Nyerni vagy nyerni hagyni

Mostanság, egy-két nevelési irányelvünk helyességén, megalapozottságán töprengek. Mivel egy bejegyzésben túl hosszú lenne, így szétszedem őket.

Két jelenetecske.
1. Még az olasz nyaralás során, egy tízpercnyi időre, alkalmunk nyílt Zolival egymással is teniszezni. Zita nézte, közvetítette a meccset, és önkéntes - és felkérés nélküli - bíróként is közreműködött.
"- Öt négy Anyának, de Apa, te még mindig hagyod magad!"
2. Balatonbogláron már, pingpongozunk Zitával (elég sokat tesszük ezt idén - vele, és a többiekkel is). Zita egészen jól belejött a dologba, de lássuk be, nekem még mindig sokkal jobban megy. De azért "meccsezünk".
"-Naaaa, Anya, ne üssél már ilyen nehezeket!!!"

A nevelési merengésem tárgya tehát az, hogy meddig lehet és kell a gyerekeket nyerni hagyni?

Társasozni és kártyázni is sokat szoktunk mostanság - az átlagnál is jóval többet, hála a zimankós nyárnak. Imola például ragaszkodik ahhoz, hogy megtanuljon kanasztázni. Hát, már ott nehézségekbe ütközik, hogy megtartson ennyi lapot. Eléggé természetes tehát, hogy segítünk neki. Az Activitynél, a pingpongos forgóknál mindenféle könnyített feltételekkel játszhatnak a Kicsik. Ez normális, nem? A többi játékban is szinte nekik szurkolunk: nem feltétlenül ütjük őket ki a Kinevetavégében vagy a Boszorkányfutamban. De aztán néha mégis. Mert végül is, ez a játék célja.

Szóval, igyekszünk kor szerint beállítani a nyerési esélyeiket. Viszont akkor a Nagyok esetleg észreveszik. És reklamálnak. És vajmi keveset számít, hogy ha azzal érvelünk, hogy velük is így csináltuk... Pedig milyen jó azt látni, ahogy Imola jön vigyorogva, hogy "Megvertem Apát pingpongban!", miközben az asztalt is csak ritka esetben találja el....

No de, mennyire érdemes hagyni magunkat? Hiszen a kudarctűrő-képességüket is fejleszteni kéne. Nálunk például Emmánál, mert neki olyan nincs is. Imola is rafinált, mert ha vesztésre áll, akkor azonnal görbül lefelé a szája és csalással vádaskodik. Zita egészségesen áll ezekhez a dolgokhoz; viszont bosszantja - és felháborodásának hangot is ad-, ha kiszúrja azt, hogy valamelyik húgával szemben "hagyjuk magunkat". (Miközben, ugye, engem arra szólít fel pingpongozás közben, hogy azért egy picit kevésbé erőltessem meg magamat....)
Hozzátenném, hogy valószínűleg, nálunk ez a "nyerni vagy nyerni hagyni" dilemma azért nem olyan életbevágó, mert lássuk be: ők négyőjük között nem kímélik annyira egymást....
Hallottam olyan szülői véleményt, hogy egy gyereknek kell egy nagy adag kudarc ahhoz, hogy méltányolni tudja a nyereségeket. Ha mindig minden az ölébe hullik, nem is fog tudni annyira örülni. Más vélemény viszont úgy szólt, hogy az ő gyermeke rosszul viseli a kudarcot, ezért inkább nem viszi el bizonyos megmérettetésekre - gyakorlatilag csak azokra, ahol nagyon nagy az esély valmilyen fajta győzelemre. Sportkörökben mozogva, tipikus még a "hárító" szülő: a hiba a bíróban, az ellenfél "csalásában", a helyszínben és a felszerelésben keresendő (és találandó!), nem az ő gyermekében.
Ezt nem helyeslem. De nehéz ám összekaparni egy vesztes gyermeket!!! Akár egy tenisz- vagy vívóversenyen, akár egy balul elsült Kockapóker után!
Emma teniszedzője azt javasolta a minap, hogy néha játsszon Emma egy másik tanítványával. Igaz ugyan -állította az edző-, hogy nem olyan ügyes, mint Emma, de nem árt az, ha van olyan ellenfele, akin a magabiztosságát duzzaszthatja. Furcsálltam. Aztán Emma egy kis versenyen (ún. Play&Stay) összesorsolódott egy olyan, 12 éves kislánnyal, aki kategóriájában országos elsők között van, feljebb is versenyez már, sőt, csapatban a felnőttekhez is berakták. Emma szépen helyt állt ellene, de persze kikapott - és sírt. A 12 éves kislány eljött "gyakorolni", önbizalmat duzzasztani. Na, ekkor beláttam, hogy Emma edzőjének valószínűleg igaza van.

Szóval: kérdéseim, kétségeim arra vonatkoznak, hogy mennyire és meddig hagyhatjuk őket nyerni, és mennyire és meddig hagyhatjuk őket kudarcokkal szembesülni.
Próbáljuk megadni a magunk válaszait; már csak abban kell bíznunk, hogy a mi négyesfogatunk számára ezt helyesen tesszük.