Jótékonykodás...?!

Úgy nőttem fel, hogy azt láttam: akinek tudunk, segítünk. Vagy úgy, hogy továbbadjuk a kinőtt és még használható ruhákat, vagy úgy, hogy gyakorlatilag ingyen biztosítunk egy erre rászoruló családnak lakhatási lehetőséget, vagy úgy, hogy a megfelelő tanácsokkal és ajánlással látjuk el a minket arra kérőt, vagy simán úgy, hogy meghallgatjuk, amikor kell. És ahogy eszméltem is növekedés közben, már realizáltam, hogy anyagi támogatást is nyújtottak szüleim, ha kellett, főként rokonoknak.
Aztán Svájcban ez már hivatalosabb és jelentősebb méreteket öltött. Először is, minden közeli és távoli hozzánktartozót és barátot vendégül láttunk (és hogy!) Genfben. Aztán már módszeresen ajándékhegyeknek álcázott segítséget hordtunk haza (pelenkától a ruhákon át a bicikliig). És ehhez még hozzájött, hogy Anyu az ENSz női egyletének jótékonykodási munkájába is belevetette magát: gyerekeket segítettek szerte a világban különböző intézményeknél. Így tudott Anyu is intézni egy magyar gyerekkórháznak egy komoly (rákszűrő?...) berendezést. Annak idején úgymond "örökbe fogadtam" egy kambodzsai kisgyerek taníttatását, és az akkor így-úgy megkeresett zsebpénzem (korrepetálás, baby-sittelés, nyári munkák) egy részét utalgattam egy szervezetnek, amelyik ezeket intézte. (Még képeket is kaptam a kislánytól - kb. egy általános iskolányi ideig tettem ezt.) Belém ivódott, hogy mi szerencsés helyzetben vagyunk, ezért morális kötelességünk úgy segíteni annak, akinek kell, hogy ez a segítség egy pillanatig se tűnjön megalázónak, leereszkedőnek - és persze, alamizsnának.
Amikor haza-hazajöttünk a "rendszerváltás" után, engem sokkolt a városban megjelenő kéregetők számának rohamos növekedése. Akkortájt, ha bementem a városba (márpedig mindig bementem, ha itthon jártunk), akkor előtte egy marék aprót tettem zsebre, és nem tudtam elmenni senki mellett sem anélkül, hogy ne adjak valamicskét. Elég vacakul éreztem magam a szerencsés helyzetemben, mikor ők meg úgy, ott....
Nos, a hazatérésem után pár évvel már éreztem, hogy ilyen ügyben nagyot fordult a világ. Továbbra is él bennem a segíthetnék, és szívesen továbbadok dolgokat (pl. babaülésétől kezdve iskolatáskán át ruhákig mindent), ha szükséges, máshogy is segítek. Nem szeretem eladogatni vagy kidobni a dolgokat, de szeretem tudni, hogy hová és kinek adom.Viszont az utcai kéregetőkkel kapcsolatban sokat változtam, bevallom. Igen, gyanakvó, hitetlenkedő lettem. Főleg, hogy voltak furcsa tapasztalásaink. Mint például a lábát erősen húzó kéregető, akit tíz perccel később teljesen éplábúnak tűnően látok a kisboltban, alkoholt vásárolva. Vagy egy másik, aki egy darabig Zoli irodájának környékén X szövegű táblával jött-ment a közlekedési lámpánál, majd pár hónappal később az Örsnél Y szövegűvel környékezte meg az arra gurulókat. És nyilván sok ilyenről tudunk, hallottunk... Meg az állítólagos maffiákról is, ugye...
Nem tudom..., maffia vagy sem, csalók vagy sem, rendkívül nehéz lehet az utcán lenni naphosszat, ezt természetesen mindenképpen elismerem; és nagyon rosszul érzem magam őket látva.
Akiktől konkrétan félek, azok a mindenféle nem kért szolgáltatásokat nyújtják. A szélvédőmosás például. Hiába integetek, kiabálok, dudálok, könyörgök: ő (ők néha) jön, és az általában már rém koszos vizével lemossa az (általában) nem is olyan koszos szélvédőt. Majd várja a pénzt. És az ember nem mer nem adni. És dühös vagyok ilyenkor magamra, rá, arra, hogy ilyen helyzeteket kell megélnünk. Aztán ott vannak a parkolóhely "foglalók", "mutogatók". Azon parkolóhelyek foglalói és mutogatói, amiket úgyis felefedeznénk, és úgyis mi foglalnánk el, és ahová simán be tudunk állni. De ő mutogat, "irányít", jelzi, amikor "jó".... És hát, kiszállva, többet vár tőlünk, mint a mosolyunkat és egy köszönömöt.
Nos, egy ilyen esetet éltem meg nagyon rosszul a múlt hétvégén, ezért kezdtem neki ennek az igazából nagyon bonyolult és összetett témának (annál is csak az én saját érzéseimnek ezzel kapcsolatban).
Az Ikreket meghívták egy szülinapi buliba az állatkerti játszóházba. A bulit szervező kislány szülei nem realizálták, hogy pont a Nemzeti Vágta hétvégéjével esik egybe a zsúr. Így hát a Ligetben amúgy is nagy kihívást képező parkolás már előre a teljes lehetetlenség kategóriába esett, látatlanban. A bulizós kislány szülei nagyon okosan csinálták: nekünk, vendéggyerekek szüleinek, csak egy buszmegállóig kellett vini a gyerekeket a játszóház előtt, és ott a kislány szülei átvették őket. Ez rendben is volt. Igenám, de értük már úgy mentem, hogy gondoltam, csak megpróbálkozom a parkolással első körben. Lassan haladtam, indexelve. Egyik autóról úgy tűnt, hogy talán kiáll, így megálltam. De nem. Tovább döcögtem, és már ott várt kalimpálva a kéretlen "segítő", és az elém is teljes panorámájában táruló helyre "beigazgatott". Valahogy éreztem, hogy ez nem fog simán menni. Kiszálltam, rámosolyogtam, és mondtam egy kedves köszönömöt. Mire rámdörrent, hogy ilyenkor szoktak adni valamit. Kicsit érveltem vele (tényleg udvariasan), hogy ugyan miért tenném, miközben én nem kértem az ő szolgáltatását, nem kellett foglalni a helyet, senki nem akarta elvenni és simán rátaláltam volna egyedül is. Nos, ezek után már ordibált velem, és eléggé csúnya kifejezésekkel illetett. Belül remegtem, de azért nagyjából határozott léptekkel mentem el. Eléggé féltem attól, hogy esetleg kárt tesz az autóban, de attól még inkább, hogy ismét nekem esik (még ha nem is szó szerint), amikor már a lányokkal megyek vissza.
A játszóházba érve, örömmel vettem észre egy apukát, akit amúgy is régóta ismerek, és akivel jóban vagyunk (a feleségétől kaptunk anyatejet hónapokon át az Ikreknek). Ráadásul, ő hivatásos katona, és ez a tény akkor nagyon megnyugtatott. Felvázoltam a helyzetet, és megkértem, hogy kísérjen el minket az autónkig. Készségesen vállalta, és addigra ért oda az agresszív "segítőember", amikor már kanyarodtunk ki a parkolóhelyről a kocsival. Az apuka ott állt és várt, és még jelentőségteljesen megmutattam neki az illetőt.
A folytatást (ha volt) nem ismerem még. Mindenesetre, én sokáig rosszul éreztem magamat. Sőt, még most is. Hát ezért írtam ezt le. Hátha jót tesz.