Sós

Hazafelé, a kocsiban, Zoli le akarta egy picit ellenőrizni, hogy megragadt-e egy-s-más a kishölgyek fejében.

- Szóval akkor... Hogy hívták a falut, ahol voltunk?

- Bol! - jött a kórus.

- És mi volt a sziget neve?

- Brac! - megint könnyen ment.

- Milyen országban voltunk?

- Horvátország! - egyesek már lázadoztak, hogy ez túl könnyű...

- Jó, és milyen tengernél voltunk?

- Sós! - itt Imola volt az első, aki ezt rávágta.... 

Nem kis derültséget okozva... (persze, miután a kuncogás elült, tisztáztuk, hogy az Adriai-tengerről volt szó...)

Imola mondta ezt, aki tegnap átesett a műtéten. Úgy tűnik, komplikációmentesen zajlott le minden. Ráadásul, mivel a doktor bácsi végzett egy "nagytakarítást" ott, mindenhol, a "szakterületén" (fül-orr-gége) Imóka fejében, így még egy reménysugár is megjelent, hogy esetleg nem lesz második műtét. Habár... Az egyik fül jobb, a másik rosszabb állapotban volt, az előzetes "becslésekhez" képest. De azért én szurkolok, hogy a rosszabb állapotúnak is elegendő jót tett az, ami most történt.

Imola remekül viselte a dolgokat. Azt kell, hogy mondjam, hogy tulajdonképpen kíváncsian, szinte kissé "kiváltságosként" (hiszen ő az első a lányok közül, akit megműtöttek) állt az egészhez. A reggeli 7 órás érkezés után nem volt időnk pánikolni, nyűglődni, hergelni magunkat (hm, magamat), mert azonnal vittek Imola ágyához, öltözhetett is át, és épphogy kinyitotta a direkt erre a célra beszerzett újságot, hogy már hozták is neki a "szörpit", azaz az altató vagy inkább "bódító" italát. Kissé csalódott volt a beharangozott "szörpi" keserű ízétől, de ismét felülkerekedett a kíváncsiság, mert a nővérke azt mondta, hogy "ettől egy kicsit be fog rúgni". Nem tűnt fel annyira.. Mosolyogva mászott át a műtős kocsira, és csak az én lábam remegett, ahogy végigkísértem a folyosón a műtőkig. Szerencsére, tegnap ő volt a legfiatalabb, így fél 9-kor már műtötték is. Negyed 10 körül már ki is tolták. Azt állították, hogy "most már ébren van". Mármint műtéti szempontból, magyarázták később. Ja, jó, mert a gyerek hangosan horkolt.... És végighorkolta a visszautat a folyosón, kicsikarva ezzel sok mosolyt és kedves tekintetet. Az ágyban is aludt tovább. Amikor először kinyitotta a szemét, azt mormolta: "Akkor most már ehetek?" Innentől tudtam, hogy nincs nagy baj. Amikor már kicsit kiment az altató hatása, akkor felváltva panaszkodott szomjúságra és éhségre. Különböző technikákkal próbáltam elterelni a figyelmét addig, amíg végre ihatott, majd még később, végre ehetett! Picit fájlalta a torkát, amire kapott fájdalomcsillapítót, így újra szunyókált kicsit. A nap egészen könnyedén eltelt. Egy idő után kicsit összebarátkozott a vele egykorú szobatárssal (én is a roppant kedves anyukájával), aztán bejött a három testvér Anyukámmal, hogy meglátogassák "szegény Imót". Kicsit zokon vették, hogy nem sikerült elérni a doktor bácsinál, hogy megkaphassuk Imola orrmanduláját. Kíváncsian megnézték a műtőt (az ajtaját), ahol megtörtént a nagy eset, és töviről-hegyire elmeséltettek mindent. A hangos horkolás végig a folyosón visszafelé őket is mosolyra késztette, de Imola sértődötten tagadott... Egyébként pedig kissé sajnálja, hogy tulajdonképpen nem sok mindenre emlékszik.

Az éjszakánk kényelmetlenül, de eltelt, és reggel egészen korán meg is kaptuk a zárójelentést. Itthon vagyunk, és most Imola sokkal nyafibb, mint ott bent, de ez nem gond, megkapja a megfelelő törődést!

u.i.: A kissé furán, de legalább is érdekesen alakult nyaralásunkra meg majd visszatérek. Remélem...