"Aratás"

A gyereknevelés egy kísérleti tudomány. Ráadásul úgy, hogy az eredményre jó sokat kell várni. Sőt! Még az is előfordulhat, hogy először úgy tűnik, nem sikerült - és aztán váratlanul kiderül, hogy de! Vagy éppen, sajnos fordítva....
Viszont próbálkozni kell, és bízni abban, hogy amiket teszünk, azt jól és jó irányba.
Szerintem, sok egyéb mellett, komoly kihívás az, a mai urbánus "zajban", hogy egy szülő kiszűrje, mit mutasson meg a gyermeknek, mikor és hogyan; merre vezesse és merre ne. Rengeteg különóra, foglalkozás és "fejlesztés" kelleti magát, főleg itt, a fővárosban, és gondos szülőként, az ember meg is vizsgálja ezeket a lehetőségeket, majd dönt (vagy ő vagy a pénztárcája), hogy mit vesz igénybe és mit nem. Nyilván fontos, hogy ne vigyünk semmit se túlzásba. De ha, Vekerdyt hűen követve, csak azt tartjuk szem előtt: hogy legyen sokat levegőn, szaladgáljon, játszon, ne nézzen tévét, fejből meséljünk kép nélkül, stb., stb., az biztos jó?
No, egy ilyen kacifántos bevezető után, ugyan milyen személyes aktualitáshoz szeretnék kilyukadni? Tulajdonképpen Zitához... :-)
Két szempontból is.
Egy részt. Kicsi kora óta visszük őt színházba. Szerintem kevés olyan gyerekdarab van a városban, amit ő ne látott volna. Szívesen jött mindig. És még eljártunk jó kis zenei műsorokra is, a híres Kakaó-koncertekre és a MŰPA gyerekprogramjaira is. A legtöbb ilyen élményére a mai napig emlékszik is.

Nemrégiben, úgy döntöttem, hogy ideje megpróbálkozni nagyobbaknak szóló darabokkal is. Végignéztük, hogy mik lesznek a kötelező olvasmányai idén (jó sok, legalább tíz mű), és köztük van egy Moliere darab is. No, gondoltam, a Képzelt beteg előadás jó bevezető lesz ehhez az íróhoz. Emlékeztem, hogy Reviczky nagyon vicces benne, noha anno még voltak szöveg problémái (nem mindig tudta...), mostanra már csak belejött. Emlékeztem arra is, hogy Hegyi Barbara is játszik a darabban, akit Zita is és én is kedvelünk.

Az igazság az, hogy bár a darab is tetszett újra, a legnagyobb élmény az volt számomra, hogy ez Zitának mekkora élmény. Végig figyelt, vette a poénokat, értett mindent, és ÉLVEZTE!!! A mai világban komoly bók egy bakfistól, hogy azt is kijelentette, hogy nem bánja, hogy lemaradt a Voice című műsorról (a tévében).

Egy héttel később, megint pénteken (Voice), Zolival ment Zita színházba. Ezúttal a Liliomfi című előadást nézték meg az Örkényben. Ez is kötelezője lesz Zitának, és ezt a darabot pedig egy színház-bolond barátom ajánlotta, akinek ajánlásait vakon merem követni. Olyan feldobódva jött haza Zita és Zoli, hogy öröm volt látni! Egész hétvégére fevidította őket ez az előadás, és egész hétvégén keresztül ebből idézgettek, nagy-nagy vihogások közepette. Zita megint örült, hogy inkább színházba ment!

És alig várja, hogy újra menjen, nagyon lelkes.
És akkor itt jön az "aratás" része a dolognak. Hogy lehet, hogy érdemes volt vele megszerettetni a színházat kicsi korában, és akkor most, hogy serdül meg kamaszodik, talán továbbra is szívesen jár majd Thália templomaiba, és hátha nagykorában is megmarad ez a "vonzalom".
Mert én nagyon örülnék, szülőként, ha mindig is éhezne ilyen kultúrális falatokra.

És akkor a másik.... Egy olimpiai ciklussal ezelőtt tetszett meg a vívás Zitának. Ekkor ment le először a BVSC edzőtermébe. Akkor még azzal a félig-meddig titkolt vággyal/tervvel, hogy majd öttusázna, hiszen a futást, az úszást és a lovaglást már megkedvelte addigra. Aztán, ott jól teletömték a fejét, hogy a kard a legjobb, oda megy "az elit", örüljön, ha oda választják be. Meglepődve tapasztaltam, hogy voltak szülők, akik kifejezetten lobbiztak, hogy a gyerekük kardozó legyen.
Kb. félév alapozó edzés után volt egy "vizsga", amely után az akkor még három szakágat üzemeltető BVSC mesterei "szétosztották" a gyerekeket, az alapján, hogy melyik fegyvernemre tartják alkalmasnak őket. Mi úgy döntöttünk Zolival, hogy rábízunk mindent a Mesterekre (így hívják az edzőket....), bár tudtuk, hogy Zita kardozni szeretne. Végül kardozónak jelölték, és a kezdő gyűlésen úgy köszöntötték őket, hogy "üdv az elitalakulatban".  Innentől kezdődtek a fegyveres edzések, és az egyre rendszeresebb iskolázások (amikor a Mester csak egy adott tanítvánnyal foglalkozik).
Újabb egy év telt el, mire Zita végre egy versenyen is pástra léphetett. Akkor az volt az öröm, hogy volt nyertes asszója. Rá félévre indult el első teljes "szezonja", még mindig bőven a legalsó hivatalos korosztály alatt. Ekkor már vett egy-két akadályt, de becsúsztak komoly fiaskók is. A technikája is komoly csiszolásra szorult nyilván, de a bátorsága, önbizalma, hite saját magában még inkább. Viszont minden verseny és esetleges kudarc után úgy állt fel, hogy akkor majd legközelebb jobb lesz, és edz tovább. Ezt mindig is tiszteltem benne. Az ezt követő idényben, azaz a mostanit megelőzőben már mindig nagyon jó teljesítményt nyújtott, helyenként már el is kápráztatott minket, és más edzőket is. Mindig benne volt az ún. döntőben, azaz a legjobb nyolc között. Vívásban mindenki kap érmet a legjobb nyolcban, az már dicsőség. Többször súrolta azt, hogy a "bűvös" négyesbe is bejusson, azaz a dobogóra is felálljon (mert vívásban nincs bronz mérkőzés, hanem két bronzérmes van), de valahogy nem jött össze. Az idei sorozat első állomásán is közel állt hozzá, de valahogy maga sem hitte el, hogy megtörténhet, és, ahogy az edzője mondta: "kiénekelték a szájából a sajtot". Nos. A múlt hétvégén sikerült ezt a gátat is átszakítania a drága gyermeknek. Úgy jutott be a négybe, hogy egy nagyon komoly ellenfelét verte meg végre, pont jókor (a komoly ellenfél egyébként civilben jó barátnő ám....). Az asszó végén felsikkantottam (ez annyit jelentett Zitának, annyira vágyott már egy ilyen győzelemre!), mire kamaszos-szégyenlősen megdorgált utána.... No, nem mintha nem ért volna azért fültől fülig a szája utána. A döntőbe nem jutott be: saját legjobb barátnőjével, korosztálya legjobbjával találta magát szemben - nem túl szerencsés sorsolás....
Szóval. Nagyon tetszik, hogy Zita kitart. Megy előre szorgosan, lépcsőről lépcsőre. "Learatja" a saját türelme és elszántsága gyümölcsét. Nem mondom, hogy akkor most már tuti olimpiai bajnok lesz (habár maximálisan támogatom őt ezen célkitűzését illetően). De örülök, hogy a saját bőrén tapasztalja, hogy küzdeni kell, és megéri küzdeni. Az Élet iskolájában jó lecke ez.