Rögtön nagy lángon kezdtünk el égni, ugyebár, hiszen a csajok természetesen már igen korán kíváncsiak voltak arra, hogy mit rejt az előző nap kitörő lelkesedéssel kipucevált csizmájuk. Így aztán hattól már bontogattak, nézegettek, örültek, meg összekeverték -véletlenül- az ajándékokat. Ennek helyreállítása felért egy akrobatamutatvánnyal...
Végül azért csak megreggeliztek, összeszedelődzködtek, és elbattyogtak az iskolába - Zita mikulás-sapkában, naná!
Én pedig gyanútlanul elmentem a fogorvoshoz (amikor bejelentkeztem, nem is realizáltam, hogy pont Mikulásra esik az időpont). Úgy készültem, hogy a tavalyi rettenet-műtéten legújabb felvonását élem majd meg - nem túl kellemes, de elviselhető és elég gyors. Egy kis csavar ki, egy másik be, némi íny-szabdalással, majd varrással és kész. Az is igaz, hogy már előre jeleztem az amúgy barát fogdokinak, hogy egy másik fogammal is vannak gondok, dehát.... arra számítottam, hogy majd megröntgenezi, megvakargatja a feje búbját, próbál valami megoldást találni... Hát NEM! Belekukkantott a számba, megkocogtatta a fogamat, megnézte a legutóbbi röntgenemet, és kijelentette, hogy ez már a múltkor is rosszul nézett ki, amúgy is gyökérkezelt, vacak, ha panaszt okoz, akkor annyi. És már vette is elő a fogorvosi székből nézve többméteresnek tűnő szurit és bumm. Kihúzzuk! - szólt a rövid, megfellebbezhetetlen ítélet, azonnali végrehajtással. Hogy is mondjam.... Már eleve, egy foghúzás, mint olyan, nem tűnik jó bulinak. De amikor azt érzékeli az ember lánya, miközben ezerrel szorítja a fogorvosi szék karfáját, hogy az orvos is kínlódik, netán elkezd szentségelni, majd egyszer csak kalapácsot és vésőt kér, hát akkor rájön, hogy ez ráadásul nem egy SIMA foghúzás... Szóval, pokoli volt. Hosszasan küzdött a fogorvos és a fog - szerencsére, egyszer csak győzött a szakértelem. Állítólag ez is azért volt, mert már tényleg olyan vacak volt a kidobandó darab, hogy csak mállott szét, nem bírta jól megfogni a "fogóval".
Vérző szájbelsővel, megviselt fejjel és lélekkel, felsebesedett szájszéllel és a sokktól kóvályogva folytattam a napot....
Azért jöttem-mentem a lányokért, persze. Majd Klárának jutott főszerep a délután második felében. Először hazahoztam, és csinos frizurát készítettem neki, felvett ünnepi gúnyát, és elvittem a Zeneiskolába. Egy órával később már az egész család, és még Betty mama is ott feszített a közönség soraiban - Klára évvégi furulya-koncertjén. Persze, kezdőként, aprócska elsősként, nem adott elő valami hú-de-hosszú darabot, de azt szépen - és ahogy levonult a "színpadról", hát az őrület volt!!! Egyik barátnőjével együtt is előadtak egy kis dalocskát - tündéri!!!!
(hihetetlen vagy sem, Rita, Klára "partnere" osztálytársa... :-) )
Itthon aztán még megküzdöttünk a lecke prózaibb vonulatával. Koronaként azért még egy közös mese-felolvasást tettünk fel a napra. Az úgy volt, hogy nemrégiben olvastam erről Virágnál, és nagyon tetszett az ötlet. Ehhez hozzáadódott az, hogy reggel Emma előhozott egy mikulásos könyvet, mondván,hogy az milyen aranyos és szép történet. Tisztáztuk, hogy azt szeretné meghallgatni este. Ekkor vetettem fel azt, hogy esetleg olvassuk fel együtt, felváltva, családilag. Ez ellen csak Zita ágalt, aki a frissen kapott DVD-jét szerette volna megnézni. De azért végül beadta a derekát ő is.És milyen volt ez? Zita kezdte, Imó folytatta, majd Klára, utána Emma, én, majd megint egy kicsit Klára, végül Apa. És a mesefelolvasás úgy végződött, ahogyan a lányok egyik legkedvencebb könyvében, a rongyosra olvasott "Apu, hová tűnt a puszim" történetében is: "Amikor mindenki kényelembe helyezte magát, szépen, ráérősen felolvasott egy esti mesét, az elejétől a végéig...
... majdnem a végéig."
Egyedül az utolsó felolvasó, Zoli, hallgatta végig ébren a mesét... :-)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése