"Őszöltünk"

A gyerekek őszi szünete alatt igazán "kényeztetett" az élet engem... Először ugyebár egy hétvége kettesben Zolival, utána pedig szabadságon voltam az egész szünet ideje alatt. Ezúttal felért ez egy kisebb "ráncfelvarrással". Megjegyzem, a háztartásnak is... Szóval sétáltunk a környékünkön, mentek a lányok edzésre, gyűjtögettük a hozzávalókat Emma növény-gyűjteményéhez, fodrásznál jártunk, görkorcsolyáztunk és jó sokat társasoztunk az Ikrek egy új "szerzeményével", a Next-tel. Jó volt, csak úgy, egyszerűen és nagyszerűen.

A hét első három napját Zita nélkül töltöttük - őt az a (rég vágyott) megtiszteltetés érte, hogy beválogatták egy szövetségi edzőtáborba, Dunavarsányba. Általában nem szívesen megy edzőtáborokba - ez most nagyon más volt! Már az "gyanús" volt, hogy alig kommunikált velünk. Első este rettentő lelkesen számolt be mindenről (azt hiszem, hogy eddig is imádta a vívást - ez most még hatványozódott), tetszett neki az edzés, az edzők, a helyszín, a társaság, és még a kaja is. Másnap este már alig három mondatot mondott - olyan fáradt volt. De továbbra is lelkes.

Csütörtök délben szedtük őt össze, és megcéloztuk a SZÉP-kártyás "őszölésünk" helyszínét: Szegedet. Először kicsit túlszaladtunk rajta (direkt ám!!!), hogy megnézzük Makó új "nevezetességét", a lombkoronasétányt. Persze a lányok - élükön az igencsak fáradt és éhes Zitával - először nyivákoltak, hogy nem akarnak ők sétálni, meg együnk, meg menjünk rögtön a szállodába, stb. Kitartottam, és persze már a séta elején úgy viháncoltak, mint egy szélnek eresztett ménes, a számomra kissé csalódást okozóan nem túl hosszú lombkoronasétány kissé kalandparkos akadályain már határozottan lelkesen keltek át, végül az "extrém" csúszdát alig akarták otthagyni. Szóval, jópofa ez a hely, bár azt hittem, hogy ez egy hosszabb program lesz (persze a csúszda ismétlése a végtelenségig meghosszabítja, ráadásul sportolásnak sem utolsó, mert jócskán kell lépcsőzni a tetejéig).

Emma a csúszda tetején

.... és az alján.

Makó után Szeged belvárosában álltunk először meg, hogy megízleljük a "hírös" cukrászda kínálatának néhány termékét - Zita nem kis örömére. Ahogy elnéztem, hogy mi mindent magához szólított serdülő leánykám, hát elhittem, hogy jó éhes volt... :-)

Sétáltunk egy nagyot az igazán kellemes és enyhe időben: megcsodáltunk egy rakat szobrot (úgy tűnik, Szegeden nagyon szeretik a szobrokat - és mi is szeretjük, Szegedet és a szobrokat is), az Egyetemet, a Dómot.

 

Klára és Szent-Györgyi Albert

Zita jól fotóz

A séta után "végre" elindultunk a szállodába ... ami egy csodás víziparadicsom tőszomszédságában volt - leszármazottjaink nem kis örömére. Így aztán a szobánk elfoglalása után már rángattuk is magunkra a fürdőholmit, és "bevettük" a csúszda-komplexumot. Persze, a lányok sokkal bátrabbak voltak, mint én - nekem aznap nagyjából elég is volt csak egy kis ázás a vízben, nem vágytam különösebb adrenalin-löketekre. Két óra intenzív őrület után visszatértünk a szállásra egy vacsora és egy kissé álmos családi társas erejéig ... és hát, senkit sem kellett ringatni.

Másnap már reggel mentek volna a hölgyemények a vízicsodákhoz, de valahogy úgy éreztem, hogy egy teljes nap ott nem lett volna túl jó ötlet. Így egy bowling után ellenmondást nem tűrően jeleztem, hogy márpedig szabadtéri program lesz. Némi dohogás és a vadaspark gondolatának ízlelgetése után már megint ugyanaz történt, mint előző nap: mindenki nagyon jól érezte magát az inkább állatkertnek nevezhető parkban. Ahol ráadásul sok olyan fajtát is megcsodálhattunk, amiket Pesten nem. Mivel pont november elseje volt, a vadaspark vezetői úgy gondolták, hogy jó ötlet tököket adni az állatoknak, és megnézni, hogy mit kezdenek vele. Elég mókás jeleneteket szült ez a dolog!

"Kötelező gyakorlat" I.

"Kötelező gyakorlat" II.

Ez a fej! :-)

Remélem, Imó sosem lesz ekkora (és ilyen félelmetes)

A hópárducok előadásának első sorban ülő nézői

Egy késői belvárosi ebéd után (pizza-ebéd, sajnos nem halászlé....) már nem volt kifogás: ismét a víziparadicsomban lubickoltunk! Ezúttal Zoli is, meg én is kivettük a részünket a csúszdázásból, de volt alkalmunk az ún. "csendes wellness"-t is kipróbálni és élvezni.

Estére az előző napihoz hasonló fáradtsági szintet értük el - már társasozni sem volt mindenkinek ereje a vacsora után.

A második éjszaka után már csomagoltunk is - Zita sűrű versenynaptára szólított minket vissza Pestre. Mondjuk, ha máskor is így versenyez, akkor hajlandó vagyok még jópár kilométert utazni... :-) Tényleg nagyon jó lehetett az az edzőtábor.

A szünet végére, vasárnapra, amolyan igazi, novemberi, szürke, esős nap köszöntött ránk. A lányok tehát úgy döntöttek, hogy hurrá, akkor mostantól várják a decembert, az adventet, a Mikulást és a karácsonyt. Ezt megünnepelvén, rávettek, hogy menjünk egyet korizni. Az eső miatt beszorultunk, a Jégpalotába mentünk. Jó hideg volt. Egész téli hangulatunk lett. Elkezdtük tervezgetni a téli szünetet.
Alig várom. :-)

Évforduló

Fontos volt. Fontos volt már kettesben is elutaznunk legalább egy icipicit. Hogy miért? Azért, mert sehogy sem tudtuk megállapítani, hogy mikor volt ilyen utoljára. Azért, mert az utóbbi időszak olyan sűrű, olyan idegfeszítő, olyan kimerítő volt. Azért, mert már nagyon vágytunk rá. "Kapóra" jött az, hogy október 24-én lettünk 15 éves házasok. Az már csak ünnepelnivaló!!!! Így aztán tervezgettük ezt a kis szökést, egy jó ideje. Egy külföldi hosszú hétvége volt az eredeti elképzelés; az "ment össze" egy hazai sima hétvégére. Olyan helyre akartunk menni, ahol még nem jártunk, és ami nem feltétlenül "gyerekbarát", már abban az értelemben, hogy nem annyira nekik való. Borvidékre vágytunk, mert azt már egy jó ideje megállapítottuk, hogy Magyarországon a borászat köré egy olyan kultúra épül, ami igényes, lenyűgöző, amire méltán lehetünk büszkék, és ami igen vonzó - nyilván nem az alkoholizmus miatt! :-) Bor-ízlésünk szempontjából inkább Villány felé terveztük volna az utat, de igazán érdekelt mindaz, amit a világhírű Tokaji borvidéke kínálhat - mintegy "esélyt is adva" annak, amit eddig nem ismertünk annyira. Végül a szabad-szállodakapacitás is az ország keleti felébe irányított minket. Pénteken tehát nagyon vidáman indultunk Tarcal felé, igaz jóval később, mint terveztük (ne is részletezzük, hogy miért, mert az még a bosszantó kategória...).

Ahogy felajánlották a kedves recepciósok az üdvözlő pohár furmintot (bocsi, inkább cuvéet a környék egyik legjobb borászatából, a Dereszlától), már el is feledtem a nap addigi bosszúságait.... Szép helyre érkeztünk, amolyan igazi "relaxálósra"....

Egy kellemes vacsora, egy pihentető éjszaka, és máris úgy éreztünk kicsit, hogy "mert megérdemeljük"... :-) Olyan reggelink volt, hogy kívánni sem tudtunk volna jobbat.... Ezután elmentünk túrázni egy picit, megnéztük Tokajt és Sárospatakot, majd elfogyasztottunk egy remek késői ebédet egy teraszon, a Disznőkő borászatnál. Hihetetlen volt, hogy október legvégén, kellemes melegben, egy napsütötte teraszon üldögélhettünk, egy olyan szép, szemet gyönyörködtető és lelket pihentető helyen - egyszerre megértettem a sok megihletett költőnket!!!! Még a Szamorodni is finom volt, pedig azt hittem, hogy én nem szeretem az édes borokat.... :-) (izé, főleg a libamájjal együtt volt egy igazi gasztronómiai élmény)!

 A szálloda fürdője eszméletlen volt.... El is töltöttük ott a délután fennmaradó részét és a kora-estét. Ráadásul ismerősökre is leltünk (nem is egyre), akikkel egy kellemeset beszélgettünk - ismét a Tokaj-hegyalja termette isteni nedűvel kísérve.

Másnapra sikerült a fényképezőgépet is feltöltenünk, de sajnos már indulnunk is kellett. A reggeli azért még egyszer elkápráztatott. Hazafelé még megnéztük Kossuth szülőházát Monokon, igaz, csak kívülről, mert a "rögtön jövök" tábla kiírója nem igazán jött rögtön....

Hazafelé megállapítottuk, hogy sűrűbben kéne elszöknünk kettecskén, még akár ilyen rövid időre is.

Fél-fél nagykorúság

Zita születése után nagyon gyorsan arra az elhatározásra jutottunk, hogy szeretnénk megint gyermeket (hiszen olyan jól sikerült a "prototípus", jöhetett a sorozatgyártás....). Emma után én kissé megtorpantam az utódlási lendületben: egy részről, teljesen elteltem a két gyönyörű, aranyos leánykámmal, más részről, elég rosszul viseltem a kialvatlanságot. Emma ugyanis NEM aludt. Nem, és nem és nem. Amikor úgy éreztem, hogy akár már egy javasasszonyhoz is szívesen fordulok, csak aludjon végre (majd' másfél éves koráig nem aludt, sem éjjel, sem nappal...), hirtelen felindulásból elvittem homeopatához; és láss csodát: Emma nagyszerű alvóvá vált! No, ekkor mondta azt Zoli, hogy szerinte jobban tesszük, ha vissza sem szokunk az alvásra, hanem rögtön bevállalunk egy harmadik "porontyot". Egy darabig, és elég gyengén, még tiltakoztam, de igazából vágytam én is még egy kisbabára, bármit is zengedeztem fennhangon... Amikor anyukámmal megosztottam azon elképzelésünket, hogy akkor ismét bővítenénk a családunkon, először picit zsémbelt; igazából talán aggódott, hogy hogyan is bírom majd, bírjuk mi.
Ahogy kiderült, hogy ismét sikerült áldott állapotba kerülnöm, nagyon feldobódtam. No meg dolgoztam is éppen egészen sokat, így elég sokára sikerült a doktornőhöz eljutnom. Itt elsőre nem is, de másodjára derült csak ki, hogy a kissé kétes állapotú terhességem nemcsak, hogy igenis valós és erős, de ráadásul dupla....
No, fordult velünk egy nagyot a világ. Anyukám már régen nem az akármilyen családbővítés gondolata miatt aggódott, hanem értem és a bennem növekvő életekért.
Szerencsém volt, végig jól bírtam ezt a terhességet is, csak a 36. héten kellett kórházba vonulnom.
Klára és Imola születése csak számomra, számukra egyáltalán nem, volt viszontagságos.

Azon az őszi estén, kilenc évvel ezelőtt, egy gyökeresen új időszámítás kezdődött számunkra. Nemcsak nagycsaládosok, de ikresek is lettünk egyszerre, annak összes gyönyörűségével, és persze nehézségével.
Noha pontosan belémvésődött sok-sok pillanat a születésük óta, sok könnyes és rengeteg mosolygós emlék, valahogy mostanában kezdem felfedezni bennük az ikerségnek újabb és újabb vetületeit. És ezekkel együtt azt a különleges kincset, amit ŐK kaptak egymástól, azáltal, hogy együtt érkeztek.
Mintha most, kilenc évvel később, ismét fordulóponthoz érkeztünk volna. Látom köztük a szövetséget, az egyre erősödő összekötő szálakat, valami olyan különleges kapcsot, amit igazi csoda ilyen közelről megfigyelni. És csak megfigyelni tudjuk, ez a nemikreknek fel sem fogható, át nem élhető.

Nyilván volt, van és lesz annak sok hátránya is, hogy ikrek. Babakorukban például én nagyon megszenvedtem azt, hogy nem tudtam CSAK az egyikre figyelni teljes lényemmel, CSAK az egyiket vigasztalni, lelkifurdalás nélkül, csak egyet kényeztetni. Még akkor sem, ha a másik egy másik ölben érezte jól magát - mert az az öl nem az enyém volt. Most meg például gondés nehézség az, hogy túl könnyen összehasonlíthatóak (iskolai teljesítmény, társasozás, futás, bármi). De ezt mind-mind ellensúlyozza ez a megnevezhetetlen valami, ami egyre szembetűnőbb közöttük.

Tegnap hajat szárítottam nekik. Sok matricát kaptak a születésnapjukra (nagyon szeretik gyűjteni, cserélgetni őket), szerencsére (????) nem ugyanolyanokat, így próbáltak tárgyalni bizonyos tételek csereberéjéről. Lenyűgözve hallgattam őket - vitatkoztak, alkudoztak, nyávogtak és érveltek, de valahogy megint arra csodálkoztam rá, hogy mi ez a valami, ami ráveszi őket arra, hogy végül találjanak megoldást. Veszekszenek, de sosem bántják egymást.
A zsúrjukra, egyik játékként, készítettem egy kvízt, 25 kérdéssel, ahol a válaszok mindig azok lehettek, hogy Klára, Imola, mindkettő/egyik sem. Először a két csapat töltötte ki nagy viháncolások közepette, utána pedig leültettem a két Ünnepeltet egymásnak háttal, és felolvastam a kérdéseket. Értelemszerűen, vagy magukra, vagy a másikra hátrafelé, vagy mindkettőjükre kellett mutatniuk (vagy karba öltött kézzel ülni, ha az "egyik sem" volt a válasz). Jót szórakoztunk. Az utolsó kérdést szántam a sorozat "koronájának": "Ki a FŐNÖK?" És mindketten ugyanazt mutatták: Imola Klárát, Klára pedig saját magát!!!! Vicces volt. És tényleg úgy tűnik, hogy Klára a főnök, de jobban belegondolva, Imó tökéletesen megtalálja a számítását ebben a "kapcsolatban" (kötelékben? szövetségben?), és tulajdonképpen azért el tudja érni Kláránál azt, amit igazán akar. Tény, Imó könnyebben köt kompromisszumot. De az is igaz, hogy Klára egyedül vele szemben tud igazán megengedő lenni... :-)
Szóval.... Mostanában egyre többet gondolok arra, hogy túl azon a puszta nagy szerencsén, hogy van négy remek gyerekünk, igenis fel kell ismernem, hogy mennyire különleges az, hogy vannak köztük ikrek. Az Élet nagy palettáján egy nagyon különleges színfolt. Amitől többek leszünk mind a hatan.
És persze a Nagyszülők is. Anyukám például az aggódás mellé felvette a mérhetetlen nagy büszkeség mellényét is, amit az Élet talán úgy is köszönt meg neki, hogy elküldte neki a kicsinyített alter egoját Imola képében.... :-)

Nos, ilyesmik jutottak eszembe az újabb születésnap környékén.
Klára és Imola kilenc évesek lettek (október 17-én).
És én nem tudok "betelni" velük!!!! (sem... :-))

Ezeket a pólókat még ők nézték ki maguknak.
Teljesen találó, meg kell hagyni. És hát, azért
vannak egymás nyakában (persze Zita hátulról
tartotta Klárát, nem Imóra nehezedett a teljes súlya),
mert ők így ketten már 18 évesek!!! :-)

Nálunk már hagyomány, hogy a szülinapos(oka)t reggel terített asztal
és ajándék várja. Most ilyen volt.

ÖRÖM!



Egy kis reggeli gyertyafújás muffinokon és kakaós csigákon

Egy szeptemberi délutáni séta emlékére

Még szeptember elején úgy esett, hogy egy hétvégén Zita versenye nem úgy (nagyon nem úgy) sikerült, mint ahogy szerette volna, és igen csak neki volt kámpicsorodva. Próbáltam én őt vigasztalni (írtam is erről pár bejegyzéssel korábban), de tudtam, hogy a leghatékonyabb "gyógymód", amit ráadásul csoportosan a legjobb kipróbálni, a levegőzés, a kikapcsolódás (hú, mennyit pörgök én mostanában ezen a témán...). Ideális megoldásnak mutatkozott az Állatkert.
Mondjuk, voltunk egy páran erre az ötletre... De végül csak sikerült leparkolni, és végignézegetni ismét a már-már ismerős állatokat. Megunhatatlan a dolog, nagyon úgy tűnik. Álmodozóbb pillanataimban abban bízom, hogy még akkor is kiruccanunk majd a Városligetbe, amikor már mind egyforma méretű ruhát hordunk, és lesz olyan sarjam, akire felfelé pislogok.

Szóval, az ötlet (és a megvalósítás) mellé vittünk egy fényképezőgépet is, amit a hölgyemények egymásnak adogattak (vagy inkább egymástól vettek el); továbbá megfejeltük előzőleg egy ebéddel ott, ahová Zita már nagyon szeretett volna elruccanni.
Íme egy szemelvény a fotó-sorozatból. És igen, az álletkerti séta lenyugtatta a felzaklatott lelkű Nagylányt és felpörgette a Húgokat, és én is remekül éreztem magamat - velük. Apa repülője pedig kb. a túra végére szállt le Ferihegyen (a "szokásos" ügyvéd foci-vébén volt, ahonnan ezüstérmesen térhettek haza!).
Szóval, szerintem megyünk máskor is. Vívni is, focizni is, és az állatkertbe is.
(Ja! És persze: rengeteg állatot is láttunk és le is fotóztuk őket. Dehát én most nem azokat a képeket mutatom meg. :-) )

Még az ebédnél

Rokonság?

Ikrek - mint két tojás, nem?!

Imó ezúttal a szobrokért rajongott.... :-)

Egy anya-lánya fotó - Szeretem

Egy másik - Emma kicsit furi rajta

Mint pókok a falon...

Emma boldog - az állatsimogatóban

Zita és Klára a kecskék gyűrűjében

Converse-család az állatkertben :-)

Anya vonul a lányokkal - nekem ez is egy kedvenc

 

Újabb anya-lánya kép - és nem, nem fojtogatom Imolát!

Zita egy pillanatra Ausztráliában érezte magát

Klára-pillantás

 

Emma-tekintet

A lányok a labirintusban - Anya megpihen

Mert ez ugyebár állat- ÉS növénykert

Húr pattan, séta indul

Picit rosszkor, picit rossz helyen, picit túl hangosan pattant el az a húr. Fej-kiszellőztetés sürgősségel szükséges. Jó, akkor egy-két metró-megállónyit most inkább gyalog kell megtenni. Ahogy a düh (elkeseredettség? tehetetlenség? fáradtság? mindez együtt) függönye kicsit lebben, csiszolódnak a gondolatok, kevésbé sötétek már. Amiből viszont kell a (szinte) fekete, az egy kis vigasz-csoki. Meg egy kávé sem árt. Ah, igen, ez a brownie de jó lesz! És tényleg, olvad az egész, nagyon csokis és ez most nagyon jó, nagyon kell. A kávé is simogat.

Fej tovább tisztul. Lassan a szem is kilát.
Hú, de nyugisan ülnek ott azok ketten ezen a teraszon, egy-egy korsó sörrel! Nem is a sör a favorit, de ez most valahogy kedvet ad. A hangulat, leginkább. De jó dolgok vannak ebben a kirakatban! Az a kép jól mutatna a Nagylány szobájában. Ide vissza kell jönni. Bazilika! Örök szerelem!!! Olyan impozáns és mégis szerény... Micsoda üzlet! Hú, egy kicsivel több idő és pénz esetén igazán vonzó... :-) Főleg az méregzöld zakó! Nahát! Milyen jópofa ötlet és jól megdesignolt dolog ez a tésztás hely, esetleg kipróbálandó? Mennyi turista! Mennyi nyelv keveredik itt! Mennyi terasz! És azokon hányan iszogatnak, ráérősen, nyugodtan. No, itt már a vacsorához terítenek az alaposan átépített üveges verandás éttermeben. Jól megváltozott, szinte a felismerhetetlenségig. Milyen aranyos az a kisfiú, akit az apukája terelget a színház előtt. Biztos oviból hazafelé tartanak. Vajon az otthoniak már megírták a leckét? Lesz idő meghívókat írni? No, itt a metróállomás. Kávés pohár kiürült, mehet a kukába, a brownie zacskójával együtt (brownie már a végre kevésbé remegő gyomor felé tart....). A napszemüveg is lekerül, most már le is kerülhet. Levegő kifúj. Nincs is semmi baj. Fej felemel, mosoly árnyéka lassan visszakúszik. Otthonra meglesz, mert miért is ne lenne. :-) Így ni.

Munka utáni gondolatok

Ki kell hívnom a zongora-hangolót. Már annyit panaszkodnak a lányok néhány hangra.
Imola nyaggat, hogy azt a német munkafüzetet már be kellene szerezni.
Emma nyüstöl: Larisza néni már többször szólt, hogy ki KELL tölteni a zenei ellenőrző elejét!
Záporozik az esti kérdés-klasszikus: mi lesz a vacsi? Tényleg, mi is?!
Ó, a csudába! Már megint elfelejtettem kutyakaját venni!
Klári ma judozni megy, Zita meg zenekarra.
Be kell jelentkeznem a fogszabályzásra, Emma fogszabályzóját be kell állíttatni.
De jó! Válaszoltak az sms-emre: tudják hozni a szülők a két kislányt, aki még a Bolyai-csapatban lesz - most is foglalkozhatok  majd velük hétvégén.
Emma már nagyon csalódott lesz, ha ma sem sütünk; már napok óta halasztjuk a csokitortát.
Még szerencse, hogy végre túl vagyok a közigazgatási szakvizsgán, semmire sem volt időm előtte.
Az autó jelez: szervízelni kell. Hú, hát már megint mentünk vele 15 000 km-et!!!
Nem csoda, mivel a múlt hétvégén Zoli és Zita Lengyelországban járt vívóversenyen.
Tényleg! A vívóboltba is el kell menni! Ideje, hogy beszerezzünk egy, a nemzetközi versenyekre is jó nadrágot. Nem járja, hogy mindig kölcsönkérjük. A jövő héten már megint kell...
"Elfogyott a vécépapír"- kiabál valaki a gyerek-fürdőszobából. Na, ebből is ez az utolsó, amit most veszek elő a szekrényből...
Vendégeket várunk a hétvégére. Mit süssek nekik?
Te jó ég! Apukám 75 éves!!! Be kell szereznem neki valami csudijó ajándékot. És még névnapja is lesz...
Zoli mondta, hogy most már menne színházba is. Lássuk csak a színházműsorokat!
Azt tudtam, hogy máig lehetett befizetni Emmáék iskolai úszását, de azt már nem, hogy már ma mennek is! Ajajjjj.
Muszáj rákérdeznem az Ikreknél, hogy van-e valami aláírnivaló az üzenőkben, ellenőrzőkben; nehogy megint "kikapjunk".
Emmát ki kell kérdezni töriből.
"Persze Zita, tőled is kikérdezem az angolt!"
"Micsoda?! Nektek még hangosolvasást kell gyakorolnotok?!"
"Amúgy zongorán/gitáron/fuvolán gyakoroltatok?! Biztooooos? Na gyere, játszd csak el nekem!"
"Megetette már valaki ma a nyulat?"
Hú. Igazán jó hír, hogy holnap megint 1/2 8-ra kell mennie Zitának.
Mindegy, azért megvárom, míg lemegy a mosás. Remélem, nem alszom el.
Most látom csak, hogy nincs reggelinekvaló. Akkor gyorsan kikeverek egy muffint.
Ki kell készíteni Emma teniszcuccát, itthon ne felejtse.
Holnap most már nem felejtem el felhívni a fűtés-szerelőt, hogy leellenőrizze az egész rendszert, mielőtt bedurvul a hideg.
És akkor ezt most meg fel is írom a táblánkra: szemorvos és fülorvos. Kontrollokra kell menni, már mióta halasztom.
Imó különangoljára be kell küldenem a pénzt.
Annyira el kéne már jutnom kozmetikushoz. De MIKOOOOOR?!
Na jó, most már csak holnap reggel mosok hajat...

 

(kép innen)

The climb

Azt szoktam szajkózni elsősorban magamnak, de a családtagjaimnak is, hogy ha valami nem jó, nem érezzük benne jól magunkat, nem tetszik (most nyilván nem egy cipőre gondolva), akkor azon változtatni kell. Másként csinálni, kijavítani, megoldani, elmenni, visszajönni. De nem szabad úgy hagyni, mert az károsít. Lelket, kapcsolatot, egészséget, hangulatot.

Persze, kimondani könnyebb, mint követni is ezt a tanácsot. De nyughatatlan fajta vagyok, és ha nem is mindig látványosan, de követem ezt az elvet; el nem engedem. Csak egy életünk van, ugyanis. A drága fajtából.

Ez az útmutatás most sok szempontból kavarog bennem. Több mindenben érzem ezt a váltás-szükségességet, igyekszem is mindenhol rendezni a terepet. Mert annyi minden őröl, hogy az hosszú távon pontosan az lesz, amivel magamnak is meg fennhangon is szoktam fenyegetőzni: káros.

Itt van ez a munkahely dolog is. Kissé belesétálva egy csapdába, itt találom most magamat nyolc órában egy olyan munkakörben, amit nem bírok megszeretni és megszokni. Pedig... Munkatársakra, főnökökre és megértésre nem csak diplomáciából nem panaszkodnék, hanem, mert tényleg nem tudnék. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki kattog a munkahely és az otthoni teendők sűrűjében, de engem ez mostanában nagyon felemészt. Valahogy, gyakran úgy gondolom, hogy nem ott a helyem, ahol vagyok, nem így kéne, nem ezt kéne. Pattogni négy gyermekkel és egy amúgy igen korrekt fizetéssel nem egyszerű, nem hiszem, hogy rajzot igényel.... Viszont. Mi a fontosabb, de tényleg? Azt már tudom, a válasz azonnal beugrik. Hogyan jussak el oda, no, az már kacskaringós...

És íme ez a ragyogó Nagylány. Olyan szép, olyan okos, olyan mosolygós, olyan jó kamasz... És szegénykém, cipel magával egy nagy vödör kishitűséget... Néha kiönti, és akkor minden kerek, máskor meg pont akkor telik meg, amikor annyira nem kéne az oda... Úgy látom, a vívás most kezd egy kicsit túl nagy jelentőséget kapni az életében. Ami alapvetően nem lenne gond. Hiszen remekül becsatornázza az energiáit, a figyelmét, könnyebb így mindannyiunknak átvészelni ezt a nehéznek titulált serdülőkort. Iszonyú elszánt: egész nyáron futott rendszeresen, most minden nap megy edzeni, hétvégeken fut. Magyarázza nekem, hogy versenyek előtt még osztálykirándulásra sem megy, nehogy fáradt legyen. És szülinapi buliba sem, még ha vasárnap is van a verseny, a buli meg pénteken. Igen, és ügyes, és odaáll a pástra, és néhányan böködik a többiek egymást: "hú, látod, hogy milyen jól csinálja?" Aztán történik valami, abban az okos fejben, jön a vödör kishitűség, a zoknija mellett sétál fel a pástra és tálcán felkínálja az asszót a következő ellenfélnek.

Igen, itt is érzem: változtatni, javítani, lépni kell. Vagy el kell engedni vágyakat, vagy másként kell megközelíteni dolgokat, vagy szakember kell. Egyelőre maradnak az éjbe nyúló beszélgetések. Keverem a maltert, rakom a téglát, építem őt fel. Csak még a védelmi rendszert is ki kell fundálni, mert ha jön az önbizalomhiány nevű buldózer, akkor is az építménynek kell erősebbnek lennie....

Emmám hatodikos. És már megint rágódom. Mert látok rajta egy fordulatot. Most lett felsős, úgy érzem. Igen, de ezt ötödikben kellett volna. Vagy most kellene ötödikesnek lenni. Örök marcang számomra: vissza kellett volna tartani, vissza lehetett volna. Ezt ugye sehogy sem tudnám elintézni... De van azért megoldás. Keresem, kutatom, ötletelek, keresgélek, kérdezősködöm. És noszogatom őt. Úgy látom, jól van ő. Csak ez a hatodik vízválasztó. Sokan megpróbálnak majd elmenni a suliból. Jó ez? Akarjuk mi is, hogy ő is akarjon? Tolni kell őt, különóráztatni, vagy tényleg megkeresni azt a pillanatot, amikor vissza lehet neki adni azt az egy évet? Itt a döntés még várat magára, de elkerülhetetlen lesz. Lépni kell, helyben járni nem lehet. Csak merre?

Harcosabb, harciasabb Ikrem is zakatoltatja az agyamat. Nem jó az, hogy nem szeret iskolába járni. Nem jó az, hogy hamar konfliktusba kerül a tanító nénivel. Csak az ő verzióját ismerem (meg Imóét, de ő már hivatalosan is Klára ügyvédévé vált). És néha nehezemre esik a tanító néni pártjára állni, pedig megígértem magamnak, hogy ez lesz az alapelv; meggyőződésem, hogy erősen kontraproduktív, ha a szülő ellentétes álláspontra helyezkedik az iskolai meglátásokkal. Mondanom sem kell, azért ezt az elvemet sem tartottam mindig be. Most is el-elgondolkozom, hogy itt mi lenne a bölcs. Valahogy egy váltás érzek itt is érni. De persze, ez sem lesz sebbel és lobbal; no meg persze beszélgetek, győzködök, érvelek, bátorítok, biztatok. Az amúgy hihetetlenül jó tanuló Klárával, Klárának, Kláráért.

Imókám nyugis. Ő még mindig nagyon kötelességtudó. Belehabarodott a vívásba. Őt meg noszogatni kell mindenért, kicsit lustika, de nekem ez olyan egészségesnek tűnik. Csak megint a kérdések: mennyire hagyjam, mennyire nyüstöljem? Mert az ő nyugalmára nagyon nagy szükségem van ám. Olyan ajándék ez most ebben a vibrálós időszakban, hogy azt leírni sem tudnám.

Zoli most a helyén van. Csak annyira sodornak az események, a hétköznapok és a mostanában sűrű hétvégék is, hogy alig találunk időt. Magunkra. Pedig kell. Színházjegyekre gondoltam. Az szellőzteti az agyat, összehozza a párokat... :-) És ó, félkerek évfordulóra készülünk... Már lefoglaltuk a szállást. Csak kettőnknek, két éjszakára.

Van itt tehát annyi kibogozandó lélekgubanc, megoldandó feladat és sok-sok kérdés, hogy most egy kicsit úgy érzem, elfáradtam. Pedig az élet olyan, mint ez a dal.... A lényeg az út, amíg eljutunk valahová....

http://www.youtube.com/watch?v=NG2zyeVRcbs