A pankrátor, a harcos, a zenész és a vetítő

Klára kapott Húsvétra egy foglalkoztató-füzetet. Az a címe: "Az én családfám". Klára imádja az ilyen megfejtendő, kitöltendő, beleírandó, kitalálandó, megfejtendő holmikat, így ennek is nagyon örült. Ahogy egyébként most mindennek. Jó passzban van a drága és igen vicces is mostanában. Mondhatni, hogy minden étkezésnél megnevetteti az egész asztaltársaságot....

Szóval, amióta megkapta ezt a füzetecskét, szorgalmasan töltögeti. Már beleírta a nevét, korát, címét, az ovija és sulija nevét és címét, a tesók számát és neveit, meg még pár dolgot. Aranyos, mert ha már megtanulta az adott (írott) nagybetűt, akkor helyesen használja, ha viszont nem, akkor nemecsekké válnak a pechesebb családtagok és földrajzi nevek.
Tegnap éppen azokkal a rubrikákkal küzdött, hogy hobbik, kedvenc időtöltések. Amikor belekukkantottunk a füzetébe, amit az étkezőasztalnál töltögetett, annál a bekezdésnél, hogy "Sportok, amiket szeretek - nézni vagy csinálni:", a következő felsorolás állt: "futó atlétika, torna, kardvívás, műugrás, pankráció és így tovább". Zitával együtt "kukucskáltunk" és együtt kaptunk egy kisebb röhögőgörcsöt.... Amikor kissé magamhoz tértem, azért elgondolkoztam. Pankráció?! Hát hol a csodában hallhatott-láthatott ilyesmit ez a drága gyermek? Mert hogy itthon sosem néztünk még ilyesmit, az tuti! Zita éles memóriája sietett a segítségemre: amikor Vera barátnőméknél voltunk Füreden, a Nagyfiú kapcsolgatott a csatornák között, és ő időzött el egy pankráció-közvetítésen. Klára is láthatta.

Zita három hete sírva ért haza. Tornaórán rendes fekvőtámaszokat kellett csinálni, számolták és osztályozták. A gond ott kezdődött, hogy addig csak térdtámaszos fekvőt gyakoroltak, most meg hirtelen a rendeset kellett produkálni. Az 5-öshöz 17-et kellett úgy csinálni, hogy a tanár (férfi, és a két osztály lányait tanítja!!!!!) egy teniszlabdát tart, amihez hozzá kell érni a mellkasnak (hm, hm....). Nos, Zita, aki napi 2-3 órát edz és tartja a kezében órákon át a kb. félkilós kardját, csak egyet tudott így csinálni. Ami, ugyebár, 1-est jelentene (eddig csak 5-öse volt tornából, beleértve az előző évét is). Annyi könyörületet gyakorolt a távolról kissé furának tűnő tesitanár úr, hogy a tavaszi szünet után újra próbálhatja. Na most, a mi elszánt, HARCOS leányunk éjjel-nappal gyakorolt; mindenkivel konzultált, hogy mi is a helyes technika. Tegnapra eljutott húszig, elég fura módszerrel, de én nem szólhatok semmit: ilyen mellkasos formában én egyet sem tudok csinálni (mondjuk, Zita édes volt, hiszen úgy is érvelt, hogy könnyű a kisebbeknek, akiknek rövidebb a karja, no meg a bögyösebb évfolyamtársak is szerencsésnek minősültek...). Én elismeréssel adózok a kitartása, a küzdelme és az eredménye előtt. Viszont izgul szegény, ami nem biztos, hogy a kritikus pillanatban jól jön.... Ezekben a percekben ér véget a tesióra, remélem, majd jelentkezik.... De annyira lenyűgözött, hogy elveimmel ellentétben (mely elv azt mondja ki, hogy a pedagógusokról soha nem mondok semmi negatívot, akárhogy is gondolom, mert a tiszteletet fontosnak tartom), azt ígértem Zitának, hogy ha esetleg becsmérlő megjegyzést kap (fogalmazzunk úgy, hogy hajlamos rá a tanár úr), vagy nem megfelelő jegyet, bemegyek a legközelebbi fogadóórára! (És mindenek előtt azt is megkérdezem tőle, hogy biztos, hogy nem sért-e semmi szabályt az, hogy a lányok MELLÉHEZ tart egy teniszlabdát....) Mert akárhogy is: egy jó pedagógusnak értékelnie kell a szemmel látható fejlődést, és fel kell tudni mérnie, hogy ez mekkora (rendszeres) erőfeszítést igényelhetett.

Zitáról még valamit: tegnap is nagy izgalmat élt át. Először mehetett a zeneiskola nagy fúvószenekarába, ami (bár nem szereti, hogy így emlegetem) igazán nagy megtiszteltetés. Ez tényleg egy komoly zenekar már, teljesen élvezhető és vállalható előadásokkal. Sokat lépnek fel, sokat utaznak. Zita félt, hogy nem fog neki menni. Nyilván nem is fog egyik napról a másikra, ez természetes. Mindenesetre vidáman, és megkönnyebbülve tért haza: kedvesen fogadták, segítőkészen, és a Rákóczi-indulót játszották. Ez azért is örvendetes fejlemény, mert ez azt jelzi, hogy túllendültünk a fuvolatanár-váltás okozta sokkon. Így a kezdeti hónapok eltökéltsége után (amely során szinte az összes létező hangszert felsorolta, amikre majd váltani szeretne), most már kitisztult: marad a fuvolánál és az időközben teljesen megszeretett új tanárnőnél. És ez jó.

Ha már a zenénél tartunk, mindenképpen meg kell örökítenem azt az igazán örvendetes tendenciát, amit Emma mutat be mostanság. Állandóan gyakorol! Zongorázik reggel, délben, este. Gyakorol, gyakorol és gyakorol. Szívesen, noszogatás szükségessége nélkül. Szemmel láthatóan élvezi, már néha be-bedől, mint egy "profi" zongorista - és hát, igazán nehéz darabokat ráz ki az ujjacskáiból. De számomra az a legnagyobb öröm ebben, hogy azt látom, hogy ő is örömét leli benne! És azt gondolom, pont ez a zenélés lényege!!!

Végül, de nem utolsósorban, essék szó a legifjabb is. Imóca, aki nemrégiben megszabadult haja hosszától, fura szokásokat vett fel mostanában. Simán, szemrebbenés nélkül, állít olyan dolgokat, amik mindenki számára (értsd ő és a beszélgetőpartnere) nyilvánvalóan ellentétesek a valósággal. Pl.: "Mostál fogat és arcot?" "Igen!" Bólogat vidáman, a pofiján barnálló nutellafoltokkal... vagy "Azt a rajzot Klára készítette?" (Be is kereteztem, egy nyuszivárós mű.) "Nem!!! Én!!!" És ezt úgy állítja, hogy a szeme is csillog a huncutnak szánt vigyortól. Nos, nem igazán tudom, hogy miként kéne ezeket a megmozdulásait kezelnem. Hiszen gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogy kiejti a csacsiságot, fény derül a turpisságra! Mindig megdorgálom őt ezekért a valótlanságokért, de nem tudom, hogy mennyire kéne erőteljesnek lennem. Ő ugyanis azt hiszi, hogy ez vicces, és bizonyos fokig az is. Mindazonáltal, veszélyesnek is tartom, ha túl sokat ingadozik az igazság mezsgyéjén. Hm.