Pages

2011. április 13., szerda

Kutatás

Azzal kezdeném, hogy engem mindig is szórakoztattak a teljesen hajmeresztő összefüggéseket kutató felmérések. Amikből aztán kiderül, hogy a kék szeműeknek több háziállatuk van, mint a barna szeműeknek. Vagy az, hogy akik a tengerpartot választják nyaralási célpontjuknak jobban szeretik a nyalókát, mint a hegyekbe vágyók; ugyanis ez utóbbiak inkább a gumicukorra voksolnak. Netán azt is megtudhatjuk, hogy a Hollandok jobban szeretik a tojás fehérjét, mint a sárgáját, a Portugálok meg pont fordítva. Esetleg kiderül, hogy a szőke hölgyek gyakrabban felejtenek el szalvétát tenni terítéskor, mint a vöröshajúak. No meg az is nagyon érdekes tud lenni, amikor kiderül, hogy az irodában dolgozó férfiak szívesebben fogyasztanak májkrémes szendvicset, mint a fizikai munkát végző társaik, akik inkább a kolbászos-sajtosra voksolnak. És ki ne örülne annak az információnak, hogy a konyhában többet tüsténkedő férfiak hamarabb kopaszodnak, mint a gasztronómiában kevésbé jártas pasik?

Szóval, jók ezek a felmérések. Az utóbbi időben elég sok helyről megkaptam egy "érdekes" kutatás eredményét... Igen, arról a bizonyos angol felmérésről van szó, amiben azt állítják (most a hvg-s forrást idézem), hogy "Négy lány katasztrofális helyzetbe hozhatja a családot".  Ez a velveten úgy jött le, hogy melyik családtípus a boldogabb. Minimum kettő, maximum négy-gyerekes családokat kérdeztek meg Angliában arról, hogy mennyire boldogok... A hvg-s hír már inkább harmóniáról beszél. Nos, ezek szerint, az ideális családmodell a két lányos lenne (még 16 év alatti gyerekekkel rendelkező szülőket kérdeztek...). És, a lehetséges 12 kombináció közül a csúfos utolsó helyen végez a négy lányos, közvetlenül a két fiú-két lány előtt, ami megelőzi a három lány-egy fiú és a három fiú-egy lány megoldást... Tehát, a négyfiús variációtól eltekintve, amelyik azért a hatodik helyen áll, négy gyerekkel totális boldogtalanság az élet....

Vajon hogyan mérik a boldogságot? Mosoly/négyzetméter? Vagy "I love you honey-bunny"/óra? Mi a mértékegység? Mikortól kapunk elégséges és mikortól kiváló osztályzatot?  És hogyan mérik a boldogtalanságot? Hajtépés/nap? "Hülye vaaagy!"/ fő? Mikortól van bukás?

No és? És ha így lenne? Nekünk a legnehezebb, legrosszabb. És? Mi a teendő? Mire jó ez a kutatás? Hogy akinek három lánya van, az ne vállaljon negyedik gyereket, nehogy az is lány legyen? (Különben is, ha fiú lesz, akkor is lezuhannak az addigi negyedikről a tizedik helyig...)

És hogy mit is gondolok én erről a felmérésről? Akik rendszeresen olvasnak már megállapíthatták, hogy nem tűnök boldogtalannak ezzel a ténnyel megáldva, hogy négy szépséges, különleges, egészséges, okos-ügyes és persze sokszor hisztis és veszekedős leányzó anyukája vagyok. Mindig is szerencsésnek vallottam magamat emiatt. Nehéz velük, de a világért sem cserélnék senkivel.

Természetesen, megmutattam ezt a felmérést a családnak is. Zoli, aki mostanában nincs jó passzban (NEM, nem azért, mert a négy lány túl sokat veszekedik!!! Munka.) azt mondta egy kissé csüggedtebb pillanatában, hogy sokszor érzi úgy, hogy mi a széllel szemben megyünk sok szempontból, íme hát, itt egy újabb... :-)
Amúgy ő is csak egy viccnek tartja.

A múlt hétvégén pedig, amikor ez a négy leányzó képtelen volt arra, hogy békében játsszon egymással, leültem közéjük, és elmeséltem nekik ezt a kutatást. Megkérdeztem tőlük, hogy egyetértenek-e vele? "NEEEEEEEM!- jött a válasz kórusban."
Azóta pedig, ha mégis összekapnak, csak felsóhajtok: "Nahát, talán mégis igaza van annak a kutatásnak a négy lányos családokkal kapcsolatban!" És a hőbörgök elcsendesülnek, a visítók nem visítanak tovább, a "hajtépők" nem tépik tovább egymást és a veszekedők lecsillapodnak.

Szóval, végül is, jók ezek a felmérések....


     

2011. április 12., kedd

Egy döntés, két gyerek, több verzió, sok fordulat

Ismét Klára és Imola beiskolázásáról lesz szó. Aki már unja, ugorhat....

Január környéke:
- Na, lányok, egy vagy két osztályba szeretnétek menni?
- Egybe!!! És "a"-sok szeretnénk lenni!!!

Március eleje:
- Na, lányok, együtt vagy külön a suliban?
- Külön! De mind a ketten "a"-sok szeretnénk lenni!!!

Március közepe, első "iskolára felkészítő" foglalkozás után:
- Melyik tanító néni tetszett jobban?
- Kriszta néni! - szólt a válasz kórusban.

Március vége felé, a második iskolás foglalkozás után:
- Most ki tetszett jobban?
- Kriszta néni! - vágta rá Imola.
- Nekem mindkettő - felelte Klára.

Április eleje, a harmadik foglalkozás után, amit külön töltöttek el:
- Akkor most mondjátok, lányok: melyik tanító néni tetszett jobban?
- Kriszta néni! - Imó határozottsága nem csökkent.
- Nekem mindegy. - Klára határozatlansága sem.
De ezúttal tovább mentem:
- És a másik kettő tanító néni közül? (értsd: napközis tanítók)
- Márta néni - jött újra Imó válasza először (Márta néni Kriszta néni párja).
- Rita néni! - ezúttal Klárának is volt véleménye.
Újabb kérdés, logikus:
- És, milyen volt külön lenni?
- Jóóóó! - jött az egyöntetű válasz.
Majd Imola hozzátette:
- Én nem akarok a Klárával egy osztályba járni!

Pár nappal később:
- Nos, csajok, döntöttetek?
- Igen, Kriszta nénihez megyek, "a"-s leszek, és nem a Klárával leszek! - Imola megdöbbentően magabiztosan jelentette ezt ki.
- Nekem jó Angéla néni - jött meg Klára "hangja" is, - de én az Imóval szeretnék lenni.

Újabb pár nap eltelte után, jó néhány ilyen-olyan agitáló beszélgetéssel a hátuk mögött:
Ezúttal Zita kérdezte:
- Kicsik, eldöntöttétek már, hogy ki melyik tanító nénihez megy?
- Kriszta néni! - jött a válasz Imolától.
 - Angéla néni! De én Imolával szeretnék lenni... - Klára sem engedett az elképzeléséből.
A miértekre, bárhogy is csűrjük, nem kapunk választ.

Végül, tegnap (legnagyobb meglepetésünkre):
Kérdés nélkül, egyszer csak jött Imola:
- Na jó, menjünk mind a ketten Angéla nénihez, én is a Klárával leszek!
Az eddig soha fel sem merült verzió....

És most pár vélemény:

Zoli:
"Döntsék el ők!"
(Megjegyzés: ha! elég csak elolvasni a fentieket...)

Anyukám:
"Legyenek együtt, mert az úgy sokkal praktikusabb, könnyebb a számunkra!"

Apukám:
"Legyenek külön, mert Klára nagyon elnyomná szegény Imót!"

Anyósom:
"Próbáljuk ki külön, legfeljebb megkérjük, hogy hagy lehessenek mégis együtt!"

Óvónő:
"Nehogy már szétszedjük a testvéreket! Hát, ha már a testvérek sem tudnak egymással megmaradni, hová tart a világ?!"

(Iskolai) Pszichológus:
(Megjegyzés: Ő nagyon lelkiismeretesen körbejárta a témát, beszélt a tanító nénikkel, megszervezte, hogy külön menjenek a Kicsik, odafigyeltek erre, utána felkeresett engem újra, hogy megbeszéljük a tapasztalatokat.)
"A tanítónők és az óvodai pszichológus véleménye szerint, és az alapján, amit az anyuka elmond, és amit a külön töltött foglalkozás után tapasztalt, nyugodtan mehetnek két külön osztályba, az majd segít nekik a saját személyiségük kibontakoztatásában."

Zita:
"Jaj, ne menjetek már két külön osztályba! Az "a"-sok meg a "b"-sek mindig utálják egymást, és akkor ti mit fogtok csinálni? Meg különben is! Maradjatok már együtt!!!"

Emma:
Nincs véleménye, számára csak az a fontos, hogy jöjjenek végre a suliba húgai, no meg, hogy Imola is németet tanuljon, mint ő.

Én:
Hát igen, ez az.... Úgy vélem, hogy jót tenne nekik a különválás, de tény, hogy logisztikailag nehéz lesz / lenne megoldani, és persze, van bennem aggodalom bőven, hogy nem okoznánk-e ezzel valami kis traumát. Mégis csak ikrek. Szegények. (A mérleg jegyében született ikrek, a mérleg jegyében született anyjukkal.)

Csütörtökön és pénteken van a beiratkozás. Én forgatok, Zolira marad a feladat.
Még mindig nem tudom, hogy az pontosan miből is fog állni..

Lehet fogadni.... 

2011. április 11., hétfő

A sportolásról

Tegnap délelőtt ismét részt vettünk a Vivicittá Városvédő Futáson. Megint hármasban, Zita, Zoli és én. Ezúttal mindannyian ugyanazt a távot futottuk, a 3,5 km-est, mert kissé szerencsétlenül alakult a két, számunkra érdekes, futószám időbeli beosztása: bő két óra választotta el a kettőt, amit nem akartunk az igen csak jeges szélben tölteni. Így is eléggé fáztunk, egészen az indulásig. Akkor már egészen jó idő volt.

Mindannyiunknak jól sikerült: Zoli, a többezres tömegből kb. 30.-ként futott be, Zita ismét lehagyott, de nem sokkal, és ő is és én is, jóval gyorsabban tettük meg a távot, mint tavaly. Amiért mentünk, "megkaptuk": jó hangulat, sok ember, vidám együtt-sportolás és az öröm, hogy kicsit "legyőztük önmagunkat". 

Odafelé menet, a kocsiban, viszont kevésbé pozitív szemléletű beszélgetést folytattunk (pedig akkor még Luluról mit sem sejtettünk). Mondjuk úgy, hogy a mai magyar sportolás helyzetéről. Onnan indult, hogy noha Zoli élenjáró focistamúltra tekint vissza (ifiként válogatott is volt, majd jött egy karrier-törő sérülés), és a mai napig szereti kergetni a labdát, ő is egyetértett velünk abban, hogy roppant bosszantó azt hallani, hogy kormánydöntés (vagy inkább kormányfői?) alapján, 2,5 milliárd forint kerül szétosztásra hat (!) futball-akadémia között. 

Először is: miért pont a foci? Hát hol áll abban Magyarország? És mióta áll ott, ahol? És más országokban, ahol a foci tényleg foci, kell az állami tőke? Dehogy! Hiszen ez pont egy olyan sportág, ahol az üzlet is "megtalálja a számítását"! És ha már foci, és ha már ennyi pénz: miért csak hat nagy kap? Miért nem kap a sok kicsi is? Miért vagyunk ilyen "elitisták"? És ha már 2,5 milliárd a focinak, akkor kérdem én: mennyi a vízilabdának? Ja, annak semmi? Hát igen, miért is, hiszen ott még jók is vagyunk. Az más, hogy uszoda alig van Magyarországon, és azok is olyanok, amilyenek, dehát az kit érdekel. 

Vagy. Miért nem a vívás? Persze, hazahúz a szívem, ugye? Nos, mondjuk inkább azt, hogy belelátok. Alig vannak vívók, mert semmilyen segítséget nem kapnak ezek a klubok. Nincsenek pásttal ellátott vívótermek. A BVSC, ahová Zita jár, ebből a szempontból ritkaság, mert ott vannak. Apró probléma, hogy versenyeket azért nem lehet náluk szervezni, mert hétvégente kiadják a termet egy mannöken-iskolának (akik a tűsarkúikkal tönkreteszik a pástot....) azért, hogy legyen pénze az egyesületnek. Az egyesületnek, amelyik nemhogy mezt és fegyvert nem tud adni a vívóinak, de egy kiutaztatást sem tud megoldani, sem belföldön, sem külföldön. Az, hogy egy 13-14 éves kisfiúnak arra nincs kerete, hogy az anyukájának hazatelefonáljon, hogy harmadik lett 118 versenyző közül egy nemzetközi tornán, hanem kölcsönkér egy mobilt egy sms erejéig. A vicces az, hogy ebbe az egyesületbe jár a jelenleg ismét felelős politikai pozícióval rendelkező kerekesszékes olimpikonunk mindhárom gyermeke, és még így is itt tart a dolog. Eléggé elkeserítő, és nem kicsit bosszantó, hogy ha Zita edzői, mint a junior válogatottak női és férfi edzői, kénytelenek egy hétre elutazni, akkor nincs egy segédedző, aki edzhetné őket, hanem akkor "önállóan" kell edzeniük, és nem mellesleg, felkészülniük a versenyükre (amin ugyancsak nincs jelen az edzőjük). Ugyanis nincs pénz segédedzőre.Most már nincs pénz arra a nyugdíjas bácsira, aki a tagdíjakat szedte. A lámpát az előtérben csak akkor kapcsolhatjuk fel, ha már vaksötét van, mert spórolunk. Az elmúlt két év alatt egyszer sem volt pénz vécépapírra a vécében és szappanra a mosdóban. Az öltözőben szó szerint összerogynak a szekrények, de Zita edzője az, aki jön, és megpróbálja pár kalapácsütéssel összetákolni.

No de, ott van a már olimpiai aranyérmes Igaly Diánánk, aki nem talál lehetőséget arra, hogy itthon eddzen a következő olimpiára. Mondjam tovább? Ott a kézilabda, az öttusa, a kajak-kenu. Mindenki látja, aki abban az adott sportban van, hogy milyen körülmények között edzenek az egyébként kiemelkedő sportolók. Feltételezem, sok sportágat találhatnánk, ahol a nehézségek dominálnak.

Mindazonáltal, szerintem még mindig nem ez a legnagyobb gond. Mert esetleg nem lesz annyi olimpiai bajnokunk, és lesz még több focistánk, akiknél már azt sikerként könyvelhetjük el, ha "csak" 5:3-ra kap ki a másik ellen. Nem, a gond ott van, hogy a tömegek nem sportolnak. És szerintem, ennek a pénznek a tömegsportban lett volna a helye. Nem vagyunk egy sportos nép, lehet. De azért, ha többször az orrunk alá dugnák a - nem túl drága - lehetőséget, talán többen élnének vele. 

Megkérdeztük Zitát, hogy hányan sportolnak az osztályában rendszeresen, netán egyesületben. A 28 fős osztályból, kis jóindulattal 4-5-öt tudott összeszedni. Ez, a régi osztályában, kettő volt! Nem hinném, hogy ez így normális. Nem arra gondolok, hogy ej-ej, miért nem versenyeznek többen, mert az pont nem fontos. De miért nem mozognak többen? Talán, mert senki nem biztatja őket. Talán, mert nincs a közelben lehetőség, amit a szülő és a gyermek is könnyen ki tud használni, meg tud szervezni. Talán, mert a közelben lévő lehetőség drága. Talán, mert a közelben lévő lehetőség csak a kiemelkedő, versenyző típusú gyerekeket és felnőtteket várja. Talán, mert már az iskolákban is az iskolai sportköröket csökkentik le, mert nincs már pénz kifizetni a tanárt, és mert ki kell adni a tornatermet bérlésre, hogy "termeljen" egy kis pénzt a sulinak.

Most komolyan: biztos, hogy annak a 2,5 milliárdnak a fociban, azon belül is hat egyesületnél a helye?
A képet a www.futanet.hu-ról vettem. Az ügyesebbek felfedezhetik a tömegben Zolit.


Itt pedig Zitát... (segítek: fekete futónadrág, fehér baseball-sapka, hatalmas vivicittás póló)

2011. április 10., vasárnap

Sajnálom

Két évvel ezelőtt, Húsvétkor, hosszas őrlődés után, engedtünk az évek óta tartó könyörgésnek, és lett két igazán aranyos törpenyulunk: Lulu és Gizi. Húsvétra kapták a lányok, és többet nem is voltak hajlandóak megválni tőlük. Hezitálásunk egyik fő oka nem is az volt, hogy még egy gondot és felelősséget veszünk a nyakunkba (bár az is), hanem, hogy vajon meddig élnek ezek a jószágok, nehogy túl korai dráma adódjék...

A nyuszikat eredetileg úgy gondoltuk tartani, hogy tavasztól őszig nálunk, a téli időszakban pedig "panzióban", ismerősnél. De menet közben rájöttünk, hogy a kint tartott nyuszik ugyanúgy vastagabb bundát növesztenek és tökéletesen eltelelnek. Ketten voltak, mindig összebújva: egy szép szürke-fehér és egy zsemleszínű-fehér. Így aztán a telet is nálunk töltötték.

A bonyodalmak a következő tavasszal kezdődtek. Gondolom, egyéves "nagynyusziként", a tavasz szelét érezve, felébredtek bennük a hormonok, de legalább is a zsemleszínű Giziben. És elkezdte "molesztálni" a vele egyébként értelemszerűen egynemű Lulut. Méghozzá nem akárhogy... Lulu szegény rettegett már Gizitől, aki harapta és tépte őt, no meg igyekezett volna rábírni őt olyasmire amire ők ketten együtt nem voltak alkalmasak...

Gyors állatorvosi konzultáció után kiderült: ennek fele sem tréfa: ha együtt hagyjuk őket, végzetes kimenetelű is lehet a harc. Így aztán két külön ketrecbe kerültek. Először biztattak bennünket: egy-két hónap, és lenyugszik Gizi, de nem így lett. Akárhányszor megpróbáltuk őket újra összeereszteni, ugyanúgy végződött a dolog. Így aztán maradtak külön. Két ketrec, annak tisztántartása, nem volt nagy öröm. Fel is lázadt Zoli egy idő után. Végül, Emma egyik osztálytársnője szívesen befogadta a "támadót", Gizit, és elvitték ketrecestül. Jó megoldás volt, mert továbbra is tudunk róla mindent, látogatható is, hiszen közel laknak, és ráadásul, az osztálytárs apukája állatorvos, így garantáltan jó kezekben van. Gizinek azóta is arany élete van, mert ott még a házba is beengedik.

Lulu maradt nálunk, és a gyerekek rendesen gondozták: enni és inni adtak neki minden nap. Néha ugyan összevesztek, hogy ki etet, de éhen sosem maradt. A takarítását és "átmozgatását" is mindig elvállalták.

És eljött az újabb tavasz. Ma kissé szétszéledt a család, kinek itt, kinek ott volt programja. Amikor hazaértünk, Lulu már nem élt. Zita talált rá, hiszen ment volna "köszönni" neki, ahogy szokta. Zokogva jött, hogy Lulu már nem él. A Kicsik meglepően jól viselték. Emma még nem ért haza az ő kirándulásából, rettegek a reakciójától, hiszen ő volt azért a legnagyobb Lulu-barát. (Update: hazaért és kiborult)

Eljött Gizi új gazdája, az állatorvos-apuka és azt mondta: összeomlott a vérkeringése. Vagy a nagy szél, vagy a lomtalanítás, vagy csak úgy, semmi. Volt már egy ilyen esetünk, egy másfél éves gyönyörű Briard kutyával...




Nagyon sajnálom. Aranyos nyuszi volt, a gyerekek szívesen gondoskodtak róla, és rossz ez, amikor szembesülnek, szembesülünk az elmúlással. Most nem jó nekünk.

2011. április 5., kedd

Emma tudja

Autózunk. Kicsit esik az eső, kicsit süt a nap...Velem van Imola, Klára és Emma.
Emma töpreng, és olyan "emmásan" megkérdezi: "milyen hónap is van most?"
Mondom neki, hogy a bolondoké. Ó, április, jön rá. Aztán, de ez csak feltételezés, mert én előre, az útra nézek, elkezdi számolgatni az ökle "dudorain": "január, februááár, március, áááprilis! ez az! csak harminc napos!!!"

Érdeklődésemre, hogy az ugyan miért öröm, hogy ez a hónap csak harminc napos, azt a választ kapom, hogy azért, mert akkor már nincs olyan messze szeptember.

- Emma, te miért várod pont a szeptembert?!?!
- Azért, mert akkor már a Kicsik is jönnek suliba, és én segíthetek nekik.

Emma tudja, hogy mikor mit kell mondania ahhoz, hogy az anyaszív ellágyuljon és "tulajdonosa" szipogva folytassa a vezetést...

2011. április 4., hétfő

Egy játszóterezés margójára

Tegnap délután a parkban (is) jártunk, hogy játszóterezzünk (is) egyet a három "kisebbel", vagy ahogy Emma megkövetelné tőlem: a "Középsővel" és a két "Kicsivel". Zita addig barátnőzött.

Most itt kimerevítem a képet, és visszakanyarodok péntek estéig. Vacsoráztunk teljes családi körben. Az étkezés alatt Klára az apjának is elpanaszolta azt, amit nekem már közvetlen ovi után, és utána többször is; nevezetesen, hogy az oviban bent volt egy közös barátnőjük nagytesója. Ez a közös barátnő, a testvére, és a köréjük vonzódott gyerekek, kizárták őt a játékból, és az ebédnél sem engedték őt az asztalukhoz. Nos, ez nyilván megesik minden óvodai csoport életében, nem is ez a lényeg. hanem az, és ezt Klára alaposan kihangsúlyozta, hogy Imola totálisan partner volt ebben a kizárósdiban. Tehát: nem Klára pártjára állt, hanem csatlakozott a "tömeghez". Ez fájt Klárának, fájt nekünk, szülőknek is, és, totálisan kiborította Zitát.

A vacsora fennmaradó részében, a két B.Z. monogrammú nem bírt napirendre térni e fölött. Zita teljesen "nekiesett" húgának (szóban), hogy mégis mit gondol ő, hogy nem áll ki a testvére mellett? Ez engem mindig megmosolyogtat, mert itthon megy a "hajtépés" Zita részéről is, de ha szurkolni, aggódni, vagy kiállni kell a húgaiért, egy percig nem hezitál... Zoli is eléggé elszomorodott ettől, és egy kicsit szándékosan is, vissza- visszatért a témára. Érdekes módon, Imó, aki ezelőtt még pár hónappal fele ennyitől is sírva fakadt volna, most szinte csak a vállát vonogatta, szentül állítva - miközben látszott, hogy ő maga sem hiszi, amit mond -, hogy "ő már nem emlékszik, hogy miként is történt ez az egész"....

Továbbpörgethetjük a vasárnapi filmet, amit ott merevítettünk ki, hogy a park játszóterére igyekeztünk. Klára és Imola, az én kíséretemmel, egyenesen a játszótér felé vették az irányt, Emma és Zoli még bringáztak "egy kört". Rengetegen voltak, ami persze nem meglepő. Szép idő volt, és ez most talán a kerület legfelkapottabb játszótere, teljesen érthető okokból kifolyólag.

Kissé távolabbról követtem a csajok mozgását. Egy darabig lecövekeltek egy mászókánál, én meg lecsüccsentem egy padra. Arra lettem figyelmes, hogy Klára egy ismeretlen kislánnyal beszélget, füllel hallhatóan nem túl kedves stílusban. Kicsit közelebb mentem, de eszem ágában sem volt beavatkozni, hiszen jobb az, ha a gyerekem az én segítségem nélkül is megállja a helyét. Pláne Kláráról gondolom úgy, hogy őt aztán nem kell félteni.  A kislány valamivel piszkálni kezdte, aztán Klára gyorsan felvilágosította, kikérdezvén a korát, hogy lehet, hogy méretre nagyobb nála, de korra nem. 
Nem tudom, hogy mi volt a konfliktus alapja, talán lényegtelen is. Az biztos, hogy tipikus óvodai "aki mondja másra, az mondja magára" típusú perlekedés kerekedett belőle. Ezt is szó nélkül hagytam. Majd ez a kislány elrobogott, megkereste a nálánál méretre, de talán korra is, kisebb barátnőjét, megfogta a kezét, megmutatta neki Klárát, mondott neki valamit, majd kézenfogva odamentek és tovább cukkolták az én kis Szöszimet. Ő pedig mosolyogva állta a sarat, nem hagyta magát, hiszen van rutinja veszekedésben... :-)
És ekkor jött a fordulópont. A két kislány még egyszer félrehúzódott, én pedig ekkor már még közelebb (de nem tudták a kislányok, hogy én Klára anyukája vagyok), így hallhattam, hogy azt mondja a nagyobbik a kisebbnek, hogy "Mondjuk neki azt, hogy hülye, hülye f...., meg azt, hogy k....". Odamentek még egyszer, ránézésre két cuki, rózsaszínbe öltözött kistündér, és elkezdte a nagyobbik:
"Te hülye, hülye, hülye, hülye f...! Nem is akarok a barátnőd lenni, nem is akarom tudni, hogy hívnak, mert te egy hülye, hülye f... vagy, hülye, f..." 
Egyre hangosabban, és egyre inkább a csúnya szóra téve a hangsúlyt.
Nos, ekkor már nem vártam meg, hogy elővegye a kislány az egész "csúnyaszó-tárát", odaléptem és azt mondtam:
"Na jó, most már elég legyen! Lehet, hogy az én kislányom idősebb nálatok, de nem ismer ilyen szavakat, úgyhogy légy szíves ne tanítgasd neki!"
A kislány kezdte volna, hogy de Klára csúfolódott, stb. Mondtam neki, hogy persze, én is láttam, hogy vitájuk van, de akkor sem beszélünk így. A két kislány eloldalgott.
Még megjegyezném, hogy Klára volt azért olyan kisdinka, hogy közbeszúrja hogy "De ismerem, csak nem használom, mert én okos vagyok."... Hm.
Ekkor érkezett meg a játszótérhez Emma és Zoli. És ahogy mentem ki hozzájuk, hogy elmeséljem, szép lassan leesett: Imola végig ott volt, és egy szót sem szólt Klára védelmében.... Ez fájt. Mert persze rettentő sokkoló volt hallani két helyes kisgyerek szájából az ilyen csúnya szavakat, de szomorúan állapítom meg nap, mint nap, hogy a mai gyerekek iszonyatosan trágár módon beszélnek, és egészen fiatal kortól. Tehát még csak azt sem merném gondolni, hogy feltétlenül arról van szó, hogy a szülők beszélnek így otthon. Mert mi nem, de a lányok mindent ismernek, mind a négyen. És gyanítom, hogy a két Nagyobbik néha a suliban, a menőség kedvéért, esetleg... Még akkor is, ha komoly beszélgetéseim szoktak lenni Zitával a káromkodásról.
De az igazi sokk az volt, hogy rövid időn belül immáron másodjára tapasztaljuk azt, hogy Imó nem áll ki az ikertestvére mellett. (Csak zárójelben: Emma is bement utána a játszótérre az Ikrekhez, és onnantól kezdve a két kislány teljesen berezelt...) Miért van ez vajon így? Elege lett hat év Klára-féle elnyomásból? Tényleg Emma hatása ez, ahogy Anyu gondolja? Ugyanis Emma és Imola nagyon szeretnek együtt játszani, és könnyen kirekesztik Klárát a játékból. Mondjuk, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy míg Emma és Imó harmóniában elvan órákon át, ha bekönyörgöm Klárát a játékba, ő pillanatok alatt keresi és meg is találja a konfliktust, igyekszik átvenni az irányítást, és perceken belül három visító gyerek jön hozzám panaszkodni...

Szóval, nem tudom, hogy mi ez... Ahogy az is meglepett, hogy miután most szombaton, mintegy próbaként, külön ment a két Kicsi az iskola-előkészítőre (azaz, az egyik az egyik tanító nénivel kezdte, a másik a másikkal, félidőben tanító nénit cseréltek, de ők nem voltak együtt), Imola kerek-perec kijelentette, hogy ő nem akar Klárával egy osztályban lenni. És ez így, kimondva, fájt, meglepett, főleg tőle. Mert az egy dolog, hogy lehet, hogy jót tesz nekik, ha külön mennek, de azért, hogy ez egy kívánság legyen bármelyikük részéről....

Furcsa ez. Nem szoktam napi szinten hegyi beszédeket tartani a testvéri szeretetről, az el nem szakítható kötelékről, bár párszor már kifejtettem nekik, hogy ez örök: a barátok és barátnők jöhetnek-mehetnek, a testvér testvér marad mindig. Nem akarom ezzel túlterhelni őket, ahogy mindig is vigyáztam arra, hogy nehogy "kisanyukát" neveljek Zitából. Hát, talán túl is lőttem a célon bizonyos tekintetben, mert valószínűleg ő a legkevésbé önálló a korához képest, és egyáltalán nem az a "gondoskodó" testvér típus. De ha megkérem, hogy ellenőrizze le Emma leckéjét, akkor duzzog kicsit, de megteszi. Ha mindhárom húga nyafog, hogy hideg van, fáradt, vagy egyszerűen csak "most nem", akkor ő mérges lesz, "lelustázza" őket, de végül cipőt húz és kimegy megetetni a nyulat.... Emma is félretesz minden sérelmet, ha Zitának szurkolni kell, vagy gratulálni.. Klára is türelemmel végigülte és drukkolta a hétvégi vívóversenyt, mert érdekelte, mert persze, hogy hajrá Zita...

És azt is elfogadom, hogy létezhetnek szövetségek, négynél meg pláne. Ezt láttam Anyuéknál is, akik ugyancsak négyen vannak lányok. Emma és Imola hasonló lelki alkattal rendelkeznek, ők szinte barátnők. Ez rendben van. Ahogy a testvérek közötti viszályok is. Ebből is láttam eleget Anyuéknál, és persze, ez zajlik nálunk is, "gyerek-szinten" még. De azt is láttam Anyuéknál, hogy ha a sors úgy hozza, hogy családilag össze kell fogni, akkor elfelejt mindenki minden sérelmet....   Ez a reflex működik a másik háromnál. De mi történt a legjámborabbal, a legsimulékonyabbal, a legérzékenyebbel?!
Nos hát. Ez került egy egyszerű, vasárnapi játszóterezés margójára.....

u.i.: Amikor Zita meghallotta ezt a történetet, ha lehet, még jobban begurult, és csak sorolta, hogy mi mindent kellett volna Imolának mondania, tennie, no meg azt is, hogy ő mit csinált volna, ha ő is ott lett volna....

2011. április 1., péntek

Divat rovat

Klára nem tud betelni az öröklődés során rázuhant ruha-rengeteggel. Amúgy is mindig nagyon kényes volt a megjelenésére. Ez persze nem feltétlenül a mi általunk "csinos" vagy "összeillő" jelzőket ihlette volna meg, de mindenképpen követi Zoli kitartó elméletét, mely szerint hagyjuk, hogy a gyerekeink úgy öltözzenek fel, ahogy jól esik nekik. Nyilván az ésszerűség határain belül. Ami határokat mostanság Zita néha súrolgatja - legalább is Zoli mércéje szerint, no meg sokszor a hőmérőé szerint is. De még nem vészes a helyzet, szerintem.

Visszakanyarodva Klárához. Ő egyre inkább a "Laza Liza" stílust követi. Szereti a farmert -míg Imola ki nem állhatja-, a baseball sapkákat, a "dzsekiket", és persze továbbra is a nagyon színes holmikat. Eddig is képes volt a kék-zöld csíkoshoz piros-sárga virágosat és lila-barna kockásat kiválogatni (na jó, egy picit lehet, hogy túlzok, nincs is lila-barna kockásunk... :-) ), és most sem szeret túl "mono-tone" módon öltözni.

Egyik nap nagyon menőre "sikeredett". Ráadásul, rollerral ment oviba. 
Délben, amikor jöttünk el, az egyik kis barátja is velünk együtt indult. Végigmérte Klárát és a lehető legőszintébben ezt mondta:
"De jól nézel ki!"

Amikor hazaértünk, beszaladtam a fényképezőgépért, és lefotóztam a kiscsajt. Íme a szerelés:

Tehát: van ugyebár egy szuper, fordítva feltett rózsaszín (hellokittys) baseball sapka. Rögtön alatt egy kék alapon virágos napszemüveg. Piros kapucnis pulcsi. Alatta kissé túl hosszú (lazaaa....) fehér póló. Rajta van még imádatának legújabb fő tárgya, a "hellokittys" (örökölt, mint minden eddig felsorolt ruhadarab a sapkán és a szemüvegen kívül) farmer, amire már sikerült is egy térdmagasságú szakadást is intézni (lásd kettővel ezelőtti bejegyzésem....). A lábon: magas-szárú, rózsaszínű és még epres "Eperkés", duplafűzős tornacipő. Jelentős előnye: mire sulis lesz, nemcsak a saját, de még a fél osztály cipőfűzőjét is be tudja majd kötni a szünet alatt.
Fontos kellék még: az itt-ott rózsaszín, szépséges (és menőőőőő...) roller.
Hogy mindehhez miért vág, ahogy anyukám mondaná "Dzsingisz Kán" fejet, az rejtély. Talán csak nagyon koncentrál a nagy lazaságban....

Ez volt tehát, a "Divat, ahogy azt Klára 2011. tavaszán látja" című rovatunk....