Testvéri civódás... :-)

Szombat reggel úgy keltünk fel, hogy ha már végre kegyeskedett a tavasz beköszönteni, akkor mi meg "ránduljunk ki". Zoli először holmi hegyen-völgyön át vezető kiruccanásban gondolkozott, de féltem, hogy a fák között még a tél által hátrahagyott hideg várna ránk, és még a gondolattól is fáztam. Videgrádra esett a választásunk - valamiért nagy kedvencünk a hely.
Hamar odaértünk, felmentünk a várhoz, jó alaposan körbejártuk, itt-ott-amott fotókat készítettünk, morogtunk a szél miatt, de éppen csak egy kicsit. A bob létét én ugyan elárultam volna a gyerekeknek; ha nekem nem muszáj beülnöm, felőlem ők mehetnek, de Zoli a kissé csípős szél miatt azt javasolta, hogy inkább titkoljuk el ezt a lehetőséget (Bezzeg másnap, az össznépi családi ebédnél Bátyámék rákérdeztek, hogy boboztunk-e és a Lányok csapatban hördültek fel "miért, ott van bob?!" - és szikrákat szórt a szemük. Jól rákentem mindent Zolira... :-) )
Viszont a királyi palota szintjén, a Dunánál, van egy jópofa "királyi játszótér" - ami meglepő módon fizetős. No, oda azért bementünk, és mind a négy leányzó jól átmozgatta magát (még mi is... :-) ).
Ekkorra már jócskán ebédidő lett, úgyhogy kikönyörögték, hogy a "reneszánsz" étteremben együnk.
Eddig egészen nagy egyetértésben voltak Leszármozattjaink. De mindig eljön egy pont, amikor a konfliktus szikrája berobbant egy komolyabb veszekedét. Sajnos, ez most éppen az éttermi létünk végére esett - de még ott.
Nyilván már unatkoztak. Zita, akinek nemsokára komoly, három évet felölelő, irodalom-vizsgája lesz, valamiért úgy döntött, hogy elszavalja "A reményhez" című verset. Nemrégiben tanulták, és nagyon tetszik neki.

Itt még békében rugaszkodott neki.



A testvérek melléhuppanak - Emma még valamit csipeget, Klári bohóckodik.

Itt már kezdi idegesíteni Zitát Klára zavargása, már odavág egyet.

 



Próbálja tovább mondani, Klára pedig tovább majomkodik.

No, itt besokallt Zita, megy a csihi-puhi.

Igen, mindez egy étteremben. Igen, mindez úgy, hogy persze közben rimánkodtunk, hogy hagyják már abba. Inkább, hogy el se kezdjék. És igen: már nem kétévesek. És igen: amúgy próbáltuk és próbáljuk nevelni őket. Mégis, mindig találnak okot arra, hogy összekapjanak (ki melyik ülésen ül az autóban, ki melyik ajtón száll ki, ki melyik ajtót csukja be/nem csukja be típusú hatalmas horderejű kérdések tömkelegén). Hogy ez valaha másként lesz-e, igazán nem tudom. Csak reménykedek.

Amúgy, persze, jó testvérek....