Pages

2012. szeptember 5., szerda

Ez a dal most rólam szól...

Nos, végre elmesélhetem, végre írhatom, mondhatom, mégha nem is mindent részletében és pontosan, de a kapcsolódó érzéseimet végre billentyűvégre hajigálhatom. Hányszor gondoltam már az utóbbi hónapok során, hogy nem érdekel, most akkor nekiveselkedek, leírok mindent, vesszen, aminek még vesznie kell. A józan eszem és az elő-előbukkanó bátortalanságom mindig megakadályozott ebben. Amúgy is szeretek mindent átgondolni; főleg, amikor még én is érzem, hogy az indulat vezérel. Rengeteg sort töröltem ki (húztam át, radíroztam ki, korszaktól függően) életem során, és azt gondolom, jól tettem... Ezúttal is. Mert ahogy a lelkem mélyén végig bíztam benne, és ahogy mondogattam is az erősen aggódó anyukámnak: "nem tudunk most tervezni, de az Élet mindent el fog rendezni, meglátod". És lőn. No és akkor, hogy miről is van szó.
Röviden: hétfőtől nemcsak a lányok vették ismét útjukat az iskola felé, hanem én is a régi-régi munkahelyem felé. Eddig ezt nem kellett megtennem, mert GyÁS-ok, GyED-ek, GyES-ek szerencsésen követték egymást (az Ikrekkel ez utóbbi ráadásul az iskolaérettségük évének végéig jár). Szerencsés voltam, lássuk be. Sem anyagi, sem más egzisztenciális körülmény nem kényszerített arra, hogy visszatérjek, és közben pedig végig volt munkahelyem, munkaviszonyom. Jó volt, no. De ennek is vége lett.
Ami miatt kálváriának éltem meg az elmúlt pár hónapot, az az államigazgatást, és főleg én minisztériumomat érintő káosz eredménye volt. Fejetlenséget okozó átszervezések, felelős nélküli feladatok, intézkedni nem merő köztisztviselő-társak. Érthetőbben: amikor már az összegyűlt (és ezáltal rendesen fizetett!) szabadságom is a vége felé járt (tavaszvégén), a változó nevű HR-es részlegen dolgozó kolléganőm tanácsára, elkezdtem próbálkozásaimat, hogy bejelentkezzek ahhoz a FŐNÖKhöz, akihez tulajdonképpen a véletlen folytán tartoztam/tartozom. Mert úgy jártam egy kicsit, mint az egyszeri munkácsi lakos, aki ugyan soha nem költözött, de az idők és a történelem viharai során több állam állampolgára is volt, többször is. A gyermeknevelés évei alatt ide-oda helyezgettek át állományba. Hol csak a minisztérium neve cserélődött, hol maga a minisztérium is. Mintegy hajótöröttként maradtam én a mostani minisztériumomban, míg az összes volt kollégám egy másikban szorgoskodik mostanság. Ez csak annyiban fontos, hogy például, a visszatérésem körüli zűrzavarban próbáltam olyan kiutat is keresni, hogy a volt főnökömet megkerestem (másik minisztérium), aki szívesen visszavett volna, de nem tehette, mert mostanában ebben az irányban nincs átjárás a két közigazgatási intézmény között.
Szóval, a problémám, összefoglalva, az volt, hogy nemes egyszerűséggel, nem álltak szóba velem. Utólag ezt a fent leírt keszekuszasággal magyaráztak. Hát.
Hónapokon át telefonálgattam, majd írogattam (a szó elszáll, ugye...), hogy most már mindjárt lejár a szabi, mégiscsak meg kéne beszélni személyesen, hogy mikor, hová, mennyi időre menjek vissza. Meg hozzátettem, hogy mégiscsak van négy gyerek, akiknek a nyári elhelyezéséről nem tudok ad hoc jelleggel megoldást találni. És nem. Nem és nem jött válasz. Érdekes módon, nem találtam poénosnak, hogy esetleg ellehetnék még éveken át úgy, hogy utalnak a számlámra, én meg ott sem vagyok és ez senkinek sem tűnik fel, hanem inkább megalázottnak éreztem magamat. Egy könyörgő anyának, akit senki nem tart érdemesnek arra, hogy válaszoljon neki.
Eljött a szünet, és még mindig nem tudtam,hogy mit hoz nekem munkafronton a gyerekek vakációja. Aztán, döntés híján, én léptem. Kértem az idei szabadságomból két hetet, majd tudtam, hogy jön egy betegszabis rész Imolával. Ekkor már egy hónappal túlmentünk az összegyűlt szabim letelténél. Válasz semmi. Megint kértem szabadságot (ugyanis a HR-es munkatárs ennyi erejéig "szóba állt" velem.). Augusztus közepén már ez is letelt, és mivel rosszul számoltam k (megfelelő infó hiányában) a megmaradó szabimat, már nem akartam többet kérni, félve, hogy nem marad az év többi részére.
Hosszas "küzdelmem" alatt elég sok volt kollégának küldtem segélyhívást, és nagy boldogságomra, mindenhonnan kedvességet és segítőkészséget tapasztaltam. Már úgy tűnt, hogy ennek ellenére, ahová be akarok "jutni", az egy bevehetetlen vár. Aztán végül, az utolsó pillanatban, egy már nem is remélt segítség is megérkezett (ugyancsak volt kolléga révén), és legalább lett időpontom a szabim lejárta utáni napon a HR-főnöknél. Mondjuk, ezután sem alakultak túl flottul még a dolgok, de lassacskán azért csak történt valami, mivel megjelentem, mint maga a "materiális probléma". Egy idő után még a hőn áhított "szentélybe" is bejutottam.
És kiderült, hogy az említett FŐNÖK rendes. Normális. Ráadásul nagycsaládos. Nyitott a részmunkaidőre, megértő a sokgyerekes anya aggodalmaival irányában.
Aztán egyszer csak be kellett menni. Dolgozni. A munkakörömet erős homály fedi még. Amit egyelőre leszűrök, az nem tesz boldoggá. Távolról sem. Sőt.
Viszont. Napi hat órában van egy stabil állásom. Iszonyat korán kelek ugyan (kb. 45 perc egy irányban az utazás), rengeteg tízórait készítek félig alvó állapotban, majd 8-ra bent kell lennem. Viszont 2-kor hazaindulhatok. El tudok menni a csajokért, velük tudok lenni, velük tudok tanulni/leckét átnézni, ki tudom őket kérdezni. Néha még a háztartás is belefér.
Ahová nem érek én oda, megy Anyu, örök hála érte. És megy Zoli is, aki a kezdetektől fogva ajánlotta, hogy majd ő viszi a délutáni hurcibálós műszakot. Mert egy darabig úgy tűnt, hogy nyolc órában kell visszatérnem. Mondjuk, attól azért nagyon féltem volna.

És hogy ez engem milyen lelkiállapotba hozott? Magam is meglepődöm, hogy milyen rosszba.... Hetek óta felébredek éjszaka, és órákon át forgolódok. A munkaköröm deprimál, az is, hogy nem vagyok ott suliba induláskor / évnyitón, meg amikor kellhetnék. Hiába mantrázom magamnak, hogy ez is szerencse, mert ott vannak a délutánok és az esték, és sokaknak az sem.

Hogy akkor miért kellett ezt meglépni, mikor lenne más típusú munkám is, a laptopkonyhán? Nos, az még azért egyelőre megmarad (az estékre), de egyszerűen, mint oly' sokan mások is, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy hátat tudjunk fordítani egy havonta befolyó fix jövedelemnek, és egyetlen egy pillérre (Zoli munkahelye, hiszen a laptopkonyha is onnan jön) helyezzük az egzisztenciánkat. Ha majd "megizmosodunk" újra, természetesen végiggondoljuk megint. Egyébként elsőre picit örültem is, hogy visszatérhetek emberek közé, és csinálhatom újra azt, amit anno is élveztem. De ez most nem az. Habár emberekkel találkozom, ez tény....

Nos hát, ez az én történetem, helyzetem. Innen jelentem majd tovább. Megszokom majd, vagy megszököm innen.
És addig is élvezem azt, amit lehetetlen megunni: a családomat!
Hozzáteszem még: jelen állásom olyan, amiről túl sokat nem lenne jó ötlet elregélni. Nem is fogok.

9 megjegyzés:

Dius írta...

Nagyon vártam ezt a bejegyzésedet, valahogy volt egy olyan érzésem, hogy visszatértél valamilyen formában a régi helyedre.
Sajnálom a visszatérés körüli hercehurcát, és nagyon megértem az összes önmarcangoló érzésedet. Akárki akármit mond, nekünk, anyáknak az egy külön fájdalom, amikor nem tudunk ott lenni valahol, ahol szeretnénk, még akkor is, ha van helyettesünk.
Kívánom Neked, hogy a nehéz kezdet után legyenek könnyebbek a mindennapok, és sose kelljen úgy érezned, hogy megszöksz, esetleg, amikor váltasz, akkor azt azért teszed, mert már nincs mindenáron szükség a havi fix bevételre. :)
Kitartás, sokat gondolok rád én is.

Kriszti Győr írta...

Hajrá Szilvi!
Én is ilyen "szívmegszakadt" állapotban vagyok.MIÉRT NEM LEHETÜNK A GYEREKEINKKEL???Meggyőződésem hogy kevesebb válás, csonka család stb. Szeretem a munkám, hiányozna. De 4 óra elég lenne a három gyerekem, háztartás, kert stb. mellé.Talán lesz még másképp is.Azért írj néha!Olyan jó olvasni!

Dominika írta...

Kedves Szilvi! Nagyon sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett visszamenned. Remélem, hogy hamarosan rendeződnek a dolgok, és szabadon szárnyalhatsz megint!!!!!! Nagyon nehéz ez egy anyának. Én még előtte állok...

FiloSzofi írta...

Hú, nagyon megértelek! Mintha az én történetem lenne, azzal a különbséggel, hogy nem visszamentem, hanem kezdtem, félállásban, szintén nagy állami hivatalban, összetehettem a kezem, olyan családbarát ajánlat volt, csak éppen a munkát tartottam értelmetlennek, és nem lehettem a gyerekekkel, amikor...ugyanez.

Valahogy egy idő után, főleg családosan, még jobban fáj értelmetlen/lényegtelen/távol álló dolgokra pazarolni az időt.

Hajrá, biztos sikerül idővel elérni, hogy megtaláld a helyed! Szurkolok!

En - Hababann írta...

Szomorúan sokasodnak a hasonló problémák.... :( De én abban reménykedem, hogy lassan az elégedetlen, frusztrált családok, anyák aránya eléri a kritikus tömeget és elmozdulhatunk a 4-6 órás munkaidő felé... Úgy szeretném! :) (ha nem mozdulnak mások, mozduljunk mi, hiszen felelősek vagyunk magunkért... és a gyerekeinkért is!)

Edit írta...

én amikor mentem volna vissza, az épp aktuális főnököm közölte, hogy leépítések vannak, sajnálja... kaptam végkielégítést, aztán viszlát. Mikor fél évvel később bementem a céghez, már újra a régi főnököm lett volna a főnököm, kérdezte, hogy mikor megyek vissza. Mondtam, fél éve kiraktak. Nem tudott róla. 3 évig dolgoztunk együtt, sosem hallottam káromkodni addig a napig. Mondta, hogy még a 4-6 órást is meg tudtuk volna oldani (Tatabányáról Budapest, ennyi ment volna).
Ez volt több mint 2 éve. Itt melót nem találok, munkanélküliből elhajtottak.
Bocsánat, nem akarlak megbántani, de nekem csak az jutott eszembe, hogy legalább van munkád. Mégha nem is a régi, de van.

Szitya írta...

Edit!
Nem bántottál meg, hiszen le is írtam, hogy azt értékelem. Ahogy a részmunkaidőt is. Meg egyáltalán.
Pont az a fajta ember vagyok, aki sűrűn emlékezteti magát a szerencséjére, még a nehezebb pillanatokban is.
Ennek ellenére, a másik felem meg tiltakozik az ellen, hogy olyan dolog miatt hagyjam ott az eddigi életemet, amiben nem sok plánét látok per pillanat.
Nem panasznak szántam a bejegyzést, hanem inkább egy tudathasadásos állapot leírásának. Úgy látom, általában ez átment, de akinek nincs munkája, az nyilván azt veszi főként le, hogy de nekem legalább van.
Na puszi mindenkinek!!!

kikocs írta...

jaj, de rossz volt tőled ilyen bejegyzést olvasni. Még ha látod a jó oldalát is. Annyira sajnálom! Szívből remélem, hogy valahogy elrázódik valami normálisabb irányba az egész, és a helyedre kerülsz. Nagyon érezni, hogy most nem érzed ott magad, és ez nem azért van, mert a reggeleket kihagyod... Sajnálom, sajnálom, sajnálom!!!

Szitya írta...

Igen kikocs, tökéletesen érzed azt, amit át akartam adni...