Mielőtt kiszaladna a fejemből

Bár még adós vagyok az utolsó felvonásból a nyári beszámolókat illetően (már félig kész...), gyorsan ideírnám pár szóban az őszünket, mert az sem eseménytelen.

A szeptembert nagy izgalommal kezdtük. Egy részről, mert ismét új felállás alakult ki. Otthon is, ugyanis közel 11 év (plusz a pocakban eltöltött idő) szoros együttélés után, most már az Ikrek is külön szobába kerültek; nem kis átrendeződést okozva és kissé beszűkítve a mi terünket Zolival (dehát, mint már annyiszor leírtam, a gyerekeink "vendégek" nálunk, "kergetjük" mi majd egymást eleget Zolival szomorúan (?!) a kiürült szobákban.....). És az iskolában, hiszen Klára kisgimnazista lett: Zita "lábnyomait követve", ő is a Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnáziumba jár ezentúl.

Tehát az Ikrek elszakadása egymástól két síkon is megtörtént. Ezt persze a nosztalgikus énem kissé megsínylette, viszont ha objektíven nézem a dolgok alakulását, üdvözítő megoldás volt ez mindkettőjük számára. Klári is és Imó is kiegyensúlyozottabbak (bár ez Imolánál nehezebben észrevehető, hiszen eddig sem volt labilis, de azért látni a különbséget), kettőjük kapcsolata is átalakult kissé, de abban is segített, hogy a Zita-Klára és az Emma-Imola kötelékeket is megerősítse. Imola álmai osztályfőnökét kapta meg és nagyon szereti őt is és az osztályt is, meg a felső tagozatot is (persze panaszkodik, hogy sokat kell tanulni, de nekem nem tűnik fel, hogy többet gyötörné magát, mint eddig...), Klára pedig egy határozott és ugyancsak nagyon jó osztályfőnököt kapott, egy férfi személyében, ami szerintem külön jó (mármint Klárának, hogy egy férfi a "főnök" a suliban). A kezdeti feszengés után, ami az imént említett ofő jóvoltából hamar feloldódott, Klári is nagyon megszerette az új osztályát. Imóéknál kissé megborult az ivararány, ami nem feltétlenül jó - a lányok vannak többségben, de talán esetében ez nem lesz túl zavaró. Kláránál viszont kifejezetten előny, hogy fele-fele arányban vannak a fiúk és a lányok és ráadásul talán azért, mert új a  közösség és még nincs berögzült kapcsolatrendszer, a fiúk és a lányok egymással is barátkoznak, jóban vannak.

A szeptemberi izgalom másik oka az, hogy Emma nyolcadikos lett. Azaz: ebben a tanévben felvételizik. Erre egyszer külön ki fogok térni, mert rengeteget foglalkozunk a témával: felvételi gyakorlatsorokat gyakorolunk nyakra-főre, nulladik órákban felkészítőkre jár Emma a suliba, annyit tanul, mint az előző hét évben összeadva (kihangsúlyoznám: magától!!!!), gimnáziumokat nézegetünk, mérlegelünk, és igen, közösen szorongunk.... Mondom, majd leírom, de a lényege mindenképpen az lesz, hogy nagyon megvisel minket, hogy most majd kétszer 45 percen fog igen sok minden múlni. És ennek nem kéne így lennie. Sem az egyszeri és rövid időbe beszorított megmérettetésnek, sem annak, hogy ezen ennyi mindennek kell múlnia, hogy ennyire nem mindegy már 14 éves korban, hogy melyik iskolába veszi az irányt.

Sport-fronton a helyzet kb. változatlan. Mindenki nagy lelkesedéssel űzi a sajátját, Zita versenyez talán a legtöbbet, hiszen nemzetközi vonalon is mozog már (habár eddig ezek sajnos nem úgy sikerültek neki, ahogyan szerette volna), de Emma is eléggé "rákapcsolt": a röplabda-csapattal sokat játszanak különböző tornákon és bajnokságokban. Egyébként elég érdekes, hogy Emmánál ez hogyan alakult: amióta több idejét elveszi a sport, azóta többet - és jobban - tanul. Csak ki ne fáradjon.... De majd figyelünk. És azokon a napokon, amikor nem röplabdázhat, "szenved", a házban röpizik mindennel, ami a kezébe akad (lufi - most az Ikrek bulijából megmaradva-, Angry Bird plüss - az jó kerek -, puha labda, zokni, bármi... :) ). Klári judo-edzései még nem vesznek el túl sok időt tőle, így neki lett még egy extra-elfoglaltsága, aminek nagyon örülök: eljár rajzolni a Varázsműhely nevű kerületű csodaintézmény foglalkozásaira. Azért jár oda, mert ő eddig is sokat rajzolt, festett, stb., és itt megismer különböző technikákat. Eredetileg azt javasoltam neki, hogy nézze meg, ha tetszik, és azokon a napokon pont van kedve hozzá, akkor elmehet, ha éppen nincs kedve kimozdulni a szabad délutánján, akkor meg nem megy. Hát... a minap mondta nekem, hogy ki nem hagyna egyet sem. Csak azt sajnálja, hogy csak másfél órás a foglalkozás. Szerintem eltöltene ott szívesen három-négy órát is. Igazán kellemes környezetben, nagyon aranyos oktatóval (???? tanárral???? nem is tudom hogyan nevezni, hogy az ne legyen túl "szigorú"), elmélyül az alkotásban és kivasalt idegekkel jön el onnan. :)

Őszi szünetünk is volt ám. Szerencsére végig szabadságon lehettem, nagyon jól esett.... Jutott idő sokmindenre. Például faragtunk egy komplett töksorozatot.... Meg végre kidekoráltuk az átrendezett, átszervezett, néhol átfestett szobákat. És még el is utaztunk. A mesés, ősszel meg különösen mesés Bakonyba. Gyönyörű időnk volt. Kirándulgattunk is - amelyek során kipróbáltuk a sziklamászás egy "könnyített" verzióját, az ún. Via Ferratát (vagy vasalt utakat) Cseszneken. Ez részemről volt különösen nagy tett, hiszen erős tériszonnyal és folyamatos aggódáskórral küszködök. De végigcsináltam, és ennek következtében a következő napokban olyan helyen is izomlázam volt, ahol nem is tudtam eddig, hogy van izom.... Meg persze "lazultunk is". A szállásunknál volt egy golfpálya, a gyerekek (Mingi-barátnőmékkel és az ő három fiúgyermekükkel voltunk) ki is próbálták, hosszan próbálkoztak.  Volt egy kis fürdő-részleg is, azt is alaposan kihasználtuk, és aztán a vacsorát követően pedig folytak a véget nem érő kártyapartik....

És még.... Szüleimnek lett egy új kutyájuk, miután nyár eleje óta már az égi terelőmezőkön ugatja a vihart imádott pulijuk, a szép kort megélt tündéri Császár. Az új kutty' egy energiabomba, egy ellenállhatatlan rosszcsont, egy golden retriever, akinek sikerült az inkább "komondoros" Betyár nevet adni.... És még.... Zitus harmadjára is elnyerte a kerületi tehetségek pályázatát, ami a megtiszteltetésen túl még némi támogatást is jelent. És még.... Klári rögtön egy Bolyai matek területi harmadik hellyel indította tanulmányi versenyzői pályafutását a suliban, és Emmának pedig kétszer sikerült a csapatával a legjobb tízbe kerülni (matekból ÉS magyarból is!)

Szóval, így vesszük most a kanyart az év finisében. Rengeteg program vár ránk (versenyek persze, bulik, színház és hát a nagy kedvenc: Advent, a karácsonyi készülődés)....

Az egyik és a másik

Az egyik korán elalszik és korán ki is dobja az ágy, a másik később tér nyugovóra és az ébresztőóra nem a barátja.
Az egyik vív, a másik judózik.
Az egyik folyton olvas, a másik folyton rajzol.
Az egyik maradt a Tanodában, általánosban, a másik kisgimnazista lett a Balassiban.
Az egyik a barna bakancsot választotta, a másik a feketét.
Az egyik jól érzi magát a saját rendetlenségében, a másik jóval pedánsabb.
Az egyiknek még mindig rövid a haja, a másik már így is, úgy is fonja, hajpántozza és össze- összefogja.
Az egyik egész nyugodt, a másik.... hát, mondjuk,  hogy izgága.
Az egyik kedvence a Violetta, a másiké a régi Volkswagen busz.
Az egyik Réka (is), a másik pedig Szilvia (is).
Az egyik a banánt imádja, a másik inkább a szép piros almát rágcsálja. Az egyik rizs nélkül nem tudna élni, a másik sült krumpli hívő. Az egyik a paradicsom rajongója, a másik bele nem harapna....

Mindkettő szereti a palacsintát, a Harry Pottert és a Szent Johanna Gimit, a Garda-tavi nyaralásokat, az ünnepnapokat, a közös mozizásokat pattogatott kukoricával, Scottyt, a kutyánkat, és a szülinapjukat. Mindkettő kórosan retteg a késéstől. Mindkettő ma lett 11 éves. Mindkettőt nagyon, de nagyon szeretjük!!!

Isten éltessen, drága Klára! Isten éltessen, drága Imola!

Az "egyik"

A "másik"

Jaj, de nagyok!!!

Az "egyik" és a "másik"

Imola 11

Klára

A "nagy" kaland

Zoli már "ezer éve" rágta a fülemet vadvízi evezés ügyben. Hogy az mekkora élmény, és hogy ő milyen szívesen menne újra. Bevallom, csak bólogattam, de nem éreztem erős késztetést. Aztán idén tavasszal elgondolkoztam azon, hogy milyen nyári élmény villanyozná fel a lányokat. És az tiszta sor most már, hogy az "aktív" nyaralást kedvelik. Meg a kihívásokat és az újdonságot - vagy valami nagyon jól bevált kalandot. :) Ráadásul, mint minden évben, idén is szerettünk volna Mingi barátnőmékkel együtt tölteni pár napot. Náluk pedig három nagyfiú van (ugyanaz a korosztály-bontás, mint nálunk, csak egy évvel elcsúsztatva - ők az idősebbek). És hát nekik is kell az ilyen típusú program.

És akkor gondoltam először azt, hogy miért is ne próbálnák ki ezt az evezősdit. Gondolatot tett követte, azt pedig szervezés ugyebár. Közben kiderült, hogy Mingiék jóban vannak egy olyan úszásoktatóval, aki amúgy ilyen túrákat is szokott szervezni, és mondták, hogy nagyon jófej. Utólag azt mondanám, hogy a túra sikerének kulcsa volt az ő személyisége: nagyon kedves, roppant jó humorú, a hangot mindenkivel azonnal megtaláló és közben teljesen profi szakember Feri, a túravezetőnk.

Így aztán egyszer csak eljött június utolsó (hosszú) hétvégéje, amikorra is szerveztük ezt a túrát. A célpont Ausztria volt, a Salza folyó. Kijutásunk körülményei és az első ott-töltött nap, a vízesések megtekintésével, ami egy iszonyú meredek hegyi túrát vont magával is megérne egy bejegyzést (ha misét nem is), de ezt most átugrom, mert volt benne bosszúság meg ijedtség is, és koncentrálnék magára a NAGY KALANDRA!

Tehát szombat reggel ott dideregtünk mind a tizenegyen (na jó, csak a csajok dideregtek, a férfiak nem olyan puhányok, hogy fázzanak 15 fokban június derekán!), és hatalmasakat derülve hallgattuk Feri bevezető oktatását - még csak az autóink mellett állva, a túrát fűszálakkal és egyéb segédeszközökkel modellezve. Mikor már kellően elszórakoztatta az aprónépet és rámhozta a frászt annak kapcsán, ami ránk várt, összecihelődtünk és áttettük - átmeneti - táborunkat a Salza folyó partjára. Ott aztán Feri kiosztotta nekünk az igen csak mókás külsőt kölcsönző felszerelést: felvettük a neoprén "gyíkbőrt" (Feri elnevezése), meg a hozzá passzoló neoprén cipőt, no meg még egy szél(eső?)dzseki szerűséget, továbbá mindezekhez kiválasztottuk a megfelelő méretű mentőmellényeket is. Közben Feri összerakta vízhatlan dobozba az élelmiszercsomagot ("vizet nem viszünk! iszunk majd a folyóból!") és a túrához nélkülözhetetlen "kellékeket", felpumpálta azt a hat csónakot, amivel nekivágtunk később a túrának: egy egyszemélyes, három kétszemélyes és két háromszemélyes (Ferin kívül volt még egy ugyancsak szimpatikus segítő). Már csak az volt hátra, hogy Mingi férjével, Tomival, és Feri élettársával, ki-ki a maga autójába szállva, elvezessünk a becélzott evezős végállomásunkig, ott letegyük az autókat és visszajöjjünk Feri élettársával a kiinduló ponthoz.

Addigra már mindenki lent volt a folyónál, a csónakok is, és Feri már mindenféle "bemelegítő" (mégjobbanlehűtő...) gyakorlatot tartott a többieknek. Végre vízre szállhattunk! Hát, mit mondjak.... belelépni a kb 6-7 fokos vízbe a 15 fokos, szeles, szemerkélő esős levegőn, majd órákon keresztül vizes "cipőben" létezni, ez volt minden álmom....

Aztán persze az is, hogy azon aggódjak, hogy a kétszemélyes hajóba ültetett két nagylányom mit is fog kezdeni ezen a terepen együtt. Ja, meg persze én, nulla fizikai erőnléttel, egy zúgókon átvágtató gumicsónak orrában.

De aztán.... mint a dalban: "elszállt minden gondom" - és kiderült, hogy ezt az élményt TÉNYLEG kár lett volna kihagyni!!!! Ahogy telt az idő, úgy lendültem bele egyre jobban, úgy élveztem egyre jobban a sodrást, úgy szökött az égbe az endorfint szállító adrenalinom (lehet, hogy ez biológiailag egy képzavar, de bocs...) egy-egy zúgó leküzdése után, úgy tudtam jókat derülni a folyton más variációban hajózó gyerekek vakmerő vagy véletlen túlkapásain, úgy tudtam örülni annak, hogy szemlátomást mindenkit elvarázsol ez a kaland. És nem zavart, hogy fázom, hogy vízben állok órák óta. Az sem, ha fennakadtunk egy sziklán - mindig megoldottuk, és mindenki más is megoldotta. Igen, néha borulással, de az sem volt probléma. És nem éreztem éhséget vagy szomjúságot -habár a folyó vizét persze meg-megkóstoltam. Az meg külön lenyűgözött, hogy a lányok mennyire bevállalósak voltak: leugráltak egészen magas helyekről (főleg Zita, de azért a többiek is), senki nem nyavalygott semmin, sőt, mosoly ült végig az arcokon. Még akkor is, amikor a vége felé közeledve már lila lett a szájuk és össze-összekoccant a foguk. Megjegyzem: senki nem lett beteg!!!

Feri végig profin figyelt ránk; ismerte jól a folyót, tudta, hogy mikor kell vigyázni (akkor úgy variálta a csónakokat, hogy mindenki biztonságban legyen); hogy mikor kell "egymás után indulósat és bevárósat" csinálni; igazán vezette a kalandot, jópofa helyeken kötve ki, viccelődve - és ellentmondást nem tűrően - osztva az ételt, belevezetve a csapatot minden vagányságba, mindezt megértően, mindenkit biztatva, mindenkire mosolyogva. Receptre kellene őt felírni. A végére kitalált egy egészen sajátságos csónak-felosztást (úgy tűnik, pszichológia szakot is végezhetett... :) ). Összeültette a négy lányunkat egy hajóba. Meg a három legényt egy másikba. Zolit és engem egy kettesbe és Mingi egyedül evezhetett, mert Tomi, a férje, gerincproblémákkkal küszködve, félúton kiszállt a buliból és a szárazföldön várt minket a végénél. Hát, vicces volt a befutónk....

Ahogy átöltöztünk újra "emberruhába", csak azt hallhattam minden résztvevőtől, hogy már másnap újrakezdenék. És én is.... :)

Azóta is a következő túrát tervezzük. Mert ebből egy nem elég.

A nagy csapat és Apukám, aki a bonyolult odajutásban játszott
igazán fő szerepet

Feri (háttal) a túrát "modellezi" fűszálak, botok és egy nagy adag
humor segítségével

Próbáljuk felvenni a "gyíkbőrt" :)

Vízhatlan fényképezőgépünk nem volt, így csak a befutóról van még
pár gép - itt mi érkezünk, Zolival

Jól tudtunk egy hajóban evezni :)

Túravégi örömködés - avagy: evezőtánc

Külföldi nyaralás

Folytatva nyári beszámolómat, következzen most a NAGY összcsaládi tengerparti üdülés. Mert nagy szerencsénkre, ilyen is jutott idén (is). Mert minden évben, így idén is szerveztek ilyet a szüleim. Ezúttal a szépséges görög szigetre, Rodoszra.

Repülővel mentünk - igen vad időpontban. Hajnali 4h-kor indult a gép. Amihez ugye 2h-re kint kellett lenni a reptéren. Amihez 1h-kor keltünk, gyakorlatilag az ágyból a kocsiba ugorva (ja igen! a budapesti repülőtéren volt egy szuper akció hosszútávú parkolásra - töredéke volt a taxiköltségnek). Hát, fura volt. Gondolkodtunk, hogy lefeküdjünk-e egyáltalán, de aztán végül a fiatalságot 22h-kor ágyba parancsoltam, én is lefeküdtem - Zoli meg úgy csinált, mint aki nem is készül aludni: ez a valóságban annyit tett, hogy a tévé előtt szundikált...

Hajnali 4h-kor indulva, két órás repülőúttal, görög idő szerint 7h-re már ott is voltunk az aprócska rodoszi légikikötőben. Utána még várt ránk egy buszos túra a szállodánkig. 9h-re már be is csekkoltunk, és mivel a szüleim az úgynevezett "all inclusive" megoldást választották, így a reggelinket már a szállodában fogyaszthattuk (igaz kaptunk egy kis harapnivalót a repülőn is, de hol volt az már...).

És így már az a nap is "teljes" lehetett (igaz, arra ügyelni kellett, hogy nehogy valaki elaludjon a napon - ez Zolinak nem sikerült; mármint figyelni....). Ez amúgy olyan jó érzés volt! Beleszippantani abba az igazi vakációs levegőbe és tudni: még egy teljes hét áll előttünk!

Ami egyébként igen nagy sebességgel telt el mégis. De azért jól telepakoltuk élményekkel! Bár bevallom, nem olyan város- vagy tájnézős turisták módjára, hanem inkább az "intenzív nyaralás" kategóriában. Azaz: rengeteget fürödtünk, mind a tengerben, mind a szálloda medencéiben, sokat játszottunk a vízben, csúszdáztunk, sokféle "turistakelepcébe" besétáltunk, úgy mint "banánszafari" (azaz: van az a hosszú felfújható izé, amire ráülhet egyszerre egészen sok ember, egy motorcsónak húzza és aztán jókat borulnak az emberek bele a vízbe, hála a sebességnek, a kanyaroknak és a hullámoknak - na, mi ennek egy "továbbfejlesztett" változatát próbáltuk ki: duplabanán volt, még több ember és nem csak a hepehupákat élveztük, hanem kaptunk búvárszermüveget és megmutattak nekünk pár érdekes közeli öblöt is; az egész majd két óra volt), papalanernyőzés, vagy mi (hajó bevisz kicsit, ott pedig egy paplanernyő segítségével felhúznak egy vagy két vagy akár három lelkes vállakozót is egyszerre a levegőbe és onnan nézhet(nek) szét :) ), meg más ilyen, a lányok által "húzatós" alkalmatosságnak nevezett dolgot. Aztán ettünk is sokat, finomakat, kerti grilltől kezdve a téma szerint rendezett különböző éttermekben (a szállodán belül), meg koktélozgattunk (a szállodán kívül), meg röplabdáztunk (a forró homokban), meg elmentünk egy napra "túrázni", egy kibérelt, nagy, 9 személyes kisbusszal, kicsit keresztül-kasul a szigeten. Ekkor néztünk meg egy kis vízesést (forrást?), amiben a legjobb bulinak az minősült végül, hogy átkecmereghetett a bátrabbja (értsd: én pl. nem...) egy keskeny és sötét alagúton (kb. 150 m hosszú és alig vállszélességű); meg ekkor másztunk fel egy  gyönyörű zarándokhelyre (ööööh, meddő pároknak ajánlják - nos, én nem könyörögtem újabb gyermekáldásért, remélem, senki nem értett félre... :) ), ahonnan pazar kilátást élvezhettünk; meg ekkor álltunk meg egy fürdőzésre a sziget legszebb strandján (Lindos); meg ekkor néztük meg, hogy hol találkozik a Földközi-tenger az Égei-tengerrel, illetve a kite-osok a szörfösökkel (vicces volt: a földnyúlván két oldalán "osztozkodtak" meg százával e sportok rajongói - hiszen ott állandóan fúj a szél). Ezúttal a lányok (és Gergő) a szálloda nyújtotta programokat is alaposan kihasználták. Volt vízilabda, vízitorna és főleg, a nap fénypontjaként: ZUMBA! Szóval: túl sok bajunk nem volt azon a héten! :) Jó is az, amikor pár napig az a legnehezebben eldöntendő kérdés, hogy sortban vagy szoknyában menjek-e vacsorázni..... És mennyire, de mennyire kell az ilyen!!!! Őszintén szólva, az egy hét még pont nem elég - a 10 nap lenne a tuti, szerintem. Az után már lehet, hogy akár kevésbé is bánná az ember, hogy ott kell hagynia egy ilyen helyet. Na jó, lehet, hogy ez két hét után sincs így... Nem tudom, egyszer kipróbálnám! :)

Négy a lány - a rodoszi tengerparton

A szálloda kertjében

Az egyik "húzatós" játék

Zita-zen :)

Imó, a partra vetődött sellőlány :)

Klára a "kötelező" homokban készült felirattal :)

Emma - pancsolásra készen

Egy pillanatra hajlandóak voltak abbahagyni a fürdőzést

Apa és lánya a sziget tetején

Ketten

Kalapos Zita a sziget tetején

Mind a kilencen a sziget tetején :)

A világ legklasszabb (nagy)szülei

Klára is a sziget tetején :)

Ikrek

Egy másik "húzatós" kütyü

Három bátor családtagom a paplanernyőzés előtt...

.... és paplanernyőzés közben

Zumba!!!! Elől Klára és Zita, a háttérben Imó és Emma

Zita a szálloda bejáratánál

Klára is a szálloda bejáratánál

És Emma is a szálloda bejáratánál (Imóról valahogy nem
készült ilyen kép....)

Vacsora a medence mellett

Hatosban

Emma és az érdekes fényviszonyok a sziget "végénél"

Majomkodás két tenger közt 1.

Majomkodás két tenger közt 2.

Majomkodás két tenger közt 3.

Majomkodás két tenger közt 4.- na jó, abbahagyom :)

Lindos, a gyönyörű öböl

A visszaút ismét korán történt (hiszen az igen korán kiérkező gép visszaútjára készültünk, ugyebár); de ezúttal "csak" 4h-kor kellett kelni. De mennyire kevésbé szívesen tettük ezt, mint odafelé...

 

Mindenesetre, ismét csak hálával és köszönettel fordul(t)unk szüleimhez, hogy ezt lehetővé tették számunkra! Nagyon klassz volt!!!!!   

IronMan

(Sport)Bolond családnak (sport)bolond családfő dukál, ugyebár.... Talán ezért történhetett meg, hogy Zoli tegnap teljesítette a budapesti IronMant, azaz: úszott először 1,9 km-t a Kopaszi gátnál a Dunában, majd biciklizett 90km a városban (kétszer feltekert a Várba, többek között....), végül, de nagyon nem utolsó sorban, futott egy félmaratont, azaz 21,1 km-t.

Egy éve kezdte el foglalkoztatni őt intenzíven ez a gondolat. Ő ugyebár mindig is nagyon sportos volt, és tipikusan olyan, akit eltölt az endorfin, ha mozoghat. A foci volt az ő fősportja, de az utóbbi időben már nem lelkesedett érte annyira - nem érték kihívások, azt gondolom. És akkor megtetszett neki ez az igen összetett és igen nagy kihívásokat rejtő sport.

Nagy lelkesedéssel letöltött pár edzéstervet. Amit talán meg sem nézett utána.... Néha megjegyezte, hogy most már tényleg kéne néznie pár kisebb triatlon versenyt, hogy belejöjjön a versenyzésbe. De nem nézett. Illetve egy idő után igen, de akkor meg mindig kiderült, hogy abban az időpontban valamelyik gyerekünknek van valami más (sport)eseménye.... És hát, akkor ugye oda mentünk, oda ment ő is.

Tavasztól aztán elkezdett intenzíven futni. Sokszor, és egyre többet. Nyáron pedig belehúzott. De a félmaratonnyi távot egyszer sem teljesítette. Az úszással sem állt sokkal jobban: a nyár folyamán néhányszor ellátogatott az uszodába. Mondjuk, az úszás miatt nem aggódtunk - azon csak túl akart lenni, az még a teljesen teljesíthető távnak tűnt. A bicikli volt a gyenge pont. Mondhatni, hogy nem biciklizett Zoli. Na jó, egy kicsit. A Mountain Bike-jával.... Egészen egy baráti vacsoráig, augusztus elején. Ahol számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg benevezett erre a versenyre (egy kicsit úgy gondoltam, hogy a maga optimista módján mondogatja, hogy majd indul, de még nem járt utána, stb....). És ott azt is megtudtuk, hogy egyik barátunknak van egy profi, országúti biciklije. Vettem egy nagy levegőt és kölcsönkértem tőle. Én. Mert Zoli még mindig úgy tervezte, hogy ő majd a Mountain Bike-kal.... haha. 

Jött két igen intenzív hét. Zoli rengeteget biciklizett, futott is, még úszott is. Meg fogyott.... És ő meg látta rajtam, ahogy nő bennem az aggodalom. Féltettem őt, bevallom. Nagyon fárasztó munkahetek közepette végezte a nem túl alapos felkészülését. Zoli nyugtatgatott engem, ígérgette, hogy kiáll, ha nem bírja. De ismerem őt annyira, hogy tudjam: ha csak nem ájul el, ő ki nem áll, ha kell négykézláb is teljesíti.... De már most mondom: senki ne merje így utána csinálni!!!

A héten még a Balatonon is töltött Zoli kb. másfél napot, pihenéssel, majd egy kissé rohangálós pénteki napot már fent, Pesten. Amikor már csak a versenyre akart koncentrálni. Nem teljesen jött össze, aminek ékes példája az, hogy lekéste a tájékoztató szeánszot.... Amire majdnem ráfaragott másnap, a versenyen....

Én pedig még Balatonon voltam, két kitartó balatoni lányunkkal (Zita már le sem jött - az edzés mindennél fontosabb; Imó pedig pénteken felment az Apjával egy osztályprogram végett). Először úgy terveztük, hogy vasárnapig maradunk, és távolról szurkolunk Zolinak. Na de nem így lett, éreztük, hogy ott a helyünk a Kopaszi gáton nekünk is.... 

Zoli korán lefeküdt pénteken, majd szombat reggel kellően korán kelt ahhoz, hogy alaposan megreggelizhessen a nagy kihívás előtt. Péntek este mi még a lellei cirkusz előadását élvezhettük - igen pazar volt, és elég későn feküdtünk le. Ennek ellenére én is korán keltem - éreztem, hogy ugyanúgy izgulok érte, mint a gyerekek versenyein.... 

Zoli 9h-re kint volt a versenyhelyszínen - hogy aztán majdnem rögtön kizárassa magát egy amatőr szervezési bakija miatt....De végül minden megoldódott..... Nemsokára már melegíthetett tehát  a Duna nem túl tiszta, de szerencsére nem is túl hideg vizében. Én pedig Bogláron végeztem el az utolsó simításokat a nyaralón, hogy azt a nagy nyári "menet" után kellőképpen rendben hagyjam.

Mire Zoli beugrott a vízbe, 10h35-kor, már a lányok is ébren voltak, megreggelizve, kissé bezsongva az indulás gondolatától. Kb. akkor sikerült elindulni, amikor Zoli már mászott ki a vízből és indult a kerékpárja felé.....

Már közeledtünk Pest felé (ja, én nem megyek autópályán.....), amikor hívott Kriszti, a barátunk, hogy merre járunk. Mert ők is kimentek szurkolni - bár nem a gátra, hanem a "fordítóhoz", a Gellért szállóhoz. És aztán megint hívott .... amikor látták Zolit, biciklin! Komolyan, én addigra már teljesen készen voltam az izgalomtól. Azt tudtam kérdezni csak, hogy Zoli mosolygott-e, képes volt-e rá? Kriszti megnyugtatott:igen. Jaj, de örültem!!!! Közben Zita is folyton hívogatott, mert ő, Imola és Zoli anyukája pedig a befutónál kóvályogtak - nem teljesen értve, hogy hol keressék Zolit. Végül, pont odataláltak a biciklis befutóhoz, amikor Zoli oda érkezett. Majd kijött, és nekivágott a futásnak.

Eddigre már mi is a környéken voltunk, már sétáltunk a gáthoz. Az aluljárón átkelve, Emma pont észrevette Zolit, ahogy a négy futókörből az első vége felé ment a befutó irányában (ott volt a fordító is egyben). Zita is hívott, hogy látták őt. És már mi is a befutónál jártunk, amikor jött szembe Zoli, a második futókör elején. Hát.... Bevallom őszintén, hogy még sosem láttam ilyen elgyötört fejjel a férjemet.... Ráadásul csak arra volt energiája, hogy úgy intsen a kezével, mint aki azt szeretné mondani, hogy "Kész vagyok, ez nem megy!". Megijedtem, bevallom... Főleg, hogy én mindig úgy láttam eddig őt, hogy iszonyú tempóban fut - ezúttal pedig gyakorlatilag vánszorgott. És ekkor még a félmaraton első negyedénél járt....

Végre egymásra találtunk mi hatan, a szurkoló női "kórus". És az a második kör olyan lassan telt... Már kezdtünk attól félni, hogy Zoli valahol kiállt. És akkor végre megláttuk őt!!!! Kissé jobban nézett ki, bár még mindig szívszorító látvány volt. Megviselt, vékony és csupa izom. Már inkább futott, de még mindig nem azt az embert láttam, akit megszoktam a futópályákon.... Megkönnyebbültünk. Ekkor már éreztük: végig fogja csinálni! Nagyon biztattuk őt. Utóbb mondta, hogy rengeteg erőt adott neki a jelenlétünk, a biztatásunk.

A harmadik kör alatt már teljesen belelkesültünk a versenytől: mindenkit biztattunk; próbáltuk kitalálni, hogy ki milyen nemzetiségű és azon a nyelven szóltunk hozzá. Elképesztő viadalokat láttunk emberek arcán, ahogy önmagukat próbálják legyőzni. Sokan úgy tűntek, mint akik révületben vannak, mintha azt se tudnák, hogy hol vannak, csak azt tudják, hogy még folytatniuk kell, nem állhatnak le.... Sokan értékelték amúgy a biztatást, megköszönve egy-egy mosollyal... És a hangosbemondó is rátett egy lapáttal a hangulatra. Meg a zene is.

A harmadik kör során megismerkedtünk egy kedves házaspárral, triatlonisták ők is. Azzal kecsegtettek, hogy Zoli bele fog szeretni ebbe a sportba... És akkor nem lesz megállás, jöhet majd a nagy, az "Igazi" IronMan is (minden táv duplája...). Hát, én még mindig csak azon voltam, hogy ezt teljesítse....

A harmadik kör már gyorsabban ment, és még ahhoz is volt ereje, hogy amikor meglátott minket, a kezén lévő jegygyűrűt megpuszilva intsen felénk.... Én meg már majdnem bőgtem... Amikor már elindult a negyedik körre is, és jól "telekiabáltuk" a fejét azzal, hogy most már tartson ki, akkor odamentünk a pálya legeslegvégére, a "piros szőnyeges" befutóhoz. Ahol megéljeneztünk minden beérkezőt. Külön meghatóak voltak a látássérült versenyzők, akiket ugyebár kísért egy jól látó is (a csuklójukon volt egy "összekötő" pánt; a biciklinél tandemeztek - hogy az úszást hogy intézték, azt nem tudom). No meg a 72 éves doyen is elképesztő volt...

És végül, felbukkant Zoli is (a mezőny vége felé, de kit érdekelt?!)!!!! Emma már nem bírta tovább, átugrott a korláton és odarohant az apjához - együtt futottak be a célba!!!!

Én kívülről mentem oda a befutó után - a biztonságiak rám néztek: "Most futott be?" Bólintottam, ők pedig intettek: "Akkor menjen csak be". Odarohantam - Zolit a földön elterülve találtam.... nem volt rosszul, csak jól esett neki lefeküdni. De hamar fel is kelt! És akkor már nagyon tudott örülni! Boldog volt, nagyon! Nyakában az érem, amit minden befutó kapott, maga sem hitte el, hogy a végére ért. HŐS.

Még elment az ugyancsak kiérdemelt "finisher" pólójáért, evett egy kicsit a versenyzői sátorban, majd elment összeszedni a bringáját. És közben beszélt, csillogó szemmel, teljesen felvillanyozódva az élménytől!

Nagy lassan hazaindultunk - mondjuk úgy sétált, mint egy várandós csiga, de ment még jó sokat a kocsiig... Itthon egy jó fürdő után, a vacsoraasztalnál már azt mondta, hogy leginkább bulizhatnékja van! És igen, Klárának volt igaza, hogy az Apja tényleg nem bánta meg egy pillanatra sem a verseny során, hogy elindul!. Mesélte, hogy néha már hangosan beszélt magához, biztatta magát. Mesélt arról, hogy elég magányos tud lenni ez a sport.... Mesélt a kínjairól; meg arról, hogy a biciklin tartott a lejtmenettől (féltette az igen értékes kölcsönbringát...), arról, hogy érezte, hogy jön a görcs a lábában, azért fogta vissza a futását. Mesélt arról, hogy milyen kedves volt mindenki mindenkivel (versenyzők), hogy milyen jófejek voltak a szurkolók, a szervezők. És hogy ugyan végig hidratált, meg egy picit evett is, de több, mint két kilót fogyott. És hogy igen, jövőre indul újra, már saját bringával - és szeretne egy órát javítani az eredményén.... 

Elképesztő pacák az én férjem!!!! Olyan büszke voltam rá!!! Persze, nem ő volt a leggyorsabb, a korkategóriájában sem, de kit érdekel? Én tudom rajta kívül a legjobban, hogy milyen körülmények között és mennyit készült ő erre a versenyre! (Fárasztó munka mellett, nem eleget edzett, maradjunk ennyiben). És azt is tudom, hogy most, hogy teljesítette ezt a hatalmas kihívást, már nem áll majd meg. Talán a nagy IronMant tűzi ki célul. Talán azt, hogy ebben legyen egyre jobb. De az biztos, hogy tegnap egy óriási adrenalinfröccsöt kapott, még nagyobb boldogság- és optimizmus adaggal és ez az élet minden területén segíteni fogja őt. Nem beszélve a példáról, amit a gyerekeknek mutatott ezzel....

Ez a kedvenc képem Zoli versenyzéséről

Itt kezdte el a futást, a bicikli után (sajnos bringás képünk nincs,
majd talán a hivatalos képek között találunk)

Bírja

A 3. körnél már mosolyogni is tudott

Ez pedig már a befutó - a teljes boldogság!

Amikor már fel tudott kelni, és igazán tudott örülni!!!

Ma, a verseny másnapján, korán ébredt: azt mondta, nagyon éhes! Közel 18 éve ismerem őt elég közelről, de ilyen még nem volt, hogy ő azért ébredjen fel, mert annyira éhes.... :)

És mit csinált a korai reggeli után? Lenyírta a füvet..... :)

Most már csak egy kérdésem maradt: ha ő most már az Iron Man, akkor én, a felesége, az Iron Lady lettem?!?! (Jó, ez nem jó poén - Hosszú Katinkáé minden tiszteletem, amúgy!!!)