Pár párbeszéd

I.
Imolával kettesben az autóban (ez egyáltalán hogyan is lehetett?! meglehetősen ritka). Barnaszemű huncut szépségem szinte hallhatóan zakatoltatja agykerekeit, hogy felvessen valami "izgi" beszédtémát. A "keze ügyébe legközelebb esőre" lecsap:
"Öööö, Anya! Te rövid hajból növesztetted meg ilyen hosszúra a hajadat?"
?!?!
Komolyan, csak Imola képes ilyen kérdéseket feltenni!!!! Már többször papoltam neki arról, hogy ne tettesse túl sűrűn azt, hogy ilyen kis lükebóca, mert aztán egyszer még valaki el is hiszi róla... De most papolás helyett inkább vigyorogtam egy nagyot...

II.
"Nagyon szomorú vagyok ám, Klárikám!"- mosolyog rá szőke ciklonunkra a tündéri Larisza néni a zeneiskolai évzárón.
"Én is!"- vigyorog vissza teli szájjal Klára, a búcsúajándékot átnyújtva.

Fura, nem?
Elmesélem. Az történt, hogy Klára nem adta fel álmát, hogy gitározzon, így miután kétszer azt mondták neki a felvételin, hogy ügyes, csak túl kicsi a keze, harmadszor is nekifutott. És ott, csodát láttam (ezért vettem ki direkt egy szabadnapot: hogy én vihessem felvételizni - nagyon "megérte")! Határozottan, hangosan, csengőn-bongón és pontosan elénekelt két népdalt, hibátlanul visszalalalázott pár dallamot és visszatapsolt mindenféle ritmust; úgy, hogy az egyik felvételiztető tanár nem győzött ámulni: elsöprőnek nevezte Klára "produkcióját" és biztosította arról, hogy most már nem állhat az útjába semmi a gitározásának. És lőn. Felvették!
Így történt tehát az, hogy búcsút mondott Klára az általa nagyon szeretett Larisza néninek. Aki nagyon sajnálta Klárát (mert ráadásul zongorában is nagyon ügyes volt, kitűnő zeneiskolai bizonyítványt hozott haza.) Viszont Larisza néni gratulált Klárinak a felvételihez, Klári pedig igazán főleg Larisza nénit sajnálja, a zongorát egy picit kevésbé. (Azért én még reménykedem, hogy valahogyan folytatja egy kicsit a klimpírozást is.)
Ezért volt ez a búcsú ilyen félig vicces és félig szomorú.
És persze, marad még két zongorista Larisza néninél azért.... :-)

III.
Emma filozofikus és főként vallásos hangulatba keveredett egyik nap, és azt kezdte fejtegetni, hogy:
"Mi tulajdonképpen mind egymás testvérei vagyunk a Földön, mert..."
"Én tudom!"- vágott közbe Imola - "mert mindannyiunkat Ádám és Éva termett!"

Ah-ha-ha-ah! :-)

IV.
Klárival búcsúzkodunk este. Ő már fekszik, húz magához, bújunk.
"Olyan jó, hogy végre itt a vakáció!"
Majd kicsit később:
"Csak az a rossz, hogy neked dolgozni kell menni."
Jajajj.

V.
Szombat este ötösben nézzük a tévében Zoliék műsorát, az "Ének iskoláját" (Zolinak kimenője volt a hétvégére, barátokkal bulizott).
Nagyot sóhajtva megjegyzem:
"Ugye milyen jó Apának, hogy ilyen szuper műsorok készítésében vehet részt?!"
"Igen, tényleg" - helyeselnek.
Majd sorra hozzáteszik:
"Én is ilyen munkát szeretnék nagykoromban."
"Én is!"
"Én is!"
Itt, álszomorúságot felvéve, "felcsattanok":
"Hogyhogy?! Hát senki sem szeretne közületek az államigazgatásban dolgozni?"
Mire Zita rám vigyorog:
"Ugyan már, Anya! Hát csak nézz magadra!!!"
Itt elröhögöm magamat, de Emma, az empatikus, azért bizonytalanul hozzáteszi:
"De, Anya, én szívesen dolgoznék egy minisztériumban."
Megnyugtatom, hogy igazán nem muszáj... :-)