A pontosságról

Pontosságként most leginkább az időben való megérkezést értem ezúttal, nem a többi jelentését.

Talán nem nagy meglepetés, ha azt állítom, hogy négy gyermekkel, két dolgozó szülővel, sok sporttal és zenével megtűzdelt napirenddel nehéz egy olyan menetrendet összeállítani, ahol néha nem akadnak csúszások. Igazán igyekszem, igyekszünk, de sajnos nem megy mindig. És ezzel, ahányan vagyunk, annyiféleképpen próbálunk szembe nézni, illetve szembe menni.

Alapvetően, mindannyian azon vagyunk, hogy mindenhová pontosan odaérjünk. De ez sokszor nem sikerül. Nekem főleg nem, bevallom. Mindig azt hiszem, hogy még ezt és azt is meg tudom csinálni, be tudom fejezni (vagy el tudom kezdeni), és akkor még pont odaérünk időre, ahová és amikor kell. No igen. Csak én legtöbbször az ideális körülményekkel számolok... Azok meg ugye, ritkán jönnek össze.

Zoli is szeretne pontosan érkezni, de mivel olyan szigorú menetrend szerint élünk, ő is ott lazít, ahol szinte észre sem veszi. Sosem fogom neki elfelejteni, amikor Emma (indított) szülésére indulva, reggel 7-es időponttal a korházban, ő - hat órát bőven elhagyva -  még újsággal (!!!!) indult a mellékhelység irányába. Nem is szóltam hozzá mérgemben egész úton. (Aztán eljött egy pont, amikor már minden mindegy volt, és a kezét szanaszéjjel morzsolva mégsem haragudhattam rá... )

A mostani reggeli elindulásaikat (Zolinak és a lányoknak) nem nagyon ismerem, hiszen én hamarabb elhagyom a terepet, de amíg én vezényeltem a reggeli őrületet, addig ő békésen várta a lányait, és aki elkészült időben, azt elszállította. Az idei tanévben sem késtek még - vagy legalább is nem úgy, hogy az feltűnt volna bárkinek is....

Zita idegeskedik, ha a késés fenyegeti, mindenkit ostoroz, de azért nem csinál nagy tragédiát a dologból.
Emma, nos hát Emma... Ő, finoman szólva is komótos. Az én elméletem az, hogy őt akkor, 2002. február 27-én kisiettették a finom és meleg anyaméhből; az neki egy életre elegendő volt - őt most már soha senki ne siettesse! Hát nem is tudja... Sőt! Ha már türelmetlenül szólunk rá, mert a huszadik perce szemez a reggeliével úgy, hogy még egy falatot sem evett, és már régen túl kellene lennie mosakodáson, fogmosáson és az öltözésen, akkor van is válasza: "ha siettetsz, még lassabb leszek!". Ha a siettetés mérges formát ölt, akkor ő sír... Csiki-csuki. Őt inkább korábban kell ébreszteni, hogy a bambulás is beleférjen....

És végül, az Ikrek. Ők az én nagy tanítóim... Ők nem egyszerűen nem szeretnek késni, ők rettegnek a késéstől. Ők a sietséget, a rohanást, a késés lehetőségének fennállását is gyűlölik. A tavalyi tanévben, amikor Imola még csak egyedül járt zongorára, és mentem érte, hogy elvigyem oda, végig azt kérdezgette, hogy "ugye időben vagyunk?". Amióta ismerik az órát (és van is kis karórájuk), igazi kétlábon járó pontos időként működnek, és szajkózzák a múló perceket a készülődés során. Ők mindig időben, sőt idő előtt elkészülnek. Sokszor kérik reggel, hogy én vigyem el őket már a suliba, mert már mindjárt készen is vannak; és nehezen meggyőzhetőek, hogy fél 8 előtt csak a takarító nénik vannak bent.... Vannak olyan különórák, bent a suliban, amire szívesen járnának, "de inkább nem, Anya, mert akkor rohannom kéne".

A minap történt.... Úszásra készültünk. Általában még otthon felveszik a fürdőruhájukat, előre megrövidítve ezzel is az usodai készülődés idejét. Valami közbejött, rajtunk kívül álló okokból; már nem emlékszem, hogy mi. Mert amúgy, az imént leírt szorongásuk miatt, inkább bő negyedórával a kezdés előtt már ott szoktunk pompázni a medence szélén teljes menetfelszerelésben ... Annyira kiszámoltan indultunk, hogy már kezdtek is kérlelni, hogy "inkább ne menjünk Anya, mert el fogunk késni".  Á, gondoltam én, a szokásos időbeli optimizmusommal, belefér ez, meg hát mi történik, ha egy-két percről lemaradnak.... Nos, leparkoltam, és már rohantunk is. Klára elkérte tőlem, az uszodás táskát, hogy majd ők előresietnek... Kiabált Imola után, hogy várja meg, aki nem fogadott szót. Klára pedig futott, és egyszer csak, a nagy táskával a vállán, elesett. Sírt szegényke, és mérgelődött, hogy most a rohanás miatt történt ez.
Teljesen összefacsarodott a szívem, és megígértem magamnak, hogy amire nem tudunk odaérni velük nyugisan, oda inkább nem megyünk. Semmi sem éri azt meg, hogy egy 22 két kilónyi gyermek ilyen csalódott, dühös és izgatott legyen, ha ez elkerülhető. Valahogy úgy éreztem, hogy ott ez több volt egy szimpla esésnél. Ennek a jelentnek üzenete volt, amit tényleg igyekszem megszívlelni.

A pontosság biztosan tanulható, és nekem most ők ketten ezt még jobban tanítják. Persze, négy gyerekkel nehéz lazítani, és ezért a legrosszabb pillanatokban csúszhat be egy ilyen pontatlanság, de ez ellen dolgoznunk kell és dolgozunk is.