Válaszok

Eltelt már pár hét, amióta a 200. rendszeres olvasó megünneplésére hirdetett játék kapcsán azt kértem az "idejáróktól", hogy tegyék fel azokat kérdéseket, amikre még választ szeretnének kapni velem kapcsolatban. Nos, azóta már 231 rendszeres olvasója lett blogocskámnak, amit újfent köszönök és igazán ámulok is ezen a szépséges számon!

Összegyűjtöttem csokorba a kérdéseket, amire tudok, most röviden válaszolnék.

Zafiram a végzettségemről érdeklődött, no meg a munkámról. Nos, a végzettségem elég kacifántos, mert Genfben tettem rá szert. Talán a Közgázhoz hasonlíthatnám, nemzetközi kapcsolatok szakon, vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy kétnyelvű (angol-francia) oktatásban részesültem az egyetem utolsó két évében, és abba az illúzióba ringattak minket, hogy majd felelősségteljes diplomaták leszünk, tele az azonnal hozandó életbevágóan fontos döntések súlyával. Tulajdonképpen, a kríziskezelést elég jól megtanították - bár nem a diplomáciában kamatoztatom egyelőre, hanem a családban. :-) Egyébként, a diplomaosztó után egy kicsivel már itthon szolgáltam a közt, és valóban részt vettem ún. diplomáciai tárgyalásokon. Ezt mondjuk inkább köszönhettem a két szinte anyanyelvű nyelvismeretemnek, mint a szakképzettségemnek. Most is visszavár a Minisztérium, tárt karokkal, még pár hét, és kiderül, hogy találunk-e megfelelő számú közös nevezőt! :-)

Khase és Andi-Xsara a svájci mivoltomról és életemről faggattak. Hogy mennyire érzem magam svájcinak? Őszintén, nem igazán. Viszont nagyon tisztelem és szeretem ezt az országot, meg a tényt, hogy megkaphattam az állampolgárságát, mi több, a lányaim is. Valamilyen fajta megmagyarázhatatlan biztonságérzetet ad. És egyébként, Orsi további kérdésére válaszolva, nos ez bizony hiányzik: a biztonságérzet, ami ott olyan természetes volt, mint a friss levegő. Persze, lehet, hogy már ott sincs ez egészen így - legalább is a barátaim elmondása alapján. És hát igen: a legjobban ők hiányoznak, ezek a fontos kapcsolatok, amik a gimnáziumi és egyetemi évek alatt szövődtek.

Julit több minden is érdekli... :-) Sajnálom, a lánykérés nem volt eszeveszetten romantikus - az esküvőnk annál inkább! A lányok névválasztása az egyik kedvenc témám... Legtöbb névnapon ezt ki is szoktam fejteni. Röviden. Zita több okból lett Zita. Hamar megállapodtunk abban, hogy mindkettőnknek tetszik ez a név; külön bájának találtuk, hogy kicsit hasonlít az én családi becenevemre (Szitya), és nagyon vagány, becézést sem igénylő névnek találtuk. Szerintem beletaláltunk nagyon. Ráadásul, a különböző értelmezési verziók szerint boldogságot, illetve gyorsaságot jelent. Tökéletes! Emma nevét Zita születése után egy-két nappal találtam. Zita nagyon hamar és nagy mértékben besárgult, így az ún. "intenzív" osztályra került, folyamatos kék fény alá. Ott volt egy már jó formában lévő koraszülött baba, Emmácska. Akkor már 2300 gramm volt, és elfért az egyébként kézilabdás ápolónő tenyerében. Ez a bájos kép bevésődött, és tudtam: ha lesz még lányunk, Emma lesz. Zolit azonnal meggyőztem, amikor eljött az ideje. Klára és Imola - nos, ott csak fiúnevekben gondolkodtunk... Amikor kiderült, hogy hiába, elég keményen törtük a fejünket (főleg, hogy második névként "ellőttük" már a gyönyörű Annát Zitánál és a nem kevésbé szép Nórát Emmánál). A vége az lett, hogy én is ajánlottam két nevet: Klára és Róza, Zoli is kettőt: Imola és Flóra. És aztán mindketten levettük a másik listáján szereplő kevésbé tetszőt. Zoli nem tudott a Rózával megbarátkozni; én pedig a Flórát babonából nem akartam (ismertem egy kedves, ámde sajnos nagyon beteg Flórát). A második neveknél Imónál rögtön egyesség volt, mert a Rékát mindketten nagyon szeretjük, csak annak idején annyira népszerű volt, hogy féltünk: a végén még akad majd egy másik Balogh Réka is az osztályában. Kláránál a Szilvia a szülés előtt pár perccel dőlt el... :-)
Kérted még a mostanság olvasott könyveket. Ezekről nemrégiben írtam. Így most csak az én aktuális olvasmányomat jelezném: Szabó Magda: Pilátus. Igazán megrázó és magával ragadó regény az öregségről...
Heni azt kérdezte, hogy ismertek-e már fel valahol. Nos, nemrégiben igen... Írtam is róla. És az is derült már ki párszor, hogy olyanok is rendszeres olvasóim, akikről igazán nem feltételeztem volna...
En-Hababann azt kérdezte, hogy hogyan lehet négy gyereket egy irányba terelgetni. Ha ezt a szó fizikai értelmében értetted, akkor: néha nagyon nehezen, ezért sem merünk még nagyon belevágni külföldi városnézésekbe. Ha átvitt értelemben, akkor pedig annyi a gyors válaszom, hogy eszem (eszünk) ágában sincs ugyanabba az irányba terelgetni őket! Sőt! Arra biztatjuk, hogy mindegyik találja meg a maga számára legmegfelelőbbet!
Birskörte egy praktikus kérdést tett fel. Mégpedig, hogy hol vannak a környéken a legjobb játszóterek a környéken. Természetesen a szomszédságunkban lévő Önkormányzati parkban található szuper játszóteret (és az egész parkot) ajánlanám első körben. De jó tud lenni nyáron a hűs Pálffy téri játszótér is, és gyakran szemezek mostanában az árpádföldi Délceg utcában lévő frissen felújított játszótérrel is.
Kedveslány afelől érdeklődött, hogy mikor van időm sportolni. Nos, eddig abban a szerencsében volt részem, hogy én osztottam be a (munka)időmet is, ezért akár egy-egy reggel vagy délelőtt is nekivágtam, ha sikerült. Amúgy pedig sokszor akkor futok, amikor a lányoknak atlétikája van - az annyira adja magát! No meg hétvégén, akár megint csak a lányokkal - hiszen itt van tőlünk kb. 10 méterre egy zseniális park, futópályával! Sosem megyek edzőterembe - arra sem időm, sem erre szánandó összegem sincs, meg minek, ha egyszer "házhoz jött" a sportlehetőség. Mostanában sokat nordic walking-olok, ráadásul ebben akad egy remek társam is!
Iméont Zoli könyvének sorsa érdekelte. Azt kell, hogy mondjam, hogy az most (stílusosan :-) ) téli álmot alszik... A helyzet az, hogy most annyi, a megvalósulás szélén billegő, új projekten dolgozunk, hogy ezt most kénytelenek voltunk félre tenni. De, remélem, nem végleg!
Dius nagyot kérdezett, életem legnehezebb döntéséről. Ez azért elég intim dolog, de talán ami értelemszerűen publikus lehet, és tényleg hatalmas döntést jelentett, az a hazatérésem Magyarországra. Hiszen akkor még a szüleim kint voltak Svájcban, nekem baráti és "szerelmi" életem is ott volt, mégis, tíz év honvágy után úgy éreztem, hogy ha nem próbálom meg újra a magyarországi életet, akkor örökké haragudni fogok magamra. És.... megérte! Zoli miatt, természetesen!
Móni (Bécsből) azt a teljesen jogos kérdést tette fel, hogy mit szólnak a lányok a nyilvánossághoz. Egyelőre nem zavarja őket. Sőt! Némi büszkeség tölti el őket - és imádják a blogból kivonatolt könyvüket! Volt már olyan, hogy Zita erről-arról megkérdezte, hogy "Ezt megírod a blogban?" (vagy: "ugye nem írod ezt meg?"). Eddig úgy tűnik, eltaláltam a mértéket, mert még nem reklamáltak (pedig Zita rendszeresen olvas). De tény, hogy néha úgy érzem, hogy feszegetem a határokat, és bizony másfajta megoldásokon is gondolkozom. Mert hogy a blog profilján nem akarok változtatni, nem tudok közéleti lenni, vagy ötlettárrá átváltozni, úgyhogy fő a fejem a blog sorsát illetően. Az igényem, hogy a család történéseit és az ezzel kapcsolatos érzéseimet rögzítsem továbbra is nagyon erősen fennáll, ráadásul jó szelepnek érzem ezekben a mostani, igazán nem egyszerű, időkben.
Végül, Zsozsister kérdésére felelnék, mely' szerint hogyan lehet a lányokkal a "nemszeretem" házi feladatokat elvégeztetni. Nos, vagy érveléssel, vagy határozottsággal, vagy felajánlott segítséggel... Valamelyik tuti bejön! :-)
Adós maradok még Dolinka azon kérésének, hogy mutassam be egy átlagos hétköznapunkat vagy hétvégénket. Igyekszem majd visszatérni rá. Ez önmagában kitesz egy teljes bejegyzést.
Remélem, most már mindenki kíváncsisága enyhült kissé (de nem annyira azért, hogy ne folytassa a rendszeres olvasást! :-))!