Pages

2016. május 17., kedd

A rémálom neve: felvételi

Képzeld azt, hogy egy tizennégy év körüli gyerek vagy. Éppen most nyúltál jópár centit, nem igazán tudod mit csináljál a térdig érő karoddal, a hatalmasra nőtt lábaddal; tombolnak a hormonok, szerelmes is vagy meg nem is; de leginkább állandóan éhes - vagy esetleg álmos. Legszívesebben folyton csak heverésznél - ha lehet, a tévé előtt, telefonnal a kezed ügyében.


De nem ezt csinálod, csináltad az elmúlt néhány hónapban. Hanem hajnalban keltél, hogy nulladik órában járjál heti három alkalommal felvételi előkészítőre (na, így leírva, már hallod is anyukád örökzöld lemezét a fejében: "vajon miért nem a tanórák készítik fel a gyerekeket a felvételire"), utána végigcsinálod az egész napot: kettőig vagy suliban (ja igen! van egy negyedik nulladikod is, csak úgy, egy nyelvóra, mert csak így fért el az órarendben), suli után esetleg bepillantasz az ebédlőbe, vagy még azt sem (hiszen úgysem eszed meg a megreformált menza frenetikus kínálatát), gyorsan hazamész, az anyukád vagy a nagymamád úgyis finomabbat főzött. Hazaérsz, eszel, hatalmas harcot vívsz önmagaddal a különböző csábítások ellen: tévé, ágy, kutya, telefon, vagy esetleg bármi, amivel labdázni lehet. Mégis az íróasztalodhoz ülsz - nekiállsz tanulni. Ha végzel, akkor megcsinálsz egy felvételi feladatsort. Utána esetleg elmész edzeni. Vagy különtanárhoz. Este fáradtan esel be az ágyba, alig várod, hogy ez az egész véget érjen. Hétvégén, amikor nincs meccsed, felvételi feladatlapokat oldasz meg. Ezúttal egyik szülő is ott van veled: segít, magyaráz, felkészít, értékel, biztat, szempontrendszert sulykol. És utálod a közeledő hétfőt.


Szóval, egy tizennégy éves vagy, aki már augusztusban elkezdett szorongani attól, hogy hogyan sikerül majd a felvételi. Egy tizennégy éves vagy, aki a közel öt hónapnyi folyamatos hajtástól nagyon kimerült. És nagyon izgul. Egy tizennégy éves vagy, aki már megírta a magyar felvételi feladatlapot, túl van azon a sokkon, hogy ugyan tudja, hogy mi a magas hangrendű és mély hangrendű szó, és ki is találta, hogy a cseléd mélyhangú párja a család lehet, a dorombol magasrendű párja meg a dörömböl, de az atyaúristennek sem jutott az eszedbe semmi értelmes magas hangrendű arra, hogy tompa (és később megtudod majd, hogy ezért aztán a két helyes válaszra sem kapsz pontot, mert csak együtt ér a három). Egy tizennégy éves vagy, aki a matek felvételi sor vége felé jár, gigászi harcot vívtál meg a feladattengerrel, a számokkal és az idővel, és akkor ezt a feladatot találod az utolsó oldalon:
"Ákos építőjátékában az elemek csak téglatestek és négyzet alapú gúlák.

Itt van egy rajz egy téglatestről és egy gúláról. - azt nem tudom bemásolni

Az elemek csúcsainak száma 28-cal több, mint a lapok száma.

Az elemeken található összes háromszög alakú lapok száma 36-tal kevesebb, mint az
összes négyszög alakú lapok száma.

a) Hány téglatest és hány négyzet alapú gúla van a készletben?

Írd le a számolás menetét is!


A téglatestek száma: ...........................

A gúlák száma: ..........................."

Most őszintén, ha te az a fajta tizennégy éves vagy, akit leírtam, aki nem zseni, de nem is hülye, aki agyontanulta magát az utóbbi hát..... legalább öt hónapban, de igazából már a hetediket is végiggürizte, szóval akkor ebben a pillanatban nem pattan el egy húr magadban és nem üvöltesz fel, hogy "Mi a francnak ez az egész?! Nem akarok gimnáziumba menni! Hagyjon mindenki békén! Nem érdekel, hogy hány téglatest és hány gúla van a készletben! Kit érdekel ez egyáltalán igazán?!"

Érdekes módon, egy ilyen összeomlásról sem hallottam - a vizsga alatt. Jóval többről a vizsga után. Zokogó, sápadt, meggyötört, CSALÓDOTT tizennégy éves gyerekek sora hagyta el a gimnáziumokat január 16-án. A sajtóban visszhangja is volt a minden eddiginél gyilkosabb felvételisornak, szülők méltatlankodtak. Na és? Jött is válasz a hivatalos szervektől (ha ezt válasznak lehet nevezni...). Íme:

„Aki a korábbi évek feladatsorai alapján készült fel a vizsgákra, azt a feladatok száma vagy nehézsége tekintetében nem érhette meglepetés” – hangoztatta a minisztérium. Erre a megjegyzésre még külön visszatérnék, de akkor jöjjön most a mi konkrét történetünk.





Sajnos már nem vezetek rendszeresen naplót, sem publikusan, sem csak úgy magamnak. De arra határozottan emlékszem, hogy Emma már augusztusban hangot adott szorongásának - elmondta, hogy fél a felvételitől, ez neki nem fog menni. Biztattuk. És elkezdtük a felkészülést...


Már hetedik év vége felé, egy fogadó órán ért minket az első meglepetés, amikor rákérdeztem a matek tanárnál, hogy ugye akkor a nyolcadik első féléve gyakorlatilag a felvételire való készülésről fog majdan szólni? A válasz kikerekedett szem volt és kb. annyi, hogy "Dehogy, nekünk az anyaggal kell haladni!". Már csak félig viccesen (de magamban leginkább keserűen...) jegyeztem meg, hogy ugye igazi ördögtől való gondolat, hogy az "anyag" és a felvételi fedik egymást, de legalább is van "közös halmazuk"?! Még megkaptam útravaló tanácsként, hogy küldjem abba a gimnáziumba a gyermeket felvételi-előkészítő tanfolyamra, ahová szeretném, hogy felvegyék. Egy pillanat alatt vizionáltam leendő nyolcadikos lányom egy-egy hétköznapját: reggel 7h-től vagy 8h-tól 14h-ig iskola, utána elzötykölődik valahová a városba egy szűk órán át (nincs a szomszédunkban gimi, és bocsi, de amiket meg kinézett pláne nincsenek a közelben), ott ül még másfél órát fejtágításon, utána hazazötykölődik, majd leül és tanul másnapra.... mert hiszen a nyolcadik félévi bizi sokat nyom a latba a felvételin. NA NEM! A vízióm után egyértelmű volt, hogy ezt nem kívánom neki.
Később kiderült, az iskolában is lesz felvételi-előkészítő, nulladik órákban, hetente háromszor (két matek, egy magyar). Emma mindre járt. Plusz alapból is volt egy nulladikja - ez már heti négy. Na de ez még mindig a legideálisabb opció volt, hiszen helyben volt és nem a délutánját szaggatta szét.


Szeptember elején közöltem a családdal: most Emma mindenek előtt; ami szabad időm lesz (meg a nem szabad is), azt az ő felkészítésével töltöm majd, mondjanak búcúst pazar vacsiknak, finom hétvégi sütiknek, stb. Rezignáltan vették tudomásul.


Ugyancsak szeptember elején ütött szöget a fejembe az, amit Zita mesélt az egyik osztálytársáról, egészen pontosan arról, hogy milyen speciális felmentése van (pl. tovább írhatja a dolgozatokat, illetve sokszor csak szóban számol be). Elkezdett bennem motoszkálni, hogy ilyesmi jól jönne Emmának is, hiszen azt már a blogban is többször taglaltam, hogy régóta panaszkodik arra, hogy ő lassabban halad a szöveg-olvasással, mint a társai. Meg is kérdeztem erről az osztályfőnököt a kora-őszi "továbbtanulási" tanácsadás típusú fogadóórán, hogy mit szól egy ilyen ötlethez. Noha ő továbbra is azt mondta, hogy Emma "beérik", és milyen sokat változott hetedikben - a javára, de azért érti az aggodalmamat. Megpróbálhatom, de lehet, hogy kifutunk az időből (december 8. volt az a határidő, amikor le kellett adni az írásbeli megírására kiválasztott iskolában a papírt, és ahhoz már az ilyen típusú felmentést is csatolni kellett). A beérést én is/ mi is látjuk, és innen jön néha az a - valóban most már teljesen felesleges - marcangoló lelkifurdalásom, hogy túl korán adtuk be iskolába Emmát. És ehhez kapcsolódott az a célkitűzés, hogy ha lehet, öt évfolyamos képzésre menjen majd középiskolába.


Szóval, úgy döntöttem, hogy belevágok ebbe a felmentés-procedúrába, mert - szegény "kölköknek" mindig ezt szajkózom - a legkevésbé azok a dolgok sikerülnek, amiket meg sem próbálunk. És főleg: jöttem ezzel a lelkiismeretemnek. A Nevelési Tanácsadóban (azt hiszem, azóta újra-keresztelték ezt az intézményt - is ) nagyon kedvesen és pozitívan álltak a dologhoz. Elmagyaráztam a tényállást, és azt is, hogy miért sürgős a dolog. Kitöltöttem mindent, amit kellett, rohangáltam a suli és a Nevtan között a papírokkal, és már hívtak is minket, hogy milyen időpontra mehetünk a vizsgálatra. Emmával is megbeszéltem a dolgot, ami ugye elég kényes volt, hiszen jó darabig mondogatta, hogy "na most megyünk a fogyatékosságomról szóló papírért". Elmagyaráztam neki, hogy az a puszta tény, hogy lassabban ér az olvasott szöveg végére (vagy hogy egy feladatot többször el kell olvasnia) még igen távol áll a fogyatékosságtól. Viszont fontos lenne a számára szükséges többletidő ahhoz, hogy a tudásával megegyező felvételi sort írhasson. És szerencsére, a vizsgálatok típusa is segített nekem abban, hogy ezt a komplexusát legyőzzük, ugyanis egy IQ-teszttel indítottak, ami igen magas eredményt hozott ("átlag felettit"), és azt lobogtattam előtte, mondván: "látod, erről beszéltem: attól, hogy neked lassabban megy az olvasás, te még nagyon okos vagy ám!!!!". És az is igaz, hogy az elején furcsán is néztek rám, hogy miért cibáltam én oda ezt a gyermeket. De aztán az utolsó vizsgálat után, ami a figyelemmel és a koncentrációval volt kapcsolatos, már azt kérdezték tőlem: "miért csak most jöttek?" Hát, nem akartam nagyon részletesen kifejteni, hogy én hány éve jelzem a suliban, hogy érzem, hogy van itt egy kis gond, és mindig lesöpörnek azzal, hogy "még pont a határon belül van", meg "majd beérik".... Már csak azt vártam, hogy akkor ugye az lesz a szakvéleményben, hogy "többletidő biztosítása szükséges" (volt olyan kedves ismerősünk, aki a lelkünkre kötötte, hogy ilyesmi álljon majd ama bizonyos szakvéleményben). Az ideiglenesbe ez került, és ígérték, hogy rögtön szólnak, ha elkészül a végleges - biztosítva engem arról, hogy ez még határidő előtt megtörténik majd.
Szóval, ez a többletidő meglett, időre, amiért még egyszer köszönet és hála a Nevtannak. Amúgy ez minden írásbeli számonkérés esetén jár ezentúl Emmának, egészen addig, míg az évenkénti felülvizsgálatok ezt állapítják majd meg. Adott esetben az érettségin is. És ez jó. És nem szégyen. Ez segítség, méghozzá, ahogyan a későbbiekben ez ki is derült, jelentős. Esélyegyenlőséget ad.


Egyébként a szeptembertől január közepéig tartó időszak elég lidérces volt. Emma megveszekedten tanult a sulira (hiszen a nyolcadikos félévi bizonyítvány beleszámít az értékes felvételi-pontokba, és hát, "ajándékot" nagyon nem kapnak....), majd vadul röplabdázott még (habár ez nem volt egy zökkenőmentes szezon) és utána, minden szabad idejében felvételisorokat töltött ki - mindezt úgy, hogy heti 4 nulladik órára járt. Rengeteg időt töltöttünk az étkezőasztalunknál, hogy közösen oldjunk meg matekpéldákat, hogy megpróbáljam rávezetni a jó megoldás útjára, hogy elmagyarázzam, ha teljesen feladta.... És azzal is, hogy feladat-megoldási technikákat gyakoroltassak be vele, rengeteg módszertani útmutatást adtam neki. És - ezt le merem írni ide, bármily' beképzeltnek tűnik is - megtanítottam fogalmazást írni. Mert azzal valahogy nem foglalkoztak a felső tagozatban, és Emmának ez igen gyenge pontja, be kell látni. És addig sulykoltam neki a logikai felépítés fontosságát, a mondattagolásokat, a szerkezet felismerhetőségét, stb., hogy teljesen belejött. :)
Egyszer csak felvirradt az a januári szombat reggel. Emma meglepően nyugodtan vágott neki a dolgoknak. Remek helyen írta (kerületünk legjobb hírű gimijét választotta - azt kérte, hogy ne kelljen messze mennünk), kedves fogadtatásban részesült. Nem maradtam ott - a plusz idő miatt nem is találkozhattam volna vele a két felmérő között - meg minek is, csak a stresszt látta volna rajtam (is).
A szülők, akik az ottmaradás mellett döntöttek, arról számoltak be, hogy sápadt, elkeseredett, síró gyerekek jöttek ki a magyar feladatsor utáni szünetben. Pedig azt kell, hogy mondjam, hogy annyira az nem is volt nehéz..... A fekete leves még várt rájuk.
Emma végül úgy jött ki, hogy a matek nem is volt olyan kemény - neki az okozott fejtörést, hogy a magyarban volt pár, az eddigi sablon-feladatoktól eltérő feladvány. És Emma szeret sémákban gondolkodni, sajnos. Mondjuk, erre ráerősít a mostani oktatási rendszer is, szerintem.
Aznapra már jó előre beterveztük, hogy magunkkal visszük Emmát Ausztriába, Bécs közelébe, ahol Zitának másnap reggel versenye volt. Úgy voltunk vele, hogy ki tudja, milyen lelki állapotban lesz (nem volt rossz), nem hagyjuk itthon, inkább pátyolgatjuk. Amúgy, ahogy megnéztük a javítókulcsot, Emma kissé szebbre emlékezett itt-ott, mint ami a valóság lett később, így egész optimistán vágtunk neki az amúgy is egészen jól sikerült osztrák fél-hétvégénknek.
Gyomor-remegéssel álltam sorba kb. egy héttel később, amikor meg lehetett tekinteni a felvételi-sorokat. Kevesebb pont állt Emma neve mellett, mint amire számítottunk, és hiába töltöttem ott vagy másfél órát, nem "találtam" plusz pontot. A bejegyzésem elején szereplő "tompás" feladat kapcsán megkérdeztem az ott ülő javító tanárokat, hogy nem akarták-e felemelni a hangukat ez ellen az igen szerencsétlen feladat ellen, de azt a választ kaptam, hogy "Á nem, de ha ez megnyugtatja az anyukát, 100 gyerekből 4, ha tudta!" Meg is mondtam neki feldúltságomban, hogy ez engem nem nyugtat meg, hanem mérhetetlenül felháborít!
Sajnos még nem találtam adatokat arraól, hogy idén mennyi volt az országos átlag. De megnéztem pár sulit, akik kitették az ott írók átlagait. Nos .... az elérhető 50-50 pontból a mateknál huszonpontok voltak mindig, de 25 felett csak a nagyon csúcs-sulikban járt.... A magyar kicsit jobb, 30 pont körüliek, de biztos vagyok benne, hogy az országos átlag nem éri azt el. Tehát, azt tippelem, hogy az országos átlag jó, ha a fele az elérhető pontoknak.... Valószínűleg annyi sem.... Nos, most utalnék vissza a bejegyzés elején idézett hivatalos "válaszra". Ezek szerint a gyerekek egész egyszerűen NEM készültek erre a felvételire?! Mert "meglepetések" sora érte őket..... Vagy a 14 évesek igen jelentős hányada butára sikeredett?!
És rákanyarodnék a lényegre. Mármint arra, hogy számomra az jött le, hogy ez az egész felvételi arra megy ki, hogy minél több gyerek legyen csalódott. A kudarc bele van kódolva. Ezek a 14 éves gyerekek abban "szocializálódtak", hogy 90%-tól kapnak ötöst. Most mit látnak? Hogy a szülők örülnek annak, ha 70%-ot elértek. De hiszen az csak hármas, jó esetben... Tehát csalódottak, kudarc-élményük van, feleslegesnek tartják azt a rengeteg erőfeszítést, amit beleadtak, és most először elvárjuk tőlük, hogy a "rossznak" is örüljenek.
És miért is? Nos, több ötletem van. Az egyik az, hogy ezek szerint, nem azt tanítják az általános iskolák zömében, amit aztán kérdeznek a felvételin. A másik az, hogy leginkább arra van az egész, hogy a "zseniképző" középsulik válogathassanak. Pedig, szerintem simán válogathatnának ezek a sulik (ha már...) azok között, akik 95 és 100 pont között értek el. És akkor 90 pontig a "gyarló" gyerekek számára is megoldható lenne a feladatsor....
Továbbá, egy nyakatekert rendszert alkot az egész. Egyik anyuka-társam fogalmazta meg jól a dolgot: "Ha jó matekos vagy, tanulhatsz jó helyen angolul." Mert a matek felvételi-sor igazi vízválasztó (amikor Emma felvételi-sorát mentem megnézni, láttam olyat, akinek 4 azaz négy pontos matek-felvételi csüngött a kezében....). Tehát, ha ott fel tudta tornászni a pontszámait, akkor megnyíltak előtte a jó sulik (hiszen a magyart többen megírták jól, de az ugye, nem elég...). És a legnépeszerűbb szak általában az angol - hiszen e nélkül a nyelv nélkül nincs is már élet/karrier..... Tehát, ha jó matekos vagy, akkor több esélyed van az angol-szakra bekerülni. És kit érdekel, hogy milyen a nyelv-érzéked?! Hát, az nem derül ki. Max., majd egy szint-felmérőn, ha már bejutottál. Ja! Igen, ha már itt tartunk.... Az angolt csak akkor tanulhatod, ha eddig is azt tanultad.... szinte sehol nem indulnak a nulláról.... (Emma németes..... hm, hm....)


Szóval, bár Emma egészen kiegyensúlyozott pontszámot ért el, nagyon el volt keseredve a magyar miatt, ott bőven 40 felett remélte magát (matekból örült, hogy a ritka 30 felettiek táborát gyarapította). A magam részéről leginkább arra voltam büszke, hogy a fogalmazása 8 pontos lett a 10-ből (a helyesírása miatt maradt le az a 2 pont) - úgy éreztem, hogy jól végeztem a munkámat.... (Vagyis... tényleg az én munkám lett volna az, hogy megtanítsam neki a fogalmazás-technikát?!). De nagyon utáltam, hogy vigasztalni kellett, hogy nem volt elégedett magával, hogy CSALÓDOTT volt.
Le is betegedett. Az egész szóbeli időszak alatt lázas beteg volt, ez nem segített....


Mert ugye szóbeli is volt. Az írásbeli eredmények sokkja után vártuk azt, hogy hová mehet szóbelizni (csak egy helyre nem hívták be). Ez már barátságosabb volt, szerintem, csak hát nagy pech, hogy Emma végigbetegeskedte. Vagyis a frászt volt ez pech. Ez törvényszerű volt. Ennyi erőfeszítés és egy ekkora csalódás után ez is kódolva volt. Ahogy az is, hogy ebben az évben volt a legtöbbet beteg, hogy ebben az évben lett vashiányos.


Külön bája a felvételi folyamatnak, hogy a szóbelik vége után kb. két hónappal jönnek csak a felvételről szóló értesítések. És Emmát nem oda vették fel, amit elsőnek megjelölt, meg kell, hogy valljam. Az igazsághoz tartozik az is, hogy abba az iskolába fog járni (elvileg...), ahová szeretett volna, csak másik szakra. És öt éves képzésre, ami fő célkitűzés volt. Az én lelkem még nem teljesen fogadta ezt be (olyan nyelvet fog tanulni, amiben nem tudunk túl nagy segítséget nyújtani; és mivel van nagyobb gimnazista gyerekünk, tudom, hogy ez fontos szempont), ezért, miután tudomást szereztem róla, hogy ilyet lehet, kérvényt adunk be oda, ahová első helyen szeretett volna bekerülni.


Itt tartunk most. Van egy a végletekig kimerült nyolcadikosunk, aki örül, hogy túl van az egészen. Marad még egy általános iskolásunk (Imola, hiszen Klára nyolcévfolyamosba jár már Zitával), aki azt mondja: ő már inkább hatodikban megpróbálkozna a felvételivel; nem akarja magát kitenni ennek a hercehurcának, amit Emmánál látott.


Az igazság az, hogy nincs konkrét elképzelésem arról, hogy hogyan kéne ezt csinálni, de az biztos, hogy ÍGY NEM.   A legsötétebb pillanataimban úgy gondoltam, hogy mindenkinek azt fogom javasolni, hogy a) ha lehet, ne is szüljenek gyereket; b) ha ez már késő, akkor menjenek el innen, mielőtt a gyermekük iskolás korba nem ér; c) ha ez is késő, akkor alternatív suliba vigyék a gyereket; d) ha ez is késő, akkor negyedik után vigyék el gimibe; e) ha ez is késő, akkor vegyenek ki egy év szabit, amikor a gyerek nyolcadikos lesz, és hordják el felkészítőkre, tanuljanak vele otthon, menjenek el minden gimnáziumi tájékoztatóra (ami kizárólag munkaidőben van) és bemutató-órára, fogják a kezét a szóbelik előtt, és mindig, végig mondogassák neki, hogy mennyire szeretik, mennyire büszkék rá, és mennyire utálják vele együtt ezt az egészet! :)




38 megjegyzés:

Dius írta...

Hát ennek a végén azért én elpityeredtem. Valami ilyesmi vár rám jövőre. Lehet, hogy meg is írom azt a kérvényt a fizetés nélküli szabira.

Emmának is, és nektek is gratulálok.. :) Minden elismerésem a helytállásért.

Tamara Vegh írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Tamara Vegh írta...

A "tetszik" opció helyett kéne lennie egy "egyetértek" verziónak..
Az egész bejegyzés lehangoló és egészen felháborító volt, de volt egy pár bekezdés ami különösen meglepett és elszomorított. Abból amit írtál nagyon látszik, hogy Emmának mennyire nehéz elfogadni ezt a többidőkellolvasáshozstb.-problémát. Valahol megértem, hogy ő ezt így éli át, mert egy olyan környezetben ahol minden ami kicsit is másabb a megszokottnál már abnormális, ott sokkal nehezebb egy ilyennel megbirkózni.
Már lassan öt éve vagyok része a holland iskola-rendszernek úgyhogy elég jól átlátom a dolgokat. Nálunk minden dolgozat előtt kérdezik a tanárok, hogy vannak-e diákok akiknek több idő jár a feladatokhoz. Évente négyszer van teszthét, ilyenkor ők külön teremben csinálják a dolgozatot, ami gyakran kicsit eltér a miénktől: a feladatlap tetején le van írva, hogy azoknak akik jogosultak több időre nem kell megcsinálni ezt meg azt a feladatot- ezek gyakran azok a feladatok amiknél hosszabb a szöveg, nehezebben értelmezhető, stb. Ezzel tényleg van esélyegyenlőség, de ami még fontosabb, az az, hogy ez mindenki szerint normális.
Mindenkinek evidens, hogy az akinek szüksége van ilyen speciális felmentésre az megkapja. Mindenkinek evidens, hogy ettől ez a személy nem kevesebb, nem másabb, butább, akármibb és legfőképpen nem fogyatékos. A tanároknak és diákoknak nincsenek emiatt előítéletei és senki, de még egy pillanatra sem kérdőjelezi meg a másik képességeit emiatt.
Értem, hogy a két ország messze nem ugyanaz és értem, hogy Emmát adott esetben nem érdekelné, hogy itt hogyan kezelik a problémát (ami igazából nem is probléma, hanem egy egyszerű szituáció, egy helyzet ami eltér a hétköznapitól), de örülnék ha megpróbálná látni, hogy mennyire nem kell emiatt aggódnia. Ahogy itt kezelik a dolgot, úgy kéne mindenhol és bárki, akárki aki egy rossz szót szól vagy gondol, sokkal de sokkal kevesebb Emmánál. Nem tudom, hogy a lányok mennyire olvassák a blogodat és a kommenteket, de örülnék, ha Emma ezt elolvasná, mert akkor látná, hogy az anyukája (aki tapsot érdemel mindenért amit a felvételi alatt a lányáért csinált) nem csak azért mondja azt amit, hanem mert az tényleg úgy van. :)

Szitya írta...

Dràga Tami!
Nagyon köszönöm, hogy ezt leírtad, màr ezért megérte leírni az egészet! :)
És màr azelőtt úgy döntöttem, hogy megmutatom ezt Emmànak, mielőtt odaértem volna, ahol ezt te is javasolod.
Szeretettel ölellek!

Szitya írta...

Mindenesetre vértezd magad jól fel, Dius, erővel, energiàval és jó kedvvel! :)
És köszi az elismerő szavakat!

Névtelen írta...

Nagyon szomorú lettem ... Az én lányom másodikos volt, amikor külföldre költöztünk. Előtte egy német tagozatos általános iskolába járt, ahol már az első félévben kezdődtek az ismeretlen eredetű hasfájásai, ultrahang, minden, ami ezzel jár. "Anyuka, bele kell törődni, hogy nem nyelvtehetség és lassú..." Amint kiköltöztünk, megszűnt az összes panasz, minden nap boldogan ment iskolába. Nem érdekelt senkit, hogy lassú, hagytak nekik időt mindig rendesen.Igaz, minden félévben minden tárgyból vizsgázott, de nincs érettségi, nincs felvételi. Soha nem láttam félni. Négy nyelven beszél, franciául akcentus nélkül,született belgának nézik. Csak németül nem hajlandó megszólalni, nem emlékszik semmire.

kovtama írta...

Jaj basszus a végére már bőgtem :( :(Úgy utálom , amikor a gyerekem belép az iskola kapuján! Görcsben van a gyomrom (pedig jól tanul) hogy egész nap abban az élhetetlen, lehetetlen, középkori rendszerben kell eltöltenie rengeteg időt. Minden szavaddal egyetértek és félek mi vár ránk 2 év múlva, akkor lesz szegény nyolcadikos. :/

B.Kata írta...

Szívszorító. Mi is ezen mentünk keresztül, szerencsére alternatív iskolában. Itt legalább a lelkük ép volt végig, reálisan látták, hogy mi miért történik és nem okolták önmagukat a tömpe szó nem ismeréséért és az ebből adódó pontlevonásért, hogy a kiba... gúla alakú építőkockákról már ne is beszéljünk. De az egész nagyon elkeserítő amúgy és nyomasztó. Kevés a szerencsés, aki ezt már az óvodában meglátta a nyomorúságot ebben az egész rendszerben és az általad javasolt pontok akármelyikét (na jó, az elsőt leszámítva:-) meglépte. Hajrá Emma. És nagyon jó anyuka vagy, hogy így mellette álltál, hidd el, ezzel mindent megadtál neki, amit az iskola nem. Ami meg engem nagyon kiborít az az, hogy az így megnyomorított kicsikéinkből milyen felnőttek válnak majd. És itt nem Emmára és a szerencsés alternatív iskolásokra gondolok, hanem a többségre... Milyen példát látnak? Mit tanulnak ebből?

Szitya írta...

Kedves Névtelen!

Igen, vannak elemek, amik simán megszívlelendők és átemelhetők egy-egy másik iskolarendszerből. Nekem svájci tapasztalataim vannak. Ott negyedéves vizsgarendszer volt a gimiben (a tantárgyak megosztva, azaz: mindenből max kétszer vizsgáztál egy évben). A legfőbb bája az volt (és ez az érettségire is igaz volt), hogy nem voltak tele a feladatlapok csapdákkal; azaz: nem azt keresték, hogy mit NEM tudunk. Tehát, ha tényleg felkészültél a leadott anyagból, akkor simán érhettél el jó eredményt.
És a gimibe nem volt felvételi - simán "körzetes" rendszer volt.
Nincs emlékem arról, hogy különösebben stresszeltek volna a gyerekek.

Szitya írta...

Kovtama!

Nem akartam én senkit sem megríkatni, pedig... Csak leírni, hogy milyen feleslegesen macerás és gyerekgyilkos ez a rendszer. És hogy szerintem ez nem túl jó így. Ennyi. Nem tudom, hogy hogyan lehet ezt elkerülni vagy erre felkészülni, itt, Magyarországon, ha nincsenek extra forrásaid (idő+ pénz).

Szitya írta...

Kedves B. Kata!

Igen, az alternatív suli minket is többször megkísértett (itt, most a felvételinél is - és fel is vették volna Emmát), de többek között anyagi megfontolások késztettek arra, hogy ne a lista elejére tegyük. És ez rossz azért valahol, nem?
Köszi a biztatást és a szép szavakat is! :)
És igazad van - mi fogjuk a kezüket, de nem biztos, hogy mindenki meg tudja ezt így tenni, x millió okból kifolyólag.... Nem kéne a szülőkre pakolni ennyi terhet. Vagy nem kéne a kölköket suliba járatni. :)

B.Kata írta...

Hát igen, az anyagiak... mi ezt tartjuk a luxusnak az életünkben, hogy alternatív iskolába járatjuk a gyerekeket és valóban az. Pedig ez nem is a legdrágább fajta (waldorf), plusz szociális támogatást is lehet kérni, ha muszáj, de 3 gyerekkel már tényleg luxus kategória. Bár a 3 gyerekkel lassan már minden az lesz... Hát még 4-gyel...

Névtelen írta...

Én a két nagyobb gyermekemmel átéltem ezeket (pedig mindkettő kitűnő tanuló jelenleg is), de keressük a megoldást, hogy a legkisebbnek ne kelljen ezen "átesnie" (mások pedig őt is okosnak mondják) D.Berci

Dominika írta...

Borzasztó volt ezt olvasni. Mindenesetre nagyon gratulálok Emmának is és neked is, mert hatalmas munkát vittetek véghez. És bennem is felmerült az a kérdés, hogy vajon mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek az anyukája, apukája nem tudja/akarja vagy nincs lehetősége így a gyereke mellé állni, napi szinten. Pár év múlva mi is itt fogunk tartani. Nem örülök.

Névtelen írta...

Kedves Anyukák

Két nagylányommal én is átéltem hasonló izgalmakat. Végül a kisebbik egy "versenyistállónak" kikiáltott gimiben töltötte legszebb diákéveit saját bevallása szerint, a nagyobb a barátnőivel együtt ment egy kedélyes átlagos hatosztályosba.
Ma mindkettő jónevű egyetemet végzett,izgalmas állással rendelkező, boldog fiatal lány.
Utólag nézve, nincs akkora tétje, nem éri meg ennyit stresszelni rajta.
Nem úgy történt hogy az egyikből mosogatólány lett, a másikból meg miniszterelnök:)
Sok sikert, minden rendben lesz

Egy hű olvasód

Szitya írta...

Kedves Hű olvasó!

:)

A te hozzászólásod kapcsán szeretnék valamit jobban kiemelni, mint ahogyan azt a bejegyzésemben tettem: nem azzal van a bajom, hogy Emma nem került "versenyistállóba" - eszünk ágában sem volt oda küldeni. Zita és Klára valamivel "keményebbnek" mondott suliba járnak (a nyolcosztályosokat ún. "tehetséggondozóknak" nevezik amúgy is, jelentsen ez bármit is), mert őket oda szerettük volna beiratni. Ennyi. Imó meg valószínűleg megy egy "kedélyes" hatosztályosba, ha felveszik. Ha nem, akkor előttünk áll még egy ilyen mizéria.
Tehát: nem az a végkicsnegés, hogy jaj, de sokat tanult, de mégis milyen gonosz a világ, mert lecsúszott a Fazekasról....
Nem - a bajom az egész felvételivel van; azzal, ahogyan arra felkészítik (inkább NEM készítik...) a gyerekeket, azzal, hogy nem a megszerzett tudást nézi, hanem az egész tulajdonképpen valami fondorlatos csapdagyűjtemény; azzal, hogy a suliban is erre stresszelnek; azzal, hogy a gyerekek egymás között ebből milyen következtetéseket vonnak le (szerintem az sem normális, hogy TITKOLTÁK a pontszámaikat néhányan....). Pont azzal, hogy egy 14 éves korban megírt feladatsornak nem kellene ilyen nagy feneket keríteni, mint amekkora végül van, mert ott igazából még nem dőlhetne el semmi....

És egyébként pedig meggyőződésem, hogy Emma olyan lesz, aki azt a munkát végzi majd (jól), amit igazán szeretne.
És még valami: leírtam azt a szerzett plusz-időt is. Nos, úgy vélem, hogy ezzel már jóval korábban foglalkoznia kellett volna a sulinak. Ezzel nem a sulit szidom - lehet, hogy erre már nincs kapacitásuk, hogy így figyeljenek a gyerekekre, mert az adminisztráció elveszi az idejüket és kissé talán a kedvüket is a lényegtől.
Ha Emma ezt a plusz-időt már évek óta élvezné, lehet, hogy nagyobb önbizalma is lenne, és kevésbé élte volna meg küzdelmesen az iskolai éveket (főleg felsőben). És persze, ehhez járulnia kellett volna speciális fejlesztéseknek is, amik akár egy idő után a plusz időt is feleslegessé tették volna. Na, így lett volna igazán felkészítve a gimire.

Tehát. Nem a versenyistállótól való elesés csalódottsága áll a bejegyzésem hátterében. És még csak az sem, hogy boldogtalan felnőttkor előtt áll Emma azáltal, ahová járni fog. Mert nem. Klassz suliba fog járni. Mondjuk, a gyerekkora alakulhatott volna egy kicsit másként az iskola tekintetében, ha nem ilyen a nyolcadik éve....

Remélem, továbbra is hű olvasóm maradsz! :)
Szilvi

Szitya írta...

D. Berci!
Te az a Berci vagy? :)
A Kicsi esetében még ne gondolkozzatok - szerencsére olyan apró még, hogy hátha addigra fordul párat a világ! :
Habár.... végül is, körül lehetne nézni az alternatív megoldások között, "szebb gyerekkor" jeligével. :)
Puszi!
Szilvi

Szitya írta...

Dominika!

Neked is azt tudom írni, hogy hátha.... hátha elindult egy kis változás. A szülők is nagyon hőbörögtek idén, a pedagógusokat meg neked kell bemutatnom; gondolom a mostani mozgalmaikat sem. Mondom: hátha....
Üdv:
Szilvi

Névtelen írta...

Az ám Szilvi! Az a Berci vagyok :) (csak még nem volt türelmem megtalálni, hogy írhatok itt a saját nevemben :D)

martine írta...

Gratula Emmának, érezze jól magát majd az új iskolában!

Egyetértek, tényleg rémálom a felvételi, az egész rendszere az, az egyszeriségével és megismételhetetlenségével - ha aznap, mikor ír, nincs jó passzban, nincs más lehetőség, a határidőkkel, a sok felesleges és szorongással teli várakozással (azt már nem is mondom külön, hogy a magyar közoktatási rendszer, vagy akár tágítva a magyar rendszer úgy sírni való, ahogy van - ami működik, az a rendszer ellenére és ellenében teszi)

Azzal viszont nem értek egyet, hogy a szülők idei hőbörgései (itt semmiképp nem a tüntetésekre gondolok, hanem szorosan a felvételik miattiakra) elindítana bármi változást - ugyanez volt tavaly, tavalyelőtt, az előtt - csak akit épp érint, az jobban figyel rá - és akit úgy érint, hogy nem "egyértelmű az ügye", azt még inkább. Ti is végigcsináltátok Zitával és Klárával mindezt - csak (ha jól olvastalak), nem volt kérdés, sikerül-e - meg hát nem is volt igazi tétje, hiszen "semmi sincs" (de, persze nagyon is van), ha nem veszik fel negyedik vagy hatodik után - nyolcadikban nagyobb a tét, nagyobb a pánik. A statisztikák azért nem azt mutatják, hogy az idei sokkal nehezebb vagy gonoszabb lett volna, mint a többi (egyetértve továbbra is azzal, hogy a rendszer tényleg nem humánus)


oktatási hivatal adatai: http://www.oktatas.hu/pub_bin/dload/kozoktatas/beiskolazas/2015/OH_honlap_felveteli_eredmenyek_2007_2016.pdf

Saját élmény:
A nagyobbik gyerekem nyolcosztályosba jár, most nyolcadikos - akkor annyira hirtelen jött az ötlet, hogy felvételizzen, annyira nem volt igazi tétje, annyira egyértelmű volt, hogy ha úgy akarjuk, biztos, hogy felveszik, hogy szinte semmit nem éreztem a felvételi érzelmi oldalából (persze, büszke voltam, izgatott) - hogy igazából egyáltalán nem értettem, mit pánikol körülöttem mindenki. A kisebbik két év múlva felvételizett - és kifogott egy szar napot, estére már 39 fokos láza volt - de reggel még semmi jel, szóval megírta. Nem sikerült (vagyis inkább csak ahhoz nem elég jól, hogy abba az egy iskolába felvegyék, ahová akartuk) - és onnantól volt kudarcélmény, meg szorongás, meg aggodalmak (nyilván nem azonos intenzitással, de két éven át). Most már izgultunk a felvételi előtt, tövig rágtam a körmömet a várakozási időszakokban - végül most felvették az első helyre, amit beírt. A nyolcadik utáni óhatatlan pánikot így kikerültük :) - és megnyertük a nehézségek elfelejtésének jogát is (amit a kudarccal végződő felvételiket átélők nem kapnak meg) - nyilván emlékezni fogunk rá mi is, hogy felvételizett ő is, de mivel oda vették fel, ahová akart menni, végül is ez is inkább pozitív élménnyé fog átlényegülni (vagy legalábbis nem lesz negatív, hiszen igazolást nyert a sok befektetett energia) - és ez kb. független attól, hogy mit gondolok amúgy objektíven (?) az oktatási rendszerről.

Szitya írta...

Kedves Martine!

Köszönöm, hogy elküldted a linket - úgy tűnik, nem keresgéltem elég jól. :)
Már nem azért, de ebből is az tűnik ki, hogy az utóbbi tíz év legalacsonyabb országos átlaga volt idén.... Ettől persze még lehet, hogy nem fog semmi változni.
Ez az adatsor csak emegrősíti azt, amit a leginkább fájlalok: sok esetben 50% alatti vagy akörüli országos átlag van (most nyolcadikról beszélek) - szerintem ez lesújtó, és azt bizonyára jelzi, hogy rengeteg csalódott gyerek lehet; legalább is, ami az eredményét illeti. Még akkor is csalódás, ha utána bejut oda, ahová szeretne. Mert rengeteget gyakorolt, mert úgy gondolta, hogy többre képes, stb...

Hogy milyen élmény a felvételi utólag? Emma esetét azért írtam le, mert nyolcadikban, tehát a legkeményebb helyzetben, élte meg, és azért is, mert küzdelmes volt. Hogy a két nyolcévfolyamosunknál nem volt az, az főleg abból fakadt, hogy pl. Zita esetében tényleg ugyanígy egy kósza gondolat eredménye volt, nulla felkészüléssel; Klára a "könnyű" eset, mert ő tipikusan az, aki szemtelenül könnyen tanul és teljesít, de pl. Imola meg nem élte meg kudarcként, hogy őt nem vették fel. Mert vele is könnyedén vettük a negyedikest, valóban tét nélkül - és nem is volt benne semmi rossz érzés addig, amíg végig nem nézte Emmát.
Emma egyébként nem panaszkodott, némán tűrt, mondhatni - fogösszeszorítva tartott ki, lehet ez volt a baj (facebookon kaptam olyan megjegyzést, hogy túldramatizálom, és persze "nálunk is voltak ajtócsapkodások és hisztik, de felesleges túlizgulni" írták, hát, nálunk csend volt és nagy hajtás, és hatalmas szorongás a gyerek részéről - nem hiszem, hogy ez jó).

És egyetértésünk teljes: ez így sírnivaló. Javaslom elolvasni Zita volt osztálytársának hozzászólását kicsit feljebb. Tami öt éve Hollandiában él. Na, ahogy ő leírta (és ahogy ő ír!), abból kitűnik, hogy mit kéne nagyon másként csinálni. És akkor nem írtam volna én ilyen bejegyzést, és nem olvasták volna el ennyien (rekordokat döntött ez az írás...).

Sok sikert és boldog suliséveket kívánok a te gyerekeidnek is! :)

martine írta...

Lehet, hogy teljesen jól keresgéltél, de csak öt perce tették ki :D


Százalékok: szerintem az is elgondolkodtató, hogy vajon az normális-e (nem), hogy elsőtől kezdve folyton százalékosan (vagy bárhogy számszerűsíthetően és rangsorolva) értékelni kell mindent és 100% alatt senki sem érezheti azt, hogy jól csinálta volna a dolgokat - és a több tudás sem létezik, mert az hány százalék, meg a másféle sem, mert az nem értékelhető adott egyenes mentén.

Egy egységes keretek közé nyomorított felvételi rendszerben sajnos óhatatlanul benne van, hogy az átlag nem fog sosem 100%-ot elérni, mert ha az egységesen kötelező írásbeli nem húzza szét a mezőnyt, akkor még a rendszer felől nézve is teljesen felesleges - és ezzel nem azt állítom, hogy így jó, sokkal inkább azt, hogy ennek a rendszernek ez jelenleg kikerülhetetlen eleme.

Tagadhatatlan, hogy vannak olyan iskolák, ahová akár hússzoros túljelentkezés is van, meg olyan is, ahonnan menekül, aki teheti. Talán csökkenteni kéne az iskolák közti szakadékokat... talán abba az irányba kéne elmenni, ahol az iskolába való belépéssel csökkennének a társadalmi különbségek, nem pedig nőnének (ezzel szemben a magyar iskolarendszerben a különbségek növekedés üteme is nő). Ez a felvételi rendszer a maga igazságtalanságaival és embertelenségével nagyon hűen tükrözi (és konzerválja) a fennálló társadalmi viszonyokat.

ingyom bingyom írta...

Kedves Szilvi!
Nagyon régen olvastalak, de ez a bejegyzés most engem is elkeserített. Az Én gyerekeim is Tanodásak voltak, de az Ő felvételijük tizenöt évnél régebben volt és akkor is ez volt sajnos a helyzet. A kisebbik gyerekem egyébként is járt különórára németből, de nyolcadikban még el kellett vinni matek és töri különórára is. Ők voltak az első öt osztályos évfolyamos társaság NYEK-es osztályok akkor indultak, és nagy szerencsénk volt, de sajna csak fizetős közgáz suliba sikerült a felvételi nyolcadik után. A megnyugtató az volt benne, hogy szerette.
A nagyobbikkal nekünk is könnyebb dolgunk volt, mert képes volt hatosztályos gimibe (Szerb Antal) átmenni, és nem görcsöltünk, azt mondtuk előkészítő vidáman és megpróbáljuk, hát sikerült. A nyolcadikos készülődést viszont senkinek sem kívánom. Nálunk is az volt a központi feladatsornál, hogy a jók sem tudtak jól teljesíteni, és a mi 73 százalékunk a magas pontszámokhoz tartozott. Ezen miért nem változtatnak? Látod még mindig morgok, pedig már rég volt. Küldök egy ölelést és ennél már csak jobb lesz. Üdv.: Mariann !

Szitya írta...

Martine!
Valahol pont leírtam, hogy Svájcban a középiskola is körzetesítve volt. Hát, nem volt gond. Bár persze, nálunk a körzetekkel és a lakcímekkel is manipulálnak, éppen az általad említett iskolák közötti szakadékok miatt (mert ez már az általános iskolákra is áll - és én csak a budapesti viszonyokat ismerem egy kicsit...).

Persze. Ne írjanak 100%-ot. De egy 70+ feletti átlaggal is bőven jutna lehetőség a válogatásra, és mennyivel jobb lenne a lelkeknek. Még így is rossz, hogy csak egy nap számít teljesítménye számít. De persze, nem kell vattába csomagolni őket. Én nyilván túladagoltam a Vekerdyt. :)

Öt perce? Te nagyon naprakész vagy!!!!! :)
Üdv:
Szilvi

martine írta...

én nem tudom, mikor frissítették - csak lehet, hogy épp azután, hogy kerested

ott lehet (valóban, kényszerérzet nélkül) körzetesíteni az iskolákat, ahol azok kb. ugyanazt tudják - vagyis lehet, hogy teljesen mást tudnak, de a színvonaluk nem determinálja, hogy hová vezet belőle út. ahol ilyen ég és föld különbségek vannak, mint nálunk, ott az elit (a gazdasági, a társadalmi, a politikai) el fogja vinni a gyerekét a jobb iskolákba, még ha azok körzeten kívül esnek is (persze, gyakrabban nem esnek, mert már eleve jó helyeken laknak a jó iskolák környezetében) - míg a rossz iskolák és rossz lakások környezetéből ezerszeres erőfeszítéssel lehet csak elmozdulni (bp. e tekintetben más némileg, a vidékre fokozottan igaz, minél szegényebb vidék, annál igazabb)

továbbra sem értve egyet a felvételi rendszerrel és az iskolai százalékolással sem csak a rendszer elveit értelmezem: ahol nem prioritás az, hogy ne legyenek szakadékok az iskolák, meg a gyerekek meg úgy általában az emberek közt, ott sajnos racionálisan az sem várható, hogy humánusabb legyen a rendszer, ami az iskolák közt szétosztja a gyerekeket

Névtelen írta...

Kedves Szitya!

Ehhez sokkal több dolgot lehetne írni, mint itt elfér… És belátom azt is, hogy mivel nincs gyerekem, hiányzik egyfajta szemüveg is, érdemben max a feladatokról írhatok. Azt azért látom, hogy a rendszer így nem jó. Én valószínűleg 3-4 alkalommal is meg íratnék egy-egy (természetesen különböző, mielőtt valaki félreérti) feladatsort, kicsit több időt is adnék rá, és mondjuk a legjobb kettőt venném figyelembe, de akkor meg az lenne a panasz, hogy még több stressz és idő… És a „hozott pontoknak” legfeljebb csak pici szerepe lenne, mert azokat végképp igazságtalannak gondolom (egyetemi felvételinél is).

Azt nem tudom, hogy mikor változott meg ennyire a világ (nyilván folyamatosan), de mikor én mentem gimibe, szerintem nem is hallottam előkészítőről, de akkor sem sablonfeladat volt a felvételin. És ezt nem is látom problémának: igenis kell, hogy legyen olyan, ami nem azt nézi, megtanulta-e valaki a szorzást, hanem hogy tudja-e alkalmazni más szituációban? Mert ez azért reál irányokban azt hiszem számít. És ehhez nem elég az az öt pont, amiből szerinted „tudnak válogatni” azok a gimnáziumok, amik akarnak. Amennyire tudom, így is ezerféleképpen számolják ki a végeredményt, tehát ahol az fontos, ott nagyobb súllyal számolhatják a magyart és kisebbel a matekot.

Szerintem a legnagyobb gond itt (már az egész oktatási rendszeren túl) a körítés. Amiben a szülők is vastagon benne vannak. Egyre inkább az van, hogy ha valami nem sikerül, akkor nehéz a feladat, gonosz a tanár, és sok szülő csak adja a lovat a gyerekek alá, és ez a felvételinél is kicsúcsosodik. Tényleg nem járható út az, hogy azt mondják a gyerekeknek, hogy figyeljetek, ez nem olyan lesz, mint egy sima dolgozat, mindig szerepelnek furcsának tűnő feladatok, a többieknek is szokatlan lesz. Te azt szeretnéd, ha a többségnek jól sikerülne, de szerintem a többségnek így is hasonlóan sikerül, csak a jobbak így feltűnőbbek. Azt hiszem, értem az érveidet, de szerintem a gyerekek amúgy is tudják, hogy a Pistike négyese az azért nem olyan, mint a Juliska négyese, csak itt ez jobban látszik, más a skála. És az már a felnőttek felelőssége, hogy ezt miként tálalják.

Őszintén kérdezem, mi a probléma ezzel a feladatlappal? Mit érzel benne csapdának? Mivel ezt a gúlás feladatot emelted ki, gondolom ez a „legborzasztóbb”. De miért? Minden különösebb flanc nélkül: egy gúlának van 5 csúcsa és 5 lapja (4 háromszög és egy négyszög), egy téglatestnek 8 csúcsa és 6 (négyszögű) lapja. Tehát, ha különbség van a csúcsok és a lapok száma között, az a téglatestek miatt van. 28-cal több csúcs, téglatestenként 2-vel ugye, az annyit jelent, hogy 14 téglatest van. Az egyik válasz már meg is van:) Nézve a másik feltételt: a háromszögű lapok száma, azaz a gúlák száma * 4 annyi, mint a négyszögek száma (gúlák száma + 14 téglatest *6 lap) - 36. Azaz 4g = g + 14*6 – 36. Vagyis 3g = 48, a gúlák száma 16. Ezt azért írtam le, mert szeretnék kérdezni valamit: ha e helyett egy olyan feladat szerepelt volna, hogy „egy udvarban csak tyúkok és tehenek élnek. A lábak száma 20-szal több, mint a fejek száma….” akkor is felháborítónak találnád? Mert ez ugyanaz a típus, csak más köntösbe bújtatva. Szerintem nem a feladattal van a baj, hanem azzal, hogy az iskola általában „kiöli” a gyerekekből azt, hogy meg merjék csinálni azt, amit amúgy tudnak, hogy merjenek gondolkodni, beléjük vernek egyfajta sablont, és más megfogalmazástól megrettennek. Ilyen akár az is, hogy az egyenletben az ismeretlen csak az x lehet. De az nem a feladatlap hibája, attól még nem nehéz… (Azt hiszem, bár rég voltam 14.)

A pontszámok szerintem azért is alacsonyak általában, mert akik felhúznák, sokszor már gimnazisták. Kíváncsi lennék, hogy alakulnának az eredmények, ha minden nyolcadikosnak meg kellene írni.

Elnézést, hogy hosszú lett, nagyon remélem, hogy olvasva nem valami egész más bontakozik ki belőle, mint aminek szántam.

Gondtalan további iskolaéveket kívánok!

Eszter




Névtelen írta...

Kedves Eszter! majd ha lesz gyereked, (főleg ha több) valószínűleg más színben fogod látni ezt a kérdést is. :) D.Berci

Névtelen írta...

Kedves Berci!

Én is így sejtem, épp ezért is írtam, hogy nincs, mert úgy gondolom, sok mindenhez változik vele a hozzáállás és a nézőpont. És pont ezért is szeretek gyerekes tapasztalatokról "előre" olvasni, ezúton is köszönöm, hogy ezt itt is megtehetem!
Igyekeztem, hogy ne legyen bántó, amit írok, de nyilván a téma kényessége miatt nem egyszerű, remélem senki nem veszi magára.

A fő ok, ami miatt írni kezdtem, az az volt, hogy már megint egy matekpélda lett a végén fő mumus. Tisztelem az erőfeszítést, tisztelem azokat, akik képesek rá, igazán nagy dolog volt végigvinni, kívánom mindenkinek, hogy teljesüljenek az álmai, ennél jóval könnyebben! Nagyon nem jó a rendszer és még rosszabb irányba is halad, a hírekből ítélve. De az valahol bánt (nem ez a jó szó, de nem vagyok egy nagy író), hogy „divat” utálni az „érthetetlen” matekot. És ezt a kérdést, hogy a matek nem mumus, nem szeretném a későbbiekben sem másként látni:)

Eszter

F Rita írta...

Kedves Eszter és Szilvi! (Csak blogolvasóként, ismeretlenül írok, remélem nem baj!) Nem akarok hosszú lenni, mert akkor nagyon hosszú leszek :), de teljesen egyetértek Szilvivel!

Eszter, nem az a baj, ha egy feladat nehéz, vagy szokatlan, hanem hogy mire a gyerekek ideérnek, nem hiszik el magukról, hogy tudnak gondolkodni, mert annyira fantáziátlan, egysíkú, gondolkodásmentes az oktatás, hogy csak a sablonok maradnak. évszám-uralkodó, mitakartmondaniaköltő, x=mennyi, hol van az alany.. stb. A dolgozatokban, feleléseknél vissza tudod-e köhögni, amit a tanár ott elől elmondott? (természetesen mindig tisztelet a kivételnek!). És ami a legrosszabb: mindig, mindenhol az a lényeg, mit nem tudsz. Hol a hiányosságod. Hol hibázol. Ez szörnyű, lélekölő. A gyógypedagógiában töltött minden egyes évemmel egyenes arányban nő bennem az elkeseredés, hogy a gyp-val szemben az oktatásban nem az a lényeg, mit tudsz, miben vagy jó, hanem épp ellenkezőleg. Mit erősít ez a gyerekekben? Ezt sem tudom, azt sem tudom.. És így ugorjon neki egy kicsit is gondolkodtató felvételinek?

Igazad van abban, hogy nem szabad a szülőknek mindig a tanárt/feladatot/oktatást... hibáztatni, ha a gyereknek valami nem sikerül, de egyrészt ebben az évben tényleg szörnyen rossz élményeket hagyott a gyerekekben a felvételi, másrészt, és főképp nem a felvételi előtt egy héttel (hónappal, mindegy..) kell mondani, hogy ez most más lesz, hanem elsőtől combosítani az önbizalmukat, hogy majd nyolcadikban görcs nélkül ugorjanak neki egy nehezebb feladatsornak.
Azért halkan megkérdezem, ha egy felnőttet az új munkahelyére úgy felvételiztetnének, hogy "Bocs, most tök másképp kéne gondolkodnod, mint eddig, ez a tétje, hogy megkapod-e a melót." - akkor a felnőttek nem szédelegnének-e ugyanúgy, ahogy idén a nyolcadikosok?

Remélem nem voltam túl hosszú vagy bántó!

Rita

Szitya írta...

Kedves Mariann!

Köszönöm a hozzászólásodat - mi ugye leveleztünk egyszer privátban is iskola- (és talán tanító-) választás kapcsán.
Igen, a dolgok változatlanok, csak éppen egyre durvább - és ebben, igaza van Eszter nevű későbbi hozzászólónak, a szülők is benne vannak. De megkockáztatom: a szülők is belekényszerülnek. Egyszerűen nem teheti meg egy felelősségteljes szülő, hogy azt mondja: őt nem érdekli, hogy hogyan írja meg a gyerek azt a felvételit, legyen boldog gyerek és kész. Mert kel, hogy érdekelje. Nem babra megy a dolog. Az, hogy a gimnáziumban (ha be tud kerülni gimnáziumba)milyen oktatásban részesül nagyban befolyásolja majd azt, hogy milyen életútja alakulhat ki a munka világában később. És erre pedig nem lehet vállat rándítani. Ráadásul, a mostani szakiskolás átrendeződéssel ez a tét még inkább nő, hiszen - ha jól értettem - ha nem gimnáziumba kerül a gyerek, akkor aztán most még nehezebb kikeveredni egy 14 éves korban "elrendelt" csapásról. Ami azért durva. Főként azért is, mert ez a 14 éves kor nagyon nehéz. Kár lenne, ha ekkor dőlne el minden.

Szóval.... amit te leírtál, ráadásul némiképpen megerősíti ezt. Az is cél ugyanis, hogy ha sikerül az érdeklődésnek és a képességeinek megfelelő középsulit találni a gyermeknek, az esetleg elkerülhetővé teszi a különtanározást is, ami igen megterhelő mind a gyermek ideje (és agya :) ), mind a szülő pénztárcája számára.

Én is ölellek!
Üdv:
Szilvi

Szitya írta...

Kedves Eszter, Berci és Rita!

Jó kis "vita" alakult ki itt, amíg nem "jártam" erre.

Rita és Berci tulajdonképpen megválaszolták már, hogymiképpen változik az optikád, ha már szülőként éled meg ezt a hercehurcát.
De félreértés ne essék: nem akarom a matekot okolni - illetve azt egy kicsit igen, hogy a matematikai kicst túl nagy súlyt kap ebben az egészben, más típusú képességet meg nem is mérnek.
Megmondom őszintén, hogy nekem ez a feladat első látásra gondot okozott, pedig matekból 6-osra érettségiztem (Svájcban az a legjobb jegy)- igaz, "sima" szinten. Nem vagyok egy matekzseni, de ettől még elvégeztem egy egyetemet, beszélek három idegen nyelven, és felelősségteljes munkában tudok helyt állni. Egy átlagos nyolcadikosnak ez a feladat a megoldhatatlan kategóriában volt kb. És igen. Valószínűleg azért, mert nyolc éven át sablonokban tanították őket - a mi sulinkban pl a Hajdú módszer szerint tanítottak, de mivel a nyelvóra elvette az ötödik matekórát a héten (és a Hajdú módszer heti öt matekórára lett kitalálva), így pont mindig a "gondolkodtató", a logikai feladatok maradtak ki, vagy lettek feladva szorgalminak. A "favágás" maradt kötelezőnek. A Bolyai matekfeladatsorok pl ugyancsak ilyen logikai gondolkodást erősítenének. Gyakorlatilag soha nem lettek Emmáék erre felkészítve - illetve az "erős" csoportba járó matekosok talán (de ugye, az eldőlt negyedikben, hogy ki melyik csoportba került - és hát, már itt kezdődött egy szelekció, ugye...), Emma pedig többször megkapta az ő matektanárától (felkészítés helyett), hogy biztos csak a potya-ötösért megy Bolyaira. (Talán nem véletlen, hogy pont nyolcadikban kerültek be a legjobb tízbe, amikor intenzívebben foglalkoztak a felvételisorokkal, tehát ezekkel az addig "szokatlan" feladatokkal többet találkoztak).
Magyarul: az egész általános iskola alatt más típusú feladatokat oldottak meg, és szép lassan lenevelődtek a "kreativitásról", jelen esetben matekból. És így akkor már nem túl jogos, hogy "ez egy kicsit más lesz, mint eddig, skacok, ugye nem gond?"

Beugrik Einstein elhíresült idézete: "Mindenki zseni. De ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy tud-e fára mászni, akkor egész életében hülyének fogja érezni magát."
Nna. Sok feladatban a nyolcadikos halakat arra kérték, hogy másszanak fára. És most sok nyolcadikos hülyének érzi magát. Ez a gond, Eszter. :) És ezt nem értheted, amíg nem nézed végig a gyereked nyolc általánosát. És ezt ugyanúgy nem bántásból értem, ahogy tudom, hogy te sem abból írtál. :)

Névtelen írta...

Kedves Szilvi!

Kérlek, hidd el, semmi rosszat nem gondolok azokról az emberekről, akiknek egy feladat „gondot okoz”, és azokról sem, akik nem tudják megoldani. Eszem ágában sem volt megkérdőjelezni a képességeidet vagy a tudásodat, akármit, sajnálom, ha bármi így jött le. Azzal sem lenne semmi baj, ha pl műkörömépítő lennél:) Az egyetemi képzés pedig kifejezetten csökkenti annak esélyét, hogy első látásra megoldj egy általános iskolás példát, szigorúan szerintem. (Bár egyszer láttam is egy műsort, ami nagyjából arról szólt, hogy minél idősebb/tanultabb valaki, annál bonyolultabban közelíti meg a dolgokat, és ezáltal pont a „könnyű” feladatokkal gyűlik meg a baja.)

Mielőtt folytatnám, szeretnélek megkérni, hogy habár tényleg azért kérdezek, mert érdekel a téma, ha zavar, hogy írok, vagy egyszerűen nem szeretnél tered adni az „ostobaságaimnak”, zárd rövidre egy-két mondattal. Tiszteletben fogom tartani. Nem tudhatod, de az életben többre tartok egy őszinte nem-et egy udvarias igen-nél, akkor is, ha amikor kapom, esetleg rosszul esik. A Te blogod, a Te szabályaid.

Azt írod, hogy „egy átlagos nyolcadikosnak”. Szeretném megkérdezni, hogy ha már pár éve nincs külön „emelt” feladatlap, akkor hogy máshogy lehetne megtalálni a „nem átlagost”, mint olyan feladattal, ami a többségnek nem egyértelmű? (Továbbra sem gondolom, hogy jó úgy, ahogy van, de ha már ez a keret, hogy adsz esélyt a matekból jobbaknak? És nem, nem hiszek abban, hogy már ennyire kategorizálni kéne ilyen korán, abban viszont igen, hogy aki viszont kifejezetten matekra járna, az megtehesse. És persze ezt a lehetőséget meg kéne adni bármely más terület kedvelőinek is, de most sajnos csak ez van, erről tudunk beszélni.)

Nyilván nem úgy gondoltam, hogy egy mondattal el lehet intézni. Folyamatosan kell táplálni azt az önbizalmat, bátorságot, hitet. És nem is kívántam lebecsülni a dolog súlyát, mert az sajnos túl nagy. A következő példa eléggé sántít, de talán megvilágítja kicsit, mire próbáltam kilyukadni (és még csak saját gyerek se kellett a megtapasztalásához): ha beüti a kisgyerek a kezét, akkor az ember vagy azt mondja, hogy jól van, beütötted, gyere megyünk tovább, vagy jaj, te szegény, hogy beütötted, nagyon fáj? Remélem nem csak én találkoztam olyan gyerekekkel, ahol más a végkifejlet a két esetben. Nagyon-nagyon remélem, hogy a komoly dolgokhoz is létezik (vagy legalább kitalálják, mire szükségem lesz rá) olyan hozzáállás, kommunikáció, akármi, ami tompítja a dolog élét és csökkenti a terheket a gyerekeken. (Tudom, megint bilibe lóg…)


Gratulálok a versenyeredményhez! Igazán kedves az a tanár… Lehet, hogy az én iskolás korom óta változott, de a versenyeken is úgy volt, hogy sok volt a cseles és sima tudással nem (könnyen) megoldható feladat. Vagy ott nem gond, ha fára kell mászni, mert más a neve? Vagy azért, mert önkéntes? (Őszintén kérdezem, számomra ez elég paradox, hogy versenyre mehetnek a gyerekek, noha valószínű nem fogják tudni megoldani a feladatokat, de ha a lap tetejére más van írva, az már gond. Persze, más a tétje, de ugyanúgy fa, nem?)
(Félve kérdezem: lehet, hogy nem is fa, hanem óceán-átúszás?)

(Persze, hogy belekényszerülnek a szülők. Egyszer valahol elindult, és azóta az iskola és a szülők kölcsönös egymásra hatásával duzzad a dolog. Ördögi kör. Ahogy olvasom erre-arra, annak van a legnehezebb dolga, aki csak egy egyszerű, de jó iskolát szeretne a gyerekének.)

Egyelőre naivan abban hiszek, hogy ha folyamatosan „képben van” a gyerek, akkor nincs szükség külön felkészítésre (ilyen történeteket is lehet olvasni). Amit alapvetően ismétlésnek és gyakorlásnak gondolnék. Persze sokkal valószínűbb, hogy aztán az élet majd jól pofon vág… Mondjuk rögtön azzal, hogy a „képben van” rész ugrik az oktatás hanyatló színvonala miatt:(
Addig is: reményhal (és ez most még jól is jön ki).

Minden jót, és most már sok pazar vacsorát!
Eszter

Névtelen írta...

Kedves Rita!

Én is azt írtam, vagy legalábbis azt szándékoztam kifejezni, hogy az iskola sok mindent tönkre tesz. Szomorú, hogy így van. Itt egy idézet egy cikkből, nem tudom, szabad-e linkelni:
„Nemrég egy matematikai feladat megoldását magyaráztam nekik, a saját gondolkodásmódom, logikám szerint. Feltette a kezét egy kislány, azt mondta, ő máshogy jött rá a megoldásra. Kijött a táblához, elmagyarázta, tökéletes volt a válasza. Erre feltette a kezét még egy gyerek, hogy ő pedig egy harmadik utat talált. Kiderült, hogy az övé is jó. 15 éve tanítok, de ez a merész hozzáállás nem volt korábban tipikus. A gyerekek legtöbbször elfogadják, amit a tanár javasol, és nem törik a fejüket másik stratégián. Én ezt a változást szenzációsnak tartom

De sajnos nem erre haladunk:(

Neked is leírom, kicsit bővebben, bár a lényeget nyilván olvastad: nem egy mondattól várom a megváltást, hanem bízom benne, hogy lehet máshogy: (egyetértve Veled) sok pozitív visszajelzéssel, annak folyamatos tudatosításával, hogy nem baj, ha valami nem sikerül, nem kell megijedni, ha valami épp új, próbálkozni kell. Mert új azért mindig van.

Bevallom, nem tudok mit kezdeni ezzel az egyre többet hallott „arra kíváncsi, mit nem tud” dologgal. Valószínűleg ebben annak is része van, hogy jómagam sosem így éltem meg, ha nem tudtam a választ. Ha valakiben ilyen negatív módon csapódik le, ahogy írod, az valóban szörnyű. Készséggel elhiszem, hogy így van, azt is, hogy sokakban – én nagyon sok kérdésben a kisebbséghez tartozom, úgy tűnik, itt ez nagy mázli. De az is lehet, hogy valami egyszerűen rosszul van bekötve bennem, mivel ez az opció annak idején eszembe se jutott, és másoktól sem hallottam. Pedig találkoztam én is bőven olyan kérdéssel, aminek nem sok köze volt a lényeghez. Kaptam egyest verselemzésre azért, mert nem ugyanazokat a szavakat(!) használtam, mint a tanár, szóval nem álomvilágban nőttem fel. Vajon nagyon elszaporodtak a rossz tanárok? Vagy ennyire változik a társadalmi megítélés? A jobb információáramlással többet tudunk a „nyugati” oktatásról, és azt tekintjük jó iránynak (ebben a tekintetben legalábbis)?

Nehéz kérdés a felvételi nehézsége is. Vajon tényleg nehezebb, vagy csak egyre több hangot hallani? Mindig annak a legrosszabb, aki épp benne van, és mindig az épp aktuális a nehéz. Bocsánat minden érintettől, akinek az előző kérdés rosszul eshetett. A neten lehet mindent olvasni, és mindennek az ellenkezőjét is, például ott volt az a hasábos-kockás feladat, sokan szidták, mások meg azt írták, hogy a kisebb gyerekeiknek is milyen egyszerű volt (nyilván az otthoni körülmények is könnyítettek rajta). Ember legyen a talpán, aki minden évben egyforma feladatsort tud összehozni, ráadásul nem mindenkinek ugyanaz a nehéz…

Nem voltál bántó, remélem én sem. Nagy hiányossága ez az írásnak, hogy nem látja az ember rögtön a visszajelzést, hogy tudjon váltani:)

Eszter


Névtelen írta...

Bocsánat, az előbb illett volna hozzátenni, hogy egy sakk-módszertannal kapcsolatos cikkről van szó, mert így önmagában nem érthető, mitől lett ennyire más a gyerekek hozzáállása.

Eszter

Szitya írta...

Kedves Eszter!

A versennyel kapcsolatban. Arra próbáltam rávilágítani, hogy ha azt tanították volna (nevezetesen a logikára jobban "ráfekvő" dolgokat) a suliban végig, a nyolc év során, amit aztán a felvételiben kérdeztek, akkor lehet, hogy jobban ment volna sok gyereknek. A Bolyai ugyanis pont ugyanilyen típusú kérdésekkel operál. És amikor több ilyennel próbálkoztak - a felvételire való felkészülés miatt - akkor a Bolyai is jobban ment. Azaz: ad absurdum, a sokat inkriminált felvételisor sem tűnt volna olyan nehéznek, más (hosszabb távon tartó) felkészüléssel. Tehát, megint csak azt tudom mondani, hogy a gond az, hogy a favágást tanulják a tanterv szerint, viszont a kreativitást, a logikát kérik számon a felvételin. Mindkettő szükséges, és mindkettőt számon kellene kérni. És mindkettőt meg kellene tanítani.

Nem hiszem, hogy rosszabb tanárok lennének, mint voltak. Csak nekik is sokkal több jut a favágásból, és egyre kevesebb a kreativitásból.
És igen, a nyugati példák is nyilván hatnak - ráadásul én meg is éltem egyet. :)
Vicces egyébként, hogy pont Emma volt az, aki azt írta nekem az anyák napi köszöntőjében (többek között), hogy "Anya, neked mindenre van megoldásod." Azt gondolom, hogy ezt az a nyugati, lazább, kevésbé hibakereső, inkább probléma-megoldó hozzáállás adta nekem, ami az ottani oktatási rendszerben jellemző volt.

Viszont az tényleg naivitás, hogy ha "képben van a gyerek", az elég.... Ha könnyebbsége van, ha fogékonyabb azok iránt, amiket mostanság számon kérnek, akkor szerencséje van. Ha már kicsit kilóg (pl, ha lassabb, ahogy Emma - és erre nézd meg kérlek, Tami válaszát, a hozzászólások elején....), akkor már gond van. És hát.... ha képbe helyezed. Azaz: azon a képen kívül, amiben kötelező lennie, belehelyezed abba is rendszeresen, amit majd a felvételi során kérnek számon tőle (mondjuk azzal "szórakoztok" nyaranta, hogy Bolyai-feladatlapokat, illetve negyedikes és hatodikos felvételisorokat oldogattok meg :) ).

Bonyolult, összetett a dolog. Arra szerettem volna rávilágítani, hogy ez most így messze van az ideális rendszertől. Ez fokozza a stresszt, a kudarcélményt... De ez nem jelenti azt, hogy mi úgy töltöttük a nyolcadikos évet, hogy Emma feje fölött nagyokat sóhajtozva ráztuk a fejünket és hangosan jajgattunk, hogy milyen nehéz is most neki.... :) (Hogy az elesős kisgyerek példáját fordítsam át egy kicsit - amiben teljesen egyetértek, és én sem voltam olyan anyuka, aki azonnal jajgatni és sajnálkozni kezdett, ha megütötte magát valamelyikük). Nem, végig bátorítottuk, dicsértük és segítettük. De most már azért kifakadt belőlem, hogy milyen volt ezt megélni - és továbbra is azt tudom mondani, hogy nem hiszem, hogy ez így jó. Azzal persze, hogy nyilván van, aki kevésbé lelkis. :) De hozzátenném még, hogy van jópár fiatal olvasóm (Emma osztályából és csapatából), akik Emmának mondták, hogy mennyire jól leírtam ezt az egészet. Tehát nem elszigetelt vagy agyon-szubjektivizált a dolog.
Kívánom neked, hogy legyen gyereked - ha lehet több is, mert mindegyikkel másként élhetsz meg szinte mindent - és ha nem is pont egy felvételi kapcsán, de majd értsd meg azt, hogy mit éreztünk mi ezalatt a folyamat alatt. :)
Szeretettel:
Szilvi

zsuzsi írta...

Nekem van gyerekem, 17 eves es egyetemi elokeszitore jar (UK), tehat nincs direkt magyar tapasztalatom. En azt nem ertem az idei felveteli korul kialakult botranyban, h ha mindenki gyengebben teljesitett, attol meg a relative jobb eredmenyueket fel fogjak venni. Persze jobb erzes egy 95%-os eredmeny mint egy 60, de ha a felveteli hatar 96%, mert mindenki olyan jot ir (konnyu feladatok), akkor az illeto nem fog bekerulni. Mig egy 59%-os hatarertek eseten, a "gyenge" 60%-os eredmennyel es kudarcerzessel bar, de bekerul.
Iden talan nehez volt a vizsga, de mindenkinek az volt, nem?

Btw itt is ment a siras a biologia erettsegi miatt, amiben foldrajz kerdesek bujtak meg (vagy forditva), de mindenkinek egysegesen ugyanaz, tehat a jobbak azert itt is be fognak kerulni a jobb iskolakba.

Szitya írta...

Kedves Zsuzsi!

Igen, mindenkinek nehéz volt, ezért a kevesebb, mint 50%-os országos átlag. Az érvelésed logikus, csak - szerintem - nem veszi figyelembe a pszichés faktort. egyszerűen kudarc-élményt generál rengeteg gyereknél a kevés elért pont. Még akkor is, ha utána kiderül, hogy az is elég lehet abba a gimibe, ahová szeretne menni.
De lehet, hogy van olyan gyerek, akit ez nem érint meg (csak aztán nehogy azt gondolja később is, hogy elég "félig" tudni a dolgokat...); lehet, hogy Emmám túl lelkis, sőt biztos is, hogy ő nagyon az.
A bejegyzésem lényege kb pont ez lett volna: miért kell olyan felvételi-rendszert kiépíteni, amiben a gyerekek jelentős százaléka kudarc-élményt kap a folyamat során?

Sok sikert kívánok a gyerekednek, és köszönöm, hogy hozzászóltál! :)
Üdv:
Szilvi

izaliza írta...

És ez így van. Szétnyírják a gyerekeket ezzel a felvételivel, és a nagyon nehéz matek feladatokkal.