Jótékonykodás...?!

Úgy nőttem fel, hogy azt láttam: akinek tudunk, segítünk. Vagy úgy, hogy továbbadjuk a kinőtt és még használható ruhákat, vagy úgy, hogy gyakorlatilag ingyen biztosítunk egy erre rászoruló családnak lakhatási lehetőséget, vagy úgy, hogy a megfelelő tanácsokkal és ajánlással látjuk el a minket arra kérőt, vagy simán úgy, hogy meghallgatjuk, amikor kell. És ahogy eszméltem is növekedés közben, már realizáltam, hogy anyagi támogatást is nyújtottak szüleim, ha kellett, főként rokonoknak.
Aztán Svájcban ez már hivatalosabb és jelentősebb méreteket öltött. Először is, minden közeli és távoli hozzánktartozót és barátot vendégül láttunk (és hogy!) Genfben. Aztán már módszeresen ajándékhegyeknek álcázott segítséget hordtunk haza (pelenkától a ruhákon át a bicikliig). És ehhez még hozzájött, hogy Anyu az ENSz női egyletének jótékonykodási munkájába is belevetette magát: gyerekeket segítettek szerte a világban különböző intézményeknél. Így tudott Anyu is intézni egy magyar gyerekkórháznak egy komoly (rákszűrő?...) berendezést. Annak idején úgymond "örökbe fogadtam" egy kambodzsai kisgyerek taníttatását, és az akkor így-úgy megkeresett zsebpénzem (korrepetálás, baby-sittelés, nyári munkák) egy részét utalgattam egy szervezetnek, amelyik ezeket intézte. (Még képeket is kaptam a kislánytól - kb. egy általános iskolányi ideig tettem ezt.) Belém ivódott, hogy mi szerencsés helyzetben vagyunk, ezért morális kötelességünk úgy segíteni annak, akinek kell, hogy ez a segítség egy pillanatig se tűnjön megalázónak, leereszkedőnek - és persze, alamizsnának.
Amikor haza-hazajöttünk a "rendszerváltás" után, engem sokkolt a városban megjelenő kéregetők számának rohamos növekedése. Akkortájt, ha bementem a városba (márpedig mindig bementem, ha itthon jártunk), akkor előtte egy marék aprót tettem zsebre, és nem tudtam elmenni senki mellett sem anélkül, hogy ne adjak valamicskét. Elég vacakul éreztem magam a szerencsés helyzetemben, mikor ők meg úgy, ott....
Nos, a hazatérésem után pár évvel már éreztem, hogy ilyen ügyben nagyot fordult a világ. Továbbra is él bennem a segíthetnék, és szívesen továbbadok dolgokat (pl. babaülésétől kezdve iskolatáskán át ruhákig mindent), ha szükséges, máshogy is segítek. Nem szeretem eladogatni vagy kidobni a dolgokat, de szeretem tudni, hogy hová és kinek adom.Viszont az utcai kéregetőkkel kapcsolatban sokat változtam, bevallom. Igen, gyanakvó, hitetlenkedő lettem. Főleg, hogy voltak furcsa tapasztalásaink. Mint például a lábát erősen húzó kéregető, akit tíz perccel később teljesen éplábúnak tűnően látok a kisboltban, alkoholt vásárolva. Vagy egy másik, aki egy darabig Zoli irodájának környékén X szövegű táblával jött-ment a közlekedési lámpánál, majd pár hónappal később az Örsnél Y szövegűvel környékezte meg az arra gurulókat. És nyilván sok ilyenről tudunk, hallottunk... Meg az állítólagos maffiákról is, ugye...
Nem tudom..., maffia vagy sem, csalók vagy sem, rendkívül nehéz lehet az utcán lenni naphosszat, ezt természetesen mindenképpen elismerem; és nagyon rosszul érzem magam őket látva.
Akiktől konkrétan félek, azok a mindenféle nem kért szolgáltatásokat nyújtják. A szélvédőmosás például. Hiába integetek, kiabálok, dudálok, könyörgök: ő (ők néha) jön, és az általában már rém koszos vizével lemossa az (általában) nem is olyan koszos szélvédőt. Majd várja a pénzt. És az ember nem mer nem adni. És dühös vagyok ilyenkor magamra, rá, arra, hogy ilyen helyzeteket kell megélnünk. Aztán ott vannak a parkolóhely "foglalók", "mutogatók". Azon parkolóhelyek foglalói és mutogatói, amiket úgyis felefedeznénk, és úgyis mi foglalnánk el, és ahová simán be tudunk állni. De ő mutogat, "irányít", jelzi, amikor "jó".... És hát, kiszállva, többet vár tőlünk, mint a mosolyunkat és egy köszönömöt.
Nos, egy ilyen esetet éltem meg nagyon rosszul a múlt hétvégén, ezért kezdtem neki ennek az igazából nagyon bonyolult és összetett témának (annál is csak az én saját érzéseimnek ezzel kapcsolatban).
Az Ikreket meghívták egy szülinapi buliba az állatkerti játszóházba. A bulit szervező kislány szülei nem realizálták, hogy pont a Nemzeti Vágta hétvégéjével esik egybe a zsúr. Így hát a Ligetben amúgy is nagy kihívást képező parkolás már előre a teljes lehetetlenség kategóriába esett, látatlanban. A bulizós kislány szülei nagyon okosan csinálták: nekünk, vendéggyerekek szüleinek, csak egy buszmegállóig kellett vini a gyerekeket a játszóház előtt, és ott a kislány szülei átvették őket. Ez rendben is volt. Igenám, de értük már úgy mentem, hogy gondoltam, csak megpróbálkozom a parkolással első körben. Lassan haladtam, indexelve. Egyik autóról úgy tűnt, hogy talán kiáll, így megálltam. De nem. Tovább döcögtem, és már ott várt kalimpálva a kéretlen "segítő", és az elém is teljes panorámájában táruló helyre "beigazgatott". Valahogy éreztem, hogy ez nem fog simán menni. Kiszálltam, rámosolyogtam, és mondtam egy kedves köszönömöt. Mire rámdörrent, hogy ilyenkor szoktak adni valamit. Kicsit érveltem vele (tényleg udvariasan), hogy ugyan miért tenném, miközben én nem kértem az ő szolgáltatását, nem kellett foglalni a helyet, senki nem akarta elvenni és simán rátaláltam volna egyedül is. Nos, ezek után már ordibált velem, és eléggé csúnya kifejezésekkel illetett. Belül remegtem, de azért nagyjából határozott léptekkel mentem el. Eléggé féltem attól, hogy esetleg kárt tesz az autóban, de attól még inkább, hogy ismét nekem esik (még ha nem is szó szerint), amikor már a lányokkal megyek vissza.
A játszóházba érve, örömmel vettem észre egy apukát, akit amúgy is régóta ismerek, és akivel jóban vagyunk (a feleségétől kaptunk anyatejet hónapokon át az Ikreknek). Ráadásul, ő hivatásos katona, és ez a tény akkor nagyon megnyugtatott. Felvázoltam a helyzetet, és megkértem, hogy kísérjen el minket az autónkig. Készségesen vállalta, és addigra ért oda az agresszív "segítőember", amikor már kanyarodtunk ki a parkolóhelyről a kocsival. Az apuka ott állt és várt, és még jelentőségteljesen megmutattam neki az illetőt.
A folytatást (ha volt) nem ismerem még. Mindenesetre, én sokáig rosszul éreztem magamat. Sőt, még most is. Hát ezért írtam ezt le. Hátha jót tesz. 

Az iskolakezdésről

A helyzet az, hogy kissé önző módon a saját dolgaimról értekeztem mostanság a blog hasábjain (?!), pedig úgy alakult, hogy idén is eljött az első becsöngetés ideje, és bizony, mind a négy hölgyemény rutinos sulisként indult el az ünneplőjében szeptember 3-án reggel (jófej iskolákba járnak: egyik sem rángatta be őket már augusztus 31-én pénteken holmi évnyitó ünnepség végett, hanem azt letudták az első óra helyett szeptember 3-án, hétfőn).
Két évvel ezelőtt Zita kezdett egy új iskolát; az azóta már nagyon megkedvelt és "bevált" nyolcévfolyamos gimit. Tavaly az Ikrek kezdték el az iskolát. Az idei év újdonsága az, hogy Emma felsős lett - meg kell, hogy mondjam: legnagyobb bánatára. Túl azon, hogy még mindig a szíve szakad meg volt tanító nénije után, az is problémája, hogy ő mindig is tartott a felsősöktől, nem akar (még) közéjük tartozni. Ezek a megnyilvánulások tőrdöfések a szívembe, mert annyiszor megbántam már, hogy hat és fél évesen adtuk be az iskolába! Még akkor is, ha tudom, hogy a lehető legjobb osztályközösségbe és főleg a neki legjobb tanító nénihez került így. Annyira alsós-lelkű ő még! Annyival könnyebben mentek volna neki a dolgok. Ez ugyan meglepőnek tűnhet, tudva, hogy végül is kitűnő bizonyítvánnyal zárta az alsó tagozatot; de én voltam mellette ezen az úton és láttam, hogy sokkal fáradtságosabb volt, mint a többi lányunknak. Ennek megfelelően aztán most is kellőképpen aggódom: bejött jópár új tantárgy, újfajta kihívások, újfajta feladat-típusok. Ilyen apróságok is sokat jelentenek, hogy maguknak kell majd beírni a jegyeket az ellenőrzőbe, a leckét is saját felelősségre rögzítik, sehol sincs "központilag" tudatosítva; innentől lesznek felelések, ami eddig egy szál sem, napi szintű, be nem jelentett (röp)dolgozatok, amihez csak kicsit lettek szoktatva, úgyhogy félek, Emma esetleg el-elbolyong majd ebben az útvesztőben. Ugyanakkor azt is tudom, hogy le kell vetkőznöm ezt a féltést, mert lehet, hogy tudat alatt ezzel is gátat szabok neki. Érzem, hogy hagynom kell, hogy megpróbálja egyedül; úgy, hogy közben résen legyek, hogy odaléphessek, mielőtt teljesen elveszne.
Egyébként a másik újdonság pedig az, hogy mi, szülők, nem voltunk ott az évnyitókon... Nekem 8-kor már munkában volt a helyem (aznap kezdtem, mégsem kérhettem rögtön pár óra szabit...), Zoli pedig Zitát vitte el, aki kifejezetten örült annak, hogy nincs szülői jelenlét az évnyitón. Saját bevallása szerint ő sem emlékszik sokra, csak arra, hogy nagyon örült a régen látott osztálytársainak (értsd: végigcsacsogta az ünnepélyt, Himnusztól és Szózattól eltekintve).
A tanodás évnyitón pedig Anyu képviselte a "szülői kart". Szerencsére azért a lányok nem borultak ki ettől az anyaapa-hiánytól. Én meg inkább örülök, hogy nem láttam Emmát, ahogy feltűzi a Tanoda jelvényét az új kis elsősökre, volt tanító nénije osztályában, mert tuti pityeregtem volna egy jót....

Az én új "hóbortommal", ezzel a munkába-járással (Emma már többször megkérdezte, hogy meddig tervezem én ezt csinálni - Édesem, azt hiszi, hogy olyan ez, mint a forgatások: 10 nap intenzív munka és előtte és utána itthoni elő- és utózöngék), még jobban megbonyolódott a Lányok különóra ütemterve. Persze, minden csak alapos végiggondolás és tervezés kérdése, de azért nem semmi heteink vannak/lesznek. Könnyítő tényező, hogy Zita már rutinos buszozó. Persze, az sem jó, ha túl sok ideje megy el vele, de mindegy. Amikor szükség van rá, akkor jó, hogy ő már önálló. persze, megszállottan vív tovább, és szerencsére a fuvolázás szeretetét is megtartotta - amit segít az is, hogy most már komolyan a nagyzenekar szerves része. Emma teniszezésébe meg idén becsatlakozott bizonyos napokon egy barátnője, akinek az anyukája szerencsére tudja a szállítást is vállalni. Az Ikrek atlétikáját egy későbbi időpontra tettét át, így az már semmi gondot nem okoz. És ők még úsznak, ami megint szerencsés, mert sok időpont közül választhattunk. Leginkább a zeneórák okoznak fejtörést. Most már három lányunk jár a csodálatos Larisza nénihez zongorára, mivel Klára is átpártolt hozzá, a nem túlságosan megkedvelt furulyáról. És Larisza néninek is olyan nehéz volt beosztani a beszűkült lehetőségei közé a lányokat, hogy nem tudtunk túl sokat alkudozni. Így a zongoraórák vannak a legnehezebben megoldható időszakban. A megoldás erre legtöbbször az én drága, aranyos anyukám, illetve, a ritmusváltásra abszolút felkészült Zoli, aki mostantól a koradélutáni óráit többé-kevésbé üresen hagyja, hogy ha kell, be tudjon szállni a logisztikába.
Eddig mindenki eljutott mindig mindenhová, és részt vehet azokon a külön-programokon, amiken szeretne. És eddig még mindig volt ennivaló az asztalon, amikor kellett, illetve még a háziállatok sem éheztek... :-) A házat sem ette meg a kosz (nem, nincs takarítónő :-) ), és még programokat is szerveztünk a hétvégére. Viszont a vasalatlan ruha a Csomolungmával vetekedhetne, ha nem lenne egy másik áldott jó nagymama a láthatáron, "Jutka mama", aki úgy tűnik, hogy heti rendszerességgel segít be nekünk ezen a téren (is - még gyerekfelügyelet is társul ehhez :-) ). A lányok könyvei sincsenek még mind bekötve, bevallom őszintén. Ezt az Ikrek sérelmezik is, de majd igyekszem kiengesztelni őket... szép lassacskán. Zita nem is szeretné, hogy bekössem őket (én meg nem erőltetem), Emma pedig türelmesen vár. Némelyik tartós tankönyvén már úgysem segít (vagy ront?) semmi....
Azt is be kell vallanom, hogy rettenetesen elfáradtam péntekre, ahogy a lányok is. De talán csak meg kell szokni az új ritmust. Nagyon féltem attól, hogy no, most akkor már végképp el kell búcsúznom a mozgás bármilyen fajtájától (a nem túlságosan alakformáló porszívózástól eltekintve...), de úgy tűnik, talán erre is lesz megoldás. Az Ikrek úszása alatt többnyire én is úszhatok, és a hozzánk közeli park nyújtotta remek lehtőséggel meg úgy próbálok élni, hogy egy kedves (és sportos) anyuka-társsal, aki a gyerekeknek "Judit néni", mert ő tartotta nekik a különtornát éveken át (most nem fért bele az időbeosztásukba, sajnos), szóval vele együtt nordic walkingolunk pár este, amikor már lenyugodtak (vagy lenyugvőfélben vannak) a csemeték.
Eddig (azaz a munkába való visszatérésig) néha előfordult, hogy kissé "ellazultam", elszöszöltem az időt otthon, esetleg többet neteztem, vagy komótosabban rántottam össze a házat a reggeli roham után, elbambultam bevásárlás közben. Nos, az ilyen üresjáratok már megszűntek, még szervezettebben, még "végig-gondoltabban" kell az életet művelnünk. Ez azért még nem baj. Zolival kell még megtalálnunk azokat a lehetőségeket, amikor minőségi időt tudunk együtt tölteni, mert azt, jelen állás szerint, legalább a gyerekekkel azért sikerült megőrizni. Zolival még keressük... De azért... Már volt, hogy kiugrottam egy kávészünetre a munkából, és találkoztunk. Nappali fénynél, a Belvárosban, kettesben. Mint egy randi... :-) És a most érkező hétvége is ígéretes.
Szóval, a munkakezdős bejegyzésem keserűségéből szeretnék visszavenni minél többet, és ezért mindent megteszek én magam is. A munkaköröme pedig.... Hát talán rajtam is múlik picit, és az a pici elegendő kell, hogy legyen a nagy változásokra.... Ó, a csudába, már megint magammal törődtem a fél bejegyzésben!!!

Szüret

Régi vágyam teljesült a múlt hétvégén: szüretelni mentünk!
Egyszer, régen, még megboldogult iskoláskoromban, abban a bizonyos "átkos" rendszerben voltam már szüreten az osztállyal, de az kötelező-szagú, esős-hideg, kellemetlen élmény volt. Viszont valahogy már akkor is éreztem, hogy az igazi szüret nem ilyen.
Még genfi életem során elkezdtem a körülöttem lévő emberek győzködését, hogy valaki kísérjen el egy szüretre, de úgy tűnt, hogy nagyon egyedül vagyok ezzel a vágyammal. Aztán végül, az egyik haverom belement (lehet, hogy tetszettem neki, és így próbált bevágódni?! lehet...), és leszerveztünk egy helyszínt és időpontot. Erre pont lebetegedtem... Következő évben már nem is próbálkoztam...

Béláék, barátaink, is hívtak már többször. Az utóbbi években egyszer sem volt olyan időpontban a szüret, amikor csatlakozni tudtunk volna. Nade idén, vééééégre!

Lovasra mentünk hát szüretelni. Erről a helyről már többször írtam, hiszen már nem először élveztük Béláék vendégszeretetét. Egyszerűen pazar! A kilátás a Tihanyi-félszigetre, a ház, ami hagyományos présház-külsejű, de a remekül felszerelt pince felett azért egy minden igényt kielégítő nyaraló pihen.
A ház lábainál a szőlő, körülötte csend és nyugalom, no meg néha egy-két vad óvatos lépte: láttam már ott őzikét szaladgálni, és egy kis séta során ijedtem már meg rókától....

Péntek este érkeztünk meg erre a paradicsomi helyre, megkezdve így egy szintenyaralást, szintekettesben Zolival. Jót vacsiztunk és beszélgettünk. Említettem már, hogy kedvelem nagyon azt a helyet, és Béláék vendégszeretét?

Szombat reggel végre elkezdődött maga a szüret. Eltökéltem, hogy lekövetem az összes folyamatot, nagyon kíváncsi voltam. Minden nagyon szervezetten, ugyanakkor vidáman és lazán zajlott.

A finom reggeli után kaptunk párosával egy-egy sor szőlőt, és lett két puttonyosunk. Mondanom sem kell, hogy az én sportember Uram ez utóbbi feladatot vállalta magára: igen fárasztó dolognak tűnt le-fel mászkálni a lejtős sorok között egy teli puttonnyal a háton. Persze neki meg sem kottyant. Tehát a délelőtt folyamán, egy-egy metszőolló segítségével megszabadítottuk a szőlőt gyümölcseitől. Idén már ilyen korán kellett szüretelni a hosszan tartó nagy meleg miatt - a cukortartalom már olyan magasságokat ért el, ami szükségessé tette ezt. A nagy meleggel párosuló aszályos időjárás pedig erősen lecsökkentette a megérett mennyiséget. Bélák szőlője nem hatalmas, hiszen tényleg csak magának, hobbi-borászatot űz, ezért nem meglepő, hogy 14-en is végeztünk már a kissé késői ebédig.

Zoli a puttonyos éppen "rakományt kap"

Maga az ebéd is olyan hangulatos volt! Béla és felesége, Nóra, anyukái sütöttek-főztek ránk: egy gigantikus adag gulyáslevest és túrós- illetve szilvás pitét. Amikor kissé összekoszolódott ruhában, vidáman, kiéhezve és kellemesen elfáradva leültünk enni, akkor is ott volt az a szüreti hangulat. Hagyományőrzés túlzások és erőltetettség nélkül. Tetszett.

Ezután jött az igazán izgalmas rész a számomra. Lementünk a pincébe. A puttonyosok már idehordták a teli puttonyaik tartalmát, és beleöntötték az úgynevezett "bogyózóba". Ez egy olyan gép, ami (nagyjából) megfosztja a gyümölcsöt a szárától, a "kacstól". Ez azért is jó, mert akkor nem kerülnek bele a borba kesernyés ízek.
A "lebogyózott" szőlő egy kádba ömlik a gép "kezelése" után. Itt a saját tömege is kinyomja már egy kicsit a levét. Ezért, amikor már befejeződött a szüret, az összegyűlt levet leeresztik egy csapon át, vödrökbe, ami ment egy nagy, fémes tartályba. Amikor innen már nem csurgott a nedű, átkerült a szőlő a présbe. Méghozzá úgy került át, hogy átmerték vödörrel, majd utána az alját lapáttal.

Most kerül a szőlő a présbe - mi pedig ettől nem vagyunk szomorúak

A présben ismét fellépett ugyanaz a folyamat, hogy az immáron szűkebb helyre átcsoportosított szőlő a saját súlyánál fogva kinyomta a levét, ezt ismét vödrökbe fogtuk fel. Végül, amikor már tele lett a prés, rákerültek a súlyok, és a fizika általam soha meg nem értett törvényei alapján kitalált szerkezet, amibe egy kar beillesztésével lehetett magát a préselést beindítani. Ami préselés, mint megtudtam, "gyengéd" volt. Azaz: nem nyomta ki az utolsó cseppet is a szőlőből. Hogy miért? Így a bor is finomabb lesz, és a megmaradt "törköly" is ízesebb. Amit Béla apukája utána pálinkának készít majd el. Ez zseniális: mindent felhasználunk a szőlőből, az ízéből, a kincseiből!

Lapátolás, vödör, pedig ez finom szőlő

A préselés férfimunka volt, viszont utána, a törköly "kipakolása" a présből kifejezetten női. Ugyanis állítólag nagyon jót tesz a kéz bőrének... Hát, mindenesetre élmény volt ebben a lucskos, színes valamiben turkálni!
A törköly ládákba, a szőlőlé a fém tartályba került. A pincét pedig szuper-szervezettséggel ripsz-ropsz kitakarítottuk, ahogy a felhasznált eszközöket is végig, gördülékenyen tisztítottuk.

Tele a prés

Egyszerűen lenyűgözött az egész. Legalább olyan "katarktikus" volt számomra, mint a lekvárfőzés. Vajon normális dolog, hogy mostanában ilyesmik hoznak lázba?
Még lefejtettünk egy kis mustot, aztán hagytuk, hogy nyugodjon a szőlőlé is, no meg mi is.
Újabb kellemes este következett Béláékkal, majd az éjszakai pihenő után, reggel még átfejtették a legények (Béla, édesapja és Zoli, de legfőképpen egy elmés szerkezet) a fém tartályból fahordókba a nedűt. És "derítették" is, azaz az aljára leülepedett mindenfélétől megszabadították. Ott piheg majd tavaszig, akkor ismét derítés, majd visszakerül a fém tartályba. Addigra szép lassan borrá válik.
Jó pihenést és átváltozást neki! Kíváncsi leszek, hogy milyen ízzel köszön majd vissza!

Jó kis hétvége volt ám ez!

Elmesélném még (mielőtt bárki meggyanúsít azzal, hogy tisztára "én-blogba" váltottam át), hogy eközben persze a lányok sem unatkoztak... Emma keresztanyukás és macskázós hétvégét töltött Vera-barátnőméknél Vászolyon (leadtuk őt a szüret előtt és értementünk utána). Nagyon élvezte és nagyon elfáradt.... A másik három hölgykezdemény pedig szüleim vendégszeretetét élvezte, amely során a fénypont (úgy tűnt nekem) a kissé kivirult veresegyházi medvepark látogatása és az azt követő szadai éttermezés volt.

Mi pedig megígértük Béláknak, hogy újra megyünk hozzájuk szüretelni jövőre is. Ha nem utálnám siettetni az időt, azt mondanám, hogy alig várom....

Ez a dal most rólam szól...

Nos, végre elmesélhetem, végre írhatom, mondhatom, mégha nem is mindent részletében és pontosan, de a kapcsolódó érzéseimet végre billentyűvégre hajigálhatom. Hányszor gondoltam már az utóbbi hónapok során, hogy nem érdekel, most akkor nekiveselkedek, leírok mindent, vesszen, aminek még vesznie kell. A józan eszem és az elő-előbukkanó bátortalanságom mindig megakadályozott ebben. Amúgy is szeretek mindent átgondolni; főleg, amikor még én is érzem, hogy az indulat vezérel. Rengeteg sort töröltem ki (húztam át, radíroztam ki, korszaktól függően) életem során, és azt gondolom, jól tettem... Ezúttal is. Mert ahogy a lelkem mélyén végig bíztam benne, és ahogy mondogattam is az erősen aggódó anyukámnak: "nem tudunk most tervezni, de az Élet mindent el fog rendezni, meglátod". És lőn. No és akkor, hogy miről is van szó.

Röviden: hétfőtől nemcsak a lányok vették ismét útjukat az iskola felé, hanem én is a régi-régi munkahelyem felé. Eddig ezt nem kellett megtennem, mert GyÁS-ok, GyED-ek, GyES-ek szerencsésen követték egymást (az Ikrekkel ez utóbbi ráadásul az iskolaérettségük évének végéig jár). Szerencsés voltam, lássuk be. Sem anyagi, sem más egzisztenciális körülmény nem kényszerített arra, hogy visszatérjek, és közben pedig végig volt munkahelyem, munkaviszonyom. Jó volt, no. De ennek is vége lett.
Ami miatt kálváriának éltem meg az elmúlt pár hónapot, az az államigazgatást, és főleg én minisztériumomat érintő káosz eredménye volt. Fejetlenséget okozó átszervezések, felelős nélküli feladatok, intézkedni nem merő köztisztviselő-társak. Érthetőbben: amikor már az összegyűlt (és ezáltal rendesen fizetett!) szabadságom is a vége felé járt (tavaszvégén), a változó nevű HR-es részlegen dolgozó kolléganőm tanácsára, elkezdtem próbálkozásaimat, hogy bejelentkezzek ahhoz a FŐNÖKhöz, akihez tulajdonképpen a véletlen folytán tartoztam/tartozom. Mert úgy jártam egy kicsit, mint az egyszeri munkácsi lakos, aki ugyan soha nem költözött, de az idők és a történelem viharai során több állam állampolgára is volt, többször is. A gyermeknevelés évei alatt ide-oda helyezgettek át állományba. Hol csak a minisztérium neve cserélődött, hol maga a minisztérium is. Mintegy hajótöröttként maradtam én a mostani minisztériumomban, míg az összes volt kollégám egy másikban szorgoskodik mostanság. Ez csak annyiban fontos, hogy például, a visszatérésem körüli zűrzavarban próbáltam olyan kiutat is keresni, hogy a volt főnökömet megkerestem (másik minisztérium), aki szívesen visszavett volna, de nem tehette, mert mostanában ebben az irányban nincs átjárás a két közigazgatási intézmény között.
Szóval, a problémám, összefoglalva, az volt, hogy nemes egyszerűséggel, nem álltak szóba velem. Utólag ezt a fent leírt keszekuszasággal magyaráztak. Hát.
Hónapokon át telefonálgattam, majd írogattam (a szó elszáll, ugye...), hogy most már mindjárt lejár a szabi, mégiscsak meg kéne beszélni személyesen, hogy mikor, hová, mennyi időre menjek vissza. Meg hozzátettem, hogy mégiscsak van négy gyerek, akiknek a nyári elhelyezéséről nem tudok ad hoc jelleggel megoldást találni. És nem. Nem és nem jött válasz. Érdekes módon, nem találtam poénosnak, hogy esetleg ellehetnék még éveken át úgy, hogy utalnak a számlámra, én meg ott sem vagyok és ez senkinek sem tűnik fel, hanem inkább megalázottnak éreztem magamat. Egy könyörgő anyának, akit senki nem tart érdemesnek arra, hogy válaszoljon neki.
Eljött a szünet, és még mindig nem tudtam,hogy mit hoz nekem munkafronton a gyerekek vakációja. Aztán, döntés híján, én léptem. Kértem az idei szabadságomból két hetet, majd tudtam, hogy jön egy betegszabis rész Imolával. Ekkor már egy hónappal túlmentünk az összegyűlt szabim letelténél. Válasz semmi. Megint kértem szabadságot (ugyanis a HR-es munkatárs ennyi erejéig "szóba állt" velem.). Augusztus közepén már ez is letelt, és mivel rosszul számoltam k (megfelelő infó hiányában) a megmaradó szabimat, már nem akartam többet kérni, félve, hogy nem marad az év többi részére.
Hosszas "küzdelmem" alatt elég sok volt kollégának küldtem segélyhívást, és nagy boldogságomra, mindenhonnan kedvességet és segítőkészséget tapasztaltam. Már úgy tűnt, hogy ennek ellenére, ahová be akarok "jutni", az egy bevehetetlen vár. Aztán végül, az utolsó pillanatban, egy már nem is remélt segítség is megérkezett (ugyancsak volt kolléga révén), és legalább lett időpontom a szabim lejárta utáni napon a HR-főnöknél. Mondjuk, ezután sem alakultak túl flottul még a dolgok, de lassacskán azért csak történt valami, mivel megjelentem, mint maga a "materiális probléma". Egy idő után még a hőn áhított "szentélybe" is bejutottam.
És kiderült, hogy az említett FŐNÖK rendes. Normális. Ráadásul nagycsaládos. Nyitott a részmunkaidőre, megértő a sokgyerekes anya aggodalmaival irányában.
Aztán egyszer csak be kellett menni. Dolgozni. A munkakörömet erős homály fedi még. Amit egyelőre leszűrök, az nem tesz boldoggá. Távolról sem. Sőt.
Viszont. Napi hat órában van egy stabil állásom. Iszonyat korán kelek ugyan (kb. 45 perc egy irányban az utazás), rengeteg tízórait készítek félig alvó állapotban, majd 8-ra bent kell lennem. Viszont 2-kor hazaindulhatok. El tudok menni a csajokért, velük tudok lenni, velük tudok tanulni/leckét átnézni, ki tudom őket kérdezni. Néha még a háztartás is belefér.
Ahová nem érek én oda, megy Anyu, örök hála érte. És megy Zoli is, aki a kezdetektől fogva ajánlotta, hogy majd ő viszi a délutáni hurcibálós műszakot. Mert egy darabig úgy tűnt, hogy nyolc órában kell visszatérnem. Mondjuk, attól azért nagyon féltem volna.

És hogy ez engem milyen lelkiállapotba hozott? Magam is meglepődöm, hogy milyen rosszba.... Hetek óta felébredek éjszaka, és órákon át forgolódok. A munkaköröm deprimál, az is, hogy nem vagyok ott suliba induláskor / évnyitón, meg amikor kellhetnék. Hiába mantrázom magamnak, hogy ez is szerencse, mert ott vannak a délutánok és az esték, és sokaknak az sem.

Hogy akkor miért kellett ezt meglépni, mikor lenne más típusú munkám is, a laptopkonyhán? Nos, az még azért egyelőre megmarad (az estékre), de egyszerűen, mint oly' sokan mások is, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy hátat tudjunk fordítani egy havonta befolyó fix jövedelemnek, és egyetlen egy pillérre (Zoli munkahelye, hiszen a laptopkonyha is onnan jön) helyezzük az egzisztenciánkat. Ha majd "megizmosodunk" újra, természetesen végiggondoljuk megint. Egyébként elsőre picit örültem is, hogy visszatérhetek emberek közé, és csinálhatom újra azt, amit anno is élveztem. De ez most nem az. Habár emberekkel találkozom, ez tény....

Nos hát, ez az én történetem, helyzetem. Innen jelentem majd tovább. Megszokom majd, vagy megszököm innen.
És addig is élvezem azt, amit lehetetlen megunni: a családomat!
Hozzáteszem még: jelen állásom olyan, amiről túl sokat nem lenne jó ötlet elregélni. Nem is fogok.

Hajas kérdés

Az előző bejegyzésben hosszan taglalt okok miatt, idén nyár végén "házhoz jött" a (bátor) fodrász....

A hajfestésem is nagyon aktuális volt és élősködő-irtás szempontjából is nagyon hasznos, a gyerekeknél meg úgy voltunk: vizsgálja meg a "szakember", hogy megoldható-e jelentős nyisszantás nélkül a dolog avagy sem. Mondjuk, két extrém határozottságú nősténypalántám már előre tudta, mit akar, tetűk ide vagy tetűk oda. Az egyik (mily' meglepő!!!) Klára volt, aki már nyár eleje óta tervezgeti a radikális hajkurtítás. Sajnos, amikor szerintem igazából praktikus lett volna, végül valamiért nem jutottunk el. Most, a nyár végén én próbáltam lebeszélni róla, mert olyan szépen kiszőkült, és én úgy szeretem azokat a majdnem-fehér tincseket a homlokán. De a helyzet másként alakult, így már én is pártoltam, hogy levágassa az egész hosszúra nőtt haját. A másik határozott pedig Zita volt: az ő haja olyan lassan nő, és ő annyira szeretne hosszú hajat, hogy kijelentette: őt nem érdekli, ha kell, egy hónapon át kutakodjak a fején esténként, ő akkor sem vágatja le.

Nos, így indultunk neki a fodrászos kalandnak.

Először a legnagyobb falat, és a fodrász számára legnagyobb öröm, Klára hajvágására került sor. Kicsit aggódtam, hogy Klára kérései alapján mi is lesz ebből, de az eredmény magáért beszél. Ilyen lett:

Szerintem nagyon eltalálta Petra, a fodrász, a Klára személyiségének megfelelő frizurát!!! 

Imola is kedvet kapott, és egészen komoly hosszt vesztett gyönyörű dús hajából. Nos, ez (is) jól áll neki: Íme:

Emma is hagyott végül is vágatni olyan tíz centit a hajából. És neki járt a hajsütés is, imádja, és hát, az is jó forró, amit meg nem szeretnek a tetvek....

Zita végül csak vágatott egy kis formát a hajába, de a hosszából SZIGORÚAN nem jött le semmi. 

Zita itt a nagy kedvenc, a Szent Johanna Gimi könyvsorozat legújabb, friss, ropogós részével. Mert elmentünk a dedikálásra. El ám! És Zita már el is olvasta (kevesebb, mint egy hét,több, mint 500 oldal, és egy fuvolatábor közben....). Ez azért jó, mert akkor most olvashatom én!!! Igen, teljesen rákaptam. Úgy érzem, hogy amikor olvasom, újra kamasz vagyok, mégpedig olyan kamasz, amilyen szerettem volna lenni....

Rólam nem készült célfotó, de nem is baj... No, nem mintha nem sikerült volna jól a frizura....

Közérdekű

"Ez a rovarok évezrede lesz!"- szokta mondani komoly tudományossággal és kevés rizikó-vállalással az én drága "Uram".... Hát. Valami biztos elkezdődött, és ennek a megállapításának kissé cifrán adott az imént is hangot, amikor is, nagy örömmel lépett oda a szépen letakart tálhoz, rajta Anyu isteni almás pitéjével, majd felfedezte, hogy ellepték a hangyák. A hangyák, "akikkel" már hetek óta küzdünk. Mindig felporszívózzuk őket, mindig letöröljük őket, sütőport is szórunk az általunk vélt forrás(ok)hoz, elpakolunk mindent, ami hívogathatná őket (ez alól, sajnos kivétel volt a pités tál, mea culpa...), és ők rendületlenül visszatérnek... Egyébként gyakorlatilag minden nyár végén. Aztán ősszel, az esőzések érkeztével, eltűnnek. Addig meg nap, mint nap bosszantanak. Vegyszert pedig nem nagyon merek alkalmazni, lévén, hogy konyháról van szó.

Aztán... A Balatonon minden reggel pókhálózással nyitottunk (főleg kint, de bent is), hogy estére már ismét behálózzanak minket, illetve a házat. Jótékonyak voltak ők, tulajdonképpen, hiszen az ugyancsak inváziószerűen érkező árva-szúnyogokkal laktak jól. Mondhatni "degeszre zabálták magukat" - Zoli néha hosszasan kísérte figyelemmel egy-egy ízeltlábú étkezését. Az árva-szúnyogok lárvái egyébként minden augusztus második felére kissé élvezhetetlenné teszik a fürdőzést, mert ott lebegnek a víz felszínén - tömegével. Van, akit nem zavar, van, aki viszolyog tőlük. A mi családunkban akad ilyen is, olyan is.

És végül.... Sajnos, az idén nyár végére a saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk azt az azóta feltárt tényt, hogy a jó hosszú, száraz melegnek köszönhetően, a tetvek is ellepték az országot - és a fejünket. Gondolkoztam azon, hogy most ezt rögzítsem-é avagy sem, hogy ez most szégyellnivaló, avagy sem. Arra jutottam, hogy nem szégyen. Bárki, akinek elmeséltem a kálváriánkat, azzal nyugtatott, hogy náluk is, meg a barátnál, szomszédnál, ismerősnél, rokonnál is.... Sőt! A gyógyszertárakban bizonyos készítményekből ki is fogytak, mert "úgy viszik, mint a cukrot mostanság". 

Ezért úgy döntöttem, hogy leírom a mi tapasztalatainkat, hibáinkat és próbálkozásainkat, hátha ez segíthet másoknak is. Nem vagyok egy nagyon közérdekű-beállítottságú blog, mert elsősorban emléknek szánom soraimat, de ez most két légy egy csapásra: a lányok számára ez is egy felejthetetlen élmény lett, még ha el is lettek volna nélküle. Szerencsére senki sem élte meg drámaként....

Szóval. Az első és legfőbb hibámat ott vétettem, hogy nem észleltem a problémát időben. Illetve a problémát (erős viszketés) igen, de az okát nem. Nagyjából van elképzelésünk, hogy honnan származhattak az első apró vérszívók, de mivel nincsenek felcímkézve, nem szeretnék alaptalanul "gyanúsítani" senkit. Mert nincs értelme, egyébként. Nézegettem én néha Imola fejét (ő hozta be ezt a cuccot családunkba), de nem láttam/találtam semmit; igaz, nem is nagyon néztem utána, hogy mit is kéne esetleg látnom. Pedig, most már tudom, az összecsípkedett, és ezáltal piros foltos nyak egy komoly tünet. A vakarózás is persze. Egy darabig a melegre fogtam, aztán pókra és egyéb állatkákra, aztán valami kiütésre, allergiára (a fenistilre pl. enyhült). Közben én (!) is elkezdtem vakarózni, majd Klára és végül Zita is, Emma nem. Addig, amíg egyszer csak, Klára kiszőkült hajában észre nem vettem egy-két bestiát. 

Amit ilyen esetben látni kell: apró, 0,5-3 mm-es, mászkáló, fekete bogárkák a fejbőrön, és a hajszálakon pedig hosszúkásabb alakú korpaszerűség, ami nem jön le egyszerű fejrázással, vagy vakarással. Alaposabban megnézve azért van még egy dimenziójuk, tehát, a kissé gyakorlottabb szem már nem téveszti össze a korpával. Ezek, ha fehérek, akkor a serkék, ha barnásak, akkor a bábok(?). Ha jól értettem, akkor a serkékben már nincs "élet", a bábok is legyilkohatóak a különböző irtószerekkel, de nem esnek ettől le, tehát rajtunk maradhat a frász, hogy vajon tényleg nem élnek már, vagy pár nap múlva (5-9, ez forrásonként változott) kikelnek-e.

Mit tettem azután, hogy magamhoz tértem a sokktól? Imolát is megnéztem, és most azonnal láttam a "látnivalót".... Kissé kiborulva legbelül, de azért látszólag kellő higgadtsággal mentem be az első útbaeső gyógyszertárba. A hölgy teljesen kedves volt, megerősített a gyanúmban, a leírásom alapján, és adott két szert. A Nittyfort és a Neemosan-t. A Nittyfor a régi, "klasszikus", alkoholos tetűirtószer. Volt már hozzá "szerencsénk", mert akadt pár riasztás már az oviban, amikor is ezzel a szerrel megelőző jelleggel bekentem az esetleg érintett gyerek(ek)et, és ez mindig elegendő volt. Mindazonáltal, van olyan barátnőm, aki azt állítja, hogy a tetvek már teljesen immúnisak erre a szerre, sőt, jót lakmároznak belőle.... Mások pedig azt állították, hogy ebből egy kezelés is elég, és soha többet nem lesz tetű a fejen... Hát.... Így aztán nem bíztam magunkat erre az egy szerre A Neemosan előnye, hogy nem mar annyira, és hogy adnak hozzá egy kis fésűt, amivel elvileg le lehet szedni a serkéket a hajról. Hát, haja válogatja. Imóé, amelyik vastagabb szálú tényleg megfelelő volt, Klári vékonyszálú haján viszont nem tudtam használni. Emmáén sem nagyon. Mert persze rajta is találtunk. Sőt! Zitát haza kellett hoznunk a táborból (ahol aztán mindenkinek be kellett magát kennie ezzel, de még így is úgy tűnik, hogy sikerült azért átajándékozni egyet-kettőt...), habár a tábori edzők és a szálloda is (!!!!) túlzásnak tartotta ezt az óvintézkedést! 

Itthon aztán naponta kétszer kezeltem a lányokat. Még újabb szereket is kerítettem. Például a Picksan-t is használtuk, amihez egy nagyon jó, fémfésűt is adnak, és a Paranit termékcsaládról is jó visszajelzéseket hallottam a hozzánk hasonlóan jártaktól. A Paranitból a spray a jobb, mert a "lotion" olyan olajos, hogy Zita hajából ötödjére jött ki.

A szerek közül a Nyda nevűt nem sikerült beszerezni, pedig állítólag az most a legújabb és leghatékonyabb; és nem használtam még egy másik barátnőm által ajánlott Pedex-et sem. De fogom, a következő egy hónapban, minden hajmosáskor, hogy még véletlenül se jusson eszébe egy kósza serkének sem, hogy kikeljen.

A napi két kezelésbe természetesen benne volt az is, hogy a hajukat tincsenként (néha szálanként!!!) végigbogarásztam, lehúztam a serkéket. Élő tetűt a második nap estéjétől már senkiben sem találtam. Serkéket viszont.... Naponta kb. 6-8 órát töltöttem ezzel. Kimerítő volt. Emellett naponta húztam ágyat (az első három nap), az ágyneműt nagy hőfokon kimostam, a napon szárítottam (még szerencse, hogy jó idő volt!!!), majd kivasaltam. Ugyanígy jártam el a törülközőkkel, amiket egy-egy (hajmosós) használat után már cseréltem is. Kiporszívóztam alaposan a szobákat, ágymatracokat, plüssöket, ágyneműket. Mivel a tetvek a szélsőséges hőmérsékletet nem bírják (kár, hogy a 40 fok még nem az nekik....), ezért a lányok párnáit a mélyhűtőbe tettem a biztonság kedvéért. Ahogyan a használt fésűket, hajkeféket, hajgumikat és csattokat is. Este hullafáradtan dőltem az ágyba, és álmomban is serkéket szedtem....

Mivel a tetvek nem szeretik a festett hajat (és pechemre, nekem pont hatalmas lenövésem volt a "támadás" idején), így én még egy hajfestéssel is megtoldottam a saját "kezelésemet". Drága fodrászunk, Petra, kijött hozzánk, hogy ezt megtegye. Klára már régóta tervezte haja határozott megkurtítását, így ez most remek alkalom lett erre. Hát, az ő haja lett a leghamarabb serkementes is. Ráadásul, szerintem a személyiségéhez legjobban passzoló frizurára akadt így rá. Imola is hajlandó volt engedni a hosszából, noha nem annyit, hogy számottevően segítsen az én napi szenvedéseimen... :-)

Zoli is lekezelte magát preventíven, mert érdekes módon, ő megúszta.

Amit megtudtam - ha jó forrásokat olvastam, hallgattam: a tetvek 24 óra után elpusztulnak, ha nem kapnak "friss vért". A tetű nem tud repülni, még csak nem is ugrál. Ha két hajzat összeér, át tud mászni, és "remekül" kapaszkodik. Nem okoz és terjeszt betegséget, a viszketésen és kissé égető érzésen kívül semmilyen problémát. Tévhit, hogy a koszt szereti. A serkék nem tudnak átmászni egyik hajról a másikra, csak az élő állatok. Tehát, ha biztosak vagyunk abban, hogy csak serkék - és vélhetőleg "halott" serkék, illetve "bábok", ez nem tiszta teljesen a számomra - vannak a hajon, nem veszélyezteti a környezetet. De ajánlott, hogy legyen két hajmosás között mindig "kezelt" a fejbőr, a biztonság kedvéért. Állítólag úszni tudnak a bestiák, így óvatosan! Uszodába, vízbe esetleges serkékkel azért se menjünk, mert leázik a szer és védtelenek lehetünk....

Vannak, aki totál bepánikolnak a tetű szó hallatán, mások pedig már szinte túl lazán veszik. Én ugyan pánikba nem estem, de éreztem, hogy egy kálvária-jellegű időszak vár rám. Eltaláltam.

Összegzésként még arra hívnám fel a figyelmet, hogy szégyen vagy sem, ciki vagy sem, igyekezzünk mihamarabb jelezni a tetvességet mindazoknak, akikkel valamilyen kapcsolatba keveredtünk a vélt "tetves" időszakban, mert károkat is okozhatunk, de legalább is kellemetlenségeket.

Végül. A csajok klasszak voltak. Különösebb zokszó nélkül bírták a megpróbáltatásokat, kezeléseket, állandó hajmosásokat, napi ágynemű föl-lehúzásokat (segítettek) és az órákig tartó "bogarászást". Mondjuk, egy-egy kisebbfajta DVD-maratont megejtettek ilyenkor, de ez talán nem gond....

(Kíváncsi lennék, hogy más hogyan járt ezzel a kellemetlen jelenséggel, és arra is, ha esetleg valami nem valóst állítottam a tetvekkel kapcsolatban... Nem szeretnék senkit rosszul informálni, ezek a mi tapasztalataink, a mi utánajárásunk, lehet, hogy nem teljes, nem elég alapos, vagy hagytuk magunkat félrevezetni.)

Vízállás-jelentés

A Balaton vize Boglárnál apad,

máshol....: Keszthelynél, Udvarinál, Zamárdinál, Lellénél .... APAD!!!!

Nagyon! Hajóvonták találkozása tilos! Megfeneklési veszély!!!

Ráadásul, gyanús elemek lepték el a partot....

Ó, drága Balaton, ugye nem hagysz itt minket?!