ők direkt így szerették volna). A család aranyos, van két gyerek (lányok) és pár állat (kutya-macska). Azt mesélte még Zita, hogy nagyon örültek az ajándékoknak (mit törtük a fejünket, hogy mit vigyen, végül lett egy Rubick-kocka, egy kis plüss-puli, két magyar regény angolul, Karinthy Utazás a koponyám körül és Szerb Antal Pendragon legendája, no meg háromféle általam készített lekvár), amik így minden családtagnak örömet okozhattak; és hát, még nehezen kommunikálnak (de hiszen ezért mentek, hogy belejöjjenek: mire hazaindulnak, már könnyen vagy könnyebben megy majd!!!). Kicsit kifújtam hát a levegőt: de jó, ott vannak végre, épen, egészségesen!

Már ma is hívott Zitus: még aludni is tudott (nála ez nagy szó!!!), és kíváncsian várja egy részt azt, hogy milyen lesz a nyelvsuli, ahová délelőttönként járnak majd, másrészt, hogy vajon mit rejt a jó előre beharangozott és ma először kézhez kapott "lunchbox" (azért nem tudja, mert kitalálták, hogy majd csak a buszon nézik meg... :-) )

A kaland végén szüleim várják majd tárt karokkal Zitát Londonbon, hogy még ott eltöltsenek együtt 1-2 napot, és már majd repülővel jön vissza a Nagylány... Örülök, hogy bele mert vágni ebbe a túrába.

De nyugodt csak akkor leszek, ha újra itt lesz, mellettem.

Többen is mentek az osztályból (még ennél is jóval többen)- Zita baloldalán
Lili, akivel egy családnál van

Ajándékok Angliába, egy olyan családnak,
akik több magyar gyereket is vendégül lát
minden évben

"Nászút".... - képekkel frissítve

Szerencsés esetben egy esküvőt lakodalom, azt pedig nászút követi. Szüleim aranylakodalma "szerencsés" esetnek minősülhet. Volt "nászútjuk" is. Tizenketted magukkal (azért nem tizennégy, mert Sógornőm és az Unokahúgom nem tudtak csatlakozni)..... Igen, mi is "elkísértük" őket. Hogy hová, hát... azt sem az újra-újdonsült házaspár döntötte el, hanem az unokák! :-) Egyöntetűen: Garda-tó!!!!

El-elmorfondírozok azon, hogy tény, hogy bizonyára van még rengeteg fantasztikus hely a világon - hiszen sokat láttam és tudom, hogy még alig valamit. Azt is tudom, hogy nagy szerencse (már megint!), hogy egyáltalán van lehetőségünk utazni. És választani, válogatni. Ezzel együtt, megértem az unokák ragaszkodását ehhez a helyhez, a Garda-tó északi csücskében, egy gyönyörű park kellős közepén bújkáló szállodában, a tó partján, közel a meseszép Riva del Garda nevű kisvároshoz. Az itt eltöltött hetek (már tíz éve volt az első alkalom, hogy ideutaztunk, igaz, akkor csak "kóstolóként", pár napra) szerintem szabályos pozitív "egészségügyi hatással" vannak. A lelkemre (lelkünkre) ken valami olyan balzsamot ez a közeg, az a növényzet, az a látvány, az a levegő, az az egész ott, ami segít aztán hosszas hónapokig. Jó kedvet ad, kitartást, erőt, lendületet.
Csak eljönni, na az nagyon rossz.

Így aztán, persze, tervben vannak más célállomások, más fantasztikus helyek. De ide mindig és mindig visszavágyunk.

Köszönjük ezúttal is a szüleimnek ezt a gyönyörű hetet. Képek még jönnek, amint letöltöttem őket. Ez most Zitus műve.
És íme néhány még....

A medence felé menet, Zita- lesifotós "lekapott" hátulról

Klára esti "díszben"

Klára nappal, vízigengszterként a medencében

Klára nappal - lazázva a tóban

Klára az Apjával :-)

Klára a nővérével - Zita Klárával :-)

Zita a fűben, kép valamiért elfordulva

Zita a vízben - nagyon művészi képen

Imó is velünk volt ám! Akár a teniszpályán...

... akár a szoba teraszán,...

... akár nagyon elszánt rózsaszín kalózként a medencében.

Emma este, Zitának pózolva

Emma nappal, a tóban, a hattyúkkal

Emma is a nagy karikával - már szinte "kötelezően" :-)

Négyen a szélben a tóparton, egy kis shopping-túráról visszafelé jövet

Négy-gyerekes apa egy kicsit megpihen a medenceparton

Sokan, egy vacsorán... :-)

Középen a "nagy" fa, amit imádunk, és amit Döbrögi fájának nevezünk;
minden alkalommal lefotózzuk

A nagy fa "mögött", a teraszunk - imádtuk!

A bátrabbak ezen a "dzsungelen" keresztül közelítik meg
a medencét

"Hintafa"

Buli volt

Szóval... Kicsit fura volt a saját szüleim aranylakodalmára készülni, amellett persze, hogy nagy örömmel töltött el. A kollégáimnak említettem a készülődő nagy eseményt, és szóltam, hogy pénteken kicsit korábban megyek el, mert "férjhez adom az anyukámat.... újra az apukámhoz, 50 év elteltével". Sokan ledöbbentek... :-)

Ki is lőttem hát a Belvárosból, kevéssel délután 2 előtt, és vágtáztam a tenisztáborba, ahol a lányok - saját bevallásuk szerint - egy fergeteges hetet töltöttek (pedig kissé vonakodva vágtak neki a hét elején, és tény, hogy én is "megoldásként" tekintettem az egyébként bejárós táborra, amit már tavaly és tavalyelőtt is teszteltünk - mindig klassz volt, de valahogy idén lelkesedtek érte a legjobban). A tenisztábor vonzerejét nyilván növelte két tényező: néhány jó barát jelenléte és az "Unokabátyusok" időnkénti felbukkanása (a tenisztábort szervező fiatalember történetesen az egyik Unokaöcsém egyik legjobb barátja).

Szóval, hazaérvén, lázasan nekiálltunk készülődni, szépülni. Én gyakorlatilag végtelenített üzemmódban sütöttem be a négy lány tengernyi hajtincsét. Klárával kezdtem - Zita meg nézte, és folyamatosan vihogott:
- Klára, most úgy nézel ki, mint egy öreg néni, aki indul a temetőbe. Vagy nem! Egy öreg néni, aki virágot árul! Vagy fogja a kosarát, és a piacra indul!
Klára kissé aggodalmasan várta már az utolsó tincsek begöndörülését, és rohant a tükörhöz. Nem tartotta annyira vészesnek a helyzetet, de Zita nem hagyta abba a vihogást. Végül némi wax-szal modernizáltuk a frizurát. Zita ugyan utána mindenkit megkérdezett, hogy szerinte hogy néz ki Klára, és ugye úgy, mint egy idős néni, de még az "ugye" előtt érkeztek azért olyan válaszok, hogy "Hát úgy, mint Diana hercegnő fénykorában."
Hát, döntse el mindenki. :-)

Miután a hajtortúra végére értem (magamnak is terveztem egy kontyot, aminek elkészítését Emma vállalta is volna, de addigra már - természetesen - kifutottunk az időből), már csak egy gyors zuhany, és a szerencsére jó előre kiválasztott ruha felkapkodása fért bele az időbe. Ami viszont nem, az az időközben befutott Zolira való várakozás volt (Mentségére szóljon, hogy az étteremből érkezett, ahol még a végső simításokat intézte, a filmes meglepetésünk végett).... Mi addig fotózkodtunk. Íme néhány a jól sikerültek közül:

Már kongatták a harangokat, mire a Mátyásföldi Templomhoz értünk - de szerencsére az esküvő csak az esti mise után kezdődött. Be tudtunk tehát slisszolni - azt azért nem állítanám, hogy feltűnés nélkül.

A szertartás igen kedvesre sikeredett. A meglehetősen idős pap nehezen találta a szavakat a számára is szemlátomást szokatlan feladathoz. Ő is megemlítette: ritka manapság az ilyen esemény. Talán a sok gyerek tehette ezt, de valahogy a fennköltség helyett inkább valami friss vidámság járta át a templomot. Nem szemtelenül, meg nem zajosan, csak úgy benne volt a levegőben. Talán ezért nem hullottak a könnyek - talán csak a mi Dédink (Zoli nagymamájának) szeméből, inkább főleg mosoly és derű volt. Amihez hozzátett szüleim régi-jó, erdélyi barátainak ajándéka is: a férj (elismert orgonaművész) szépséges orgonajátéka és a feleség (elismert színésznő) versmondása.

A templom előtt még nagy nehezen összeálltunk egy csoportképre, és már meg is céloztuk a lagzi helyszínét, egy kerületi éttermet, akinek a tulajdonosaival nagyon jóban van az egész családunk - így ők is igazán lelkesen és kedvesen készítették elő számunkra a terepet.

Az ünnepeltek

 

Csoportkép

Apa and the Barbies

A kedves fogadtatás része volt a gyerekpezsgő is - Imola örömére

Volt "fő asztal" - a szüleimnek, Bátyámnak és feleségének, és nekünk, Zolival. De nem sok időt töltöttünk ott. Talán annyit, amíg Apu beszédét meghallgattuk. Nem tudom, hogy mennyit meséltem erről, de nemzetközi pályafutásának sokat segített Apu azon tehetsége, amit az előadás-módjában bontakoztatott mindig is ki. Hát, ez a beszéd is remek volt! Az elején elmondta, hogy nekik tulajdonképpen ez az első lagzijuk - 50 éve nem tellett ilyesmire -, a végén pedig mindenkivel felvésette a naptárba a 2038. július 14-i dátumot. ekkor lesz a gyémántlakodalmuk (75 év) :-)

A díszasztal

Zita party-hangulatban (és, tömött fog nélkül! :-) )

Emma és az evés boldogsága

Torta is volt

A gyerekek minket is lefotóztak...



..., így hát bolondoztunk egy kicsit (avagy: a szerelem vak, és rózsazsínben láttatja a világot - egyszerre!)

Imola imád az unoktestvéreivel viccelődni (ööööh, vagy inkább az unokatestvérek imádnak viccelődni vele?!)

Elég sokan voltunk, több asztalnál, de ennek ellenére nagyon kötetelen, jókedvű vacsora volt. Csak addig tereltük össze még a társaságot, amíg átadtuk mi, Bátyámmal, az ajándékunkat. Ez (ismét) egy film volt: meginterjúvoltuk benne az összes unokát, mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tettük fel. A válaszokat összevágtuk - vicces lett. Készítettünk még zenés "betéteket" is. A lánykáim csináltak, hogy is mondjam, talán "3D"-s rajzokat: olyanokat, mint bizonyos képeskönyvekben, hogy ha lapozunk, akkor "kiugrik" a rajz egy része. Különböző fontos helyszínekről készültek ezek a rajzok: a templomról, ahol összeházasodtak, a művelődési házról, ahol összeismerkedtek, a kórház(ak)ról, ahol mi a Bátyámmal, majd a sok unoka megszületett, a repülőről, amire oly' sokat felszálltak, együtt, és Apu külön is, no meg a vonatokról.
Hogy milyen vonatokról? Már-már legendás szüleim nászútra-indulásának története: kissé elaludtak aznap reggel, ezért a pályaudvarra érkezve, Apu előreküldte Anyut a vonatra, mondván, hogy csak megveszi a jegyeket és utánamegy. Boglárra készültek nászútra (talán nem véletlen, hogy most Bogláron van nyaralójuk). És hát... Az történt, hogy Anyu felszállt - az előre megbeszélt! - személyvonatra, Apu viszont a gyorsra... Siófoknál bevárta a másik vonatot... :-) Addig pedig - a legenda szerint - az utasok összedobták Anyunak a pénzt a jegyre, hiszen "szegény fiatalasszony, akit már a nászútra sem kísér el az újdonsült férj"... :-) No, erről a két vonatról is készült rajz....
Meg még csináltunk egy vicces felvételt, ahol négy kéz, egyre gyorsabb ütemben (filmes trükkel felgyorsítva) jelölgeti rajzszögekkel egy világtérképen, hogy hány helyre repültek is el (együtt és külön) az elmúlt öt évtizedben.

A film nagy sikert aratott, Anyukámat utólag az is lenyűgözte, hogy mikor tudtuk mi ezt összehozni.... Hát, nem volt egyszerű...

A vacsora és a film után, lassan elkezdődött a lakodalom "buli" része. Ami, magam sem hittem volna, fergeteges tánc-mulatságba csapott át, egészen bőven bele az éjszakába... Ki gondolta volna, hogy egy aranylakodalmon majd mezítláb ropom magamnak is csak nehezen beismerhető dallamokra, a szöveget kívülről fújva, közeli és távoli rokonokkal, egymásra jókat vigyorogva?!?! Persze, voltak, akik nem voltak túl szomjasak (én nem nagyon ittam, tudtam, hogy a szombati napom még nem lesz egyszerű)... De tényleg, igazán emlékezetes, táncos, jókedvű buli kerekedett.

Mindenkinek ilyen aranylakodalmat kívánhatok csak! A Szüleimnek meg még sok boldog évet együtt!

Amúgy...

.... nyaraltunk, meg előtte még "aranylakodalmaztunk", de még milyet!!!

Hamarosan (képes) beszámolók!

Kérés

Bátran állíthatom, hogy Zoli és én is "könyvmolyok" vagyunk. Nincs olyan, hogy ne olvasnánk éppen valamit. Persze, amikor jut idő. Este, elalvás előtt, nekem a metrón, Zoli pedig... hát, néha elidőzik a fürdőszobában is egy-egy jó könyv társaságában. Nyaralás alatt persze napozás közben, szieszta-időben, még több alkalommal élünk eme szenvedélyünknek.

Úgy tűnik, Zita követ minket ezen az úton. Szereti a könyveket, szeret olvasni, mindig van olvasnivalója, és mindig tervezi a következő olvasmányát is. Elalvás előtt ő is sokat olvas. Még a kötelezők zömét is szívesen olvassa.

Klára is be tud lelkesedni egy-egy könyvért. Ő tipikusan a "belefeledkezős" olvasó - öszekucorodik valahol, és felőle aztán feje tetjére állhat a világ körülötte, ő olvas. Viszont, szerintem, nem elég gyakran jut eszébe - magától - az olvasás. De ha egyszer igen, akkor nincs megállás. Most éppen a Winnetout (így kell írni, most hirtelen elbizonytalanodtam?!) olvassa, és beszámolói alapján, megnyugodhatok: érti is, amit olvas.

Imola már kissé lustább olvasás téren (is...). Saját bevallása szerint is "már sok könyvet elkezdett olvasni, de csak keveset fejezett be". Ezek között is a borító színe sokszor fontosabb (hm, rózsaszín a favorit), mint a történet....

Mielőtt Emmához érkeznék, még megjegyzeném, hogy az összes gyerekünk szereti (szerette) hallgatni a felolvasott meséket, illetve könyveket. A mai napig így van vele a három kisebb. Még egymáséit is meghallgatják (sőt, Zita is nyitva hagyja a szobája ajtaját, ha teheti... :-) ). És, Emmához kanyarodva, komoly, figyelmet igénylő könyveket is felolvastunk neki. A Rumini-sorozatot kisebb korában, a Fecskés és fruskák összest, az Oroszlánhűség című könyvet, vagy akár a Belle és Sébastien-t.

És mégis, Emmát nem tudom rávenni az olvasásra. Sokáig panaszkodott, hogy nem tud megfelelő tempóban olvasni. Lett szemüvege, ami elvileg segítette volna a kissé megerőltetett szemizmot, ami a rejtett szemtengely-ferdülése miatt fáradt el. Semmi változás. Ráadásul, az értő olvasás sem az erőssége. Ugye, mind a tempón, mind az értő olvasáson a gyakorlás, azaz maga az olvasás segítene... De nem. Az utóbbi egy évben végigrágta magát a Ropi naplója sorozaton, no de az szinte semmi. De nem lenne gond nekem, ha ilyen könyvekből olvasna tucatjával (habár a szókincsén nem sokat segítene...), de az sem... Ajánlgattam neki mindent, Harry Pottertől a Szent Johanna Gimi sorozaton át Jules Verne-en keresztül Szabó Magdáig mindent. Nem. Mindent szívesebben csinál olvasás helyett. Lelkesen segít a konyhában, nyulat takarít, szobát rendbe rak, és persze: játszik, társasozik, kint rohangál, úszik, teniszezik, röpizik, ping-pongozik, meg, ha lehet(ne) tévét néz, stb... De NEM OLVAS.

Kedves olvasók! (Mármint az olvasni szeretők és blogolvasók is egyben) Kérem a segítségeteket! Mondjátok meg, hogy melyik az a könyv, amit a 11 éves, olvasásért nem lelkesedő, állat- és sportszerető, érzékeny lelkű Emma "felfalna", amitől úgy kellene elrángatnom őt, hogy jöjjön vacsorázni (enni is IMÁD!!!!). Örök hálám "üldözni fogja" azt, aki megtalálja ezt a "kulcsot".... :-)

Előre is köszönöm!